XX. A jellem teljessége.

E szolgálat a jónak, ez elpártolás tőle, e lakolás a hűtlenségért: mind a kiválóság nyilatkozata. Láttuk e kiválóságot epikai és tragikus formájában, láttuk amannak ehhez áthajlásában. De midőn az emberi képzelet életet keres és teremt maga körül mindenben, ezt az életet nemcsak egyes kimagasló, az egyénnek egész szellemi valóját meghatározó és kimerítő tulajdonságokban találja. Mielőtt bármely széptani elmélet, ideális vagy reális felfogás, vagy akár csak költői gyakorlat is létezett volna: az emberi szellem már bizonyságát adta ilyen irányú hajlamának. A megfoghatatlant az által hozta közelebb magához, hogy minden egyes nyilatkozatát, valamennyi mozzanatát személyiségekké képezte át. Értelme fölvilágosítást, kedélye megnyugvást, képzelete gyönyörűséget keresett bennök. A megszemélyesítés a legelső trópus, az emberi lélek teremtő munkásságának legősibb formája. Az eszmélni és képzelődni kezdő lélek megszemélyesít mindent, a mi csak körülveszi, még pedig gyakran nem csupán egy vonással, hanem a vonásoknak egész szövedékéből álló képben. Az egyik magyaráz, a másik jellemez, a harmadik ékesít, valamennyi együtt életet mutat. Az ég czikázó villámát isten nyilának hallva mondatni, egy óriás nyilazónak erős és harczos alakja tűnik föl szemeink előtt túl a felhőkön. A csillagmiriád által képezett fényvonal hadak útja: vitézek robognak át rajta, kedveltjei az istennek, dicsők és győzhetetlenek, nemcsak a maguk hirét, hanem szorongatott unokáikét is féltők, kiknek segítségére sietnek. A legegyszerűbb képben mily tömege a jellemző vonásoknak! Az ősnépek képzeletében a búcsúzó nyár bájos királyleánynyá lesz, ki virágaival és mosolyával a zordon tél fogságába kerűl s ott várja epedve a szabadító királyfit: szép és bánatos, szerencsétlen és reménynyel teljes, jótékony és szelíd. A nap istenné alakúl át, ki az ég és föld szerelméből született, férjévé lesz saját anyjának s ragyogó szekerén befutván keletről nyugotra az eget, az elköltözöttek birájául száll alá.

E példákban s másokban is, melyeket nagy számmal idézhetnénk, a jellemvonásoknak bizonyos sokasításával találkozunk; kétségtelen törekvéssel, hogy az élő természet tüneményei az emberi élet formáiba vitessenek át. Annál élőbb, változatosabb és gazdagabb személyiségek formáiba, minél inkább bontakozik ki maga az ember kezdetleges életviszonyaiból. A tünemények külső, jellemző sajátságai belsőkké lesznek; a természetnek egyszerűségökben nehezebben felfogható törvényei az emberi lélek sokszerűségébe öltöznek át. Egymást szülő, föltételező, társul követelő vonások sorakoznak a fő, az uralkodó tulajdonság körül s ezt elvontságából az élet valódiságába avatják. Íme a képzelet, mely a mithoszokban nyilatkozik, már ismerni látszik az igazságot, hogy az emberi léleknek nemcsak egy oldala, nemcsak egy tulajdonsága, nemcsak egy ismertető jele van. Mint Hegel mondja, nemcsak egy páthoszt hordunk keblünkben istenünkül: együtt van abban az egész Olymp. A fő tulajdonságon kívül, melyet a tragikai jelenségekben kiválóságnak neveztünk, sok minden helyet foglal ott alakítva, módosítva, éltetve: ösztöneink, érzéseink, vágyaink, indulataink, különböző lelki tehetségeink sokasága, gazdagsága és kimeríthetetlen változatossága. Azokat a kiváló tulajdonságokat már, melyeket részletesebben ismertettünk, rendesen nyomon kisérik bizonyos társ- vagy mellékvonások: a hatalomvágyat erőszakosság, az önérzetet dacz, a szerelmet féltékenység, a gyűlöletet kegyetlenség, a vallásosságot szelídség, a rajongást bátorság, a tépelődést bánat és így tovább. De mindezek csak alapszálai egy sűrű szövedéknek, mely számos és különböző vonásokból alakúl. E különböző jellemvonások együtt alkotják a jellem sokoldalúságát és teljességét, s adják meg neki a való élet színét. Fő biztosítéka ennek a teljesség, melynél fogva mi sem hiányzik belőle és semmi sem felesleges benne. Olyan alakok, melyek a teljességnek feltünő hiányában mutatkoznak, a hol az egész jellem egyetlen indulatból látszik állani: már beteg lelket és pusztúló életet éreztetnek. A tragikai küzdelem heve, vadsága oda csigázhatja a szenvedélyt, hogy ez féktelen elhatalmasodásában az egyénnek egész lelki világát, érzését, gondolatát, akaratát egymagában képviseli: de már ilyenkor mindig a katasztrófa küszöbén vagyunk. A mit látunk, az nem maga az élet többé, csak utolsó lobbanása. Macbeth Dunsinannál már semmi más, csak egy vérszomjas kétségbeesés: felesége halálát föl sem veszi, mert nincs szívében húr, a mely megrezdűljön rá; még babonás félelme is elhagyta.

A jellem tehát különböző tulajdonságok foglalata, melyeket természet és élet alapítanak és fejlesztenek. Foglalata e sajátságoknak, melyek sokasága és különfélesége a jellemben egységet alkotva mutatkozik. A vonások teljessége egyéniséggé lesz, mely azokat a maga egységes és jellemző tartalmául tünteti föl. Egységül, még pedig határozott egységül a különféleségben. A sajátságok fölött, a következetességet és egységet őrizve, uralkodik a páthosz, melyhez a legkülönbözőbb érzések, viszonyok, gondolatok, elhatározások sem lehetnek hűtelenek. Lelket és életet mutat az, de egy bizonyos lelket és egy bizonyos életet. A jellemnek így felfogott teljességére kiváló súly esik az epikus hősnél, kiben helyet kell találnia s kifejezésre kell jutnia mindannak, a mi népe lelkét, külső és belső valóját, életét és törekvéseit jellemzi. Öntudata egy ezével, s egy annál fogva, mert lelke is egy. A sokaság benne egységgé lesz, de egyéniségében a sokaságnak benne kell foglaltatnia. A homéri nagy époszok hősei, Achilles és Odysseus, a görög népjellem képviselői. Gazdagok ennek fényes adományaiban; de kétes értékű tulajdonságainak s gyarlóságainak is részesei. Képviselői nemcsak a Trója alatt táborozó akhivoknak s a tenger végtelenjén hányatott hajósnépnek, hanem mind az egész görögségnek. A nép szerette hőseit, szívesen hallgatta vitézi tetteiket és kalandjaikat, mert bennök mintegy magát látta, s láthatta is méltán, hőssé avatva. Az egyben a sokak mindegyike megtalálta magát.

Hogy az époszi forma a jellemet ily sokoldalú teljességében mutatja, nemcsak nagyobb terjedelme és nyugodtabb előadása, idő és hely tekintetében korlátlanabb menete, részletező módja és epizódjai engedik meg. Ez kevésbbé tartozik ide; inkább azt emeljük ki, hogy az epikus hős, már természeténél fogva, hivatottabb a jellem többoldalú feltüntetésére, mint a tragikai. Midőn felmagasodik előttünk, nem ködbe emelkedik, mely elhomályosítja és eltünteti alakjának részleteit, csak a nagy körvonalakat mutatván s ezeket is elmosódó bizonytalanságban: hanem inkább fényesebb, tisztább légkörbe száll, mely minden jellemző vonását élesebben emeli ki és szökteti szembe. Vörösmarty Árpádjának egyik fő baja épen elmosódottsága, egyszínű volta. Toldy Ferenc, kritikai leveleiben, szeretetteljes és aprólékos gonddal keresi jellemző vonásait, alakjának különböző hatásos oldalait; de nem sokra mehet. Hősisége nemcsak uralkodó, de majdnem kizárólagos tartalma lelkének. Hozzá járúlna még isteni félelme; de erre nézve úgy szólván Aeneastól kezdve valamennyi epikus hőssel rokon. A puszták harczos, költöző népe lelkének, külső és belső életének jellemző vonásait hiába keressük benne. A mint a költője által alkotott csodálatos, önkényessége és ingatagsága által, nyomát viseli a magyar mithologia adatai soványságának: úgy Árpád alakja is annak a hézagosságnak és bizonytalanságnak, mely az ősmagyar életről való ismereteinket jellemzi. Kétségkívül nem ez az egyedüli ok, mert hiszen Arany, egy szerencsés gondolattal, tudott segíteni rajta, mikor a mostani magyar életet és jellemet egy, Árpádénál sokkal távolabbi világba, a húnokéba, vitte vissza. Hogy milyen gazdagon, minő művészi tapintattal és igazsággal, azt Gyulai fejtette ki. A jellem változatosságának, sokoldalúságának szempontjából példányul áll előttünk a Zrinyiász hőse. A mint ez éposz alapgondolatában egybeolvad a nemzeti és a keresztyén eszme: úgy képezik ki az általános emberi s a nemzeti vonások Zrinyi alakjának teljességét. Nemcsak általában hősnek és hivően végzetesnek mutatkozik, hanem magyar hősnek és keresztyénnek. Küzdelmes századának feláldozó lelkesedése tölti el keblét s vezeti tetteit, míg vallásos érzésében az igazi keresztyén megadásnak és felmagasztosulásnak végtelen gyöngédsége hat meg. Vitézsége elszánt és előrelátó, okos és félelmes. Viszonya családjához, elesett és halálra kész barátaihoz, katonáihoz, ádáz és furfangos ellenségeihez, nemzetéhez és uralkodójához; szerepe a csatában, a tanácsban, a lakománál, a feszület előtt, a temetésen és otthonában: az érzéseknek, indulatoknak, tehetségeknek mily gazdag változatosságát, mily fínom árnyéklatait s mily erős egységbe foglaltságát mutatja.

Bár ezek szerint a jellem teljessége és sokoldalúsága, föltételeül tűnik fel igazságának és elevenségének: az eddig mondottakból is kitetszik, hogy némileg más alakban mutatkozik az epikus hősnél és másban a tragikusnál. E különbség csirája kétségkívül megvan valójuk természetében; de feltünőbb kifejlődésre főkép ama formák által jut, melyek művészeti kifejezésökre legalkalmasabbak és legszokottabbak, s mint époszi és drámai jellemet állítják szembe őket. Amott a teljességre esik a súly, mely föltételezi a határozottságot; itt meg a határozottságra, melynek azután a teljesség lesz föltétele. A tragikai küzdelem már megindulásában, majd folyásában és befejezésében, a jellemnek szükségkép bizonyos korlátozottságát, kiváló határozottságát érezteti. E határozottság főként az egységes páthosz által jut kifejezésre, mely, mint legkiválóbb jellemvonás, az egyént elhatározásra indítja, cselekvésre bírja s összeütközésekbe keveri. Uralkodik összes lelki tehetségei, külső és belső élete felett s amazoknak színét, erejét és nyilatkozása módját meghatározza. Ebből következik a lehetőség, hogy a drámaíró, szemben az epikussal, részletrajz nélkül is elérheti a jellem teljességének benyomását. Az uralkodó páthosznak erős, határozó kiemelése könnyű szerrel fölébreszti, támogatja és útba igazítja a hallgató utánképző tehetségét, s a hézagok mintegy maguktól kitelnek. «A dramatikus, mondja Toldy, Vörösmarty époszairól írt egyik levelében, kombináló, abstraháló tehetségünkre appellál azalatt, míg az epikus, épen mint a képíró, csak felfogó tehetségünkhöz szól.» Kemény is fejtegeti e gondolatot, a regényről és drámáról írt tanulmányában, s szerinte a lángeszű drámaíró sem lehet ment bizonyos töredékességtől; de az olvasó képzelődése s a szinész ügyessége, melylyel a költői teremtés ujjáalkotásának szerepét átveszi, könnyen kipótolja azt. Tegyük hozzá, hogy a páthosznak, mint minden irányban jellemző vonásnak, állandó kiemeltsége folytán pótolhatja. A jellem teljességének ez az öszpontosítása, a páthosznak föltétlen és teljes uralma, kiválóan fontos a drámában, mert ez biztosítja a cselekvény szigorú megalkotását, egységes tömörségét.

A mondottakat megvilágítja egy futó tekintet Odysseus alakjára az antik époszban és drámában. Jellemének alapvonását, a furfangot, kijelölte a monda. De mily máskép használta fel e vonást az epikus meg a drámaíró! Homér hőse kipróbált és érett ember, határozott és kitartó, ki czélját sohasem téveszti szem elől. Bátor szivóssága helyt áll a legnehezebb megpróbáltatások között is. Most vitézségével győz, majd meg leleményességével, mely mindig megtalálja eszközeit s nem épen válogatós bennök. Ez alapvonások azonban még épen nem teszik ki az egész homéri Odysseust. A különböző sajátságoknak, tulajdonoknak, módoknak rendkívüli gazdagsága alkotja teljességét és különösségét, melyet minden oldaláról a viszonyoknak gazdag változatossága mutat be. Ezek között nemcsak bátornak és leleményesnek látjuk őt, ki tanácsban ép oly sűrűn és hatásosan ontja a szót, mint harczban a csapásokat. Feltárúl előttünk kedélyvilága is. Nem csupán erejében és okosságában szemlélhetjük, hanem érzéseiben, emlékeiben, gyöngeségeiben, vágyaiban és reményeiben is. Midőn Alkinoos király udvarában, Demidokos lantján megelevenűl a trójai harcz, minden gyászával és dicsőségével, elérzékenyedik és könnyekben tör ki. Gyöngéd kiméletét, nemes meghatottságát a szűzi bájjal szemben, találkozása tünteti fel Nausikaával, a tengerparton mosó s vőlegényét váró királyleánynyal. Lényének érzéki fele is kifejezésre jut, midőn Ogygiában és Eéában, Kalipso s Circe rózsaláncai közt gyönyörteljes tétlenségbe merűlve találjuk. De semmi sem irthatja ki belőle végkép haza sovárgását, Ithaka képét. Mennyi kötelék kapcsolja oda lelkét: az uralkodó, a férj, az apa kötelessége, vágya, reményei; s mily jellemzők alakjára nézve mind e viszonyok. A várva várt jó király áll előttünk Eumaeosnak, a hű disznópásztornak kunyhajában; majd a gondos, otthonát szerető házi gazda, kire régi kutyája, Argos, annyi esztendő után is ráismer s ki megindúltan, könnybe borúlt szemekkel tekint a hű állatra. Már látja Penelopét, életének szeretett, vágyott társát, bár még nem fedezheti fel magát előtte. Egész lelkében elérzékenyűlve, meghatottságból elfogódva hallgatja feleségének csodaszép imádságát. Végül a bújdosó, a csúfolt koldus egyszerre hőssé magasodik s önerejével vívja vissza boldogságát. A mit senki sem birt el, fölkapja Eurytos nyilát s véres bosszút áll a kérőkön. Látni való, hogy még így is, csak nagyjában vázolva, inkább rámutatva mint elemezve: mily változatosnak, sokoldalúnak és teljesnek mutatkozik a homéri, az epikus Odysseus jelleme. Az ithakai királynak azonban jelentékeny szerepe jutott a hellen mondának nemcsak epikai, hanem drámai feldolgozásaiban is. Megjelenik Sophokles Philoktetesében, az ifjú Neoptolemosszal együtt, Lemnos szigetének kopár partjain, hogy az ott sínlő Philoktetestől elcsalja vagy bármely úton hatalmába kerítse Herakles nyilait, melyeknek birtokához kötötte egy jóslat Trója elfoglalását. Odysseusban, kinek csalárd kiméletlensége taszította egykor e rémes magányba a nyomorékká lett hőst, újra csak a czélnak mindent feláldozó cselszövőt látjuk, ki egész lelkével feladata betöltésén igyekszik. E törekvése nem engedi kifejezésre jutni a szerencsétlen, elhagyatott és beteg áldozattal szemközt sem szánalmát, sem megbánását, sem emlékezését, kedélyéletének semmiféle mozzanatát. Ezt az ifjú Neoptolemos képviseli, a fiatal szív elnyomhatatlan nemességét és hősies egyenességét, mely méltatlannak tartja magához a csalárdságot s irtózik a tehetetleneken való erőszakoskodástól. Vele ellentétesen, mestere és társa csak hideg, durva cselszövő. Ilyen Euripidesnél is, a hányszor csak föllépteti drámáiban. Ilyen, midőn a boldogtalan Hekabétól elragadja leányát, Polyxénát, hogy sírmenyasszonyúl áldozza Achilles haragvó árnyékának; vagy a Cyklopsban, mikor a borra szomjas Silént rászedi s az egyszemű Polyphemet furfangjával megnyomorítja. Rhésosban is, melynek szerzőjéről sokat vitatkoznak a filologusok, egész hasonlóan lép elénk, midőn Diomedessel szövetkezve, éjtszakának idején, álarcz alatt csalfán behatol a trójai táborba s álmában üti agyon a thrák bajnokot, hogy pompás lovait kezére keríthesse. Czélja érdekében semmitől sem riad vissza, eszközöket mindig talál s minden eszköz jó neki. A csel és erőszakosság képviselője mindenütt; e tulajdonság oly uralkodó vonásává lett jellemének, hogy mellette a többi mind eltűnik. A gazdagon árnyékolt s a legkülönneműbb fényhatások alatt bemutatott Odysseusból a drámában csak a cselszövő maradt meg. Nevének állandó homéri jelzője, a polümétisz, a fortélyos, lett egész alakká. Bár itt is, ott is ez a fő tulajdonsága, Sophokles és Euripides Odysseusában alig fedezné fel első tekintetre régi ismerősét az, a ki vele csak a csábító nimfa karjai között, a feákok szigetén vagy a szegény pásztor kunyhajában találkozott.

Íme egy új és nevezetes különbség az epikai és drámai jellem között. E különbséget azonban a keresztyén művészet nem érezteti olyan élesnek, olyan mereven elkülönzöttnek, mint az antik, mely drámájában a jellemet mindig egyetlen eszmének teszi kizáró s némileg általánosított képviselőjévé. E kérdést behatóan és terjedelmesen vizsgálta Henszlmann Imre egy régibb munkájában, mely a hellen tragédiáról szól, tekintettel a keresztyén drámára. E tanulmány a mily gazdag fínom megfigyelésekben, eredeti nézetekben, tágkörű fejtegetésekben, és tanulságos adatokban: felfogására nézve ép oly egyoldalú. Egy, Boehmtől eredő művészettörténeti tételből indúl ki; abból ugyanis, hogy a görögök egészen Nagy Sándor koráig nem alkottak arczképet. Élő minták után is csak Lysistratos dolgozott elsőben. Viscontival szemben tagadja Henszlmann a régi föliratos képszobrok hitelességét; a mithikus és történeti nevek szerinte csak rájok vannak fogva a képzelődésből, nehány följegyzett adat figyelembevételével, készített képekre. A győztes athléták eikónjai is csak oly szobrok voltak, melyek, méretek segítségével, némi közeledést mutathattak az eredetiekhez. A minek megalkotására a hellen művészek törekedtek, az inkább bizonyos állandó szabályokhoz kötött tipus volt, mint a valóságnak hű és művészi felfogásán alapúló eszmény. E fejtegetésekből von aztán következtetést a drámára. A rajzoló művészetek, melyekben az egyéni idomok, vonások, formák és módok természet szerint leginkább szembeötlők, kifejezi az egész műszellem felfogását s a műeljárás irányát. Már Winckelmann hangoztatta, hogy semmi sem magyarázza oly jól a hellen költőket, mint a hellen plasztikának ránk maradt művei. A magyar eszthetikus következtetése, hogy a görög költészet is épen úgy fogta fel a jellemet, mint a művészet: az egyéniség alkotásába, kidomborításába nem bocsátkozott, s az embereket csak általánosságban mintegy fogalmakká képezte. Fő dologgá a tulajdonság fogalma vált, mely a mondai és történeti nevekhez kötve volt; nem pedig a mód, melylyel ez a tulajdonság a személyiségben módosúlva megjelenik. Mig a keresztyén művészet kezdettől fogva a dolgoknak egyediségébe bocsátkozik, drámában úgy mint a képzelet alkotásainak egyéb formáiban: addig a görög szellem egészen ellenkezőleg jár el. Azokat a különbségeket, melyeket nem, kor, faj, származás, foglalkozások idéznek elő az emberben, nem igen fejezi ki, valamint a szelídebb érzéseket sem. Maga Aristoteles is az éthoszszal csak homályosan jelzi azt, a mit mi a scholaszták későbbi görög szavával kharakternek, vésetnek, nevezünk. Egyéb kifejezései még határozatlanabbak. Inkább csak az erkölcsökre s a gondolkodásmódra fekteti a súlyt, mint a teljes jellemre; bölcseleti felfogást, általánosítást, simítgatást s abszolut következetességet ajánl. Ily példákkal, erősségekkel, magyarázatokkal támogatja Henszlmann dramaturgiai tételét.

A mi Aristotelest illeti, a mai eszthetikai és filologiai magyarázat általában eltérő álláspontot foglal el a Henszlmannétól. Nemcsak Hunfalvynál, hanem Ueberwegnél, Zimmermannnál, Schaslernél is, a Poetika hatodik fejezetében, az éthoszt kharakterrel találjuk fordítva; mindegyikök a jellem mai fogalmának csiráját keresi benne. Csak magának a stagiritának útmutatását követik, ki éthoszát a cselekvő ilyen vagy amolyan megalkotásának, meghatároztatásának mondja. Az éthoszban és dianoiában csak a jellem és gondolkodás összehatását kereshetjük, melyből a cselekvés születik. A simítás ajánlása csak az eszményítés szükségére, a bölcseleti felfogás pedig a belső igazság következetes fejlődésére utal, szemben a külsőnek esetlegességeivel. De helyreigazítást igényel Henszlmannnak magára a görög költészetre, ennek a jellemzésben való tökéletlenségére vonatkozó felfogása is. A rajzoló művészetekről vonván következtetést az előadókra, e következtetés természetesen csak az által lesz igazolt, ha a képfaragásban általán a hellen műszellemet fogja föl, melynek alkotásai a szobrok ép úgy mint a drámák, kifejezője, Phidias mint Sophokles. De alkotásai aztán az époszok szintúgy mint a tragédiák. Ha igaz az az állítása, hogy a hellen szobrász nem vésett arczképet, mert a görögségnek az egyéni visszaadására nem volt sem hajlama, sem képessége: úgy hiába keresnénk igazi jellemrajzot Homérnál, az époszban is. A dráma Odysseusa nem lehetne sokban különböző az époszétól. Henszlmann igyekezett e tekintetben is következetesnek maradni tételéhez; de ép e következetesség az, a mi gondolkodóba ejthet állítása iránt. Mindössze annyit enged meg, hogy Homér epikus létére szerette személyeit több oldalról kitüntetni és jellemezni, mint a későbbi tragikusok; így Odysseusnak, ravaszságán kívül, még bátorságot és vitézséget is tulajdonított. De hát a ravaszsággal és bátorsággal kimerítette-e azt a gazdag és teljes jellemrajzot, melyet az Odysseia nyújt hőséről? Achilles képén, melyet Hegel oly fínoman elemez, aztán az Agamemnonén s kívülök annyi másén, nem ragad-e el bennünket egyenlő mértékben a szinezés ereje, mélysége és változatossága? Festett-e valaha költő gyöngédebb érzelmeket, mint a milyenek Andromache búcsújában, vagy Nausikaa epizódjában nyilatkoznak? Ime Henszlmann tételének ingatagsága, mihelyt egyetemes érvényűnek próbáljuk tekinteni, a minőnek tekintenünk kell. Tévedés nyilatkozik benne, mely az epikai és drámai jellemzés természetszerű eltérését nem veszi kellő figyelembe. Nem a görög drámai előadás külső föltételeit sem, a színpad és színi ábrázolás sajátszerű viszonyait, melyek a költőt és szinészt a jellemeknek minél általánosabb felfogására és kifejezésére vezették. A szinházak óriási nagysága nemcsak az alak mesterséges megnagyobbítását tette szükségessé, hanem már Thespis korában az álarcz végzetes reformját is, mely a tekintetnek csak egyetlen mozzanatát állandósította, a jellemet egyetlen általános kifejezésben adhatta vissza. A kép csak a lelkesedésnek és gyűlöletnek, az elszántságnak és félelemnek merev külső formájával állt a néző előtt; a költőnek és szinésznek jórészt le kellett mondania a részletezés fínomságáról, a fejlesztés változatosságáról, az árnyéklás módosulásairól, mert mindez bántó s majdnem nevetséges öszhangtalanságba kerűlt volna a merev és egyszínű külsővel. Másfelől pedig a hangcső a jellem különböző oldalai hangbeli kifejezésének, színezésének, árnyéklásának állott útjában. Ím mennyi ok magyarázza az általánosítást. De magyarázza a mondán nyugvó cselekvény egyszerűbb volta is, mely rendesen a katasztrófába szorúlt s a jellemet csak páthoszának magaslatán mutathatta, mikor az már a szenvedély logikája szerint is általánosúlt, az egyes tulajdonságoknak, sajátságoknak, mellékesebb jellemvonásoknak elnyomásával. A keresztyén tragédia köre, menete, szerkezete egészen más: nemcsak magát a katasztrófát, a végkifejlést, hanem az egész fejlődés folyamát érzékíti meg. A tragikai tárgyak újabbkori feldolgozásai közt nem is drámákban, hanem csak némely balladában találjuk meg azt, a katasztrófába szorított görögös kompozicziót, mint a Szondi két apródjában s különösen a Tetemre hívásban. Ez az Immermann által (Ajasról) analitikusnak nevezett forma.

A hellen tragédia hősein a páthosz oly kizárósággal, oly határozottan uralkodik, hogy maga látszik betölteni az egész lelket, más érzelmek befolyásának nem enged, általok módosulást nem ismer s így kétségtelenül bizonyos általánosságban mutatkozik. De azért épen nem nélkülözi a határozottságot, nem mosódik élettelen abstrakczióvá. Hegel a szobrászat alkotásainak plasztikai zártságához hasonlítja a sophoklesi alakokat. «Mert a képfaragás is ki tudja fejezni a jellem sokoldalúságát, mondja. Bár nyugalmában és némaságában, ellentétesen a kitörő szenvedélylyel, mely minden erejét egy pontra veti, az erőteljes neutralitást állítja elénk, mely összes tehetősségét nyugodtan zárja magába: azonban ez a zavartalan egység még sem marad meg az elvont határozottságnál, hanem szépségében mintegy mindennek szülőhelyét sejteti, a közvetetlen lehetőséget, hogy a legkülönneműbb viszonyok közé lépjen át. A szobrászat igazi alkotásaiban valamely nyugodt mélységet látunk, melyben megvan a képesség, hogy minden hatalmat kifejtsen magából.» Igy Hegel. Azonban a plasztika remekművei, még az ő magyarázata szerint is, csak rejtik magukban a sokoldalúságot, a belső hatalmak egyetemességét; nyilatkozásának csak lehetőségét éreztetik, nem magát. A művészet természeténél, feladatánál és eszközeinél fogva, melynek körébe tartoznak, mindig valamely általános eszmét érzékítenek meg s fejeznek ki zavartalan tisztasággal: az istenek a biztosságot és bölcseséget, az istennők a jóságot és szépséget, az athléták a hősi erőt. Ennyiben rokonabbak a hellen drámai költészet alakjaival, mint rejlő tulajdonságaikra nézve. Annyit minden esetre mondhatunk, hogy a jellem teljessége, gazdagsága, sokoldalúsága sokkal jobban ki van fejlődve a keresztyén, mint az antik drámában. E tekintetben a hellen tragikai hősök elmaradnak az újabbak mögött, a mint meg általában a drámaiak nem mutatkozhatnak a jellem minden irányú kifejlesztésének oly részletező változatosságában és kiszínezett teljességében, mint az epikaiak. Vessük össze Orestest Hamlettel, Klytæmnestrát Lady Macbethtel, Ajast Brutusszal, Prometheust Fausttal, s érezni fogjuk a különbséget. A shaksperei alakok egytül egyig mily kevéssé lennének azok, a mik, ha egyetlen vonással képesek lennénk bemutatni őket! Hányféle hős, hányféle zsarnok, hányféle cselszövő, hányféle szerelmes jelenik itt meg előttünk; a közös tulajdonságok mellett mennyi eltérés s azoknak maguknak mily különböző felfogása! A tipikus és individuális, fajképi és egyéni jellemzés részletesebb fejtegetése a dramaturgia körébe tartozik. Miben áll voltaképen egy szenvedélynek egyéni feltüntetése, kifejezése? Nem egyéb ez, mint számos más, kevésbbé fontos, kevésbbé uralkodó jellemvonás közé helyezése, velök összeszövése s általok való áthatottságában, módosulásában bemutatása. A teljesség és határozottság más szóval: az egyéni. Ennek a görögöknél nem kiképződését, csak csiráját találjuk, melyet Vischer nem szinezésnek, csak szinhangulatnak nevez. «Ámde azért ez alakok, mondja, épen nem élettelenek, sőt sokkal elevenebbek, mint egy újabbkori rokon stilnek általánosságban tartott jellemei, mert amazok oly kornak, oly népnek nézetéből fakadtak, melynek körében ez az objektiv egyszerűség igazság volt, kinyomata egy nevezetes, nagy páthosznak s egyszersmind az élet melegének».

A jellemnek e teljességét rendesen megtaláljuk a keresztyén tragédia remekműveiben, kivéve azokat, melyekre Vischer czéloz: a melyek egyenesen antik minták után másoltattak. Megtaláljuk, a mint hőseiket hosszabb fejlődésen, átalakulásokon, küzdelmeken vezetik keresztül előttünk. Úgy azonban, hogy a jellem minden oldalán mindig uralkodik a páthosz, a fő szenvedély. Áthatja a hős lelkének valamennyi nyilatkozatát, kihangzik szavaiból, kifejezésre jut tetteiben. Ez a minden más felett uralkodó, minden másnak alapját megvető, magával együtt minden mást czélja felé ragadó tényező. A jellemnek így értelmezett teljességét két szempont is mintegy a tragikai hatás föltételeül mutatja. Hatalmas segítőjévé, tényezőjévé lesz a megrendülésnek, mikor a végzetes belső fejlődést érezteti velünk. Az egyetemes ellen vívott küzdelem folyamán, a fő szenvedély mind jobban és jobban előtérbe nyomúl, mind inkább és inkább kizárólagossá lesz a lélekben. A jellem egyéb alkatrészei, melyekkel megismerkedtünk, a katasztrófa felé már csak a fő páthoszba olvadásukban, általa elnyomatásukban, pusztulásukban mutatkoznak. A több helyen kigyúlt épület képe, melynek lángjai midőn egyesűlnek, csak beleolvadni látszanak abba, a mely közülök legmagasabbra csap. Teleki Petron Maximjának kitámadása szerelméből és becsületérzéséből ered; fölébredt boszúvágya aztán még e két szülő-érzését is teljesen magába olvasztja, midőn Juliát, s benne szerelmét és becsületét, feláldozza Valentiniánnak, hogy boszúját annál bizonyosabban kitölthesse rajta. Számítása, hogy lelkének megrontott öszhangja még helyreállhat, már lélektanilag hamis s fő gyöngéje a Kegyencznek. De a jellem teljessége nemcsak a tragikai megrendűlésnek, hanem a szánalomnak is eszköze. A hős, ki a mi mindennapi életünk színvonalán kiválósága által fölülemelkedik, mintegy hozzánk tartozását s velünk való rokonságát érezteti lelkének egyéb indulatai által s közelebb férkezik szívünkhöz. Coriolánban csodáljuk a hőst, szánjuk a fiút; Macbethben féljük a vérszomjas zsarnokot s részvéttel vagyunk a balsejtelmeitől gyötrött ember iránt; Rikhárd fenséges gonoszsága fellázít, de megdobbantja sajnálatunkat, midőn oly vágyakról halljuk szólani, melyek betelését nekünk, mindennapi embereknek, megadta, s tőle, a nagytól, megtagadta a sors. Hogy Brutust annyira szeretjük, abban nem Portia férjének s Cassius barátjának van-e fő része?

Íme a jellem teljessége nélkül teljesnek mondhatnók-e a tragikai hatást, midőn úgy a félelemnek mint a szánalomnak benne ismertük föl egyik leghatásosabb eszközét.