III.

Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.

– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne, annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!

Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, mert fiatalabb korában – egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól, hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől: élhetetlen embernek tartották és joggal.

De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se, amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!

Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban, hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!

Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak huszonkettedikére rendelte magához.

– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…

– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics – csak ne kellene még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!

Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a napon csak boldogitó ábrándoknak élt.

Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba, hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.

Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:

– Tudjátok, ez aznap történt, amikor a papa igazgató volt!…

Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.

Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az ájuldozó Gregoricshoz:

– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató, Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt a munkát, tiz napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.