A NAGY LESZÁMOLÁS.

Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj: a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr. A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a magyarnak?…

Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de nyugodalma nem…

Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege? De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei, menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból.

Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar sereg kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm volt kiszemelve vezérnek.

– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind.

– Elpuhulok, – búsongott Levente.

– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed, Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom, hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem.

– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom vissza, míg karomat mozgatni tudom.

– S ha te meghalsz, meghalok én is…

Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe.

A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól.

– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond.

– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád.

– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon?

– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál.

– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek.

– Jól van, fiam, eridj.

– De Kusid is vereködni akar.

Erre a szóra jött oda Kusid.

– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem maradok.

– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet. Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid?

– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz.

– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek dicsőséget a magyar fegyvernek.

– Szerzünk! – fogadta Botond.

– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid.

Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal.

– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek.

– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen. Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor…

Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó nélkül, folytatta:

– S akkor, talán békességre válik a nagy harag…

Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel.

– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna?

– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram!

Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk, kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök, nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét.

– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek, mert meg vannak számlálva az én napjaim.

A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat, indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse, hogy hadba mehet…

Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik külön sátruk volt a fejedelemé mellett.

– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja.

– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy, ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az ég…

Hajna sóhajtva tekintett hazája felé.

– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét. Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával!

Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte, a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg őt így meg tudta gyalázni.

– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a cselédeknek.

Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem várva, míg összeverődik a sereg.

A császárné szeliden megfogta, kérlelte.

– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön a szíved.

– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények Istenével!

– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött Hajna.

Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna lelke háborgása.

– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel!

Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant reá s elnyargalt, mint a szél.

– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba szüleihez.

Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és imádkozott a hitetlenekért.

Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos, eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja, a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s megvárta, míg Simeon elrebegi imáját.

Akkor megszólalt s mondá, amint következik:

– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját?

– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az Istennel.

– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel. Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket, árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs templomokat, zárdákat…

– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat?

– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály.

A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen.

Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért fiáért…

Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így készültek a nagy háborúra.

Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha elpusztul mindakettő.

Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon. Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a bolgár, keletről a bessenyő.

De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába.

A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz mindent a rajta lakó nép karjára.

Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő had tört be kelet felől.

Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába, Attila földjére.

Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló, nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj!

Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán: megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről.

– Haj, magyar, haj!

A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva, száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két sereg.

Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg.

– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava.

– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád.

Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől a csata.

Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé.

– A leányomért! – ordít Simeon.

– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg, hirtelen felragadva a lebukott császárt.

– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend.

– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat.

Zalán és Levente párviadala.

Zalán és Levente párviadala.

– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával üldözőbe veszi az üldöző magyarokat.

Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int Leventének.

– Fordulj meg a sereg felével.

Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal vágtat serege élén: a fiú a fiúnak.

– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán.

– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár?

– Hajnáért s a te véredért, kutya!

– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja.

De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan, visszatántorodik.

– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől ijedtél meg?

Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem, amint kiáltotta:

– A farkas khán lova!

Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött. Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a vasderest: attól tántorodott vissza.

Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek.

– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan…

– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét.

– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár – volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén.

– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát.

S felzendül újra Árpád hangja:

– Haj, Levente, haj! Erre, erre!

De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez, a hét vezérek egyike.

– Hol van Levente? – kiáltja Árpád.

Tas szomorúan ereszti le kardját.

– Elesett?

Tas némán csüggesztette le fejét.

– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal.

– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk közül seregének romladékával.

A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a levegőbe:

– Találkozunk még, Zalán!

Aztán intett Tasnak:

– Vezessetek a fiamhoz.

Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan, csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a halálnak.

– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas.

– Én többre becsülöm, – mondotta Huba.

Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét.

– De a fiam – volt – nincs!

– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas.

– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre szegezte, hogy ne lássák a könnyét.

Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú daliák.

A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik testén a visszafojtott zokogás.

– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál. Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi. Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja: nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát.

Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t? Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé, amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra hervadva.

Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és – Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá.

Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar. Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy újabb.

– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére.