SELYEM ÉS RONGY.

Valaki, például egy Tolsztojhoz hasonlatos gondolkodó, aki odáig megy a következetességben, hogy maga foltozza meg a czipőit, azt mondhatná egy böjti prédikáczióban:

– Micsoda ostobaság annyit költekeznünk az öltözködésünkre s micsoda hiuság annyit cziczomáznunk magunkat! Szükségeink között a ruházkodás szüksége a legutolsók egyike; a természet, mely étvágyat, kivánságokat s szervezetünkhöz mérten több, kevesebb igényt mért ki nekünk, e tekintetben rótta ránk a legkevesebb gondot. Egy jó bunda sokat ér, s a kényelmes ruha, a melyet meg sem érzünk, nem utolsó dolog; de ha ruházatunk megvéd a hidegtől, a mozgásban nem akadályoz, a legkevésbé sem bántja a tisztaság iránt való természetes érzékünket, szóval, ha nem okoz semminémü alkalmatlanságot: ez kielégithet édes mindnyájunkat, mert a többi már csak gyerekes fényüzés. S mit látunk? Azt, hogy az egész világ többet akar; hogy e tekintetben mindenki pazarol, módjához képest, sőt erején felül. Inkább koplalunk, de cziczomázzuk magunkat, nők, férfiak, gyermekek, fiatal és öreg, urféle és cseléd. Nagy városokban, ezer, tizezer számra vannak, a kik egész életükön át rosszul táplálkoznak, csakhogy módjukon felül ruházkodhassanak; a fiatal ember vacsora nélkül fekszik le, a leány eladja magát, csakhogy ugy öltözködhessék, mint a czimborája. A hetaera fehérnemüre költi el a gyalázata bérét; herczegasszonyok csődbe kerülnek, mert minduntalan uj ruha kell nekik, szebb, mint a többieknek. Államférfiakat látsz: azt hinnéd, hogy a státus sorsán törik a fejüket, pedig azon gondolkoznak, hogy milyen formáju nyakkendőket rendeljenek az ingkereskedőtől. És látsz egész családokat, örökös baj, örökös nyüglődés között, mert sehogyse tudják kiteremteni azt, a mivel a szabónak tartoznak. Mily ostobaság! A ki fiákerezik és pezsgőzik, legalább mulat a pénzéért; ezeket, a verejtékükért, mindössze az a tudat kárpótolja, hogy: valóban, ruházatukat nem éri kifogás; sovány öröm, méltó ahhoz a kicsinyes hiusághoz, melynek osztályrésze. Mert van-e kicsinyesebb valami ennél a hiuságnál? Mintha a drága szövetü ruha, mintha a bármily remekül szabott öltözék csak egy jottával is szebbé, kellemesebbé tenne valakit! Egy tizenhat éves szép leány olcsó kartonruhácskájában is magára von minden szemet, s a kikent-kifent vén asszonyt nem teszi fiatalossá a hatszáz forintos öltözék sem. Ő arra számit, hogy azt gondolják róla:. „Micsoda remek ruha van azon az asszonyon! Ki lehet az az elegáns asszony?“ S te azt gondolod: „Hát nem kár az a ruha erre a vén dunnaludra?!… Látszik, hogy nem maga keresi a pénzt; ha magának kellene keresnie, nem pocsékolná igy!“ Az a ruha a kilenczven kilónyi hustömegen bántja a harmonia iránt való érzékedet; az a benyomásod, hogy itt valami sértés esett a jogrenden, ő azonban boldog, azt hiszi, hogy szebb, mint reggel kilenczkor volt. Micsoda ostobaság!

És micsoda bün! Azzal a pénzzel, a melyet a czivilizált világ ezekre a czifra rongyokra pazarol, fel lehetne száritani milliók és milliók könnyét, meg lehetne gyógyitani százezer és százezer sinylődőt, ki lehetne irtani a földről az éhhalált; kenyeret, enyhületet, pihenést lehetne adni a szűkölködők és verejtékezők roppant sokaságának. Mert a föld nagy, nem követel szakadatlan munkát és mégis terem eleget; az élelemből, a jó levegőből és pihenésből jutna minden eleven lénynek. Hogy mégis annyi az éhező, hogy olyan nehezen lehet megküzdeni a pestisekkel, hogy oly sokan görnyednek emberietlen munkában, az egyedül onnan van, hogy nekünk, a minoritásban lévő erősebbeknek, túlontul nagyok az igényeink, és e nagy igényeknek megfelelő kényelmeket csak az ő nyomoruságaik árán szerezhetjük meg. Kik oktalanul pazaroljátok hitvány czifraságokra a feleslegest, gondoljátok meg, hogy a mi nektek kell, (pedig hát meglehetnétek nélküle!), azt a szegényektől, a rokkantaktól, a betegektől, az árva nyomorultaktól, s olyanoktól veszitek el, a kik húsz-harmincz évvel rövidebb ideig élnek, csak azért, hogy az erőseknek semmise hiányozzék.

*

S mit szólna egy ilyen prédikátor a szinpadi czifrálkodásról?

Olyanformán nyilatkoznék, hogy a magánzó páválkodás még valamelyest érthető, – mert az asszonyi hiuság határtalan, s általában az emberi ostobaság véges elmével meg nem mérhető, – de a szinpadon szokásos fényüzésnek még csak magyarázata sincs. Mert végre is az emberek közdolgaikban józanabbak szoktak lenni, mint magánügyeikben.

És ime. Mennyi drága anyagot, mennyi emberi munkát temetnek el a szinházak azokban a szinpadi czifraságokban, a melyeket diszleteknek és kosztümöknek szokás nevezni! Mennyi érték hever azokban a porfészkekben, a melyeket a szinházak magazinul használnak! Némelyik tárgy ötvenszer tett szolgálatot, némelyik háromszor, s voltaképpen egyik sem szolgált komolyabb czélt. Száz meg száz kéz dolgozott rajta, csak azért, hogy egy párszor a szinházi lámpások előtt fényeskedjék. Nem ruházták a szükölködőt, nem melegitették a fázó szegényt, nem takarták az emberi meztelenséget és nyomoruságot. Ezek a selymek egy párszor csillogtak; suhogásuk szatirákat suttogott a bölcselkedő fülébe, punktum. Mennyi pénz rongyolódik el bennük, mennyi jobb sorsra érdemes anyag válik bennük foszlánynyá!

Mintha bizony a szinpadi illúzió-keltéshez elkerülhetetlenül szükséges volna ez az esztelen luxus! Boldogabb időben a Rosciusok és Garrick-ek az efféle pazarlás és minden hókusz-pókusz nélkül is nagy hatásokat tudtak elérni; épp ugy, talán még jobban megrázták a lelkeket, mint a mai idők szinészei. S mintha bizony ennek a pazarlásnak tökéletes illúzió volna az eredménye! Akármilyen pompát produkál is a szinház, tudom jól, egy pillanatra sem felejtem el, hogy a Macbeth fején lévő korona nincs aranyból. Nem mindegy-e nekem, ha ugyan korona formája van, hogy papirból van-e, vagy sárgarézből? S vajjon Cordélia nem hat-e meg, ha nincs drága öltözetben? Mialatt apját élesztgeti, arra gondolok-e, hogy fehér ruhájának a szövete nem kerülhet-e többe méterenkint hatvan krajczárnál, s hogy egy királyleány ennél nagyobb luxussal élt a régesrég multban is?

Persze, igy csak a bölcselkedők beszélnek, s a szinházigazgatók nem bolondok, hogy a bölcselkedőkre hallgassanak. Nekik csak egy a gondjuk: hogy érdekeljék a közönséget, s tudják, hogy ezek a külsőségek igenis nagy hatással vannak a tömegre. Tudják, hogy X. Y. asszonynak egy remekbe készült toiletteje több asszonyt vonz a szinházba, mint Shakespere minden drágakövei. Tudják, hogy az egyre idegesebb, fáradtabb és fásultabb közönség hova-tovább csak a szórakozást, tehát mindenekfelett a látványosságot keresi a szinházban; tudják, hogy közülük az kasszálja be a legtöbb eredményt, a ki a luxus dolgában a legtovább viszi. Tudják végre, hogy a szinésznőt mindig könnyü ebbe a tánczba belevinni, mert hisz nem igazi szinésznő az, a ki meg nem ragadja a hatásnak minden eszközét. S azért ősidőktől fogva pártolták azt az esztétikai irányt, mely megkivánja, hogy a szinésznő toilettek dolgában minél nagyobb fényüzést fejtsen ki. Pártolják ezt az irányt, csak költekezni nem szerettek rája.

Ez a lelki kettősség, mely a szinházigazgatóknál meglehetősen örökletes, természetesen azzal a történeti eredménynyel jár, hogy mai napság a szinpadon a nec plus ultra fényüzés karöltve jár ama nyomorusággal, mely mintha még Thespis kordéjából maradt volna örökül a szinészet szegényeire. Mig a fiatal, szép, ünnepelt és jól dotált szinésznő, a ki a mai sikerért zálogba tenné a tulvilági üdvösségét, olyan toiletteket vásárol hitelbe, hogy a kevésbbé tehetős grófnők is irigykedve nézik: idősebb társnője, a már másodrangba degradált szinésznő szegényes öltözetben szegyenkezik a szinpadon, olyan öltözetben, mely mintha rína, panaszkodnék. A grófkisasszony hatszáz forintos ruhát vesz magára; olyan szép, hogy majd elrepül. A mamáján, az öreg grófnén pedig egy firhangból készült ruha van; az ember sir, hogyha ránéz.

*

Nincs a világon szinház, a hol ezt az anomáliát meg ne találnók. Az uralkodó princzipium mindenütt az, hogy a kosztümöt még csak kinyögi a szinház, de a modern ruhát állitsa ki a szinésznő a fizetéséből, s ha van neki ilyen: a ruhapénzéből. Az is, a kinek tizezer forint a fizetése, az is, a kinek se égen, se földön nincsen többje ezerkétszáz forintnál. S ha az utóbbi csak duennákat adna! De nem, épp annyiszor személyesit grófnőt, herczegnőt, mint amaz. Ám öltözködjék, a hogy tud, s a miből tud. S öltözködik szegény, hogy nézni is fáj.

Egyszer találkozott szinházi ember is, a kinek szemet szurt ez az ősi anomália. Titkon érző szinésznői szivek már régóta óhajtva sejtették; végre eljött. Egy szinház-vezető, a kinek a jó izlése, stilus- és harmóniaérzéke épp oly ismeretes volt, mint hajlandósága a fényüzésre.

Az utóbbi gyakran ragadta nyilvánvaló tulságokba. Hogy a történelmi darab egyik másodrangu szereplőjének háromszáz forintos antik órát vásároltatott – mintha az egész nézőtér meg tudná becsülni, hogy a nádor rokokó-órán nézi az időt, – ez bizonyára sok volt a gondosságból. De ugyanaz a harmónia-érzék, mely egykor talán fölösleges butorvásárlásokba vitte bele, rávezette arra is, hogy megtegye az első kisérletet a legszükségesebb szinházi reformra.

Észrevette, hogy a szinház, melynek vezetését átvette, sok szinésznőjét érdemen felül dijazza. Leszállitotta ezeknek a fizetését, de viszont felmentette őket egy nagy gondtól. Ugy intézkedett, hogy ezentul nem kell nekik maguknak fizetniök a szinpadi ruhájukat. Ruhapénzt állapitott meg számukra, s törvénnyé tette, hogy szinpadi öltözékeiket ebből az átalányból a szinház fizesse. Ha több ruhára van szükségük, mint a mennyinek az ára a ruhapénzükből kitelik, a többletet a szinház fizeti; ha kevesebb, a mi a ruhapénzükből megmarad, az az övék. Persze, a szabónak a szinház diktál, nem ők.

Ez még csak reformocska volt, de egyszersmind az első lépés a felé a helyénvaló rendszer felé, hogy a szinpadi ruhákat, mind valamennyit, maga a szinház fizesse, s fölmentse a szinészeket, de kivált a szinésznőket attól a tehertől, hogy – akár hiuságból, akár kényszerüségből – örökletesen eladósodjanak, a minél hatásosabb megjelenés okából. A ki a szinházi viszonyokat ismeri, tudja, hogy ez a reform a szinpadi grófkisasszonyokra nézve még kivánatosabb volna, mint a mamáikra nézve. Mert eddig jóformán csak a szabóiknak kerestek.

Nem pusztán szinházi ügy ez. Az a rendszer, mely megmenti a szinésznőt az eladósodás szükségszerüségétől, exisztencziájának szilárdabb alapot ad, tisztes megélhetését biztositja, anyagilag is, erkölcsileg is emeli a szinészet egész státusát. És ez a státus már egy egész kis osztálya a társadalomnak.

Azonkivül ez a rendszer talán mérsékelné valamelyest a szinpadon divatos, már-már kómikus fényüzést. A szinház is respektálja azt, a mi a tömegre hat, s a mi az egész világot vonzza, de a szinház még sem olyan hiu, mint a szegény szinpadi grófkisasszony.

Hanem a reformocska nem nőhette ki magát reformmá. A szinházvezetőt – és leghelyesebb intézkedéseit is – megbuktatták azok, a kiknek az apró érdekeit kimélte; s a dolgot ma is elülről lehet kezdeni. Nincs az a helyes ujitás, a melyet tizszer ne kellene megpróbálni addig, a mig az egész világ átlátja, hogy igenis, szükség volt rá.