WORTH.

Mirtus-erdő mélyén, homályban, árnyékok járnak, az örök béke nyugalmával, ösvényen, hol a lépés nem ad hangot. Fakó fény szürődik át a sürüségen, s kisérteties világot vet egy viasz-sárga, cserkoszorus fejre, melyen a legvékonyabb ajkak a világon, mintha szóra válnának el egymástól:

– Láttam és megértettem az Életet. Láttam, hogy egy és ugyanaz az Apokalipszis szörnyüségeivel. De ha az ember a förtelmek özönvize, a fény, mely beragyog a fekete vizek mélységeibe: az örök Nőiség; s az ezüstös derengés, az egyetlen, a mi fölötte van e sötét, piszkos hullámoknak: ő Beatrice!

A másik két árnyék mindezt már a hatodik érzékkel hallgatja. Talán össze is néznek egy kissé a hatodik érzékükkel. Az egyik szellemkar megérintené a másikat, de csak üres levegő érintkezik üres levegővel.

– Nézd – suttog az első léleknyelven a másikhoz – nem ez a cserkoszorus volt-e a legszebb ember a világon? Mintha minden vonása ezer meg ezer fájdalomból volna: arcza maga a Szenvedés.

– Meglehet – felelt a másik.

A cserkoszorus aztán tovább megy, megkeresni mesterét, Vergiliust; a másik kettő hátra marad egy kis akadémikus beszélgetésre.

– Az igazat megvallva – kezdi az, a ki utóbb szólalt meg – szeretném, ha bemutatna az ezüstös derengésnek. Nem értem őt egészen; tulontul sok hetairát láttam földi életemben.

– Nemes Pyrrhon, magam is olyanformán gondolkozom, mint te, noha nem vagyok tudós e dologban. Az asszony igen bolond állat, bár különben tetszetős és formás.

– Lehet, tiszteletreméltó Erasmus, hogy egészen igazad van. Az asszony többnyire formás és még gyakrabban bolond.

– Beszéljünk róla, Pyrrhon. Mert különös, de beszélni is kellemetes róla.

– Nem gondolod, hogy bemennénk a kaszinóba? Meginnánk egy-két pohár éthert, s meghallgatnók mindazt a rosszat, a mit barátaink tudnak a nőről? Talán ott lesznek Molière, Schopenhauer és Baudelaire barátaink is.

– Neked igazad van, nemes Pyrrhon.

– Meglehet – felelt Pyrrhon.

*

Betértek a pókhálóból épült palotába, ahol a legjobb nevelésü árnyékok hajtogatták sürün a serleget, hogy minél hamarább elfelejthessék az életet. Csakugyan ott voltak összes barátaik. De meglepetésükre, az asztalnál a főhelyet egy idegen foglalta el, a kit senki se ismert.

– Ime Pyrrhon és Erasmus – mondták az asztal körül ülők.

– Miről vitatkozátok? – kérdezte Protagoras, a szofista, készen rá, hogy mindent megczáfoljon.

– Az asszonyról beszélgettünk – felelt Erasmus. – Az asszonyról általában és különösen.

Mindenki Sokratesre pillantott. Távol Xantippétől, a bölcs boldogan vitatkozott ifju barátaival az igazságról. Platon remegett. Hátha Erasmus könnyelmüsége kegyetlen hatással lesz öreg mesterére?! Hátha az asszony emlitése komorrá fogja tenni s egyszerre elnémitja?? De a bölcs lenyelte Erasmus könnyelmüségét is, mint hajdan a bürök-altatót. Xantippétől távol, a bölcs derült és igazságos maradt.

Ellenben annál nagyobb volt a hatás a költők zugában. Alfred de Musset, a sok éthertől zavaros szemmel, mereven nézett maga elé. Az asszony? Nem emlékezett többé semmire, Lord Byron hátrasimitotta fürteit, mintha egy sereg kisértetet akart volna elüzni homloka tájáról. Goethe mosolygott s két garas ára földi csókért oda adta volna az egész előkelő társaságot.

De a költők sem óhajtottak vitatkozni, midőn mindenek csodálkozására, a jövevény ragadta meg a szót: az ismeretlen, a ki a fő-helyre fészkelte be magát.

– Senki se mondhat róla többet mint én – szólt az idegen. – Az asszonyok nagy sokasága hevert a lábam előtt. Szép napjaimban koronás nők kerestek, s kiválasztottjaim mindenha sivalkodva magasztaltak.

– Ki lehet ez az ismeretlen árnyék? – kérdezte Pyrrhon titkon Erasmustól.

– Ő bizonyára Don Juan, a sevillai burlador – felelt Erasmus.

– Meglehet – szólt Pyrrhon. – De nekem ugy tetszik, hogy kissé beszédes.

– Az asszony – folytatta az idegen – buta, hivalkodó és páváskodni szerető.

– Engedelmet – szólt közbe Protagoras – az Isten azért adott a pávának szép tollakat, hogy tessék.

– Nem – vitatkozott az ismeretlen. – Az Isten azért adott a pávának szép tollakat, hogy kitépjük és felhasználjuk.

– Ez valamely nagy állambölcs – suttogta Erasmus.

– Meglehet – felelt neki Pyrrhon – mert kicsinyes dolgokat beszél.

– Ismertem egy pérui hölgyet – erősködött a jövevény – a kinek egyetlenegy ruhája százhuszezer frankjába került. Egy fél millió ember napi élelmébe.

– Fuj! – szóltak az asztal körül többen.

– Ez Peabody, az emberbarát – találgatta Erasmus.

– Első kreáczióimtól – beszélte a közlékeny idegen – az asszonyok egyszerüen megvadultak. Egy költeményem, mely szürkeségével sejtelmeket ébresztett, feketeségével pedig megrázott minden nől lelket: álmatlaná tette a fél világot.

– Mégis költőnek kell lennie – vélte Erasmus.

– Igaz, hogy én Én vagyok – folytatta az ismeretlen – s bizonyára nehezen leszek pótolható. De voltak tanitványaim, a kiket magam neveltem. A hozzám hasonló tehetséget mindig megbecsültem, házamba fogadtam és arannyal fizettem.

(– Minden esetre művészlélek – jegyezte meg Erasmus, s helyeslőleg bólintgatott a beszélő felé.)

– … Mert előttem csak egy volt kedves: az ügy – magyarázta a rejtelmes árnyék s kiüritette előbb a jobbra, majd a balra ülő lélek serlegét. – Gazdag ember voltam, birtokosa egy pompás falusi jószágnak, a melynek kényelmében koronkint meg-megpihentem. De soha se tudtam sokáig tétlenül maradni. Valami visszahajtott a munkához, s szüntelen azt sugta a fülembe: „Csak előre, csak előre!…“

– Ah, már értem! – szólt Erasmus a homlokára ütve. Ez valami admirális, a ki örökkön visszasóvárgott a tengerre.

– Vagy meglehet – vélte Pyrrhon – hogy az északi sark egy szerelmese, a kit életének végéig kisértett a jégmezők emléke.

De ebben a pillanatban egy szolgálattevő angyal lépett az ismeretlenhez, s igy szólitotta meg mennyei udvariassággal:

– Bocsánat, uram, minthogy ez a társaság zártkörü, s minthogy ebben a helyiségben csak a Gondolkozók Klubjának tagjai foglalhatnak helyet, szabad kérnem Uraságodnak a tagságát igazoló jegyét?

Az ismeretlen egy pillanatra zavarba jött, de aztán felülkerekedett benné egy halhatatlan ősének a humora, és igy szólt:

– Bizony nekem nincsen tagsági jegyem, mélyen tisztelt árnyékok. Méltóztassanak kidobni innen, mert az igazat megvallva, én csak szabó vagyok.

A szabót kidobták.