Még Budaszálláson Etele is múlat,

Ott tartja vigasság és rokon indúlat;

Buda egyik legszebb palotáját lakja;

Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,

Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,

Szeretetből irja, szeretetből küldi,

Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,

Valamennyi között első asszonyának:

Udvara díszével fejedelmi társa

Vigadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér8) is sürgeti jöttét,

Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;

Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,

S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben

Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;

Etelének is most esztendeje fordul:

Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.

Örömáldomásra, irja, hogy e végett

Fölveri hadastul az egész hun népet,

Veri elébb vadra, aztán lakomára:

Hova édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen

S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;

Görbe szikár testét kardon alig vonja;

Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:

Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,

Barna piros szinben a férfiu épség;

Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:

Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.

De az öreg ember csak tövis az ágon,

Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,

Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;

Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;

Örömest lennék már vendége Odinnak:9)

Vada húsát enném, méhsört vele innám,

Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

De talán engem már itt feled a Norna;10)

Velem egy ívásu senki nem él korra;

Fiaim a harczban, kedves unokáim

Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.

Lettem magam ujra másodszori gyermek;

Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:

Nézem a világot elfolyni felettem.

Karom agg; de látni, azt eleget látok:

Sokat a mi volt már; keveset ujságot;

Mert nem is új nékem e világon semmi,

Kire más példát ne tudjak elővenni.

Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra

Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:

De az ember dolga soha nem állandó,

Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

Láttam hiu voltát emberi dolognak,

Hamari felhágtát, hamar estét soknak;

Királyok elestét, birodalmak vesztét:

Diadallal kezdték, czudarul végezték.

Láttam arany béke zavaros bomlását,

Mialatt még iszszuk vala áldomását:

Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!…

Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.

Igazat én láttam fordulni hamisra,

Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;

Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,

Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggé

Hogy változik átal, ezt látom örökké;

Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:

Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,

Vékony repedésbe feszíti az éket,

Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:

No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

Budának is én ezt mondom vala szinte,

Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:

Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,

Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,

Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;

Gondja vadul víraszt a derekabb társon;

Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

Dícsérnek előtte: neki már az is seb;

Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;

Csak azon fojtódik, csak azon evődik:

Híred szele, füstjét leveri a földig.

Nem sejted-e már is Buda elváltoztát

Mióta királyul fényét vele osztád?

Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;

Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.

Neved árnyékát ő azelőtt is félte:

Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,

Gyermek korod óta, hogy az első haddal

Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,

Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,

Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;

Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

Szeme-fénye másnak, az övében szálka,

Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:

Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,

Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.

Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?

Péczére ki szabja levegő határát?

Fényt hova és meddig a nap is áraszszon? –

Az menjen, uralmot, birodalmat oszszon!

Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –

Szülte csupán tettét puha kislelkűség:

Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:

Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.

Lettet azonban már ki tehet létlenné? –

Ezért szive búval, teli sok gyanúval,

Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;

Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;

Szavad is már eskü: hát még hited oztán!

Nem változik elméd Buda elváltoztán.

De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:

Hamarább ennél az emberi indúlat;

Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:

Isten maga volnál, mégis megsokallod.

Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,

Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:

Buda szavát hordja, maga is megtoldja:

Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:

Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:

Nem fér soha vele az egész Etele:

A mi valál eddig, légy ezután fele.

A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,

Egyedül te inkább elbirod a rosszat;

Igy vele tán megférsz urasága székén,

Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –

Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:

Etele arczától megszörnyede mindjárt:

Szeme a villámot kegyetlenül ontja,

Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,

Kit felakasztottak magas ösztörűre,

Sátorom elébe, törvény szava nélkül,

Ronda repesőknek útálatos étkül.

Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:

Úgy verd ezután is közibünk az éket,

Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:

Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.

Össze az agg ember rogya két térdére,

Kegyelmet urától szava miatt kére,

Csókolta ruháját, bő köntöse alját,

Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.11)

Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,

Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;

Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,

S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –

Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:

Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,

Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.

Megesett nagy lelke bátor Etelének,

Haragja lohadton meglohada, s fenkölt

Szive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.

Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –

Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?

Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:

Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

Buda vérem felől a mit eléhoztál,

Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;

De, ha magát győzvén az erősebb enged…

Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.

Eszébe jutott most Ildikó levele,

Köti hún-kötéssel12) czifra selyem tokját,

Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,

Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:

Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis –

Dörmögte magában: lám, bent van az ék is!