XI.

Május 18.

Istenem, milyen gyönge is egy asszony!

Nem állott meg bennem a szó; nem tudtam megőrizni a titkomat.

Addig esdekelt, addig ingerelt, mig végre kipakoltam.

És természetesen lefőzött.

Megesküdött, minden szentekre, hogy azok a bizonyos levelek abból az időből valók, amikor még nem voltam a felesége.

Olyan szemtelen szerencséje van, hogy egy levélen sincs rajta a kelet; véletlenül, vagy szándékosan? – de nincsen rajta.

És sehol egy szó, sehol egy mondat, amely elárulná, hogy a levél mikor kelt.

Persze, hogy hazudik a gazember! Érzem, hogy hazudik.

De amikor meglepett vele, az első percben olyan jól esett elhinnem ezt a nyilvánvaló hazugságot, hogy elsiettem a megbocsátást.

Most már világos előttem, hogy hazudik. Hogy ujra megcsalt, becsapott… mit is tehetett volna egyebet?!… De ha már egyszer tökéletesen megbocsátottam – nem kezdhetem a dolgot elülről.