IV.

Május 6.

Olyan sokat sirtam, hogy már elég is volna. És a sok sirástól nem lesz az ember okosabb.

Csak két dolog világos előttem. Az egyik az, hogy: az uram megcsalt. A másik, hogy: meg kell boszulnom magamat.

Betege leszek, belehalok, ha nem állhatok boszut.

De mit is töprenkedem ezen olyan sokáig?! Egy tüzesvérü, szenvedélyes asszony már régen megboszulta volna magát. Megölte volna mind a kettőt; az egyiket, azt a bestiát, mindenesetre.

Abból, hogy olyan sokat gondolkozom ezen, ami a legtermészetesebb dolog a világon, azt kell következtetnem, hogy a barátnőimnek, amikor jól elrágalmaznak a hátam mögött, egy kissé igazuk van. Csakugyan nem vagyok elég okos.

De hiszen én nem is akarom fölfedezni a nehézkedés törvényét!

És még erről a törvényről is kiderül, hogy nem igaz! Egy szó se igaz belőle!

Sok száz esztendeig minden okos ember azt hitte, hogy igaz, és utoljára még ez se igaz!

Hát mit ér el vele az ember, ha sok esze van?!

És aztán, tőlem ugyan beszélhetnek ezek a szép lelkek, amit akarnak!

Azért mégis csinosabb vagyok, mint akármelyik.

Ahányan vannak, mindannyian letennék a haza oltárára összes elmebeli kiválóságukat, ha ezen az áron olyan szép szájat és olyan formás orrocskát szerezhetnének maguknak, amilyen az enyém!