XXX. A katasztrófa.

A tragikai felfogás sohasem nyugodott meg igazán a merő esetlegben, a fátum eszthetikai uralma alatt ép oly kevéssé, mint az erkölcsi eszmének tisztábban ragyogó fényénél. A tragikai művészet minden időben érezte, hogy a disharmonia, melyet a vakeset szűl, nem szép, hogy az oktalan szenvedés ellenkezik az ő czéljával: nem engesztel ki, nem emel föl bennünket, hanem inkább fellázít vagy kétségbeejt. A földi nyomor, pusztulás, csapások képeit, melyek a vakeset játékainak látszottak, az emberi szellem mindig elfogódással tekintette, s nem tudva megnyugodni bennök, mikor költői motivumokul használta, egyszersmind bizonyos irányban rend szerint át is alakította. Nemcsak a költők keresték a véletlennek feltünő balságok s az emberiség erkölcsi élete között az összefüggést, az okozatos kapcsolatot, hanem a népi felfogás is. A tragikai mondák alakulásának törvényei között szembetünő helyet foglal el az, melyet Klein a drámai nehézkedés törvényének nevez, a Schopenhauer eszthetikai nyilatkozatait gyüjtő Siebenlist pedig, Fichte kifejezésével, tragikai monismusnak. E törvény nem egyéb, mint a belső, szükségszerű kapcsolat a jellem és tett, a vétség és megtorlás között.

Nem szükség mondanunk, mily fontosak itt a lakolás módja és eszközei is. A nép tudatában van valamely véres esemény; képzelete bizonyos kerekséget törekszik neki adni elbeszélésében; keresi, mivel kezdhetné s egyszersmind mivel adhatná okát; ezt az okot minél szorosabb, minél bensőbb összeköttetésbe igyekszik hozni magával az eseménynyel, ennek tényezőivel, részleteivel, lefolyásával, kompoziczióját minél teljesebbé és befejezettebbé tenni, azaz minél jobban kikerekíteni. Ekként hat egyazon czélra eszthetikai és ethikai érzéke s nyilatkozik együtt a tragikai monismusban a széptani és erkölcsi eszme. Oroszlánszívű Rikhárdot nyil találta és ölte meg a csatában, Ulászlót Várnánál egy jancsár lefejezte. A harczos közös sorsa érte mindegyiket, a mint magyarul mondani szokták: katona-dolog; a személyválogatást nem ismerő halál esetleg őket érte. A nép képzelete, mondája azonban nem nyugszik meg a vakesetben: tragikailag fogja föl s a fölfogásban érvényesíti az említettük törvényt. Rikhárd gyilkosa egy íjász, kinek rokonait leölette; Ulászló sorsában, melyet elhirtelenkedés, árulás s az ellenség túlnyomó száma eléggé magyaráz, főkép az esküszegő büntetését látja. Etele haláláról Kézai krónikájában a következőket olvassuk: «Azon éjjel, midőn Mikolttal menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban belemerűle s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s lélegzetét elfogván a világ félelmét megfojtá». E véletlen esemény Arany Csaba királyfijában tetté lesz, Krimhilda tettévé. Az új nászát ülő király ellen a megcsalt feleség boszút liheg; töpreng sátrában, mikép állja meg boszúját s az ő fiának, Aladárnak, mikép biztosítsa az uralkodást Etele kedves gyermeke, Csaba, ellen. Megpillantja Alberik látatlanná tevő «ködsüvegét».

Egy gondolat!… fejére a süveget teszi,
Látatlanúl a csarnok felé útját veszi,
S megcsalva könnyű lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.

Emlékezzünk vissza Buda halálára: a világbíró hős majdnem orgyilkosként ölte meg védetlen bátyját, mire a katasztrófában, a világbíró hős védetlenűl, tehetetlen álomba merűlve, szintén orgyilkosság áldozatává lesz. Áldozattá épen Krimhilda keze által, mely a viszály tüzét akkor felszította a testvérek között. Íme a vétségnek a katasztrófáig húzódó árnyéka: a krónikában elbeszélt véletlent a költő beilleszti a tragikai okozatosság lánczolatába.

A jellem és a tett, a vétség és a katasztrófa benső, szükségszerű összeköttetését, az utóbbit mint amannak kikerűlhetetlen fejleményét, tüntetik föl Macbeth szavai, melyekben a gyilkosság előtt lelke háborog:

Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
Jó volna gyorsan végrehajtani, –
Ha gyilkom a következéseket
Fölgombolyítni bírná s hálójában
Fogná meg a sikert, – ha egy csapással
Végezve volna minden, itt, csak itt,
E földi partnak zátonyán: – a túlsót
Könnyen veszem. De ily esetbe’ már
Itt ér el az itélet, mert alig
Adók a véres leczkét, – visszavág
A tanító fejére. Ez igazság,
Kérlelhetlen kezével, a kevertük
Méregpohárt ajkunkra tolja.

A gondolatról, mely e szavakban foglaltatik, Klein, a dráma történetírója azt jegyzi meg, hogy «az Shakspere saját kulcsainak egyike nemcsak ethicotragikai alapeszméjének kincsestárához, hanem széptani nézeteinek titkos szekrényéhez is». Mi e kulcs egyéb, mint a vétség belső egységbe foglalása a katasztrófával, melyben a megsértett egyetemes mulhatatlanul és engesztelhetetlenül visszavág a sértő egyénre?

A katasztrófának, az egyén bukásának jelentőségét vizsgálva, azt találjuk, hogy ez nem más, mint az egyetemes érvényesűlése az egyes ellenében, a maga jogosúlt és ellenállhatatlan hatalmával. A lázadó egyén elbukik s a világnak általa megzavart rendje, melyet az egyetemes fogalma fejez ki, helyreáll. Az egyetemes tehát a katasztrófában, a természeti vagy erkölcsi renden avagy mindakettőn elkövetett sérelem megtorlójául, diadalmaskodó hatalommal jelenik meg. Milyen alakban lép föl, milyen eszközökkel győz? Ezek a legközelebbi, feleletre váró kérdések, melyeknek megoldásától függ a katasztrófa egész természetének megvilágítása. Röviden azt felelhetjük, hogy az egyetemes háromféleképen léphet föl. Megjelenhetik s érvényesűlhet merőben kívül képviselve a tragikai hősön; megjelenhetik azután s hatalma teljességre emelkedhetik ebben magában belűl; megjelenhetik végül, s ez lesz a leghatásosabb forma, egyszerre mindakét alakban.

Az első esetben az egyetemes, a tragikai hős ellen, egészen ennek alanyiságán kívül lép föl és győz. A szakadás ilyenkor teljes, az ellenkezés egymást kizáró, vagy legalább az egyetemes nem foglal az egyén belső világában tudatosan tért, nem ott hódít és hatalmasodik el. Nem is indúlhat ki megrontására, megsemmisítésére közvetetlen magából, mely a legtöbb esetben egyenes tagadása az egyetemesnek. Ide tartozik legalsóbb fokon az esetleg felhasználása a hős megbuktatására, természetesen abban a, némileg magasabb értelemben, melyre Aristoteles utal. Hatásosnak mondja, ha egy képszobor véletlen ledűltében agyonüti a szemlélőt, a ki épen a képben ábrázolt embernek gyilkosa; az esetleg a csodálatos erejével hat a képzeletre, ha ez a tudatosság színében láthatja. Ilyen a Niobe katasztrófája, a gyermekeit lenyilazó isteni testvérekkel; így jelennek meg előttünk a Laokoon kigyói. Ide tartoznak az Euripides-féle deus ex machinák is, midőn egészen egy felső hatalomra bízatik a kibonthatatlannak látszó csomónak hol megoldása, hol csak kettévágása. Az esetleget vagy felsőbb avatkozást csupán mint megtorlást vonatkoztatja a kielégűlésre törekvő erkölcsi érzés s a képzelet a vétségre, a nélkül azonban, hogy módja s eszközei tekintetében is erre, okozatos kapcsolat által, visszavezethető, ebből származtatható lenne. Gondoljunk a sorstragédiák igazságtételére, Marlowe Tamerlánjának s a magunk irodalmában Kisfaludy Károly Stibor vajdájának sokat ócsárolt katasztrófájára: a zsarnok végzete egy kígyó marása által lesz teljessé; de mi köze ennek Stibor vétkeihez? Erkölcsi érzésünket, az eszthetikairól ezúttal nem is emlékezve, csak képzeletünk munkája elégíti ki, midőn összeköttetésbe hoz egymással oly dolgokat, melyeknek kapcsolata értelmünk előtt megfoghatatlan. Ámde e kapcsolat a tárgyaltuk körben sem mindig ily laza, tisztán a képzeletre bízott. Az egyetemes támadhat még egészen kívülről a hősre nemcsak mint véletlen, hanem vétségének közvetetlen, szükségszerű következése gyanánt is. Olyan módon és eszközökkel, melyeket a hős maga hítt, sőt mintegy jelölt ki. Épen azok az ellenfelek törnek rá, kikben az egyetemest megsértette; épen azok szereznek fölötte érvényt az erkölcsi törvénynek. Maga, az egyetemesnek e külső képviselőivel szemközt, mindvégig a szilárd ellenállás helyzetében marad; bukásában nincs része lelkiismeretének, az önvádnak, a belső ítéletnek. Így képviselik és érvényesítik Shylock ellenei az emberies érzés, a hővérű Percyéi az állami hatalom, Dózsáéi pedig a társadalmi rend eszméjét és erejét. Kik ezek az ellenek? Ugyanazok, a kikre Shylock kését feni, a kiket Percy karddal támad meg, s a kiknek házait Dózsa felgyújtatta, családját kiirtatta. Az egyetemes sérelme bizonyára magukból indúl ki; de érvényesűlésének eszközei, a katasztrófa győztes hatalma egészen kívül áll rajtok.

E jelenségek körével szemben áll az a másik forma, a hol az egyetemes győzelmének legjelentékenyebb tényezőjét magában a hősnek belső világában találjuk meg. Itt ébred föl, folytatja harczát a szenvedélylyel s vívja ki győzelmét, mely valódi tragikai összeütközéseknél csak a hős megsemmisítése lehet. Az egyetemes eszméje, akár mint egészé, akár mint egyes, velök szemben álló hatalomé, él és hat bennök; de e hatás, a tragikai vétség elkövetése után, nem vihet többé jó végre. Tudják jogosságát, de nem képesek érvényesíteni magukban felsőségét saját páthoszuk felett. Így fejlődik ki bennök egy belső harcz, melyet az egyetemes eszméje ví a szenvedély elragadtatásával, s a melynek szükségkép az egyetemes diadalára kell vezetnie, mely azonban csak az egyén feláldoztatásával lehet teljes. A rombolás munkája tehát belűl indúl s legjelentékenyebb mozzanataiban belűl folyik: a hősnek saját elhatározása által lesz teljessé. A hatalom jogosságának, mely ellen küzdenek, elejétől fogva tudatában lehetnek, mint Phædra és Medeia; vagy fölébredhet lelkökben ennek belátása, a külső viszonyok tanúságtétele által, már a katasztrófában. Ámde az így magukba fogadott egyetemesben nekik maguknak nincs többé mentségök: az rájok nézve belső, romboló hatalommá lett, mely kérlelhetetlen ítéletét önmaguk által hajtatja végre. Szenvedélyöket idejében nem tudták feláldozni neki, most egész magukat kell föláldozniok. Az öntudat kínja ellen a halálban kénytelenek menedéket keresni. Az ilyen hősök katasztrófája, kevés kivétellel, öngyilkosságon végződik. Így Ajasé és Brutusé, így Othelloé s nálunk Szigligeti Boricsáé is. Oedipus és Bánk nem lesznek öngyilkosokká; de lelkiismeretök nem hajtja-e teljes mértékben végre rajtok a tragikai megsemmisítés munkáját?

A katasztrófának leghatásosabb formája a kettőnek egyesítése. A hősön végzetét külső és belső támadás, lelkiismerete és ellenfelei hajtják végre s ő mintegy két tűz közé szorúlva bukik el. A menthetetlenség benyomása itt a legerősebb, a végzet karja legsúlyosabbnak látszó, s a külső és belső világ által képviselt egyetemes képzete a leghatalmasabb, legfenségesebb. Macbeth és Rikhárd pusztúlásának képe, a «hentes» és «véreb» veszte mily szörnyű s mégis mily fölemelő! Az utóbbi tragédiájának van egy mozzanata, mely e nevezetes formát igen élesen világítja meg, jóllehet a Shakspere-magyarázók eddig nem fordítottak rá semmi figyelmet. A katasztrófa küszöbén Rikhárd sötét lelkébe is útat talál az egyetemes, melynek egész hatalmáról eddig azt hitte, hogy joga van magának bitorolnia. A bosworthi csata előtt, rémes viziójában, lélekmardosásának szava szól; az hangzik kétségbeesett kínlódásában is a látomány után:

Tudatomnak ezerféle nyelve van,
És minden nyelv másféle szóba tör ki,
És minden szó elítél mint gazembert.
Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös!
Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.

Már egy új, előtte eddig ismeretlen hatalom hálójában vergődik, melyben meg kell fuladnia. Rikhárd, mikor a szeretetet kénytelen oly hatalomnak ismerni el, melynek hódolnia kellett volna: már bensőleg meg van semmisűlve a tudat által, hogy őtet senki sem szereti. Íme az egyetemes jelentkezése, rombolása belső világában. De Rikhárdot külsőképen külső ellenség teszi tönkre: Richmond. Azon az éjen, melyen a király, ő is álmot látott; az egyetemes ugyanabban az alakban jelent meg neki, mint Rikhárdnak, csakhogy más értelemmel. Reggel beszéli a lordoknak:

Mióta elváltunk, legédesebb, s a
Legjobbat ígérő álmom vala,
Milyen valaha fáradt főmbe szállt.
Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a
Kiket Rikhárd megölt, sátromba jött
S diadalt ígért.

Íme az egyetemes, mely kívülről is rátámad Rikhárdra, s a megzavart világrend helyreállítására, a győzelem biztosításával, mintegy a maga képviselőjeül küldi Richmondot. Bosworthnál aztán győz a királynak külső és belső ellensége, azaz győz az egyetemes önmaga által és ellenfele által. Richmond egyesíti a piros és fehér rózsát s kívánja, hogy

Az ég mosolygjon e kedves kötésen
Miként haragvék a hosszú viszályért!

E fohász úgy hangzik, mint Orestes szózata az Eumenidák végén, mikor az Atridák tragikai végzete kiengesztelődik. Richmond, ki Rikhárdot legyőzi, Malcolm, ki Macbeth rémuralmát dönti meg, Fortinbras, ki új erőt hoz a rothadt Dániába, Alban, ki Lear király fölfordúlt Britanniáját váltja meg: mind az egyetemes képviselői. Mikor a vétkesek lakolását eszközlik, egyszersmind helyreállítják az általok visszájára fordított rendet. Azonban a tragikai hősök győztes ellenfelei nem mindig ilyenek. Lehet, hogy bennök sem jut tiszta és teljes kifejezésre az egyetemes, hanem csak arról a bizonyos oldaláról, melyet a hős sértve illetett. Gyakori eset az erkölcsi ütközés tragikumánál, a hol a hős az egyik, ellenfele pedig a másik jogosúlt eszmét képviseli s igyekszik érvényre juttatni a másik megrontásával. Ilyenkor aztán mindakettőt bukás várja, egyiket a másik által, mert az egyetemes épen teljességében, eszméinek harmoniájában sértetett meg s abban kell győzedelmeskednie: a küzdő eszmék egységbe foglalása által. Példa rá Antigone és Kreon viszonya. Antigone megsérti az állami törvényt, melyet Kreonnak kötelessége megvédelmezni. Meg is teszi, de a kegyelet érzésének, mely Antigone lelkét betölti, rideg megtapodásával. A hősi leány elvész Kreon által; de győzőjét is maga után rántja a bukásba. Épen a szívnek gyöngéd érzései által, melyeket Kreon megsértett, a szerelem és anyai szeretet érzéseinél fogva, melyek Hæmon és Eurydike halálának oka voltak, teszi semmivé a király életének minden örömét. E kettős bűnhödéssel áll helyre a rend, békűl ki a kegyelet és a törvény. Azonban itt s a rokon esetekben, a tragikai hős fölött ellenfele, akár mint személyesen megtámadott, akár mint a sértett eszme hivatott képviselője, mindenesetre jogában van s a lakolás közvetetlenül igazságos. Ámde van eset arra is, hogy a, különben megérdemlett csapást nem a sértett méri a hős fejére s így ő a maga részéről jogtalanul cselekszik, noha maga a bukás épen nem ártatlanul sújtja áldozatát. Ilyen esetben a csapás, mely a hősnek megtorlás, ellenfele részéről vétség, mely szintén megtorlást idéz föl. Az ellenmondást csak az oldhatja meg, hogy a bűnhödő a közvetetlenül nem érdemlett csapást összeköttetésbe hozza valódi vétségével. A bűn, melyért Erzsébet Stuart Máriát halálba hurczoltatja, nincs bebizonyítva; de ennek öntudatában kiképződik a kapcsolat vétke és sorsa között; a boldogtalan királyné kiengesztelődve hal meg abban az érzésben, hogy igaztalan itéleten alapúló vesztével igazi bűneiért lakol; Erzsébet pedig, szeretett kegyenczétől elhagyatva, önmagának terheül marad.

Az egyetemesnek, a maga különböző eszközeivel és eltérő módjain, való imez érvényesűlése a kiváló egyén fölött: a tragikai katasztrófa. Az egyén megsemmisűl s vele együtt semmivé lesz eszméje is, legalább a gyarlóságnak abban a formájában, melyben keblét páthoszul töltötte el. Ezt a teljes megsemmisűlést, együtt az eszmeét és érzéki alakjáét, nevezi Solger tragikai ironiának. «Az ironia, mondja, lelkünknek az az ereje, a mely által belátjuk, hogy csak annyiban van valóságunk, a mennyiben ez az eszmének nyilvánúlása; hogy tehát ennélfogva ezzel a valósággal együtt az eszme is semmivé lesz és elenyészik.» Vischer természetesen ellene mond e fölfogásnak s vele együtt a többi eszthetikusok is általán sokkal szűkebbre vonják a tragikai ironia fogalmának körét. A katasztrófának egyik legjellemzőbb mozzanata, a tragikum megrendítő hatásának egyik legnevezetesebb tényezője ez az ironia. Mint az ironia általában, ez is a látszatnak és valónak bizonyos ellentétén alapúl; a mint az ironikus fölfogás ellenkezőjére czéloz, ellenkezőjét érteti annak, a mit mond: úgy az ironikus fejlődés is épen az ellenkező czélhoz jut, mint a hova indúlt s a melyhez vezetni látszik. Az egyén megzavarja a világ rendjét, megsérti az egyetemest s kihívja végzetét. Minden erejét megfeszíti, hogy elszánt szembeszállással úrrá legyen fölötte. Kiválósága a fölmagasodásban tetőpontján mutatkozik; de midőn győzelem helyett a kikerűlhetetlen bukás várja: mikor egész nagysága, a végetlennel szemközt, egyszerre elenyészőnek, semmisnek tűnik föl: a fejlődés ironikus. Agamemnon, hírének tetőpontján, diadalkoszorúsan lép be palotájába, hol nagysága egy pillanat alatt semmivé omlik; Xerxes hatalmának teljességében már az ég és föld urának érzi s tartja magát, mikor Salamisnál egyszerre tönkre jut. Byron Sardanapalja, a pazar kéjelgés vakító fényében, a tehetetlenség vánkosán heverve tölti életét. Álmodozó, lusta, gyönyörökben tespedő. Mikor azonban hűtelen satrapái megtámadják, egyszerre hőssé magasodik. De csak koszorút és sebeket szerezhet; hatalmának vége. Nem akar nyomorúltan, foglyul élni; máglyát emeltet kincseinek, kedvesének és magának, s a lángok előtt a végetlen gondolata szállja meg lelkét:

Világ lobog fel itten, a jövőt
Tanítni, lázadó alattvalókat
És elpuhúlt királyokat. Oh hány
Nemzetnek, hősnek hírét fogja az
Idő kioltni, s birodalmakat
A porba sújtani, miként ez elsőt!
Emlékét mégis annak, mit tevék,
Kiméli majd s például őrizendi.
Követni csak kevés fog, ámde senki
Megvetni nem merészkedik.

Mikor így a férfias erő megaczélozta karjait s a fenség gondolata megillette lelkét: a lángok összecsapnak feje fölött. E katasztrófa hatásosságát, melyben az ironia szerepének oly nagy része van, többször említi Kemény.

A tragikai ironia benyomása, megrázó hatása növekszik, mikor az ereje teljében ragyogó hőst épen azok az eszközök buktatják meg, melyek által a fenyegető csapást ki akarta kerűlni. Oedipus végzete elől futva, maga rohan bele ennek hálójába, s utóbb, mikor egész királyi erejét latba veti, hogy a közcsapást elhárítsa városáról, csak saját katasztrófáját sietteti; Deianeira Herakles szeretetét akarja visszahódítani a Nessus vérébe mártott ruhával, s gyilkosává lesz. Shakspere tragikai meséiben Romeo és Julia vesztének épen az lesz eszközévé, a miben kétségbeesésök a szabadúlást kereste: Lőrincz barát itala. V. László, a forrongó magyarság közűl, a biztosabb cseh földre menekűl s hűs cseppet kér; az ital, melyet épen ott s épen azoktól kap: enyhít, miként a sír. Azonban a tragikai ironiának leghathatósabb képét azokban a hősökben találjuk, kik, ellenkezőleg Goethe Mefisztójával, jót akarnak és rosszat mívelnek. A tragikus egyén páthosza nemes; a kielégűlés, melyet czéljában elérni kiván, nem az önzés vágya; a közjóra törekszik, hogy abból vehesse ki a maga boldogsága részét. Czélját jónak tartja s csak azért küzd érte. Küzdelme azonban az ellenkező eredményre vezet. Gyarlósága megzavarta látását; a mit elérni óhajtott, az csak ő előtte tetszett jónak, s mikor elérte, kénytelen gonosznak ismerni meg. Ez a gonosz lesz aztán rá nézve is a szenvedés és romlás forrásává. Lear az odaadó szeretetnek akar diadalt szerezni, s a szívtelenséget és fajtalanságot teszi úrrá Britanniában; Verbőczi, a török szövetség pártolásával, hazája sorsán akar segíteni s csak megaláztatásának és szenvedésének mértékét tetézi még. Ha a czél s annak erkölcsi értéke iránt nincsenek is csalódásban, elvétik a hozzá vezető útat, rossz eszközöket választanak, az ellenállás talán fölizgatja s úrrá teszi felettök önző szenvedélyöket is: ily módon munkálnak épen annak az ellenkezőjén, a mit megvalósítani kivánnának. Shakspere hősei közűl Brutus, a közszabadságért fogva fegyvert, de orgyilkos fegyvert, csak a végleges, állandó elnyomatás útját egyengeti; Coriolan küzdelme, mely az arisztokracziai elv föntartására, érvényesítésére indúl, csak az ellentétes, demokracziai áramlat megerősödésére vezet. Kemény Zsigmond tragikai meséi is mind többé-kevésbbé ez ironikus fölfogás kifejezései: Kassai István, midőn öcscsének a Pécsiek fölött ádáz elégtételt akarna szerezni, Elemért halálba kergeti; a Mikesek a családi szeretetnek, ragaszkodásnak bizonyságaival csak a gyűlölködés magját vetik el. Gyulai Pál sorsa egyike a tragikai ironia leghatalmasabb képeinek: minden erejével egy nagy erkölcsi kötelesség betöltésére törekszik s végül kénytelen bevallani, hogy csak gyilkos és semmi egyéb; álmai füstbe mentek; Senno megöletésében csak a bűn rideg ténye érvényesűlt, nem a szándék. Kifejlődését már föntebb így formuláztuk: a féltett Zsigmond, kinek megmentésére a bűnt elkövette, vesztébe rohant; maga a lélekmardosás zsákmánya lett és sohasem láthatta meg annyira sovárgott, kedves Abafáját; épen az, a kit szeretett, Eleonora, épen attól, a kiért életét és nyugalmát áldozta, Báthori Zsigmondtól, kieszközölte bukását és kivégeztetését.

Van a tragikai ironiának még egy, egészen a katasztrófában érvényesűlő nyilatkozása. A gonosz hős lelkébe már útat talált az egyetemes, meghódol neki s szolgálni kivánná. Megtisztúlást, talán menedéket keres egy nemes érzésben, valamely önfeláldozó cselekedetben, melylyel önmagának egész addigi valója ellen fordúl. De ez a fellobbanás, e nemes elhatározás már csak mint a következetlenség gyarlósága érvényesűlhet, melynél fogva a végzet végkép megsemmisíti őt. Így lesz Borgia Lukréczia bűnhödésévé fölébredt anyai szeretete; így Szigligeti Dienese is, mikor vétkeinek szörnyű következéseit el akarná hárítani gyermekei fejéről, épen ezek által támadnak azok ellene.

Tragikai ironia nyilatkozik a katasztrófa hirtelenségében is. A csapás jöhet biztos, de lassú léptekkel, mint Learben. De jöhet rohamosan, a tetőponton álló hőst egyszerre lepve meg és sújtva le. Mi érezzük, látjuk, tudjuk a végzet kikerűlhetetlen közelgését; de a hős, külső és belső erejének káprázatos teljességében, hatalmának önfeledt élvezésében, sikereinek vakító mámorában mitsem sejt róla s hirtelen, mintegy villámcsapástól érve, bukik el. Így éri a csapás a görög mondában Oedipust, a németben Szigfridet, a svájcziban Gesslert, a magyarban Etelét. Így vesz el a norvég ballada istenkisértő Tyro királya. Ez a hirtelen változás az, a mit Aristoteles peripetiának, sorsfordúlatnak nevez. «Abban áll, mondja, hogy a mit valaki tesz, az ellenkezőre fordúl, még pedig a valószínűséghez vagy szükségszerűséghez képest». E szerint a peripetia a sorsnak nem egyszerű átfordúlása jóból rosszra, boldogságból és fényből nyomorra, hanem ironikus átcsapása annak az ellenkezőjére, a mit a hős elérni törekedett. Mind e mozzanatokat kitünő példában állítja elénk Teleki László Kegyencze. Az ironikus fejlődésnek mily művészete vezet a bukásnak és sikernek e mesteri összeszövésére! Maximnak sikere lesz bukásává s e bukás szédítő hirtelenséggel következik be rá nézve. A tragédia utolsó felvonásának felét is még ellenének, Valentinián császárnak pusztúlása tölti be s az utolsó jelenetek előtt úgy látszik, mintha Maxim mindent kezében tartana, a minek birtokára csak törekedett. Gyalázatát vérrel mosta le, cselszövénye császárrá emelte; ezzel a földi hatalom legmagasabb csúcsára jutott s küszöbére annak a boldogságnak is, melyről felzavart, szenvedélytől beteg lelke álmodott. «A fertőztetett nőt dicsőítve» akarta újra keblére ölelni. De «egy gúnyos mennyei végzet kijátszotta». A megrémítőnek nálunk példátlan művészetével zúdúl rá egyszerre mindenfelől nemezise s a sokaság éljenzésére az új császár kétségbeesése e velőt rázó szavakban tör ki: «Ne gúnyolj Róma!» Ő, ki boszúja kedvéért minden szentet gúnyolt, most, irtózatos lélekmardosása közt, keserű gúnynak érzi, hogy sorsa trónra juttatja s trónjának lépcsejéhez dobja holtan mindazt, a mi életének értékét tette. Ott hever boldogsága megmérgezve és büszkesége legyilkolva: felesége és fia.

És Maxim nem hal meg. Trónuson, hatalomtól és fénytől környezve, hagyjuk el; de ő e hatalomban és fényben nem érte czélját, sőt megsemmisűlt. Azért törekedett rájok, hogy becsületét és boldogságát szerezze vissza általok. Mindezt örökre elvesztve, sikerét csak gúnynak érzi. Küzdelmének rugója, tárgya, jutalma odavan, élete végkép megtörött, páthosza kihamvadt, maga semmivé lett, semmivé mégis a nélkül, hogy fizikai végét, halálát látnók. Bajza ugyan, ki a merő gonosz fenségét még Shaksperetől sem igen volt hajlandó elfogadni, mint Rikhárdról írott kritikája bizonyítja, a Kegyencztől el akarja vitatni a tragikai hatást; de véleményében sem az irodalom, sem a közönség nem osztozik. A szörnyű nemezis, mely Maximot éri, nem hagyja kielégítetlenül erkölcsi érzésünket: megrendít, de a büntető igazság érvényesűlésével meg is nyugtat. A kegyencz áldozatává lett vétségének, pedig ím életben maradt. Példája annak a kérdésnek vizsgálatára vezet bennünket: hogy a tragikus fejlődésnek elengedhetetlen záróköve-e a halál, olyan szükségszerű befejezése, mely nélkül a hatás csonka marad? A kérdés vitás. A németeknél Freytag, nálunk Szász Károly nyilatkoznak leghatározottabban a testi megsemmisűlés elengedhetetlensége mellett a tragédiában. Freytagnak a drámai technikáról írott könyvében olvassuk: «A drámának egy, magában zárt s egészen befejezett cselekvést kell ábrázolnia; ha a hős küzdelme valósággal megragadta egész életét, úgy nemcsak régi hagyomány, hanem benső szükségesség, hogy az életnek teljes elpusztúlásával bizonyítsa be azt.» Szász Károly pedig, a tragikai fölfogásról szóló értekezésében, így nyilatkozik e kérdésről: «A fizikai halál múlhatatlan, és pedig két okból: egyike a tragédiában magában van, másika a hatásban, melyet a nézőre tesz. Ha a hős megél s hogy úgy mondjam meglábolja a nagy szerencsétlenséget, föl kell tennünk, hogy a szerencsétlenség nem volt oly nagy, mint a küzdelemnek közepette maga is érezte; vagy az erkölcsi ellenmondás volt csekély arra, hogy megoldása abszolut lehetetlenség legyen, vagy az ő szenvedélye nem volt oly nagy, hogy reá nézve halálossá váljék. Mindkét esetben a fölfogásban volt a hiba. De ily megoldás által a tragikai hatás is csökkentve van. A néző azon benyomással távozik, hogy a függöny legördűlésével hősére nézve még nincs befejezve minden, mert nincs befejezve az élet. Lesújtva maradt talán lelke a kétségbeesésig, meghasonlva talán az őrűltségig. De nem láttunk-e lesújtott és kétségbeesett embereket megvígasztalódni? őrűlteket kigyógyúlni? Othello, Romeo, ha megélnek, nem fognak-e egy új Desdemonával vagy Júliával a lejátszott tragédia helyett talán komédiát kezdeni? oly föltevés, mely a tragikai hatást gyökerében támadná meg. Ha az erkölcsi ellenmondást megoldhatlannak föltételeztük, legyen az valóban megoldhatlan e testi világban.»

A nagy példák közűl, melyek az ellenkező fölfogást támogatják, a nélkül, hogy őt e fölfogásra téríteni képesek lettek volna, Szász Károly Katona Bánkbánját említi. Valóban nagy példa s a mellett kiválóan alkalmas gondolkodóba ejteni bennünket a kérdés fölött: fölállítható-e a tétel oly mereven, mint Szász Károly tette? Az erkölcsi ellenmondás és a belőle következő összeütközés, mely Bánkbán lelkében, helyzetében és sorsában nyilvánvalóvá lesz, a szó legszorosabb értelmében megoldhatatlan; bármely irányban törekednék Bánk megoldására, semmiképen nem tehetné a nélkül, hogy az egyetemessel, ennek valamely uralkodó eszméjével, abszolut törvényével összeütközésbe ne kerűljön. Ha hűsége emelkedik benne föltétlen érvényre: kénytelen megsérteni hazafikötelességét; ha meg lelke ennek irányában ragadja, hűségét kell megtörnie s e mellett családi gyalázatát sem háríthatja el fejéről. Nem menekűlhet semmi módon; nem szabadíthatják meg sem lelkének nemes tulajdonságai, sem okossága: szükségkép el kell vesznie. A tragikai hatás teljes: Bánk megsemmisűl. Megsemmisűl, mint államférfi, mint hazafi, mint lovag, mint férj; megsemmisűl létének egész erkölcsi körében, annak egész jelentőségére nézve. Hogy e megsemmisűlés nem nyer egyszersmind kifejezést a fizikai végben, a halálban, az mellékesnek látszik. Bánk nem életének csak bizonyos irányában szenved vereséget, hogy talán egy másikban új harczot próbálhasson, hanem minden irányban. Teljes erkölcsi és fizikai ereje föl van emésztve, egész fegyverzetétől, melylyel talán még harczra kelhetne, megfosztva. Nem hal ugyan meg, de vége van. Maga mondja e szavakat:

Az ég siket fájdalmaimra –
Végsemmiség az én ítéletem –
Az isten engem büntetésre nem
Tart érdemesnek – az angyal, mely jegyezte
Botlásaimnak számát, ily következést
Húzó legelső lépésemkor el-
Réműlt dicső helyén és félre fordúlt,
Könnyes tekintettel törölte ki
Nevemet az élet könyvéből.

Azt hiszszük, ezen a teljes, benső megsemmisűlésen fekszik a tragikai katasztrófa súlya, melynek a fizikai halál csak a legtermészetesebb, de sem nem egyetlen, sem nem múlhatatlan kifejezésmódja. A tragikus hős páthosza egész lelkét betölti; életén nemcsak föltétlen hatalommal uralkodik, nemcsak czéljait tűzi ki, küzdelmeit vezeti, sírját ássa, hanem mintegy teszi azt. Benne és általa él s miatta és általa el is vész. A mint legyőzetik; a mint a fejére zúdúlt szenvedésben tudatára kénytelen ébredni akár czélja helytelenségének, akár ereje semmiségének az egyetemessel szemközt; a mint a tragikai fejlődés látszatán túl ironikus jelentőségét megérti: az élet oda van. Nem abban rejlik a tragikai hatás titka, hogy fizikai végét látjuk-e vagy sem, hanem abban, hogy ez a benső megsemmisűlés minden kétséget, a későbbi kiegyenlítés minden lehetőségét kizáróan végbe megy-e szemeink előtt vagy sem. Az élet, a puszta fizikai lét, mely az akarat és vágy valamennyi rugójától megfosztva megmarad, nem valódi élet többé, csak Lukács Móricznak egy grammatikailag talán rossz, de rendkívül kifejező szavával élve: «tetsz-élet». Csak úgy tetszik, mintha élne a hős. Életének nemcsak czélja nincs többé, de föltételei is hiányzanak, hogy czélt tűzhessen ki magának. Hátralevő napjait inkább csak leéli, mint éli. A költő még nem oldja meg föladatát, és hány tragikus író nem oldotta meg! a puszta halál által, mely hősét esetleg, vétkével való benső kapcsolat nélkül érte s mintegy külsőleg semmisítette meg a nélkül, hogy benne páthoszának határozó része lett volna. Ellenben az összeütközés hatalmának, a páthosz mindenek fölött uralkodó erejének rajza s a belőle szükségszerűen fejlődő benső megsemmisűlésnek képe által a legteljesebb tragikai hatást érheti el a halál föltüntetése nélkül is. Ha erre képes s ezt megteszi, befejezte a tragikai okozatosság folyamát, előzményeiből kihúzta a végső következtetést s nem kell félnie attól, a mitől Szász Károly tart, hogy a néző képzelete tovább szőheti azt, még pedig nem tragikai irányban s ekként hajótörést szenved a tragikai hatás.

Ez állításunknak más szempontból való megvilágítására idézzük Greguss Shakspere-könyvének egy érdekes megjegyzését, melylyel azóta a német Shakspere-magyarázat is elismerőleg foglalkozott: «Shakspere hősei, legalább a java, kiábrándúlnak, lelkökben – a keserű tapasztalás folytán, melyben részesűlnek – bizonyos átalakúlás megy végbe, melynél fogva mintegy újjá születnek, igaz hogy későn, midőn elkövetett hibájokat már jóvá nem tehetik, de meg vagyunk győződve, hogy el nem követnék, ha ismét azon helyzetbe jutnának. Othello nem hinne többé Jágónak, Lear ki nem tagadná Kordéliát, Macbeth meg nem ölné a királyt. Ez a fölismerés, ez a magába szállás tagadhatatlanul egyik fő tényezője a megnyugvásnak, melylyel az esemény gyászos végét fogadjuk, és Shakspere óta minden tökéletes tragédia kellékének tekintendő.» Eddig Greguss. Ha okoskodásából további következtetést húzunk, mire jutunk? A megismeréssel a tragikai hős mintegy kifordúl magából: az okosan szerető Othello és Romeo megszűnik Othelló és Romeo lenni. Mikor a költő a fordúlatot érezteti, éreztetnie kell személyiségökben, ennek tragikai jellemében való megsemmisűlésöket is. Ha ezt éreztetni tudja, akkor aztán ahhoz az esetleg élőnek maradt Othellóhoz és Romeóhoz, kivel a néző szeszélyes képzelete mégis egy új Desdemonát és új Júliát állítana szembe, valósággal semmi köze nem lenne a réginek, és viszont az újnak semmi befolyása a tragikai hatásra, melyet amaz előidéz. Othellónak, kinek valóját a szerelem és becsület vak szenvedélyű kultusza teszi, Romeónak, ki egész életét egyetlen érzés koczkájára veti, akár halnak akár élnének, Desdemona és Júlia végével mindörökre végök van.

Nem szeretnők, ha félreértetnénk s valaki oda magyarázná szavainkat, hogy ezek szerint hát a tragikai fejlődés a kibékűlés, a szerencsés megoldás felé is irányúlhat. «A tiszta tragikus összeütközés már eredetileg kiengesztelhetetlen», tanítja még Goethe is, ki pedig saját alkotásaiban e tétel föltétlen érvényesítésétől mintegy természeténél fogva vonakodott. A tragikai fejlődés szükségszerű befejezését, melyből az igazi tragikai hatás következik, mindig az egyén megsemmisűlése képezi, még pedig benső megsemmisűlése. Ez a fontos. A hős vagy holtan marad a csatatéren, melyen küzdelme folyt, vagy legalább összetépett zászlóval, fegyverzetétől megfosztva, mindörökre tönkretéve, a mi rá és ránk nézve egy jelentőségű a halállal. E tekintetben is örök érvényű Aristoteles utasítása, melyet a szánalomról és félelemről alkotott elméletére alapít: «A szépen gondolt mesében szükségszerűleg ne szerencsétlenségből szerencsére, hanem ellenkezőleg szerencséből szerencsétlenségre történjék a változás». Dicséri Euripidest s a «legtragikusabb költőnek» nevezi, mivel a legtöbb szomorújátéka szerencsétlenül végződik; az ezzel ellenkező jelenségek okát «a nézők gyöngeségében» keresi s «a költők engedékenységében», kik «közönségök kivánságára hajtanak». Euripides művein kívül is a görög tragédia legkiválóbb alkotásai, melyekben a tragikai fölfogás alakítólag uralkodik a mithosz fölött, a hősnek vagy halálával, vagy legalább benső megsemmisűlésével, a disztükhia megrázó képeivel végződnek. Az utóbbinak példájára ott van Aeschylos Xerxese, a nagyság, hatalom, dicsőség ellenkező végletébe kergetve; ott van Sophokles Kreonja és Oedipus királya, kik mindenökből kifosztatva, bensőleg teljesen elnyomorodva maradnak élőknek. Igaz, Shakspere nem kegyelmezett egyetlen hősének sem, nem érte be az őrűlet szellemi megsemmisűlésével sem, hanem a tébolyúlt Leart is halálba kergette; de számos nagy költőt tudunk, kik hőseiknek ezzel a benső megsemmisűlésével, halál nélkül, méltón fejezték be tragikai meséiket. A magunk irodalmában is Bánk bánon és a Kegyenczen kívül, találhatunk példákat, Aranynak tragikai tárgyú balladáiban. Ágnes asszony, Kund Abigél és Bende vitéz megőrűlnek, katasztrófájukban a szellemi megsemmisűlés képét mutatják. Nem teljes-e lakolásuk s ezzel a tragikai hatás? A mit Szász Károly mond, hogy láttunk már őrűlteket meggyógyúlni, tökéletesen igaz; de vajjon elképzelhetjük-e épen őket meggyógyúltaknak? Ágnes asszonyra börtön várna, hogy «holtig vízen és kenyéren raboskodva bűnhödjék». A lélekmardosás az élet verőfényén is elvette eszét; mikép őrizhetné ezt meg a börtön magányos éjtszakájában? Hát Kund Abigél és Bende meggyógyúlhatnak-e valaha? Gyógyúlás lenne-e az, mely újra tisztán fölidézné amannak lelke elé az öngyilkos szerető, a tetemre hivás, a vérző holttest iszonyú képeit, emennek meg a párbaj színe alatt elkövetett gyilkosság gyáva iszonyát? E rémes emlékek, e szörnyű képek örökre semmivé teszik őket; a homály mely lelkökre borúl, nem sokban különbözik a sír éjjelétől.

Más szempont alá esnek az olyan mesék, melyek tragikai tényezőkből vannak szőve, ezek elvezetve a tragikai vétségig, de azután katasztrófa nélkül szerencsésen kibékítve s az egész derűlt végre juttatva. Más szóval a «szomorú szabású, víg kimenetelű játékok», mint múlt századi irodalmunkban (iskolai drámák) nevezve találjuk. Az ily történetekben a tragikumnak csak elemeit, csiráját leljük meg, de nem magát teljes kifejlődésében és igazi hatásában. Megnyugvásunk nem a nemezis erejében és kérlelhetetlen igazságosságában, hanem kibékíthetőségében való megnyugvás lesz; nem a fenség érzetében fölemelkedés s a szenvedélyek megtisztúlása, hanem mintegy megszabadúlás a félelemtől. Mindez nem a tragikum végbenyomása, nem az a hatás, melyre a tragédiaírónak törekednie kell. Corneille nem hiába nevezte Cidjét elsőben tragikomédiának. Azonban a költő, ha lemond is az igazi tragikai hatásról s a tragikai tényezőket békés megoldásra kivánja vezetni, két körűlményt nem hagyhat figyelmen kívül, ha a tragikai benyomáson innen legalább általában művészire törekszik. Az egyik az, hogy békés megoldás, derűlt befejezés csak az alapjában tiszteletreméltó hősöknél lehetséges, kik a vétséget a körűlmények kényszerítő nyomása alatt, vagy épen nemes fölhevűlésben követték el, mint Corneille Cidje vagy Kleist homburgi herczege. A gonoszság vétsége, a nagy bűn sem erkölcsi, sem széptani szempontból meg nem bocsátható; ethikai tekintetben megtisztúlás helyett zavart okoz, művésziben pedig kielégítetlenül hagy, midőn az élet komoly, költői fölfogását álérzelmessége meghamisítja. E kérdésnek tanúlságos és jeles fejtegetését adja Gyulai Pál Feuillet Montjoyejáról írt bírálatában. De a hol nem mutatkozik is az erős összeütközések kibékítése föltétlenül lehetetlennek, ott sem tévesztheti a költő szem elől, hogy bocsánatát csak nagy szenvedések árán adhatja. E szenvedések tisztító tüzében a hős mintegy megszabadúl salakjától s lelkének nemes ércze tiszta ragyogásában tűnik szemeink elé. E benyomás, meg a vétségnek és lakolásnak legalább megközelítő arányosítása következtében erkölcsi és művészi érzésünk belenyugszik a bocsánatba. Alig tudnánk e tekintetben találóbb példát mutatni a nagyot vétett Toldi Miklós hosszú vezeklésénél Toldi szerelmében. Mily művészi tapintattal, mily tiszta erkölcsi fölfogással vezeti e keserű próbán keresztül hősét Arany, s vezeti végül is nem olynemű boldogsághoz, melyet örökre eljátszott, hanem csak a király bocsánatában való megnyugváshoz. Mindössze is arra jut, hogy kardja újra tisztává lesz s hősként forgathatja azt hazájáért és királyáért. Lajos király így szól hozzá:

«Vétkeztél fiú, de lakolál is hétszer,
Uradat veszélyből kisegítéd kétszer:
Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, –
Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!»
S drága övet, kardot neki általnyújta,
A mi azt jelenté, hogy már lovag újra,
Illeti, mint régen, udvari tisztesség.

Ennyi az egész: a király megbocsát s Toldi megnyugszik ura bocsánatában. E megnyugvás, midőn végül őt, az egyedűliségre kárhoztatottat, csupa boldog emberek környezetében hagyjuk, nem oldja föl a tragikai hangulatot, mint Cid, hanem csak némi elegiaiba olvasztja át. Mindazonáltal, ismételjük, a kibékítő végű cselekvényekben a tragikum és tragikai benyomás sohasem teljes. Az igazi tragikum mindig élethalálharcz; s az oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható, nem jelent élethalálharczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek csupán oly érvényesűléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént megsemmisíti.

Ez a megsemmisűlés, mint mondottuk, nem nyer minden esetben, föltétlenül és múlhatatlanul a fizikai halálban kifejezést. De tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, – a végnek sajátos képe nélkül. Próbára teszi még a tragikai konczepczió erejét is: az olyan nádszál-hőst, a minő Clavigo, természetesen meg kellett ölnie a költőnek, ha történetét be akarta fejezni. E példa, különössége daczára, inkább mellettünk, mint ellenünk tanúskodik.

Álláspontunk erősítésére hozzunk föl még egy bizonyságot. Utaljunk a keresztyén népek némely tragikai mondáira, melyek épen a legnagyobb vétkeknek méltó lakolását nem a halálban, hanem ellentétében, a haláltalanságban keresik: ez a bűnhödés tetőpontja. Az idő végetlensége valóság gyanánt van vonatkoztatva valamely élő lényre, ki e végetlenig tartó végességnek tudatával is bír. Toldy nem e fogalmat akarja a hún monda homlok-nyilas Detréjére ruházni, midőn őt «haláltalannak» mondja; csak egyszerűen annyit kiván értetni, hogy a seb, mely másnak halálos lett volna, őt nem volt képes megölni. A haláltalanság föltétlen mentesség a haláltól. Látni való az is, hogy a haláltalanság fogalma élesen különbözik a halhatatlanságétól. Mig ez örök fennmaradását hirdeti annak, a mi nincs múlásra szánva: a léleknek, az eszmének, az emléknek, addig a haláltalanság el nem enyészése annak, a minek természet szerint el kellene enyésznie, a testnek. Amaz vígasztaló és fölemelő, ez természet-ellenes és megfélemlítő. Meghalni nem tudni: iszonyú. Arany örök zsidója gyötrődik ekkép:

Pihenni már. Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd…
Tovább! tovább!
Az üstökös meg visszatér,
Kiröppent nyil oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én czéltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!

A haláltalanság képzete a népek szellemében a legiszonyúbb büntetés gyanánt született meg. Ahasverus, a jeruzsálemi varga, átok gyanánt viseli az élet végtelenségét, mert elhajtotta háza elől az Üdvözítőt, ki ott golgotai útja közben meg akart pihenni. Más monda szerint a bolygó zsidó Kertafilos, Pilátus ajtónállója, ki Krisztust öklével ütötte meg. Most szerteszét jár a világon; minden száz esztendőben megbetegszik s megifjúl; nem tud meghalni. Ilyen alak a repűlő hollandi is, ki büntetésül arra van kárhoztatva, hogy örökké hányassék a tengeren s partot sohase érjen; sötét hajóján magánosan támaszkodik az árboczhoz s vészt és pusztúlást hirdet a hajósoknak, kik találkoznak vele. Istennel daczolt, mert esküvel fogadta, hogy a Jóreménység fokán, melytől viharok tartották távol, áthajózik, ha itéletnapig kellene is ismételnie próbáit. Az örök vadász pedig, a német monda szerint, lábbal tiport minden isteni és emberi jogot, hogy féktelen szenvedélyének áldozhasson; most élete végtelen végeig kell üldöznie a vadat, mely egyetlen öröme volt. Ki tagadhatja a tragikai fölfogásnak, mely e mondákban nyilatkozik s épen a haláltalanságban tetőzik, erejét és teljességét?