III.
Egyformán szenvedtek e pör miatt, de nem egyformán gondoltak rá.
Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb izgalom!…
S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana minden követelésükről egy kis békességért.
Bojtárnénak ellenben a szivéhez nőtt a pör.
Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van, aki megérdemli, hogy éljen!
Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az övé…
Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.
– Ha én férfi volnék, – sóhajtozott magában.
Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat, ha a pörről volt szó. Mig a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!
Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak mindehhez jobban kellene értenie.
És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja megvédelmezni az ő jogos érdekeit!
Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel az ellenfelei!
Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!
Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát.
Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt, amikor valósággal gyülölte a férjét.
Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat, hogy hiába küzködnek.
Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely annyira megrontotta az egész életüket?!
Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden életörömüktől.
Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök lobogáson.
Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.
Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a pokolban.
Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják maguknak a bajt…
Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és – már is elnéző. Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin, s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert a világ rosszul bánt velök.
Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.
