XXI. A tragikai vétség.

A tragikai jellemnek tehát mindig fő és legjelentősebb tartalma a páthosz, mely valamennyi tehetségét uralma alatt tartja, törekvését meghatározza, czélját kitűzi. Ez kiválósága és gyarlósága, nagysága és végzete. Elhatalmasodván egész valója fölött, lelki életének egyensúlyát megzavarja s tagadólag állítja őt szembe azzal az egyetemes öszhanggal, melyből az egyén vétlen nem szakíthatja ki magát. Egyelőre még nem nyomúl rombolva az általános ellen; csak nem gondol vele. Nem sérti meg egy vagy más ponton; de már nem érzi vele egynek magát. Fegyvere nyugszik; de a sejtelem izgatja, hogy ki kell vonnia, ha czélt akar érni. Már nem akar és érez mást mint magát; az összeütközés azzal, a mi magán kívül esik, csak idő kérdése. A megdagadt folyam vészes zajgással rohan a sziklák között; még mitsem pusztított, de már fölzúdúlt és túlcsapott medrén; áradata mihamarabb utol fogja érni a menekvőket, kiket eltemet, s rátalál a házra, melyet romba dönt.

A lélek e ponton, megelőzőleg a tragikai kitörést, kétféleképen mutatkozhatik. Lehet öszhangban magával, sőt egyenest abban a hiszemben, hogy az általánossal is öszhangban van. Törekvése igazi irányának s az egyetemessel szemben álló természetének világos tudata csak utóbb ébred fel benne, arra az ellenállásra, melylyel találkozik. Későn, hogy a kihítt végzet halálos csapását elhárítsa; s csak arra jókor, hogy a szenvedésnek új forrását nyissa meg. Így Learnél, Brutusnál, II. Józsefnél s az önzetlen akarat legtöbb képviselőjénél. Ez az egyik eset. A másik, mikor a hős elejétől fogva látja, kikerűlhetetlennek tudja az egyetemessel való összeütközést, s a megkezdődő külső harczot egy belső küzdelem előzi meg lelkében. Gondolat és érzés, kötelesség és szenvedély, vágy és meggyőződés tusára kelnek benne; a gondolatok szakadatlanul űzik, vádolják és mentik egymást. Így látjuk Antigonét tiszta tudatában helyzete kínjának, mely bármelyik elhatározását sérelmesnek mutatja előtte valamely általános eszme irányában. Határozata szilárd, egy pillanatig sem habozik választandó útja iránt; de a megsértett eszme időről időre mint sivár, vészjósló szélzúgás járja át lelkét. Így hányja Macbethet, a nyugton pihenő Duncan király gazdáját, a nagyravágyás csábja s a bűn réme; amaz sarkantyúzza, ez visszarettenti. Ily módon küzdenek Rodrigo és Chimene keblében a családi becsület és a szerelem. Így vergődik Kemény Gyulai Pálja a hála és igazságosság követelése közt, melyeket egymástól kibékíthetetlenül elszakadtaknak érez. A franczia klassziczizmus tragikus költői, Corneille és Racine, erre a belső küzdelemre fektették a fő súlyt, ebben keresték a kiválóan tragikai hatást. Szinte anatomiai hűséggel és pontossággal festették egyes tényezőit, ezeknek egymásra támadását, a harcz különböző mozzanatait s egész váltakozó folyását. Ebből következik már deklamácziójuk pompája s különösen ebből, a gondolatok vitatkozásának kifejezésére, előadásuknak szónokias színe. Mindig a kötelesség és szenvedély csatáznak nálok. Racine, tragikusabb felfogással, rendesen a szenvedélyt teszi urrá s annak győzelme által vezeti örvénybe hőseit; Corneille ellenben a kötelesség oldalára hajló, hősi lelkek költője, ki mindig inkább csodálatunkat mint szánalmunkat és megindulásunkat gerjeszti föl. A tragikum a vészes szenvedélyek fejlődése végkövetkezésökig: ezért tragikaibb Racine, mint, minden hősies fensége daczára is, Corneille. De a hánykódó lélek harczának mindaketten kiváló mesterei. Mindegyikök fő ereje a belső küzdelem rajzában, a kibékíthetetlen ellentétek között folyó lelki harcz festésében áll: a lélekrajzolás művészei.

Akár e lelki harcz következése gyanánt, akár a csalóka öszhang hirtelen felbomlásaként, a felindúlt, szenvedélye által ragadott lélek szükségkép kitör. Ellenállhatatlanul érvényesíteni törekszik magát a külső élet viszonyai közt. Tettet követ el, melyben megnyilatkozik. Határozó lépése a belső küzdelmet külsővé teszi s lemondást, visszalépést, jóvátételt nem enged többé. Bebizonyítja vele, hogy ura sorsának; de érezteti egyszersmind azt is, hogy áldozata. Végez s végzésével menthetetlenül kiszolgáltatja magát végzetének. Antigone eltemeti bátyját, Orestes boszút áll atyjáért, Macbeth megöli a királyt, Lear elkergeti leányát, Bánk kardot húz a királyné ellen, Iréne feleségévé lesz hona leigázójának. Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut, mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen: a tragikai vétség. Különböző eszthetikusok különböző nevekre keresztelték. Legtöbben bűnnek szokták nevezni. Így Szász Károly, akadémiai értekezésében a tragikai felfogásról, következetesen bűnt említ; Vörösmarty is a bűntét kifejezést használja leggyakrabban és legszivesebben; Zilahy Károly szerint a dráma czélja a büntetés levén, ez mindig bűnt föltételez. Gyulai és Szigligeti vegyest emlegetnek bűnt, tévedést, hibát. Greguss a hibában nyugszik meg s védelmezi is röviden a bűn kifejezés ellen. A hiba azonban nagyon kevésnek látszik arra a fogalomra, melyet jelentenie kell; midőn a bűnt majdnem kizárja, igenis enyhe és szűkkörű. A hibás Prometheus s a hibás Rikhárd: alig utalnak Aeschylos és Shakspere hőseire. A bűn meg a gonosz cselekvését jelenti; a legtöbb esetben nagyon is soknak látszik s oly kiválóan erkölcsi fogalom jelzőjének, mely, általánosságban használva, tévedésekre vezet. Ha Antigonét, Ajast, Cordeliát, Juliát, Schiller Izabelláját bűnösöknek mondjuk, felfogásunk kegyetlensége mintegy igazolja végzetök kegyetlenségét s ezzel némileg hamis színben mutatja a tragikai hatást. Míg a lélekben a romlásnak azt az állandó elemét, mely az egyetemessel való összeütközésre hajtja, gyarlóságnak neveztük, a tragikai tett általános jelölésére a vétség szónál maradhatunk. E kifejezés tágabb a fentebbieknél s mint ilyen megfelelőbb is, a mennyiben sem a hiba, sem a tévedés, sem a bűn fogalmaival nem helyezkedik oly érezhető ellentétbe, mint ezek egymás között. Ott is, a hol szorosabb értelemben bűnről nem szólhatunk, a tettben mindig kifejezésre jut a helyes útnak és czélnak elvétése. Midőn a fogalomnak ezt a jegyét emeli ki, a vétség szó nem utal oly élesen a gonosz cselekvésre, az erkölcsi tévedésre, mint a bűn.

Szász Károly állandóan a bűn mellett marad s ez elnevezéssel is kifejezést ad abbeli nézetének, hogy «a tragikai felfogást valamint némi végzetesség, úgy erkölcsi vétség nélkül sem lehet képzelni.» Zeising is ilyenformán gondolkodik, midőn a tragikus egyén két oldalát úgy írja körül, hogy az «tökéletesnek mutatkozik eszthetikai, és tökéletlennek erkölcsi tekintetben.» Beyer még jobban összezavarja a dolgot, mikor a tragikumban kétféle vétséget különböztet meg: egy erkölcsit és egy tragikait; emerre az antik, amarra pedig a modern tragédiák szolgáltatnak példákat. Greguss szerint a tragikai hős erkölcsi eleme, mivel hibát kell elkövetnie, voltaképen «erkölcstelen elem». Azt hiszszük, az ethikai mozzanatnak a tettben ily határozott kiemelése inkább tévedésbe ejt, mint felvilágosít a tragikum mivolta és természete iránt. E felfogás, a világirodalom remekeire alkalmazva, sok mindent nem tudna megértetni velünk s még többet magyarázna balúl. Reánk kényszerítené mintegy, hogy sok esetben igazságérzetünket megsértettnek tartsuk, midőn szépérzetünk kielégűlt s ebben ethikai felfogásunk is természetes megnyugvását találta. A tragikai vétség mindenesetre lehet erkölcsi is; de nem szükségképen az s így nem is mindig az. Lényege legalább nem ebben fekszik. Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az élet öszhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az egyetemes ellen. A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz föl maga ellen. Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a hősök homlokán mindig a Kain-bélyeget keressük: könnyen jutunk tévutra, mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. A tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább kimagaslásukban áll. Nemcsak mint bűnösök nagyok, hanem mint nagyok bűnösök. Vétségök sohasem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés fogalma sohasem meríti ki azt. A félelem, melyet bennünk fölkelt, nemcsak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt meg amattól. Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem erkölcsi jelleme idézi föl. Ha közönséges bűnnel állunk szemben, sohasem fordúl elő; a tragikai vétség hatásából ellenben sohasem hiányzik. Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapít meg bűn és büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer kifejezést. Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri. Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a mennyiben nem csúfolhatja, nem sértheti meg. De kiválólag nem annak kielégítésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására. Kérlelhetetlen következetességével, megrémítő hirtelenségével és szétzúzó súlyával nemcsak a közrendet illető félelemtől szabadít meg, hanem a hőst illető félelmünket is kielégíti, midőn eltiprásában fölemeli őt. Erről részletesebben utóbb lesz szó; most csak a következtetést vonjuk ki röviden a mondottakból. Az irgalmatlanul sújtó nemezist nem tekintjük és követeljük büntetésnek, a szó szoros értelmében és a fogalom minden föltételével. Igazságérzetünk, mely a büntetések fokozatait pontosan kiszabja s az erkölcsi kihágások, vétségek és bűnök mértékéhez arányosítja, nem érzi sértve magát sem a tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egy felől helybenhagyjuk a halálos itéleteknek e rémes egyhangúságát, másfelől nincs kifogásunk a nagy bűnösöknek ily hősi végre juttatása ellen. Hogyan történhetik ez? Nem máskép, mint hogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Nem érezzük merőben az erkölcsi törvény alá vonhatónak, tisztán erkölcsi természetűnek.

Ily felfogásra utalnak Aristoteles sokat vitatott helyei is a tragikai felfogásról és eszményítésről. Hallottuk, hogy hősökül hírben és szerencsében élő férfiakat kíván, kik valamely vétség által jutottak boldogtalanságra. De minemű vétség által; milyen természetű a hamartia? A példák, kiket Aristoteles idéz, mind nagy alakok, hősi természetek. Elméleti fejtegetései is mindig ilyenekre mutatnak. A mimézisből, az utánzásból, mint a művészet alapvető fogalmából, indúlván ki, a tragédiát általában jobbak utánzásának nevezi, s a tragikus és komikus költő között azt a különbséget állítja fel, hogy amaz jobbakat, ez pedig rosszabbakat utánoz a közönséges embereknél. A sorsfordulat ne gonoszság miatt történjék, hanem olyan embernek nagy (elég nagy) vétségéből, ki inkább jó, mint rossz. A tragikai jellem első és fő kellékének azt tartja, hogy jó legyen (khrézosz, talán inkább: derék). Ily emberek tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az aristotelesi hamartia fogalma alatt érthetünk. Derék hősök haragja vagy könnyelműsége, kiket a költőnek, még e természetökben is, megnemesítve kell felmutatniok, mint Agathon és Homér tettek Achillessel. A tragikai vétség, mely nem igazságérzetünket sérti főkép, hanem másnemű indulatainkat: a nagyság iránti részvétünket, emberi szánakozásunkat s a végzettől való félelmünket indítja fel. Aristoteles ide vonatkozó helyeinek figyelmes összevetése könnyen megadja a feleletet Mannsnak, ki a hamartiában mindig erkölcsi hibát, moralis Achilles-sarkot keres.

A tragikai vétség fogalma magában az antik drámában is éles és határozott kifejezésre jut. A tragikum felfogásában a tettnek, mint ilyennek, mint egyesnek, magában állónak, az egyén végzetes kitörésének kiváló fontossága van. Míg a keresztyén tragédiában, különösen az önző, gonosz akarat példáiban, az egyetemesre sérelmes tetteknek gyakran egész sorozatát, lánczolatát találjuk, melyek jellemmé lettek: addig a helleneknél a boszú, a harag, az irigység, az elkeseredés egyes cselekedetein, nyilatkozatain fekszik a súly. Ez egyes tettek: Oedipus hirtelen haragjának kitörése, Ajas dühöngése, Orestes boszúja s a többiek, mind annak az uralkodó, fő szenvedélynek kifejezései, melyet a hős bizonyos általánosságban képvisel. A keresztyén tragikus alakok tetteinek egész sorozatában is mindig az ő sajátos páthoszuk nyilatkozik, folytonosan ez mutatkozik döntő indítéknak; de mégis úgy, hogy az egymásra következő tettek, a vétségek sora, lelki világuknak most egyik, majd másik árnyéklatát jellemzik. A fő szenvedélyt magában is kifejezi mindegyikök; de összetételökben egy jellemet domborítanak ki előttünk. Macbeth valamennyi vétsége a hatalomvágyból sarjad; egyes cselekedeteiből összerakhatjuk a vonásokat, melyek megértetik velünk, hogy milyen ez a hatalomvágy. Megöli Duncant, mert nagyravágyó; legyilkoltatja Banquot, mert féltékeny; lest vet Fleancenek is, mert babonás; lemészároltatja Macduff házanépét, mert boszúálló; vadul forgatja a vérbe mártott kést, mert vérszomjas; leveri az ifjú Siwardot, mert vitéz és erős. Íme tettei, vétségei által éreztetve a legfelsőre törő, féltékeny, babonás, boszúálló, kegyetlen és hősies hatalomvágy. Látni való, hogy e különbség is, a tragikai vétségre vonatkozólag, voltakép azon az eltérésen alapszik, melyet a tragikai jellemnek görög és keresztyén felfogása között találunk.

Vischer, mint minden vétség csiráját, egy általa ősvéteknek nevezett formát különböztet meg. E forma az egyetemest mint az egyéni kiválóság alapját és hátterét mutatja be, mely megvolt ő előtte s a melyből ő maga következik. Belőle vette fenségét, páthoszát, s ennélfogva mindezzel neki tartozik. Az ősvétek formája íme tartozás, a lehetséges, de még nem lett vétek. Az egyén megtagadhatja az egyetemest, de csak azért, mert ez képesíti rá. «Ez alapnak, háttérnek mibenlétét megérteti a tragédia, midőn az egész talajt, melyen a hős fellép, már az expoziczióban végetlen, hatalmas bonyodalmak magjától terhesnek tünteti föl. A néző tudja, hogy a hős aláaknázott földön jár: ez még örűl szabadságának, mint tulajdonának. De már vétkes, legalább a kötelesség értelmében. Érezni lesz kénytelen, hogy nagysága az egésztől van kölcsönözve. Habár kész is ezt elismerni, nem kerűlheti ki, hogy tényleg tapasztalni legyen kénytelen. Ez a még nem valóságos, az ősvétek.» Mikor a lehetségből valósággá lesz; mikor az egyén, megtagadva kiválóságának alapját, az első lépést teszi a végzetes úton, mely odavezeti, hogy amaz alapot elismerni legyen kénytelen: előáll a tragikai vétség.

A tragikai vétség nem fenyegető lehetőség többé, hanem tett, melyben a szenvedély, az egész tragikai jellem külsőűl. A korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés, a maga kiválóságának erejével s egyszersmind fejletlenségének, mértéktelenségének, egyoldalúságának vagy következetlenségének gyarlóságával kifejezésre jut általa. Midőn Brutus fölemeli tőrét Cæsar ellen, e véres tettben megjelenik eszményi lelkesedésének, önmegtagadásának egész nagysága s szofisztikájának egész gyarlósága. Az invernessi szörnyű éj Macbethet a félelmes erő magasában, de a mértéktelenség lejtőjén mutatja. Romeo, érzésben oly túláradó gazdagon megy esküvőjére, hogy az élet harczára megkivántató minden fegyverét eldobálja magától. Minden tragikai jellem különválást jelent az általánostól, kiszakadást az egyetemes öszhangjából. E szakadást, mely eladdig a hős lelkében lappangott, vagy a melylyel csak belsőleg vívódott, a tragikai vétség egyszerre kifejezésre hozza, jóvátehetetlenül nyilvánvalóvá teszi, mintegy megpecsételi. Oly módon sérti meg az egyetemest, mely vissza nem vonható többé, s felidézi a megtorlást maga ellen. A vétség: az összeütközésnek nyilvános, külső, határozott ténye. Az egyén cselekvése által behat az egyetemesbe: megcsonkítani törekszik azt a mi teljes, megzavarni a mi rendes, szétválasztani a mi egységes. A természeti és erkölcsi világnak ez a teljessége, rendje, egysége: az egyetemes. Sem a természet, sem az ész, sem az erkölcs nem képviselhetők külön-külön, ellentétességökben fogva föl s szembeállítva egymással. Nem, azok az eszmék, érdekek, hatalmak sem, melyeket e körök magukban foglalnak; az egyik természeti szükség, az egyik észbeli törvény, az egyik erkölcsi eszme ép oly jogos, mint a másik. Épen mivel bennfoglaltatnak az egyetemesben, bármelyikök sem helyezhető ellentétbe vele az érvényre jutás kilátásával. Rész az egészszel, egyes az általánossal mint mérkőzhetnék? Egynek kiemelése valamennyi közül: sérelmes mind a többire; bármelyikök megsértése: támadás az egyetemes ellen. A tragikai vétség mindig ilyen sértés, ilyen támadás. Midőn Savonarola a legszigorúbban felfogott erkölcsi eszmét képviseli olykép, hogy azt a természeti szükségszerűségtől elszakítja, a test megvetését prédikálja, az élet minden örömét kárhoztatja s még a szellem kincseit is máglyára hordja: ép úgy megsérti a létnek egyetemes öszhangját, mint akár III. Rikhárd, ki mintegy a természeti kényszer nevében tagadja meg az erkölcsi törvényt. Mikor II. József az értelmi haladás, az észszerűség nevében hadat izen az állami élet történetileg kifejlett formáinak, ép oly tragikai ballépést követ el, mint például Orestes, ki atyja emléke iránti kegyeletből anyjára támad. Macbeth az ethikai törvényt megtörvén, felidézi maga ellen az egyetemest. A visszahatásban, melyet kihí, természet, ész, erkölcs mind egybefoglalva jelentkezik, bizonyságúl, hogy mind az egész sérelmet szenvedett. Az angol udvarban élő menekűltek ez eszmék mindegyikének, egyetemének, diadalát várják a vérszomjas zsarnok leveretésétől. A Lenoxszal beszélgető lord szavai tisztán éreztetik ezt:

Siward segélyivel (ha isten is
Akarja) nyerjen asztalunk megint
Bőv eledelt, jobb álmot éjeink,
S mentsük meg ünnepünk’ s vigalmainkat
A vérbe mártott késtől; szív szerint
Szerethessük királyunk’ s szabadon
Birjuk mi minket illet, – a mi most
Mind, mind hiányzik!

A király szeretete, az ünnepek szentsége, a birtok szabadsága, az élet nyugalma és szépsége: íme az egyetemes öszhangja, melyet Macbeth gyilkossága megsért, s a melylyel a tragikai vétség az egyén összeütközését jelenti.

E vétség az egyén szabadságából foly. Kifejtettük más helyen, hogy ez a tragikai hatás egyik elengedhetetlen föltétele. De a szabadság, épen mivel az egyén szabadsága, csak az egyéninek kötelékei között nyilatkozhatik, csak az egyén természeti és erkölcsi határoztatásán nyugvó, ezekből folyó szabadság lehet. Minden tragikus hős kétségkívül szabadsága szerint követi el a vétséget és sérti meg az egyetemest; azonban szabadságának ilyen vagy amolyan nyilatkozására egyéni mivolta, ennek sajátszerűsége vezeti. Azért cselekszik úgy, mert akarja, mert képes rá s mert lehet úgy tennie; de voltakép nem is cselekedhetik máskép egyes voltánál, hajlamainál, véralkatánál, szenvedélyeinél fogva. Ez vétke és mentsége együtt. Ez által döbbent meg, ejt félelembe s engesztel ki maga iránt, emberi voltunkat, egyességünket, kisértéseinket és gyarlóságunkat példázva. Hamlet, a mint halogatja boszúját, ép úgy leszúrhatná hirtelen fölgerjedésében akármikor a királyt s talán trónjára is ülhetne; de akkor bizonyára nem lenne Hamlet, nem az, a mivé a természet alkotta őt, kiben hevesség és lelkiismeretesség bénító küzdelmet folytatnak, mely elkerűlhetetlen pusztulásba vezeti. Tieck, Raumerhez intézett levelében, Romeo és Julia katasztrófájáról a következő megjegyzést teszi: «Némelyek hibáztatják, hogy e tragédia befejezését csekély véletlenség idézi elő. Ez a véletlen csak látszat: a tragédia és a végzet Juliának, de különösen Romeonak jellemében nyugszanak. Ha ő nyugodtabb, előrelátóbb volna, ha nem gondolna azonnal az öngyilkosságra, úgy nem lenne Romeo: akkor kutatott, fölvilágosítást szerzett s a barátot meglátogatta volna. Neki is, Juliának is el kell veszniök; ennek szükségszerűsége önmagukban rejlik.» E példa mellé a magunk irodalmából odaállíthatjuk Teleki kegyenczét. Petron Maxim szabad elhatározása szerint boszút áll feleségének vélt meggyaláztatásaért: páthosza a becsületérzés; de boszúgondolatának alapja s kielégítésének módja, a tragikai vétség, már mintegy kikerűlhetetlen szükségesség rá nézve. Az sugallja, kormányozza és viszi teljességre, a mi korából átment vérébe. Julia tiszta maradt, midőn férje gyürűjével Valentinián magához csalta, «a rabló erőtlen vala ellene»; de Maximnak a bűnök és hitetlenség világában lehetetlen elhinnie. Az aljasság, a bizantinizmus levegőjétől ő is meg van mérgezve s e gyógyíthatatlan betegség tör ki rajta. Korának erényei nem érnek sokkal többet bűneinél; hősi fölemelkedésre képtelen s alacsony és furfangos fondorlatokban találja kedvét és keresi czélját; uralkodás, élvezet, vétek és boszú mind mesterkélt és végletes. E kór költözik Maximba is s hatalommá lesz benne, mely érzékenységét, boszúállását, egész sorsát szükségszerűleg meghatározza. A szabadakarat és kénytelenség e tragikai viszonyára vonatkozólag mondja Hegel: «A tragikus hősök épen annyira vétkesek, mint a mennyire ártatlanok; ebből a jellemből, ebből a páthoszból cselekszenek, mert ez a jellem, ez a páthosz: maguk.»

E felfogással némileg ellentétben van Schiller nézete, melyet a tragikai művészetről szóló értekezésében hangoztat. Részvétünk, szerinte, csökken, ha a szerencsétlent saját megbocsáthatatlan vétke dönti romlásba; szánakozásunknak, a gonosz leányai által meggyötört Lear iránt, nem keveset árt, hogy e gyerekes vén ember koronáját oly könnyelmüen vesztegeti el s szeretetét oly esztelenül osztja meg gyermekei közt; a balsorsot a külső körülmények kényszerének kell felidéznie, akkor részvétünk tisztább lesz s az erkölcsi visszásság képzetei nem gyöngítik. E megjegyzést, melyet Schlegel is elfogadott, helyeslőleg idézi Greguss, újabb eszthetikai előadásaiban, sőt fordításával még erősebb erkölcsi színt ad neki. «Ha a nevezetesebb tragikai hősökön végigtekintünk, mondja, meggyőződhetünk Schiller nézetének helyességéről; Antigone, Hamlet, Romeo és Julia iránt kétségtelenül nagyobb részvétünk van, mint Macbeth vagy Rikhárd iránt.» Mint egész széptani rendszerét, úgy a tragikumot is merőben ethikai alapra állítja, s a hős erkölcsi értékének foka szerint osztja alsóbbra és felsőbbre. E kérdés tárgyalásába ezúttal nem szükséges bővebben belebocsátkoznunk; csak röviden említsük meg, hogy e felfogás a tragikai érzések közül egyoldalúlag emeli ki a szánalmat, mint a tragikai hatás fő tartalmát s az osztályozás alapját. Egész eddigi fejtegetésünk annak kimutatására irányúlt, hogy a nyilatkozó erőknek rendkívüli mértéke, az összeütközés nagysága és kiegyenlíthetetlensége, a küzdelem hatalma s a katasztrófának megrendítő és mégis megnyugtató ereje idézi föl az igazi tragikai hatást.

A vétség alapja tehát mindig megvan az egyén jellemében, szenvedélyében, páthoszában. Kitörésre azonban különböző módon juthat. Rá vezetheti mindenek előtt maga a belső, lelki fejlődés, melyet a hős körülményei, környezete, a rá nézve biztató vagy sérelmes események, minden czélzatosság nélkül, támogatnak, segítnek s a végletig ragadnak. Így Romeo szerelemre áhító szívének nem kell egyéb, mint hogy Juliával találkozzék; meglátja őt egy bál mámorosító levegőjében, melyet fény, zene, illat, szépség ingerlővé tesznek; lelkét már úgyis izgalomba ejtette az ellenség házába lopózkodás veszélyes kalandja; utóbb a lány édes, önfeledt szerelmének is bizonyságait veszi: mindez egész természetesen ragadja őt a tragikum örvénye felé, hirtelen bár, de mégis bizonyos fokozatossággal haladó belső fejlődésen át. Rikhárd király sötét valóját, melynek a mostoha természet vetett alapot, egy hányatott gyermekkor, családjának véres emlékei, az ifjuság hősi babérja, a fehér és piros rózsa harczának iszonyai, a szerencse hirtelen változásai, az árulások mindennapos képei, a Henrik király tehetetlen jóságából fakadt köznyomor és egyetemes felfordulás: ezek érlelik a tettig, a rémtettek sorozatáig. Bánk bán komoly lelkét a hazafi-fájdalom és szerelemféltés indítják fel: Biberach cselszövényei, a királyné gőgje, az összeesküdtek haragja, Tiborcz panasza, Melinda fenyegetett ártatlansága; végre a megesett gyalázat kitörésre ragadja.

E belső fejlődésnek tetőpontján találjuk a tragikai hőst, midőn szenvedélye már annyira hevíti képzeletét, hogy ez mintegy érzéki alakban állítja eléje azt, a mivel gondolatai, érzései, egész lelke titkon foglalkoznak. Szavakban hallatja, képekben láttatja vele azt, a mi keserűségének, vágyának, szenvedélyének még egy fokkal feljebb csigázása, vagy sikerrel biztatása által, felindúlt akaratát kitörésre, tettre bírhatja. Így Hamletnél, kinek egész belső világát, mindjárt kezdetben, olyannak találjuk, mely a léleklátást egészen természetesnek tünteti föl. Atyjának rejtelmes halála óta mélabú tartja fogva, megátalkodott bánat, mely nem tudásából, hanem csak képzeletéből táplálkozik s viszont táplálja izgékony fantáziáját. Hangulata nehéz, rossz álmai vannak, próféta-lelkét sejtések gyötrik. Terhét alig bírja már, öngyilkosságon tépelődik: vajjon mért szegezte kánonát ellene az Örökkévaló! A magányt keresi, mely ránézve, mint utóbb folyton látjuk, sohasem néptelen. Egyetlen gondolatban, egyetlen érzésben él; közönye minden más iránt szinte eltompítja érzékeit. A Wittenbergből érkezett Horatiót köszöntve, kétkedik, vajjon nem téved-e? Viszont az eszmekörét érintő dolgok iránt felfogása és képzelete egészen túl van csigázva. Próféta-lelke tele sejtésekkel. Látások kinozzák; mint Horationak mindjárt eleinte említi, egy éjjel látta atyját lelke szemében. Íme a nagy, egész életére határozó káprázat előpostája. Innen csak egy lépés van már odáig, hogy hallja is őt, a mint nemsokára csakugyan hallja. Bár terjedelmesebb vitatása nem ide tartozik, nem vonakodunk kimondani, hogy az egész lélekjelenést csak érzékkáprázatnak, úgy nevezett szubjektiv csodálatosnak tartjuk, mely lélektanilag, a mint láttuk, kitünően van előkészítve. Azonban a szellemet többen is látták, nemcsak Hamlet. Ebből még nem az következik, hogy tehát a drámának tárgyias, önálló, külön motivuma; csupán csak az, hogy a káprázatnak többen is részesei voltak. Oly rendkívüli képtelenség-e ez, mikor akárhányszor halljuk, hogy egész falvaknak, gyülekezeteknek, körmeneteknek voltak közös vizióik? A helsingőri látomás mindegyik részesénél megtaláljuk a felizgatott képzelet mozzanatát. Dániát haddal fenyegeti Fortinbras, s a katona Bernardo és Marcellus lelke tele van az alig eltemetett hős király emlékével, ki párharczban leverte a norvéget. Most érzik igazán hiányát; most kellene megjelennie. Az öreg Hamlet, éjfél idején, sisakosan, tetőtől talpig pánczélban, tehát harczra kész vitéz gyanánt jelenik meg előttök. E kép, melyet leirnak, minden későbbi látásnak alapját képezi. Horatio képzeletét már az őrök izgatják fel és irányozzák bizonyos útbaigazítással; Hamletét valamennyien. Egyikök viziója a másikét kelti föl, épen mint a hogy Arany Árva fiújában a gyermek látása átragad az anyára. Az egymásután következő káprázatok mindegyike természetesen erősebb, teljesebb az előbbinél; a képre nézve, melyet a leirások után mindenki előre megalkothatott magának, megegyeznek, de a vizió tartamára nézve némi eltérés van közöttük. Hamlet káprázata a legerősebb, ő már beszél a lélekkel, illetőleg szavakban hallja a lélek által azt, a mi lelkében sejtelemként borongott. E szavak utalják tragikai pályájára. Ily módon űzi Macbethet is örvénybe nagyravágyása, mely a boszorkányjelenetekben mintegy érzéki képbe öltözik előtte s érthetőleg tolmácsolja lelkének rejtett vágyait, titkos sugalmait és elnyomhatatlan félelmét. Említsük még meg Bajza Jenő tragédiájából a trónra törő Zách Felicziánt, ki előtt a Duna habjai koronát rengetnek. E képekben a hős már némileg kiszállott magából, hogy mihamarabb az egyetemessel szembeszálljon. Természetes azonban, hogy az ilynemű káprázatok csak akkor jelennek meg, mikor a szenvedély már legmagasabb fokra hágott, mikor a kebel alig rejtegetheti már páthoszát, mikor egészen közel áll a kitöréshez s csak egy elhatározó érintésre van szüksége. E lélektani és eszthetikai tétel igazságát mesterien érezteti Shakspere úgy Hamletben, mint Macbethben. A nagyravágyó thán előtt ifjú korában, midőn először kötött kardot, hogy hősi harczon babért arasson, a boszorkányok bizonyára nem jelenhettek meg s hiába is jelentek volna.

Ha azonban a hős még nem jutott el az örvény szélére, honnan egyetlen taszítás, egy pillanatnyi szédület már elveszítheti; ha a veszedelmes szenvedély még nem hatalmasodott el benne, nem uralkodik egész valóján s inkább csak csirája mutatkozik lelkében, melynek még érnie és fejlődnie kell: ilyen esetben is közreműködhetnek bizonyos irányban öntudatosan ható külső motivumok. Megjelenik oldalán a csábítás: valamely egyenes útbaigazítás, czélzatos biztatás, szándékos ösztönzés vagy rövidlátó tévútra-vezetés. Othello szerelmét féltékeny gyanakodássá, majd mindent feledő, bősz felháborodássá szítja Jago. Brutus komor álmodozását szerencsétlen és bűnös merényre ragadja Cassius lobogó heve. Phædra vétkes szerelmét Oenone szítja s segíti teljesűlni rajta és Hippolyton végzetét. Így állanak Szigligeti Török Jánosa mellett Balassa Menyhért, Csiky Gergely Jánusának oldalán Rásdi, Salamon király tanácsszékén Vid, Budáén a gót Detre. Természetes, hogy a csábítás a szenvedélyeket csak felzaklathatja nyugtokból, de nem teremtheti; csak elhatalmasodásukat segíti, nem megszületésöket; csupán valóvá érleli a lehetőt. Az ősvétekbe veti meg lábát, hogy tragikai vétséggé érlelje. Brutus lelkét csak amaz eleménél fogva ejtheti meg Cassius, mely rokon az ő szenvedélyével s ennek lángjától könnyen fog tüzet. Beszélgetésök kezdetén, a czirkus előtt, ily okát adja visszavonúltságának:

Ha arczom elsötétűlt,
Lelkem borúja csak magamra tér.
Sokféle szenvedély üld egy kor óta,
És ötletek, csupán nekem valók.

Brutusnak e magára irányúló borúját irányozza Cassius Cæsar ellen, hevíti tetté. Othello is mi által lesz Jago prédájává? Heves és erőszakosságra hajló természete, gyanútlan és könnyen ámítható kedélye, féltékeny becsületérzése és égő szerelme által. De a cselszövő már hiába csábítaná csak Romeot is, ki szintén szerelmes; azonban szerelme csupa hit, teljesen egygyé olvad Juliával, úgy hogy kedvesének minden szívdobbanása, minden gondolata egyszersmind az övé, minden kétkedést kizárólag az övé. Macbeth mindakét formát együtt tünteti föl: az önkéntés fejlődés magaslatán látjuk őt az első boszorkányjelenetben, majd meg a csábítás hálói között a ladyval szemben.

Inkább az első, mint az utóbbi forma körébe tartozik annak az ősgonosznak gyakori megszemélyesítése is, mely az emberi lélekben lakik. Egyszer Luczifernek hívják, máskor Mefisztofelesnek, majd meg Ármánynak, azután általában sátánnak, gonosznak, rossz szellemnek. Mindig a tagadás, a rombolás, a rossz elvét képviseli. Érzékileg fejezi ki az ember belső valójának ketté szakadását, melyek közül az egyiket változó szerencséjű és kimenetelű harczra vezeti a másik ellen. Jelenti gonosz ösztöneinknek, vágyainknak, indulatainknak önálló hatalommá erősödését. Csábításnak szokták nevezni az ő föllépését és szerepét is az embervilágban; de a csábító voltakép magunkból emelkedik ki, s bennünk, érzéki voltunkban, kétkedésünkben, korlátoltságunk érzetében bírja fegyvereit. Tompa Kísértője lerajzolja az egész kört, mely az övé. Krisztusnak igaz ember-voltát példázza a kisértő megjelenése; isteni erejét pedig győzelme fölötte. Azt szokták mondani: az ördögöt nem jó a falra festeni, mert megjelenik. A dolog úgy áll, hogy valósággal sohasem jelenik meg, ha a falra nincs festve: bizonytalan körvonalai, homályos színe, elmosódó képe lesznek valósággá. Az Ember tragédiája első színében Luczifer azt mondja az Úrnak:

Egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Az ördög igen jól tudja, mit kér. E talpalatnyi tér nélkül, mely kezdettől fogva neki adatott, nemcsak tehetetlen lenne, de nem is léteznék. Megjelenése nem más, mint kibontakozás a lelki élet homályából, fölmagasodás a talpalatnyi téren, hogy megdöntse az isten világát. Így találjuk őt elejétől meghuzódva Byron Kainjában. Rejtekét csak akkor hagyja el, mintegy az Adahnak megnyilatkozó szív kétségbeeséséből lépve elő, mikor annyira erősödött, hogy már bízhatik győzelmében. Ott lappangott már előbb a boldogtalan embernek olthatatlan szomjában a megismerés után, tépelődésében az élet és halál kérdései fölött, vívódásában a legfőbb hatalomnak és legfőbb jónak viszonyán. Ebből a zugból lép ki s vezeti áldozatát a mindenségen, a halottak s a még nem született nemzedékek világán keresztül vissza a földre, hol Kainban az első lázadó az első gyilkossá lesz. Emlékezzünk Faustnak hosszú és kínos vergődésére, mely rossz szellemét nagyra neveli s megjelenését előkészíti. A gonosznak különben ily önálló személyiség gyanánt kiemelkedése még nem jelenti biztos diadalát, csak határozott szembeszállását azzal, a mi az emberi lélekben az egyetemes, az isteni felé törekszik. A beköszöntött sátán igyekezete: teljesen hatalmába keríteni s kárhozatba taszítani az embert, különböző véget érhet. Ha legyőzetik: csak megkisértés volt, az epikus hősnek szerencsésen kiállott próbája; ha győz: tragikai vétségbe sodratás. Luthernek erkölcsi erejét a harag szétzúzó kitörésére ingerli a wartburgi sátán; Etele a vadászaton gerelyét hajítja Ármány undok képe felé s elűzi őt. De az első emberpárt megejti, Kaint és Manfrédet romlásba viszi a gonosz, melynek Faust is, a német népdrámában és Marlowenál, martalékává lesz. Giotto Judása mellett (a padovai Arena freskóján), ki épen árulása bérét veszi föl, ott áll a győztes s prédájára várakozó sátán.

Hogy az ördögnek, az ember jobb része ellen folytatott küzdelme változó véget érhet, egészen természetes, mert merev ellentétbe helyezkedvén a jóval, ezt is ellenállásra, erejének összeszedésére serkenti. A hol a rossz kezdettől fogva kétségtelen úr, a hol győzött már mielőtt harczolt volna: ott nem is válik külön az embertől, hanem benne magában van megtestesűlve. Kizár minden jót s korlátlanul uralkodik. A merőben gonosznak, például III. Rikhárdnak, nem jelenik meg az ördög.