Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,

Rózsa telyes képpel, szőke arany hajjal;

Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;

Fénye, vidámsága Etele urának.

Lágy hintaja himbál szelid paripákon,

Maga henyél selymes, dagadó párnákon;

Mellette, a kasban, Aladár ficzánkol,

Atyja-felé örvend, szeme, arcza lángol.

Két felül a hintón s két sorral utána

Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;

Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,

Arczokat ingerli a lovaglás kéje.

Mint a hadak útja13), vegyesen csillaggal,

Szeli az ég boltját gyöngyhímü szalaggal:

Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,

Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.

De arany és kő is ragyog ottan drága,

Lovakon a szerszám futosó világa;

Szélyel az árnyékba fénye lövell tüzként,

S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.

Görbe tevék hátul, mint oriás lúdak,

Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;

Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,

Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.

Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,

Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. –

Kit, a hogy elmondám, sátor alól végre,

Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.

Nézte alattomban, sátora szűk nyitján,

Állva belűl vastag, lefolyó kárpitján;

Puha kezecskéit összecsapá rajta,

S akaratlan egy szót száján kiszalajta:

Ki hát ez az asszony? miféle királyé?…

Mintha nem is volna, több nála, királyné!

Ő pedig az volna, született neméből,

S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!

Etele pedig már ölben Aladárját,

S bévitte karöltve maga édes párját;

Szélyel a lyánykákat palotába küldvén,

Igy monda nejének, vele szembe ülvén:

Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!

Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,

Mikor első izben palotámba jöttél,

Világ szép asszonya, te az enyim lettél.

Akkor is ám kérők hada gyült miattad,

Noha első férjed’ sápadva sirattad;

Vitéz fejedelmek, világi leventék

Kincses ajánlattal szerelmök izenték.

De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,

Másnak szerelemre soha meg se’ nyiltál;

Valamint a bimbó vissza ölét zárja,

Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.

Te is úgy maradtál napod kora szüntén,

Hervadva szerelmed hamari eltüntén,

Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:

Úgy kelle siratnod valamint elmultat.

De mióta lettél édes feleségem,

Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,

Mert szép ködös arczczal, könybeborult szemmel –

Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

Nyílj hát, telyesedjél, én rózsa-virágom!

Boríts leveliddel, puha boldogságom!

Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!

Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak.

Nem felel az asszony semmit ezen szókra,

Csak tüzes orczáját engedi a csókra,

Félig nyilt szemeit, piczi gödrös állát,

Gömbölyü két karját, síma fehér vállát.

Így múlatozának egymás örömében,

Valamíg a hév nap dele járt az égen;

Paripáktól ekkor Aladárt behozták:

Szerelemben azt is majd kétfele oszták.

Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,

Kaczagott a gyermek, s lihegé: „egyszer még!“

Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,

Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.

Majd apja, emelvén keze’ paizsára:

Nőj nagyot – elkezdé – hunok nagy királya!

És – mint fiatal lomb fedi törzsökét el:

Híred az enyémet árnyazza sötéttel!

Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét.

Azután választá ragyogóbb öltönyjét,

Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,

Nagyobbik-urához14) illett beköszönni.

Ajándékit elébb küldé bizonyostul:

Három teve terhét, csuda állatostul,

Mint déli honukból hozták vala nem rég

Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

Így azután mentek Buda hőshöz átal,

Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;

Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,

Gádor előtt várta királyi személyök.

Hamar a két asszony szeme összevillant,

De csak a míg ember frissen egyet pillant,

Hidegen egymásnak azalatt benyelték

Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

Akkor Buda nője messze kitárt karral –

Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral,

Ilda is ángyának örvend vala szintén,

Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre;

(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)

Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;

Boldog anya – mondá – fiad oly igen szép!

Megveri nézéssel szemem, attól félek.

De jer palotámba, mi legyünk testvérek.

Mondván, bevezette. Utánok azonnal

Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

Akkor Etel, látván Buda nője tettit,

Micsoda jósággal szeretik szerettit,

Nagy szive örömmel telyesedék rája,

S így szóla, előre mosolyogván szája:

Hej, mire gondoltam én eme hadköltést!

Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,

Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,

Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

Nosza hát induljunk hajnali harmattal,

Udvari népestül, az egész nő-haddal,

Lássák a vadászat riadalmas sorját,

Ülvén lakomával büszke vadak torját.

Tapsolt az örömtül Buda felesége,

Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; –

Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,

Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,

Göngyölik a sátort rúddal, czövekestül,

Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,

Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

Arany-ezüst készség van egész halommal,

Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?

Poharak, medenczék, tálak özön fénye,

Föld-ette királyok lakozó edénye.

Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,

Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,

Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,

Marad a szükséges, viszi a mi nem kell.

Bontják, szolga-cseléd, a sok teli vermet,

Benne arany köles, buja földben termett;

Boza italt, kámot,15) bort is vele bőven,

Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

Szerszám szanaszélyel tisztul ragyogóra,

Hintó vala készen, kötni mokány lóra;

Málha-barom békón; paripát vakarnak:

Keze-lába termett az egész udvarnak.

Egy rakodó vásár egész Budaszállás,

Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?

Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,

S bukdosik egymásban sok fekete árnyék. –

Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,

Sátraikat vonták egymás közelébe,

Buda kerek halmon, öcscse alább kissé;

Bő patak a hellyet teszi vala frissé.

Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben

Nyüsgött az egész had, mint valamely lesben,

Füstbokor itt és ott tapad az erdőre,

Mint mikor a hegyek pípálnak esőre.

Még az-nap az utat s éjjel kipihenték;

Etel pedig osztá a vadászat rendét:

Gyors paripán a völgy zugait bejárta,

Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

S mint aratók pásztát nagy szél gabonában

Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:

Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,

Hóditja csapánkint az emésztő sarló:

Etel is a Mátrát osztja fel akképen,

Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,

Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,

Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.

Vad el ne osonjon – rendeli – az alyban,

De vadászni beljebb tilos a karajban;

Mindenkor az első „Buda király vadja“ –

Maga is Budának ezt a fogást hagyja.

Így adva parancsát holnapi reggelre:

Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;

Maga is bátyjával paripára mozdul,

Solymászni fehérnép velök együtt buzdul.

Megharsan a völgyben hajtók riadása,

Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,

Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;

Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Amaz örök csendet veszi lárma közre,

Levegő a zajtól egyre szorúl össze;

Lárma, paizscsörgés, ördögi huj! huj! szó:16)

Félelem a vadnak ez idegen uj szó.

Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,

Első a vadak közt hunok nagy-királya,

Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;

Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.

Hej, micsoda zsákmány az-nap esett halva!

Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;

Láncsákon az erdő halottjait hordják,

Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.

Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;

Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:

Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;

Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.

Buda is sátrában múlatoz Etellel,

Menye17) Hilda asszony kínálja kehelylyel,

Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,

Szava szíve nyájas hunok asszonyának.

Pendül azonközben hegedősök kobza,

Emlékezetűl a régi regét hozza,

Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,

Kiktől ered a hún és magyar ág népe.

Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,

Isten-csuda által, öseik honából,

Gímvad után szittya földre mikép jöttek,

Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.

Így lobog a jó kedv az egész táborbul,

Míg rúddal az égnek szekere lefordul;

Azután a máglyák tüzei lankadnak,

Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.

De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,

Eljő, ivadékát firól-fira hozván;

Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;

Szent a manók éje: fü, fa, virág csitt! csitt!…