III.

Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:

„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért. Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“

Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.

Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:

– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az ingét. És boldog, hogy odaadhatja.