Parancsol a húnok ifiabb királya,

Kard az egész földet véresen bejárja,

Fegyverviselő nép mindenki felüljön,

Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;

Karikáit a hir hányja, mikép hullám;

Adja tovább a jelt, ki belátja távol:

Viszi lovas ember, az is lóhalálból.

Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,

Veti tovább erdő, bércz, öböl egymásnak,

Itt elhal, odább még csak azután gerjed:

Tanyára tanyáról a hír szava terjed.

Egy nap elég, kettő – de bizonynyal három,

Hogy kint legyen a kard a messze határon;

Körül a szomszédság valamennyi reszket:

Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!

Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül,

Felzajlik az élet, mely pang vala restül;

Mint reggeli hűs viz tunya álmos arczra:

Oly léleküditő e kiáltás: harczra!

Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,

Mellyet maga is már feledett s az ének;

Holt sebhely is érez idő változásán:

Emlékezet újul hadi hír hallásán.

Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,

Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,

Paripát fényessé, fegyverit élessé,

Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.

De a fiatalság, mely harczra szokatlan,

Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,

Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,

Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.

Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,

Sürög a kezében tarka szinü fejtő,

Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit;

Titkon eped, könnyez, férje után áhit.

Még a gyerek is mind háborukat majmol,

Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,

Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –

Így felabajgatta Etele a népet.

S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,

Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;

Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,

Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.

Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,

Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:

Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,

Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,

Avvagy mire véljem Etele parancsát:

Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,

Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

Máskép se javallom, igazat megvallván,

Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,

Népemet a nyájtól zaklatja hiába,

Elegyíti harczát békém poharába.

De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?

Gondolom ez játék; afféle vadászat;

Mint öreg embertől hallani még helylyel,

Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:

Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,

Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;

Igy Etele csúfra maga marad bajban.

Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,

Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti

A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,

Örömestebb fordul lakomára, vadra.

Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,

Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;

És te magad kérded: „Buda király hol van?

Csak üres árnyékát taposom a porban.“

Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének

Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;

Ő kora hajnaltól paripán ül estig,

Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

Hadait fárasztja, töri a mezőben,

Déli napon úgy, mint viharos időben,

Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,

Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.

Rendeli a népet zászlókba nemenkint,

Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;

Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,

Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

Sereg ott seregből csapatonként válik,

Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,

Lovagot külön csap kaszás szekerektől,

Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:

Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,

S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;

Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,

Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!

Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle

Fegyver külön indul maga tett helyére.

Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,

Elvál, maga társát felkeresi mindég:

Úgy Etel is bármint seregét zavarja,

Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő

Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:

Etele azonkép hadai forgását,

Keze intésével intézi varázsát.

Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett

Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –

Valaki nem lelte, hol az ő állása:

Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,

Száguldva mezőben szanaszét iramlik:

De, mikép nagy foltja sereges madárnak,

Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,

Minden csapat éllel meredez a sorbul;

Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,

Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

S valamint jó béres kezében az ostor:

Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,

Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:

Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.

Igy a király napról sergét töri napra;

Néha meg álmából éjjel veri talpra,

Esteli éhomra falatozván máskor,

Megriad a kürtszó, első harapáskor.

De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,

Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;

Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:

Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

Sok legelő nyáját terelik a pusztán:

Ha levágnak egyet, jő második oztán;

Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,

Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

Nem is emlegettek ott egyebet nála,

Etele a húnok igazi királya;

A legutolsó is érzi magát jobbnak:

Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

Büszkén valamennyi érzi a hún ember:

Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –

Így Etelét, mondom, sokat emlegették;

Buda király meghalt, tán el is temették.

És bizony akkor már csak Etelén álla,

Maradni a népnek egyedül királya:

De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;

Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

Azért, mikor a nép immár keze alatt

Betanult eléggé, mint a parancsolat,

Hadait állásban hagyja kivül rendén,

Maga szól Budának, palotába menvén:

Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!

Titkomat elzárni vala méltó okom;

A mit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?

Megforgattam, ugyan harczolni való-e?

Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,

Mutasd a seregnek királyi személyed;

Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:

Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.

Szóla, erős kézben melegitve jobbját.

Elméje Budának hányta ezen habját,

Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?

Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.

Akkor pedig öcscsét bízván megölelte,

Szeme könybe lábadt, repesett a lelke;

Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,

Mutatta hadának királyi személyét.

Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,

(Öcscse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);

Seregek bomlását szemlélte csodával,

Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.

És nézni tovább még volna talán kedve:

Hanem abbanhagyta, csúful megijedve,

Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,

S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.

Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;

De Buda lelkében gyanu felvillámlott

S megfutna bizonynyal, ha Etel nem tartja,

Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.

Még sem vala kedve játszani több harczot,

Szégyelte is ezt az iménti kudarczot;

Fenszóval a béke örömét tudatta,

Szájába miképen Etele hős adta.

Hallván pedig a nép hirtelen a békét,

S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:

Elkezde hadastól ujjongva nevetni,

Etelét ujjongva hosszasan éltetni.

Egy szörnyü kiáltás lőn az egész tábor,

Még a siket föld is rendült bele távol,

Meghallotta nevét az is új urának:

Etele, Etele, Etele királynak.

Ő pedig áldozván lakomát a haddal,

Másnap elindítá kora pitymalattal,

Merre felé a Bükk borul és a Mátra –

Hanem e beszédből marad is még hátra.