III.

Egy óra multán a kis ujságiró, aki elveszitette az állását, noha nem ő volt a hibás, szemben állott Batacchi tábornokkal, a sok csatában győztes hadvezérrel, akit az utolsó afrikai expedició rémes balsikere után a közvélemény vihara lesodort a cselekvés szinteréről. Azaz, hogy inkább csak mellette állott, mint szemtől-szemben vele. A tábornok öles ember volt, az ujságiró alacsony termetü; a tekintetüknek tehát hosszu utat kellett megtenniök, lefelé és fölfelé, hogy találkozhassanak.

Bizony jól mondta a gazdasszony, kissé ágrólszakadt legényke volt a látogató. Régente gondosan összeválogatott, de már nagyon kopottas öltözetéről leritt az egész története; sápadt, vékony arca, a csillogóan fekete, apró szempár nagy elevenségének ellenére, csupa siralmat, gyászt és megindultságot fejezett ki. Az egész ember olyan volt, mint a testet öltött zokogás.

– Ugy látom a leveléből, – szólt a tábornok, – ön olyanformán gondolkozik, hogy ennek a szegény országnak mi ketten vagyunk a két legszegényebb embere… vagy legalább is azok az emberei, akiket legjobban üldöz a balszerencse. Szegényen csak szegény segit… hát támogassuk egymást!

Kezet nyujtott látogatójának, leültette és igy folytatta:

– Csakhogy nekem nincs mit közölnöm a világgal. Ha kérdez, szivesen felelek a kérdéseire; de ez az egész, amivel szolgálatára lehetek.

– Mindenekelőtt arra kérek engedelmet, hogy megtekinthessem a házat meg a kertet, – szólt a látogató, körülnézegetve a könyvtár-szobában, ahol a tábornok fogadta. – A közönséget nagyon érdekelné, hogy ön most hogyan, milyen környezetben él.

– Amit itt talál, azt ugyan nem érdemes leirnia – felelt a tábornok. – A kertben rózsák vannak, a szobákban könyvek és régi butorok… amint láthatja. Lakótársam, három régi cseléden kivül, csak egy van: a feleségem, egy folytonosan sirdogáló öregasszony, aki nem nekem hisz, hanem az egész világnak.

– Ez nagyon érdekes, – szólt a látogató s a kabátja külső zsebéhez kapkodott, mintha ceruzát keresne.

– Egyéb érdekeset aztán magamtól nem is közölhetek önnel. És tartok tőle, hogy a kérdéseire is csak csupa olyat mondhatok, amit már hallott vagy olvasott.

– Ha tájékoztatna a tábornok ur a terveiről, a szándékairól…

– Nincsenek terveim.

– De, végre is, a tábornok ur nem nyugodhatik bele, hogy ügyében az legyen az utolsó szó, amelyik önt a kamarában hazaárulónak bélyegezte!

– Persze, hogy nem nyugszom bele. Csak tűröm. Az én ügyemben birák, katonák, bajtársak itélkeztek. A legenyhébben itéltek el: nyugdijazásra… de elitéltek. El kell viselnem. Nem lőhettem magamat főbe, mert ezzel elismertem volna azt, amit nem ismerek el. Hát élek. Ugy, a hogy. Napról-napra. Semmit se csinálok és mindennap ugyanezt csinálom. Ugy látszik, ez is élet. Ha tehát ezt is el kellett viselnem, ugy sokkal könnyebben elviselhetem, ha a kamarában egy szájhős hazaárulónak nevez.

– Az a képviselő maga se gondolta azt, hogy a tábornok ur anyagi érdekből cselekedett és a legostobábbakat kivéve, senki sincs, aki elhinné ezt, de…

– Köszönöm mindenkinek, aki elhiszi, hogy nem kaptam pénzt azért a szerencsétlen ütközetért, amely ketté vágta a katonai karrieremet, amelyben magam is megsebesültem, s amelyben a huszonhároméves fiam elesett.

– Sokan vagyunk, akik teljesen értjük a tábornok urat. Akik távol attól, hogy efféle ostobaságokat beszéljünk, soha egy pillanatig se kételkedtünk abban, hogy a tábornok ur intenciói a legtisztábbak, a leghazafiasabbak, a legjobbak voltak…

– Ne mondja! Egy pillanatig se kételkedtek benne?

– Nem, egy pillanatig se. Mi, a higgadtabbak, tudjuk, hogy a szerencsétlen hadjáratok élő áldozatokat is követelnek. A nemzeti érzékenység soha se tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a nemzetet legyőzték, s mintha nem volna szomoru kénytelenség, hogy az egyik félnek minden harcból legyőzöttként kell kikerülnie: a nemzet legyőzetésének a ténye mindig bűnbak után kiált. De ahol szerencsétlenség történt, ott hiba is történhetett. Nem okvetetlenül, de történhetett. És ha hibát mondok, csak katonai hibát gondolok; tévedést, szerencsétlen tervet, elvétett számitást, az előrelátásnak valami részben a hiányát. Végre is, tévedni emberi. A tábornok ur, maga, nem is lehet elfogulatlan birája annak, hogy nem követett-e el stratégiai hibát vagy hibákat. És, amint emliteni méltóztatott, a tábornok ur ügyében birák, katonák, bajtársak itélkeztek. Hogyan magyarázza a tábornok ur… hogyan történhetett a tábornok ur szerint, hogy… ha az afrikai expedicióban nem járt el szerencsétlen terv szerint… birái mégis elitélhették?

– Szerintem? Hogyan történt szerintem? Szerintem ugy történt, hogy biráimat megtévesztették az ellenségeim, akik fölhasználták a szintén megtévesztett közvélemény erejét, és ezt kötélként hurkolva a nyakam körül, megfojtottak. Csak rövidség kedvéért mondom, hogy: az ellenségeim… mert inkább azt kellene mondanom, hogy: az irigyeim meg azok, akiknek akármiképpen utjában állottam.

– A közvélemény megtévesztése könnyü lehetett, de a biráké már sokkal nehezebb, – vallatta a kis ujságiró az ősz tábornokot.

– Nem volt nehéz. Jól mondja, hogy ezt a nagy nemzeti szerencsétlenséget, amint a nemzet gyöngesége is okozhatta volna, okozhatta hiba is. Az is okozta; a hiba, vagy jobban mondva: a bűn, mert itt a hiba halálos vétek. Hát igen, itt mindent a bűnös ostobaság okozott. Csakhogy a szerencsétlen terv az elvétett számitás, az előrelátásnak akár egészben, akár csak részben való hiánya nem volt az enyém, hanem másoké. Az én tervem jó, az én számitásom helyes, az én előrelátásom, fájdalom, kitünő volt. Nekem nem volt teljes hatalmam. Mindnyájunk szerencsétlenségére sokban függöttem a hadügyi kormányzattól. Ami a tervet elrontotta, ennek az utasitására történt, ami a számitást megzavarta, ennek a vonakodásán mult, ami a szerencsétlenséget előidézte, ennek a csökönyössége volt. Én mindent elkövettem, hogy a szerencsétlenséget megakadályozzam, a munkám felét az foglalta le, hogy ujra meg ujra figyelmeztetnem kellett a nekem parancsolókat intézkedéseiknek a veszedelmeire, föltártam előttük a helyzetet, a legpontosabban, megjósoltam minden rám kényszeritett lépés minden következését. Nem hallgattak rám. Beadtam a lemondásomat, hogy elháritsam magamtól a részességet, a felelősséget; nem fogadták el, e helyett, tudva, hogy nem szökhetem meg a csatamezőről, beparancsoltak a halálba. Hát mentem. Igaz, hibát is követtem el; de csak magam ellen. Nem gondoltam rá idejekorán, hogy bár a végzetes intézkedések eredetét sokan ismerték, engem is meg lehet vádolni, engem, akinek a hasznos szolgálatait valaha az egész ország elismerte, engem, aki ebben a szerencsétlen hadviselésben is minden erőmmel ellene voltam a szerencsétlen intézkedéseknek!… és hogy éppen az én nyakamba fogják sózni a bűnbak szerepét! Nem jutott eszembe, hogy azok, akiknek a felelősségen könnyü lett volna osztozniok, felhasználva a közvélemény megtévedését, rám fogják háritani az ódiumot, hogy azok, akiknek a vádlottaknak kellene lenniök, a vádlóimmá fognak átalakulni, és hogy azok, akik mindent tudtak, s akiknek meg kellett volna védelmezniök, magamra fognak hagyni! Hibát követtem el magam ellen, mert nem védekeztem eléggé korán… igaz, hogy mikor a piacon üvöltözni kezdtek ellenem, egy haldoklót kellett volna kiráncigálnom a piacra… és talán marakodnom is kellett volna ezzel a haldoklóval… No, és aztán, mikor ez a haldokló meghalt s az egész ország nemzeti gyászt öltött érte, akkor már engem is eltemettek vele. Olyan természetesnek tünt fel, hogy mindennek én vagyok az oka, tehát: majd mindent a halottra akarok kenni!… Hát meg se kisérlettem a halottra való hivatkozást; különben is, a fejedelmi vérből származó nemzeti szenttel való küzdelemben csak én maradhattam alul. Ettől fogva, hogy meghalt az, akinek a mea culpa-ja még megmenthetett volna, mindenki vállat vont, mihelyt az én ügyemről volt szó. A többi már csak formális eljárás volt. Előterjesztettem a védekezésemet, a bizonyitékaimat, s biráim fejcsóválva nézegették az aktáimat; de jobban hittek a vádlóimnak meg a közvélemény orditásának, amelyben az isten szavát keresték, mint nekem, meg a tulajdon két szemöknek… ennyi az egész.

– Bocsánatot kérek, tábornok ur, – jegyezte meg a gyors itélkezés elcsapott kis napszámosa, – de szerintem önnek itt nem volna szabad megállapodnia. Önnek nem volna szabad elbujnia a csigaházába, hanem folytatnia kellene a küzdelmet a halottal és minden poklokkal szemben, a katonai becsületéért, nevének a szeplőtlenségéért. Itt nem lehet szó kiméletről senkivel és semmivel szemben. A fejedelmi vér… az országos babona… a nemzet érzése… a kegyelet a nemzet bálványával szemben… a halott szótlansága: ez mind semmi akkor, ha a megtámadott katonai becsületről van szó. A birák itéltek, de a birák fölött is áll valaki, s ez: a nép. Önnek a néphez kell appellálnia; ez kötelessége magamagával és a történelemmel szemben.

– A történelem majd elvégzi a dolgát nélkülem is, én pedig már nem akarok semmit. S a néphez apelláljak, a néphez, melynek elég volt egy sereg hazug ujsághir meg a sok kósza, részeg beszéd, hogy orkánná fuvódjék föl ellenem és elsöpörjön?!

– Vagy mondjuk: az európai nagy nyilvánossághoz. Az elfogulatlan műveltekhez, a higgadtabban itélő hazafiakhoz, a jobbak lelkiismeretéhez. Önnek erről a hadviselésről egy könyvet kellene irnia, amelyben mindent elmondana, a legkiméletlenebb részletességgel, és föltárná valamennyi bizonyitékát. Az igazság mindenek fölött való s önnek haláláig védenie kell a katonai becsületét.

– Az igazság, fiatal barátom azért született, a világra, hogy az élet minduntalan sárba tiporja. A katonai becsületem? Azt már elvitték tőlem és nem adhatják vissza. Itt már csak arról lehetne szó, hogy mit fognak gondolni rólam az elfogulatlan emberek.

– Ez is valami.

– Nos, az elfogulatlan embereknek a véleménye nagyon megoszlanék még akkor is, ha akár egy egész könyvtárt irnék össze a védelmemre. Annál inkább, mert a bizonyitékaim nagyobb része: állami irás, s ezeket nem szolgáltatnák ki nekem arra a célra, hogy megvádolhassak velök olyanokat, akik ma hatalomban és békében élnek. A bizonyitékok egy másik része, amely előbb az én birtokomban volt s aztán a biráim elé került, most már szintén az archivumban pihen, s azoknak, a kik őrzik, eszük ágában sincs, hogy tartalmukat az orrára kössék a folyton gyanusat szimatoló s botrányhajhászó nagy nyilvánosságnak. Tehát csak egy brosürára való – mindössze egy pamflethez elegendő – okirattal, adattal, bizonyitékkal támogathatnám a védekezésemet, egypár magánlevéllel, amelyeket nem akartam a biráim elé terjeszteni, mert ezt fölöslegesnek hittem. És kellene-e tovább bizonyitgatniok, hogy hazaáruló vagyok, ha Európa elé vinném ennek a hadviselésnek ma még talán csakugyan titkolni való, részletes történetét, az adataimat, a védelmemet és a vádjaimat, szerintem egyesek, szerintök bizonyára az ország szégyenét, szennyesét?! Nem magam alatt vágnám-e a fát?! És miért? Hogy nem tudom hány száz vagy ezer embernek a véleménye megváltozzék rólam! Mert bizonyos vagyok benne, hogy a nagy többséget nem tudnám meggyőzni; de meglehet az is, hogy még a vélemények megoszlását se tudnám elérni, s csak egyeseknek a nézetét sikerülne megváltoztatnom. És amennyire most torkig vagyok az emberek itéletével, bizony meglehetősen mindegy nekem, hogy ha már mindenképpen viselnem kell sok millió ember megvetésének a terhét, néhány száz vagy ezer enyhébben fog-e itélkezni rólam?!

– A tábornok ur magánleveleket emlitett. Lehetséges volna az, hogy… hajlandó volna a tábornok ur megmutatni nekem egy ilyen levelet?

– Szivesen. Megmutathatom például a halottnak, a nemzeti szentnek egy levelét. Ha ön csak valamennyire is emlékszik még ennek a szerencsétlen hadviselésnek a történetére, ha ön már akkor is olvasott ujságokat, s nem felejtkezett meg róla, hogy miről volt szó, akkor, amikor az ügyemet tárgyalták: ezt a levelet beszédesnek fogja találni.

Kinyitott egy szekrényt, előkereste az emlegetett iratot és átnyujtotta a nagy nyilvánosság szerény és rendes fizetés nélkül is fürge szolgájának.

A kis ember izgatottan olvasta végig a történelmi érdekességü levelet s mikor az utolsó sorokhoz ért, lelkesedéssel kiáltott föl, háromszor is:

– Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció!

A tábornok rábámult.

Hogyan? Ennek a homunkulusznak most, a levél elolvasása után nem az jut eszébe, hogy ő vele, a szeplőtlen tisztaságában rosszhiszemüen megvádolt, elitélt, megcsufolt, pellengérre állitott, leköpdösött öregemberrel milyen galádság, mekkora gazság történt?! Csak az jut eszébe, hogy ez a levél a botrány-hajhászat számára nagy érdekesség és hogy ő ezzel néhány garast szerezhet?!

Már kisértésben volt, hogy beleegyezzék a levél közlésébe. De most már elment a kedve ettől.

A homunkulusz azonban félreértette a bámuló tekintetet.

– De biztositom, tábornok ur, – szavalt fölvillamozottan, – hogy legelső rangu szenzáció! Ha csak arra hatalmaz föl, hogy néhány szóval ismertethessem ennek a levélnek a tartalmát, már akkor is lázba ejtem vele az egész hazai sajtót!… és, Istenem, ha megengedné, hogy közzétegyem a levelet egész szövegében, a világlapoknak is foglalkozniok kellene a cikkemmel!… Máról-holnapra nevezetes emberré tenne ez az ujságirói remekelés! Az elcsapottságból egyszerre fölkerülnék az olasz ujságirók legelső sorába!

A tábornok alig akart hinni a szemének. Ennek az emberkének az ő levele, mely olyan fényesen bizonyitja egy egész országnak a nagy megtévedését, semmit se mond ő róla s az ő kálváriájáról! Az emberke a levélben nem lát egyebet, csak azt, hogy felhasználható, kifacsarható, s az után, hogy ilyen revelációnak a tanujává lett, nem érez megrendülést, borzongást, még csak megilletődést se, hanem gyermekes önzéssel örül az ujságnak. És egyre csak a maga kis cirkulusaival foglalkozik!

– Eszerint, – kérdezte az ősz ember – ön meggyőzőnek találja ezt a levelet?!… Ön szerint, ez a levél elégtételt szolgáltat nekem, ugy-e?!…

Morlini ur (már nevezetes ember volt, hát csak adjuk meg neki, ami megilleti), miután egy pár perc óta sokat feszengett, izgett-mozgott a székén, nem fékezhette tovább az izgatottságát, fölugrott s idegesen kezdett járkálni a sok néma könyv közt.

– A tábornok ur nem is képzeli – áradozott – hogy micsoda világszenzáció anyaga rejtőzik ebben a levélben! Egy kis tulzással azt mondhatnám, hogy: nem is sejti, mi van ebben a levélben! Tizezrek és tizezrek hangulatát fogjuk megváltoztatni, két-három cikkel, egy hét leforgása alatt, ha a tábornok ur megengedi nekem ennek a levélnek a közzétételét!

A tábornok egy kicsit elszégyelte magát. No lám, min kapja rajta magát! Már jókora idő óta megint mint vádlott felelgetett ennek az emberkének a vallató kérdéseire. Igazolgatta magát ez előtt az emberke előtt, akit szánalomból eresztett magához; fölvilágositásokat adott neki, eloszlatni iparkodott a kételyeit, fáradozott azon, hogy meggyőzze, s keresgélte a legtöbbet kifejező feleletet, mint a vizsgálattevő gyerek, akit a tanár sarokba szoritott. És mért tette ezt? Mert ez a kicsi ember itt a nagy nyilvánosságot képviseli. De hát mit akar ő a nagy nyilvánosságtól? Jobb véleményt; az igazságot. No hát most láthatja, mit várhat a nagy nyilvánosságtól! Nem gyönge volt-e megint?!…

– Milyen szerencsés ötlet volt, hogy ide jöttem, s hogy erőszakoltam egy kissé az interview-t! – gratulálgatott magának Morlini ur hangosan, miközben fesztelenül járt-kelt a szobában. – A tábornok urnak talán soha se jutott volna eszébe, hogy közzétegye ezt a levelet… pedig hogy közzé kell tennie, hogy kötelessége közzétenni, erről nem is lehet tanakodni… Mind a kettőnknek szerencséje, hogy föltámadt bennem ez a kitünő gondolat… Éreztem én ezt előre… valami nem hagyott békén…

(Már hős volt. A sikernek a puszta reménységére, a kis Zokogás egyszerre nagy riporterré nőtt fel önmaga előtt. A közügy egy kitünő szimatu bajnokává.)

– Pedig semmi kedvem hozzá, hogy közzétegyem – szólt a tábornok.

– De igen, – erősködött Morlini ur, – mert én meg fogom győzni arról, hogy nem is tehet másképpen. Ez a levél önnek a világ fölmentését, az erkölcsi elégtételt, katonai becsületének a megtisztulását jelenti. Lehet-e, szabad-e erről önnek lemondania? Nem. Miféle makacskodásból akarna benne maradni a félreismertetésben, hogy ne mondjam: a közmegvetésben? Nézze, tábornok ur, mikor idejöttem, ön azzal fogadott, hogy mi vagyunk ennek a szegény országnak a két legszegényebb embere, hát támogassuk egymást. Hozzátehette volna azt is, hogy: ebben a pillanatban az egész országnak nemcsak a két legszegényebb, hanem egyszersmind a két legutolsó, a két leglenézettebb embere vagyunk; de csak az akaratunktól, a kitartásunktól függ, hogy segitsünk magunkon… vagy hát segitsünk egymáson. Meg is fogjuk cselekedni, mindenesetre. Ön már megtette az első lépést. Jót tett velem, amikor bebocsátott magához; most rajtam a sor, hogy szolgálatot tegyek önnek, rámutatva a helyes utra… Ugy vagyunk, mint a világtalan és a sánta… Ön fölemelt a hátára, most én a jó tanácsommal vezetni fogom önt… Én ön nélkül nem tudtam volna járni… ön nélkülem nem lát jól, de a szavam, az utbaigazitja, hogy merre kell haladnia. Ön megalapitja a szerencsémet és én rehabilitálom önt.

– Ön rehabilitál engem? Hogy ön engem rehabilitál? – álmélkodott a tábornok.

Egy pillanatra megharagudott.

De a haragja hamarosan elmult, mintha a kiméletlen szavak visszatéritették volna ahhoz a rezignációhoz, melyből ez a látogatás kizavarta.

– Ez az emberke – gondolta – akármennyire önként és csak érdekből jött, mégis a sok millió követe és képviselője. Nem jobb, de nem is rosszabb, mint a többi, mint a sok millió. Sőt ez az emberke maga a sok millió. Nem tud engem látni; mindig csak azt a helyzetet látja, amelyben vagyok. Ez közös vonása a sokaságot alkotó millió és millió embernek. Ez a világ. De hát mit törődjem akkor akár a ma, akár a jövő itéletével, mikor, ha a kevesek nem is, a milliók mind ilyenek, s mikor a jövő milliói is csak ilyenek lesznek!…

És teljesen lecsillapultan felelt Morlini urnak:

– Hát lássa, én ennek a rehabilitációnak olyan kevéssé érzem a szükségét, hogy ezt a levelet, amely önt meggyőzte, összetépem, itt a szeme előtt.

S meg is tette, két-három olyan határozott mozdulattal, aminőt régente nem egyszer mutatott.

Morlini ur, meglepetésében, csak hüledezett.

– De azt csak megengedi, – hebegte, – hogy leirjam a beszélgetésünket és közöljem azt is, hogy ebben a levélben?…

– Mindent megirhat, amit csak akar, – felelt a tábornok.

Hanem, amikor Morlini ur már bucsuzkodott, elfelejtett kezet nyujtani neki.

– Hogyan, tábornok ur, ön most már nem nyujt nekem kezet?!… – kérdezte Morlini ur, kissé megilletődve.

– Már mért ne nyujtanék önnek kezet?!

És átengedte tenyerét a Morlini ur meghatottságának.

Aztán az ablakából nézte, hogy az emberke milyen fürgén siet ki a villa kapuján. Kedve lett volna bucsut inteni a nagyvilág utolsó követének.

De Morlini ur nem nézett vissza a villára; nagyon sietett. Ugy látszott, hogy a tramway közeledő kocsiját akarja elfogni. De nem. Egy üres fiakker után szaladt, mely lépésben kocogott az uton. Megállittatta és beült.

A tábornok mosolygott.

– Már költekezik az interview bőrére! – szólt magában.

Aztán megint kiment a kertbe, nem gondolt többé semmire, csak dudolgatta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“