III.

Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s köpenynagyságu fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és annyira sirt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.

A várparancsnok rendeletére rögtön elvezették férje cellájához.

Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt, mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sirt, ugy hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt, mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobaleányok alig birták a toronyból elvonszolni.

Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kisérőit. A négy ló a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.

Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraitélteket fölkeltették, hogy meggyónjanak – Raimondi grófnak hült helyét találták.

Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban. Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor fölkeltették, mosolygott.

Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott annyit, hogy minden üldözés felesleges volna, mert férje azóta már egy nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.

A szörnyü esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak. Hogy hát most már mitévők legyenek? És különösen: mit csináljanak ezzel az asszonynyal?

Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra, amitől tartottak.

Figyelmesen hallgatta végig a jelentést s aztán igy szólalt meg:

– Hm… Igazán?… Ez lehetetlen!

Bizonykodtak, hogy mindez szóról-szóra igaz.

– Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz – szólt és egy pár percig elgondolkozott.

– És mi baja az asszonynak? – kérdezte aztán. – Öreg vagy csunya?

– Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj – felelte a várparancsnok, akinek egy kicsit viszketett a nyaka.

– Hm. Furcsa, nagyon furcsa!… – szólt a király és megint elgondolkozott, még hosszasabban, mint előbb.

De végre kimondta az itéletet:

– Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám: majd kihallgatom.

Ekközben a hű miniszter is megérkezett. Elfultan, pihegve.

A király nem titkolózott előtte.

– Sokféle asszonynyal volt már dolgom – szólt – de olyannal még nem, aki az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen izes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hü miniszterét:

– Ezt az asszonyt látnom kell. És ha szép, hát annál jobb.