SZÉLMALOMHARCZOK.

Egy lipótvárosi fiatal ember hirtelen meghal.

A közelebb állók elkezdenek suttogni, s nemsokára mindenfelé beszélik, hogy a fiatal ember maga végezte ki magát. Minthogy pedig annak, a ki maga emelt kezet magára, nincsen joga csöndes és tisztes temetésre: az ujságok neki esnek az érdekes anyagnak, föltárják az eset részleteit, s megindul a zavaros, bőven ömlő árja annak a moralizálásnak, melynek minden más moralizálással szemben megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy potom áron, négy vagy öt osztrák értékü krajczáron megszerezhető.

Előjönnek a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmu filozófusok, s tartanak ilyen prédikácziókat:

– Oh, léha társadalom! Oh, fonák becsület-fogalmak! Oh, érthetetlen előitélet, szennyfoltja XIX. századunknak! Oh, kártya-becsület! Ime, ez az ember a ti halottatok! Ez az ember annak a barbár konvencziónak esett áldozatul, hogy a kártya-adósságot huszonnégy óra alatt meg kell fizetni. Milyen nonsens! Az, aki a szabóját nem fizeti ki, gavallér marad, az pedig, aki a kártyatartozását nem tudja leróni, csak a halálban találhat menedéket. Hol itt az igazság? Van abban ráczió, hogy a szabókontóval dicsekedni is lehet, azt a tartozást ellenben, melyet a biró mint turpis causán alapulót, nem itél meg, vagy ki kell fizetni huszonnégy óra alatt, vagy meg kell válni ettől a szép élettől?! Megválni az élés ragyogó élvezetétől ilyen ósdi előitélet miatt! Hát egyáltalában lehet arra ok, hogy az ember önként megváljék az élés ragyogó élvezetétől?! Nem, senki se válik meg ettől önként; ezek a látszólagos öngyilkosságok valósággal közönséges gyilkolások, s a gyilkos: ez a léha társadalom, ezek a fonák-becsület-fogalmak, ez az érthetetlen előitélet! Népnevelés, jőjjön el a Te országod s világositsd fel az embereket, hogy az élet ragyogó élvezetétől megválni ilyen hóbortok miatt nem érdemes! Világositsd fel őket, hogy kártyázni igen nagy ostobaság – mert ez a pénzforgalomnak legimproduktivebb módja – s magyarázd meg nekik, hogy ha már az ember elkövetett egy igen nagy ostobaságot, nem következés, hogy elkövesse a másikat is. Oh, léha társadalom!…

Ezek a derék bonczok, akik ilyes prédikácziókat tartanak, tévednek egyben-másban, s ami fontosabb, elfelejtkeznek néhány apróságról.

Tévednek például abban, hogy lehet olyan gavallér is, aki a szabójának nem fizet. Gavallér-ember mindent megfizet, a mivel tartozik. Hogy azonban, az időre nézve, mely alatt az ilynemü tartozásokat meg kell fizetni, az általános felfogás türelmesebb, mint másnemü adósságokat illetőleg: annak alapos okai vannak. Az első és legfontosabb az, hogy azok, akiknél az ilynemü követelések lenni szoktak, rendszerint, mondhatni, az esetek tulnyomó számában, nemcsak az áruval, hanem a hitellel magával is üzérkednek, s csak azért nyujtják a hitelt, hogy az adós, aki többnyire könnyelmü fiatal ember, esztelenül éljen vele, mert hisz ez az üzlet, ha későn hajtja is a hasznot, de busás hasznot hajt. Az ilyen üzletek kötésével természetszerüleg együtt jár az is, hogy a kötelezettség teljesitése csak hosszabb idő multán történik. De türelmesebb a fizetés idejére nézve a közfelfogás az ilynemü adósságokkal szemben azért is, mert a hitelező mindig megtalálhatja a birót, aki egyszeriben megitéli s be is hajtatja a követelést. Amint hogy be is hajtják a gavallérokon, a kamatokkal és perköltségekkel egyetemben.

A kártya-„adósság“-ot a biró nem itéli meg. És mert itt annak a másik embernek a bizakodása csak társának a személyére támaszkodhatik: már ennélfogva is természetes, hogy azt a személyt, az időre nézve, a közfelfogás erősebben kötelezi. És ez az első, amire ama bizonyos társadalom-reformálók nem forditanak kellő figyelmet.

De másodszor tökéletesen elfelejtik azt, hogy a kártya-„adósság“ nem adósság. Több mint adósság: hiány, deficzit, csőd. Mert kártyában nincsen hitel. Olyan bolond ember, a ki a készpénzét koczkáztassa amaz igéret ellenében, hogy az illető majd megfizet, ha majd pénze lesz (pláne olyan játékban, a hol neki is a bőrére mehet a dolog), olyan bolond ember nem létezik. A természetes, minden játékos által elfogadott konvenczió az (és ennek hallgatag mindenki aláveti magát, mert különben nem játszanának vele, mihelyt a pénze elfogyott), a konvenczió tehát az, hogy pénz nélkül valaki csak abban az esetben játszhatik, ha az a pénz, a mit koczkáztat, nincsen nála, de megvan otthon. Azt tehát, a kinek tényleg nincsen meg otthon, s a ki ezért 24 óra multán nem tud helyt állani, az nem: „adós marad“, hanem: félrevezette a másikat. És ennek a tudata az, a mit ósdi és fonák felfogásu emberek, a gunyosan gavalléroknak nevezett emberek, nem tudnak tulélni.

Megjegyzendő, hogy ezt a bizonyos 24 órát, sehol, semmiféle körben, nem értelmezik betü szerint; és arra nem is igen volt eset, hogy valaki kénytelen lett volna magát megölni azért, mert csak 36 vagy 48 óra multán lett volna képes fizetni. Mert az illetőnek meg lehet otthon a kellő fedezete (például földbirtokban) s bizony van rá eset, hogy a vagyonát 24 óra alatt nem tudja pénzzé tenni. A modus vivendi ezért a kerek világon mindenütt az, hogy a vesztes bizonyos rövid határidő alatt még mindig rendezheti a dolgát. Persze a határidő nem huzódhatik sokáig, mert jogos, hogy a másik ugy számithasson erre a pénzre, mintha a kártya-asztalon előtte lett volna. Jogos, mert különben egyenlőtlen chance-okkal játszottak, s ő többet koczkáztatott, mint emez. A miről szintén megfelejtkeznek ennek a kárhozatos előitéleteknek az ostorozói.

De van még egy dolog, a mire teljességgel nem gondolnak. És ez az, hogy az ilyen kártya-tragédiák egy jelentékeny részét nem érnők meg, ha nem avatkoznék a dologba egy olyan felfogás, a mely teljesen ellenkezik ama bizonyos „előitélet“-tel. Ezt a felfogást megvilágitja egy példa.

Az apa self-made-man volt. A szegénységből küzdötte fel magát, s kitartó szorgalommal, sok üzleti szellemmel, meg némi szerencsével nagy vagyont szerzett. Derék ember volt, a ki szerette a fiát, s a kinek nem volt más óhajtása, mint hogy a fia épp ugy vezesse a házat (a melyre büszke volt), mint ahogy ő vezette. Elvégezte róla, hogy: majd kereskedni fog. Nagy gonddal neveltette a fiut; tehette, volt hozzá módja. Elküldte idegen országokba, lásson világot, gyarapitsa üzleti ismereteit. Mikor azonban a fiu hazatért, az apa meglepetve és csalódottan tapasztalta, hogy a fiu nem kereskedik. A neveltetés, a melyben részesült, a másféle környezet, a melyben egy idő óta élt, a könyvek, az idegen ideáloknak hódoló társaság, melybe hajlamai vonzották, olyanná tették a fiut, hogy az apa nem ismert tulajdon vérére.

Különbözö ideáloknak éltek, különböző felfogásoknak hódoltak, világról, osztályokról, emberekről a lehető legellentétesebben gondolkoztak; egy nyelven beszéltek, de nem értették egymást. A fiu, a ki megszerezte magának amaz osztályok élvezeteit, a melyek nem kereskednek, magáévá tette ennek az osztálynak az élet-felfogását is. Rendszeres munkája, mely kedvére lett volna, mely hajlandóságaival megegyezett volna, nem akadt; neki adta magát a mulatságnak. Játszott is. Nem többet, mint a dologtalanok közül akárki, de sokkal több kalamitással, mint más. Az apa egy párszor fizetett helyette; nem szivesen, de megtette. Történt, hogy a fiu egyszer a rendesnél is nagyobb malheur-rel játszott; mikor az asztaltól fölkelt, ezrekkel többet „hozott“, mint a mennyi rendelkezésére állott. Nem volt választása: apjához kellett fordulnia. Az öreg ur elrémült, mikor megtudta, hogy a fiu milyen nagy summát kártyázott el egy pár óra alatt. Módjában volt ugyan százszor akkora összeget is kifizetni, de remegve gondolt rá, mi lesz ennek az életmódnak a vége. Vitájoknak önkéntelenül tanujává lett a család egyik tagja, a kinek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy a dolgot kevesebb áldozattal is „ki lehet egyenliteni“. Az öreg urnak, a ki ugy gondolkozott, mint a lembergi bőrkereskedő (a ki, ha ő orosz czár volna, még gazdagabb volna, mint az orosz czár, mert ő egy kicsit kereskedne is), az öreg urnak tehát megtetszett az eszme. A fiu azonban, a ki nem kereskedett, fölháborodott erre a gondolatra, s kijelentette, hogy ha a család egyezkedni próbál, ő megöli magát. Amazok ugy okoskodtak, hogy: „a ki mondja, nem teszi meg“ s fölkeresték ajánlatukkal a hitelezőt. Mikor ezt a fiu megtudta, végrehajtotta a fenyegetését, csak azért, hogy legalább a halálos ágyán rákényszerithesse a családját az egész tartozás megfizetésére. Ugy élt és ugy halt meg, mint azok szoktak, a kiknek világnézetét az élvezeteikkel együtt magáévá tette. Ha a maga ura lett volna, ha az a vagyon, a mely rá várakozott, rendelkezésére állott volna, bizonyára ugy fizet, hogy a malheurjét senki se olvassa le az arczáról. És ha egész vagyonával kell fizetnie: bizonyára az se birja rá, hogy az életet eldobja magától. Mert aki igy tud meghalni, a mikor kell, az élni is tud, a mikor élni, nélkülözni és türni kötelesség. Ha tévedett, abban tévedett, hogy a fatális pillanatokban számitott azokra, a kikre nem lehetett számitania. De e tévedésért meg is büntette magát. S ha meghalt, nem azért halt meg, mert az az „előitélet“ rettenetes, hanem, mert azok, a kiktől (az ő fogalmai szerint) jó vagy balsorsa függött, a kritikus helyzetben nem gondolkoztak vele egyetértően. Nem az „előitélet“, hanem az ezzel ellentétes felfogás fordult ellene.

S az ilyen esetek nem is a legnagyobb ritkaságok, Azok a családi tragédiák, melyeket a családtagok különböző gondolkozásmódjai idéznek elő, kezdenek mindennaposakká válni.

A kártyázás gyülöletes; de azokért a katasztrófákért, melyeket egy családban a régi- és uj-világ eszméinek összeütközése idéz elő, nem lehet a „fonák becsületfogalmakat“ okolni. Legalább ugyanennyi joggal lehet okolni az ellenkező fogalmakat is.

De azért voltak, vannak és mindig lesznek Don Quijoték, a kik a szélmalomra mutatva, igy kiáltanak fel: „Látod, Sancho Pansa, azt az óriást? Ennek az óriásnak Előitélet a neve. Én ezt az óriást le fogom teperni!“

(1892.)