A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.

A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti, perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti; átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe ejti…

A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés déli irányból jött.

Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán méneseinek.

Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit. Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe, déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt. Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: – Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt majd neked adom. – Mikor lesz ez a majd? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod! – felelte rejtelmes vigyorgással a khán.

No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. – Hiszen csak más volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt!

Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak! Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos, hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán.

Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű, széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott a nap fényében.

– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a bolgárok hatalmas császára.

Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a menetet huszonnégy fegyveres vitéz.

– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a sátor irányába.

– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő volt – s gyanakodva nézett a khánra.

– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi már, mintha egy sátorban élnének.

Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott, hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja.

– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász.

– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse lehet a ti császárotoknak.

– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag ember dölyfével.

– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak.

– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan.

– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?

– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.

– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát. Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek.

– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.

– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…

Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:

– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár?

«Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.»

«Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.»

– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből.

– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember légy a talpadon.

Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést, s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.

– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket?

– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a farkas khánnak arca belésáppadott.

– Összevesztetek?

Levente vállat vont.

– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj történt.

– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek?

– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.

– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki Görögországból a bolgárokat?

– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e?

– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.

– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között?

– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol az én apám a fejedelem?

– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!

– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most?

– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár hatalmas, miért van szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem hal meg hirtelen halállal?

– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod, ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak – jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul…

Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére. Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat. Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád. Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra, hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő: sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem állhatnának előtte.

– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. – Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász?

Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot.

– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e hírét…

Itt megakadt Niketász szava.

– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?

Niketász lopva a farkas khánra tekintett.

– Hajolj közel hozzám.

Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe: Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét?

Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült, nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott:

– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer!

– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá! Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek!

Levente szánakozva nézett a farkas khánra.

– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk khán!

Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.

– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?

Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.

Niketász aggodalmasan csóválta fejét.

– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente.

– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat. Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én, hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.

– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.

– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem változtatunk!

E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött. Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot. Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva közeledtek.