»Anyám, anyám, édes szülőm,

Engedje meg szép kérésem,

Hogy vegyem el Kádár Katát,

Jobbágyomnak szép leányát.«

Miklós urfi szépen kéri;

Édes anya nem igéri;

Nem engedem, édes fiam,

Nem engedi az én rangom.

Miklós mondá az anyjának:

»Kádár Katát szeretem csak,

Csak egyedül Kádár Katát,

Jobbágyomnak szép leányát.«

Édes anyja azt feleli:

»Abból ugyan nem lesz semmi;

Vagyon lányuk az uraknak,

Abból neked is juttatnak.«

Miklós urfi megbusula,

Készül, indul bujdosásra.

»Szolgám, szolgám, édes szolgám

Nyergeljed meg pej paripám!

Menjünk, menjünk, a mig látunk,

Legyen örök bujdosásunk.«

Miklós urfi elindula,

Azt meglátja Kádár Kata,

A kapuját megnyitotta,

Hogy Miklós bemenjen rajta.

»Ne nyiss kaput, Kádár Kata,

Nem megyek én most be rajta;

Hanem megyek a világba,

Holtig tartó bujdosásra.«

Kádár Kata megbusula,

Miklós urfihoz igy szóla:

»Állj meg, kincsem, szép Miklósom,

Hogy adjam rád egy pár csókom!

Adjak neked egy bokrétát,

A kezedbe kézi ruhát.

Mikor ruhám vérrel habzik,

S a bokrétám hervadozik,

Akkor leszen veszedelmem.«

Elindulnak, mennek, mennek,

Hosszú utnak, rengetegnek.

A ruháját Miklós urfi

Eléveszi, meg-megnézi:

Hát a ruha vérrel habzik,

Bokrétája hervadozik.

Mind a kettő azt jelenti:

Kádár Katát most veszesztik.

Miklós urfi megfordula,

Egy molnár gazdát talála,

Kihez közel lovagola,

Kihez ő ekképen szóla:

»Hallod-e, te molnár gazda,

Mi hir van a falutokba?«

»Nincs ott ugyan semmi egyéb:

Kádár Katát elvesztették.«

»Hallod-e, te molnár gazda,

Vigy el engem éppen oda,

Hol elveszett Kádár Kata,

Jobbágyomnak szép leánya.

Pej paripám tied legyen,

S minden ékes öltözetem.«

Molnár gazda szót fogada,

Miklós előtt elindula;

Őt elvitte arra helyre,

Feneketlen tó szélire.

Onnét beszólalt a tóba:

»Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?«

Kádár Kata is szólalik:

»Nálad nélkül alig telik.«

Miklós urfi ezt hallotta,

Szivét a bánat elfogta,

Kezét fejére kulcsolta,

S beléereszkedék hozza,

A nagy feneketlen tóba.

Egyikből nőtt muszkáta szál,

A másikból rozmarint szál,

Addig-addig növekedtek,

Vizen felül emelkedtek,

S ott is összeöletkeztek.

Miklós anyja ment sétálni,

Megtalálta őket látni;

Vizi buvárt elhivatá,

Mind a kettőt kiásatá.

Az egyiknek csináltattak

Fejér márványkő koporsót,

A másiknak csináltattak

Vörös márványkő koporsót.

Az egyiket eltemették

Az oltárnak eleibe,

A másikat eltemették

Az oltárnak háta mögé.

Az egyikből nevelkedett

Fejér márvány liliomszál,

A másikból nevelkedett

Vörös márvány liliomszál.

Ott is addig nevelkedtek,

Mig össze nem ölelkeztek.

Miklós anyja, hogy meglátá,

Mind a kettőt leszakasztá,

Talpa alá betapodá,

S tövisbokorra rakatá.

Ezt hogy látta Kádár Kata,

Koporsóból feljajdula:

»Éltünkben üldözőnk voltál,

Békét holtunkban sem hagytál!

Kiért Isten jót ne adjon,

Szeretetlen társat adjon,

Kenyeretlenség találjon,

Mégis senki meg ne szánjon!«