V.

Május 7.

Tulajdonképpen leginkább azért vagyok dühös arra az urra, akinek a nevét, ugy látszik, holtomig viselni fogom, mert az már mégis csak az utolsó, cudar meggondolatlanság, hogy itthon felejtette a kulcsait!

A gyalázatosság még hagyján, de ez a könnyelmüség!

Ha nem felejti itthon a kulcsait, ugy nem jut eszembe átkutatni a fiókjait. Meg se villan a fejemben, hogy be kellene pislantani a kékszakállu kamrájába. És ma is a legboldogabb asszony volnék a világon.

Lehetett volna annyi esze, hogy magával vigye a kulcsait. Megóvhatott volna ettől a fölfedezéstől.

Mert végre is, az meglehet, hogy a házasságtörő férjnek több mentsége van, mint a házasságtörő asszonynak. De egy férjnek sincs joga ahhoz, hogy ilyen szenvedést okozzon a feleségének.

A legkevésbbé pedig annak, aki véletlenül éppen az én férjem volt. Aki egy olyan ideált mondhatott a magáénak, amilyen én vagyok.

Ugy látszik, minden férfi gazember. De amelyikben van még egy szikrányi becsület, az minden figyelmességével rajta van, hogy legalább a szegény asszony soha még csak ne is gyanithasson semmit.

Ha a hüsége már az ördögé is, kutya kötelessége megóvni a feleség hitét, gyermekes illuzióit.

Az az ur is tartozott volna nekem ennyi gyöngédséggel.