XIX. Az epikai és tragikai jellem.

A kiválóságban és gyarlóságban a tragikus egyén lelkének fő tartalmát ismertük meg, azt a döntő mozzanatot, mely úgy sorsára, mint eszthetikai benyomására nézve határozó. Azt mondtuk, hogy kiválósága az, a mi az egyetemessel folytatott küzdelmére bátorítja és képesíti; gyarlósága pedig az, a mi e küzdelembe belekeveri s azt kikerűlhetetlenné teszi rá nézve. Kiválóság és gyarlóság, a tragikai páthoszban összeolvadva, voltakép egyet tesznek: a kiválóság gyarló, a gyarlóság kiváló. Erejének rendkívüliségét az egyetemessel való mérkőzése érezteti; gyarlóságát pedig e mérkőzés alkalma és eredménye, hadizenete és csatavesztése. A kiválóság nem menti meg a bukástól, a gyarlóság nem fosztja meg a fenségtől.

A páthosznak az egyetemeshez való viszonyában rejlik az alapkülönbség, a mint fentebb már röviden érintettük, az epikus meg a tragikus hős között. Amaz az egyetemes szolgálatában áll, annak hódol, azt fejezi ki s juttatja diadalra; emez ellene szegűl s áldozatául esik. Gyakran találkoznak egy csatatéren s összemérik kardjukat, mint Themistokles és Xerxes, kik közül Aeschylos, a görög dicsőséget példázó tragédiája hőseül, ez utóbbit választotta megaláztatásában; Szulejman és Zrinyi, kiknek eltérő széptani jellemére már Kölcsey egész alaposan rámutatott; Salamon és Szent László, kik közül az elsővel drámairóink folyton próbálkoznak, mig a második epikusainkat vonzza. Egyikök kardját vezérli, másikukét összetöri az egyetemes hatalom. Mind a kettő ezt a hatalmat érezteti, a végetlen gondolatát ébreszti lelkünkben s a fenség körébe emel. Csakhogy az epikus hős tevő, a tragikus pedig tagadó módon fejezi ki azt. Az egyetemes amannak mellette, mig ennek ellene érvényesíti hatalmát; amott a hősben, itt a hősön; amannak diadalában, ennek bukásában. Az a zászló, mely az epikus hős kezében győztesen lobog, s az a másik, mely a tragikusnak holttestét takarja be: egyiránt az egyetemesnek jelképe. Amaz mindig a világ élén jár; páthosza fenséges foglalata az összesség törekvésének, világos kifejezése egy fensőbb hatalom akaratának. A mint nem a maga külön meggyőződését, önös eszméit, személyes czéljait követi, hanem kiváló erejével csak az összességnek szolgál: úgy sorsa, pályája is mintegy beleolvad az általánosba. Máskép a tragikus hősnél. Az ő páthosza a magáé és egyedül csak az övé, mely érvényesűlésre törvén, ellene szegűl az egész világnak. Tudatában van elváltságának az egyetemestől; de tudatában kiválósága rendkívüli voltának is. A mint ez által kiválik a közönséges emberek közül, czélja is eltérő lesz az övéktől s másként alakúl pályája is. Akaratához hasonlóan, sorsa is csak a magáé, legfeljebb még azé a töredéké, melyet félelem, kényszer vagy tévedés hozzá kapcsol. Rikhárd bukásában ki gondol másra, mint ő rá magára, mig Godfréd diadalában az egész nagy keresztyénség ünnepli győzelmét. Salamonnal csak a hű Bátor Opos indúl száműzetésbe, midőn Lászlót az egész nemzet kíséri koronázására. Az epikus hős így, az egyetemessel öszhangzó érzése által vezetve, annak örök végzését viszi teljesedésbe: a jó és a fény atyjának szolgálatában megalázza a sötétségnek és a gonosznak birodalmát, mint Rusztem; végrehajtójává lesz egy megsértett nemzet jogos boszújának s romlásává a városnak, melynek az istenek vesztét határozták, mint Achilles; hazát szerez az isten választott népének, mint Mózes, Aeneas, Árpád; visszafoglalja a hitetlenektől az emberiség megváltójának sírját, mint Godfréd; nemzete törekvésének útat nyit a félvilágon át, mint Vasco de Gama; feláldozásával kiengeszteli az úrnak felgerjedt haragját elvettetett faja iránt, mint a szigetvári Zrinyi; s osztályosává lesz a menny és pokol fenséges rejtelmeinek, mint Dante. A tragikus hőst ellenben csak saját keblének istene vezeti; mind a többi iránt megtagadja az engedelmességet. Csak magában bízik s bízik is magához. A világ rendjét, mely isten képét viseli, nem megvédelmezni s helyreállítani, hanem a maga képére átteremteni törekszik. Átteremteni olyanná, melyben a legfőbb hatalom az egyéni erő vagy az egyéni érzés legyen. A felelősség teljesen rajta nyugszik s a kihítt nemezis megállja boszúját fölötte. Vischer mondásával, hogy az éposz hőse az árral, a drámáé pedig az ár ellen úszik, egészen egy jelentésű Jean Paulé: «Az époszban a világ hordja a hőst, a drámában pedig egy Atlas a világot.»

E lényegbe vágó különbségek daczára is mutatkozhatik az époszi hős bizonyos körülmények között tragikusnak. Nem mintha az epikai és tragikai kiválóságnak egymást kizáró ellentétei egyszerre, egy időben összeolvadhatnának benne; hanem amaz áthajolhat emebbe, fölváltathatik általa. Az epikus hős kiválasztott voltában, szédítő sikereiben, rendkívüli nagyságában elbízza magát: mivel általa minden lehetséges, úgy tartja, hogy neki magának lehetséges minden. Páthoszában mindinkább háttérbe szorúl az egyetemes eszméje s egyre több tért foglal el benne az egyéni. Végre, teljesített vagy csak félig végzett feladata után teljesen elszakad amattól; úgy szólván a maga kezére kezd dolgozni. Szenvedélye, nagy tettei által támogatva, végletes túlzásokra ragadja s belesodorja a tragikumba. Nem éri be emberfölötti nagyságával s küzdelmének az összességet illető czéljával: emberi nagyságának osztályrészét követeli. Nem veszi észre, hogy mikor így szembe kerűl az egyetemessel, nemcsak általában emberi rendeltetését, hanem külön hivatását is megsérti s a legteljesebb, legerősebb tragikum képét mutatja. A jutalmazó isteni kéz, mely koszorúval várta, a nemezis sújtó karjává változik át fölötte.

Itt két eset képzelhető. Bukhatik először csak maga a hős, miután az isteni akaratot végrehajtotta, vagy legalább teljesűlését biztosította. Lehet másodszor egyénisége annyira összeforrva népével, hogy vele együtt az is elvész.

Lássuk példákban. A Sahnáme hősének, Rusztemnek, feladata: megtörni a sötétség országát, boszút állani Turánon az Ireds óta elkövetett vértettekért, megzabolázni segítő ördögeit s megalapítani és biztosítani Irán hatalmát. Hétszáz évre terjedő életén át a hőstetteknek végetlen sorával tölti be hivatását. Irán trónjára ülteti a Kajanidákat, megveti uralmok alapját, s egymás után vervén le ellenségeiket, megszilárdítja a hatalmat kezökben. Győztes marad a föld és a pokol minden hatalma ellen. Hazájának legerősebb és legádázabb ellenségét, Afráziábot, újra meg újra megveri, országát elfoglalja, hősiségét megalázza, magát vesztébe kergeti. Mazenderánban megöli a fő díveket, Ersenget és Szipedet, s megszabadítja királyát. De diadalmas harczai közben nem kerűlheti ki a nagyság végzetét: győzhetetlenségének hírét féltve, vétkes eszközökkel is fentartani, megvédelmezni törekszik. Megsérti a természeti törvényt, midőn féltékenységből saját ismeretlen fiának, a turáni hős Szórábnak, furfangos árulással gyilkosává lesz. Megsérti az erkölcsit is, melynek betöltésére hivatott, mikor a Kajanidák reménységét, a vitéz Iszfendiár királyfit, elejti. Csoda-adományát, a szimurg-madár segítségét, épen az ellen használja, a mire fordítania kellene. A ki az ifjú hőst megöli: maga is halálra van kárhoztatva. A végzet keze, mely eddig támogatva vezette, most már ránehezűl. A győzhetetlen martalékává lesz egy alacsony ármánynak: nyomorúltan vész el a testvére által ásott veremben. Elpusztúl, de csak akkor, mikor életének nagy feladatát már betöltötte. Turán mindörökre megalázva s a világosság diadalának biztosítására, befejezésére megjelent a próféta Zerdust. Az ige tisztaságával szemben már tehetetlen a gonosz, a merő anyagi hatalom. Rusztem küldetése be van végezve s tragikai nemezise csak őt magát követeli áldozatul.

Utolérheti végzete a tévedő hőst ennél korábban is: mikor életének feladata még nincs bevégezve, de már biztosítva, hogy az isteni akarat teljesedésbe megy. Achilles áll elénk példa gyanánt. Mikor Agamemnon megfosztja kedves rabnőjétől, méltó haragra gyúlva, sátrába vonúl s nem akar harczolni többé. Jól tudja, hogy a görögöknek az ő hatalmas karja nélkül veszniök kell; hadd veszszenek hát. Személyes sérelmét föléje helyezi hivatásának s mértéktelen boszúja nemcsak azokat fenyegeti, a kik megsértették, hanem az ügyet is, melyet velök együtt szolgál. Személyiségét az egyetemesnek szegzi ellenébe. Még Zeust is fölingerli anyja által a görögök ellen. Hiába kérlelik, engesztelik; hiába ajánlja neki Agamemnon, az elvett Briseis helyett, saját leányát, hét várossal együtt: Achilles hajthatatlan marad. Az ostromlókat csapás éri csapás után. Vezéreik sebekből vérzenek; a trójaiak áttörnek a tábor árkain s ledöntik a bástyatornyot; Hektor betöri a kaput s a görög hajókig vezeti népét; egy hajó is égni kezd: minden veszve látszik. Mindez Achilles szertelen haragja miatt; erejének megtagadásával végveszedelembe sodorja azokat, kiket győzelemre kellene vezetnie. Mértéktelen boszújának büntetéseül kimondja Zeus, hogy el kell vesztenie legkedvesebb barátját, Patroklust. A szívén ejtett seb lázította fel: egy új sebbel kell bűnhödnie s ez által téríttetnie vissza hivatásához. Barátja elestén fölgerjedve, végre fegyvert ragad s elejti a trójaiak legnagyobb hősét, Hektort. Az Iliász eddig vezeti pályáját. A monda azonban egész kérlelhetetlenségében zúdítja fejére a megtorlást annyi nép megnyomorításáért. Mint anyja megjövendölte, Páris és Apollo elejtik őt a skæi kapunál, mielőtt a város bevételét megérhette volna. De Hektor eleste már eldöntötte a hadjárat sorsát: az éposz itt be van fejezve s még csak tragikai függeléke marad hátra. Achilles fegyverzetével együtt az epikai küldetés Odysseusra megy át, ki okosságával aratja le, a mit Achilles vitézsége vetett. A hős elesik, de már akkor, mikor a görögök, a nimfák és a múzsák gyászdala fölötte csakhamar diadalénekbe olvad át.

Etele nem így végzi küldetését. A mint hatalomra jut, mindjárt megsérti azt az alapot, melyen királyi széke épűlt. Népe és ő sokkal inkább egyek, mint bármelyik éposz hőse nemzetével. Ha bukás várna rá, úgy szólván senki sincs oldalán, a ki kivehetné kezéből az isten kardját. Nincs Agamemnonja, Ajasa és Odysseusa; még Bulcsuja, Lehelje és Etéje sincs. Népének nagysága egészen az ő személyes nagyságába látszik olvadni: ezzel győz vagy vesz. A mint jellemvonásai benne egyesűlnek, úgy ereje is csak általa nyilatkozik. Az isten is, mikor kardjával megajándékozza, inkább csak rá gondol, mint a húnokra: ő egy velök. Ily módon lesz tragikai vétke nemcsak neki magának, hanem egész népének végzetévé. Királyi esküje, midőn kardját fölemelve mintegy őspéldáját adja a magyar királyok kardvágásának, – büszke szavai nemcsak egy nagy jövőnek, de egy egyetemes pusztulásnak távlatát is megnyitják szemeink előtt. Az ódai lelkesedés sötét jóslatként végződik egy komor rímben: vége. A trilogia töredékben maradt harmadik részének, Csaba királyfinak, első versszaka így hangzik:

A mult idők homályán megszólal egy rege,
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.

A tragikumba hajló époszi kiválóságnak mindegyik esete, melyre példákat idéztünk, természetesen csak egy naiv mithologia alapján képzelhető, mely az isteni mindentudással könnyen megalkuszik. Zeus csak általában tud valamit a jóslatról, mely őt és hatalmát fenyegeti; de hogy voltakép miben áll az, hogy kitől kelljen óvakodnia: annak nem juthat végére s Prometheustól szeretné kicsikarni. Különösen az utóbbi eset, a teljes és egyetemes bukás esete, hol a hős az általa képviselt ügygyel együtt lesz semmivé, minő ellentétben látszik állani az isten mindentudóságának és mindenhatóságának fogalmával. Az a hatalom, mely az ember sorsát intézi, még sem erejében, sem tudásában nem mutatkozik korlátlannak. A természet lázadó hatalmaival szemben nem nyújthat védelmet, s a jövő, melynek alakulására ezek is befolynak, nem dereng egész tisztaságában szemei előtt. Közelebb áll az emberhez s részese csalódásainak. Nem tudja előre, mi történik kardjával, melyet egy halandónak ajándékoz. Hogy Etele méltó rá, arra csak emberi következtetés útján jut: nem a jövőt, hanem a múltat látva és figyelve. Látjuk szemeiből kicsordúlni a bánat könnyét s halljuk vallomását, hogy amaz örök erős természeti törvény alól még a választottat, a legelsőt sem volt képes kiragadni. Ennek az egész fejlődésnek eszmei alapjára mutat rá Szász Károly a Sahnáme ismertetésében. Dsemsid sáh isten kegyelmével és támogatásával uralkodott századokon keresztül. Hatalom, fény és jólét övezték trónját; meghódolt neki az egész mindenség. De végre elkevélyedett, imádtatni kezdte magát; a szent móbedek gyászba borúltak; népek és királyok pártot ütöttek ellene s a gonosz újra fölemelte fejét a földön. «Rendesen harczban áll egymással a jó és rossz elv s az egész egyetemes világ, az anyagi úgy mint a szellemi, e kettőnek harczától át van hatva. Egy erőteljes szellem azonban, különös isteni erőkkel és segedelemmel felruházva, ideiglenesen teljes diadalmat vívhat ki a jónak, mind önnön magában, mind azon körben, hova jótékony befolyása kihat. E magasztos erkölcsi eszme, mely egy keresztyén bölcsésznek becsületére válnék, az által nyeri meg emberi valódiságát, hogy e diadal csak ideiglenes. Mig az erkölcsiség tiszta s az emberiség javára irányzott törekvés mocsoktalan: a gonosznak nincs hatalma; nem látható, nem kiható legalább; mihelyt egy rést lel az emberi természeten, – s hol ne lelne? – azonnal visszanyerte hatalmát. A Dsemsid története ímez erkölcsi igazságot példázza.» S ebben egyszersmind, tegyük hozzá, az egyetemes képviseletére hivatott, de utóbb vele meghasonlott hős példájának eszthetikai igazságát.