IV.

Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal Szerafin.

– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni, hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár fehérnemüt kell elvinnem Budára.

– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig itt maradhatok… akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni… az én nálam csak egy perc!…

Morvainé hálából nyájaskodni akart – régies emberek módjára:

– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?

Szerafin vállat vont.

– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában se lesz maradása… Hogy van Hugó?

– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.

– Jaj, ne engedje, Lujza néni!… Az én Hugómat, kórházba!…

– Szera! Szera! – hallatszott a szobából.

A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon üdvözölték egymást:

– Szerbusz.

– Szerbusz.

– Hogy vagy? – kérdezte Szerafin.

Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a vendéget, csak a balkezével intett:

– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy mi ujság?

– Ó, nagyon sok ujság van!…

Szerafin letette a kalapját és odaült Hugó mellé az ágyra.

A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót hallhatott.

– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy, de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.

Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a gyönyörüségtől.

– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“

Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül izgalomtól égő arcocskáját.

– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.

A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, mint a pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.

– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!

– És hogyan akart udvarolni?

– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki szemébe!

– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!

– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem, amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára, mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban… meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk előadni, amikor meggyógyulsz!

– Igazán?

Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.

– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink urtól tudom, hogy holnap elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak miatta…

– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó, egyszerre elrekedten.

– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…

– Nem volt benne az ujságban… én legalább nem olvastam.

– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz is ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“ a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.

Hugó egyszerre csak elkezdett kiabálni:

– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a „Jancsi és Juliská“-ban.

– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!

– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte Szerafin.

Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep érdekelte.

– Te már megkaptad a Juliska szerepét? – kérdezte.

– Én is csak holnap kapom meg – felelt Szerafin.

– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a szindarabban?

– Azt tudom. Csak az, ami a mesében.

– Én még a mesét se olvastam.

– Ha akarod, elmondom.

– Igen, igen, meséld el!…

– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap, azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves feleségem!“ A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ – „Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj! Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk, akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak, hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek. Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy, mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a borsószemek után majd csak haza találunk…“

– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék őket a farkasok?!…

– Ej, hiszen csak mese! – felelt Szerafin.

Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban. Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se lehetett ismerni.

– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy olyan szives!… Ne féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne izgasd magad azzal a szereppel!…

Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer visszaszólt:

– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját! Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még elemelhetnének valamit a konyhából!