III.

Május 5.

Mit tehettem volna egyebet, mint hogy élve maradok s panasz nélkül viselem a rám mért szenvedést?! – Némán, anélkül, hogy elárulnám a titkomat.

Árván hagytam volna két imádott gyermeket?! Csak azért, mert a férjem nem szeret eléggé… mert elég gyönge volt ahhoz, hogy megcsaljon egy undok teremtéssel?!… Csak azért, mert nőnemü bestiák is vannak a világon?!

Nem. Élni fogok. De csak a gyermekeimnek fogok élni. Az, akinek a nevét viselem, ezentul örökkön idegen lesz előttem. Menjen a bestiájához.

És soha se fogja megtudni, hogy mi történt.

Egyelőre, persze, még akkor se vághatnám az arcába, hogy mit követett el, ha ez ki is kivánkoznék belőlem. Még tiz nap, amig hazaérkezik. Akarva, nem akarva, némának kell maradnom addig.

De azután se fogok lealacsonyodni odáig, hogy fölvilágositással szolgáljak neki, hogy szemrehányással halmozzam el, hogy panaszszal álljak elő, hogy szégyenkezzem előtte… mert hiszen, olyan furcsa a világ berendezése, hogy ilyen esetekben a vádlónak kell szégyenkeznie!

Az igazat megvallva, alig várom, hogy egy kicsit meggyötörhessem a ridegségemmel, a némaságommal, a kifürkészhetetlenségemmel. Ennyi büntetést megérdemel.

Bizony, rászolgált nagyobb bünhődésre is. Szerencséjére, nem valami furiával van dolga, hanem egy jobb sorsra érdemes nővel, aki, ha elárulják, nem tud egyebet, csak szenvedni.

De az elhatározásom, az rendithetetlen.

Sokkal büszkébb vagyok, semhogy ebben a pontban megalkuvást ismernék.

Majd törheti a fejét, amig kitalálja, mi választott el egymástól örökre, ha egy fedél alatt, egymás szomszédságában maradunk is.

Előre látom, milyen arcot vág, amikor… nem akarja elhinni s meg kell győződnie róla, hogy az ajtó csakugyan be van zárva.