XXXI. A tragikum hatása.

Az ó-világ legnagyobb gondolkodójának csak egy kis töredékes és hézagos irata maradt a költészetről s íme fejtegetéseinknek minden szála tőle indúl vagy hozzá vezet vissza. Igy az is, s különösen az, melyben a tragikum hatását szándékszunk vizsgálni. Aristoteles, költészettanának hatodik fejezetében, akként határozza meg a tragédiát, hogy az «valamely komoly, befejezett s jelentékeny terjedelmű cselekvénynek ábrázolása, nem az elbeszélés formájában, hanem maguk a cselekvő személyek által, a költemény különböző részeihez képest különneműen ékesített előadással, mely szánalomra és félelemre indítás által ez indulatok megtisztítását eszközli.» Tehát a félelem és szánalom s ezek megtisztítása: íme a fogalmak, melyekben Aristoteles a tragikum lélektani hatását kifejezte. A tudományos vizsgálat mióta csak széptani problémák behatóbb vizsgálatához fordúlt, a tragikai hatás kérdésében, majdnem kizárólag az idézett aristotelesi mondat magyarázatára szorítkozott. Különösen a katharzis, a megtisztítás, fogalma lett beható eszthetikai és nyelvészeti vizsgálódás tárgyává. A szavakban fukar s grammatikailag is különbözőleg elemezhető szöveg, melynek részletesebb és világosabb kifejtése valószínűleg meg volt a poetikában, de elveszett, tág kaput nyitott az egymástól többé-kevésbbé eltérő magyarázatoknak. E megfejtési kisérletek mind vagy ethikai, vagy eszthetikai, vagy orvostudományi alapra vezethetők. Mindegyik iránynak itt csak legnevezetesebb képviselőit említjük.

Az ethikai irányban okoskodók közül nevezetes Corneille nyilatkozata, emlékezetes a miatt is, hogy Lessing az ő nézetéhez kapcsolja a maga fejtegetéseit. Corneille Aristotelesnek arra a nyilatkozatára támaszkodik, hogy «részvétet csak az érdemetlenül szenvedők, félelmet pedig a hozzánk hasonlók keltenek föl». Ebből indúlva ki, a tragikai hatásra vonatkozó helyet következőleg értelmezi: «A részvét oly szerencsétlenség iránt, melylyel hozzánk hasonlókat látunk sújtva, félelmet ébreszt bennünk, hogy minket is hasonló csapás érhet; e félelem vágyat indít kikerűlésére; ebből a vágyból pedig az a törekvés következik, hogy a szenvedélyt, mely szemünk láttára sodorta a szánt személyt boldogtalanságba, megtisztítsuk, mérsékeljük, javítsuk, sőt kiirtsuk; minthogy mindnyájunk belátása szerint meg kell szüntetnünk az okot, ha a következést el akarjuk kerűlni.» E nézet ellen Lessing, hamburgi dramaturgiájában azt vetette, hogy így a tragédia inkább a többi indulatokat, gyűlöletet, szerelmet, nagyravágyást, féltékenységet tisztítaná, mint épen azt a kettőt, a szánalmat és félelmet, melyeknek tisztításáról Aristoteles szól. Sőt majdnem kizárólag amazokat, a félelmet és szánalmat pedig oly kivételesen, a mily elvétve képeznek vagy képezhetnének ezek tragikai indítékot: a tragédia, Corneille szerint, azt a szenvedélyt tisztítja bennünk, melynek féktelenségét ábrázolja. Lessing a maga katharzis-elméletét e szavakba foglalta: «A megtisztítás nem áll másban, mint szenvedélyeinknek erényes tulajdonokká változtatásában; a mi bölcseletünk szerint minden erénynek van innen és túl véglete, melyek között helyet foglal: így a tragédiának, hogy szánalmunkat erénynyé változtathassa, meg kell tisztítania mindegyik végletétől; ugyanez értendő a félelemről is». A szánalom és félelem összehatnak s mintegy egygyé olvadva tisztítanak meg a tragikai hatásban egyfelől a közönytől s a túlságos odaadástól, másfelől az oktalan rettegéstől s az elbizakodástól. Látni való, hogy a franczia költő s a német műbiráló felfogása egy pontban megegyezik: mindegyik határozottan ethikai jellemű; a tragikai hatás lényegét, a katharzist, mindegyik bizonyos határozott erények kiképzésében keresi. Az ő útjokra jut a német kommentátorok egyik legújabbika, Manns is. Ő grammatikailag is máskép értelmezi az illető aristotelesi helyet, mely szerinte nem a félelem és részvét megtisztításáról, hanem a velök, ezekkel az indulatokkal járó megtisztulásról szól. E megtisztulás nem vonatkozhatik másra, mint a félelemmel és szánalommal ellenkező indulatokra: az önzésre és elbizottságra. A görög tragikai nézlet, melyben a hübrisz motivuma oly kiváló, majdnem uralkodó szerepet játszott, támogatni látszik e magyarázatot, mely ellen azonban a filologusok, grammatikai szempontból, erős kifogást emeltek.

A tragikumnak az ellen a határozottan kifejezett moralis czélzata ellen, melynek Lessing a fő képviselője, Goethe lépett fel leghatározottabban. Ő mindenek előtt művész volt s mint művész, nem nyugodhatott bele, hogy a műalkotás bármely, a művészivel nem azonos, rá nézve némileg idegen czélra törekedjék, sőt hogy ebben a törekvésben fejezze mintegy ki jellemét. Nem gondolhatta el, hogy Aristoteles a tragédiára vonatkozó meghatározását, ennek a hatására s épen egy távolabbi hatására alapította. Szavaiban hát más értelmet keresett, olyat, mely a művészet fogalmának körén belül marad. Szerinte a szenvedélyek tisztítása a cselekvénynek kiengesztelő befejezése által történik. Ha a tragédia a félelmet és részvétet fölindító eszközeivel lefolyt, a szenvedélyek kiegyenlítésével kell végeznie a színen feladatát. A stagirai bölcs is kétségkívül magának a műnek erre a kiengesztelő megoldására, a tragédia alkotására gondolt, nem pedig a hallgatók érzelmeire. Ezek csak a színen ábrázolt indulatokat kisérik; képök által indíttatnak fel s képök által nyugosznak le. A magyarázat filologiai oldalát sokan megtámadták; de Goethe előtt ez jelentéktelennek tetszett. Értelmezése felől írja Zelternek: «Még ha a magunk meggyőződését vinnők is bele Aristotelesbe, azt is jogosan tennők, mert e meggyőződés ő nélküle is teljesen helyes és alapos lenne.»

A tragédia moralis czélzatát, illetőleg a poetika ilyen értelmű fordítását nemcsak az eszthetika alapfogalmából, hanem az orvosi műnyelv történetéből kiindúlva is megtámadták. A katharzisban analogiát kerestek, a testi élet bizonyos jelenségeinek átvitelét a lelkire. Az első, a ki már ily irányban értelmezte Aristotelest, a franczia Egger volt, a negyvenes évek elején tartott sorbonnei előadásaiban. Lelkünk kóros anyagát a tragikai izgalom felszínre hozza s megszabadít tőle. Egger felfogása e kérdésben a francziáknál ma is az «utolsó szó». A németeknél Weil, de leginkább Bernays Jakab fejtette ki e pathologiai analogiát legnagyobb készűltséggel s legáltalánosabb hatással. Aristoteles politikájában a zenéről szólva, ennek erkölcsi és mulattató hatásától megkülönbözteti tisztító, kathartikus befolyását. Olyan emberek, kik egész az enthuziazmusig emelkedő kedélyizgalmaknak vannak alávetve, fölindúlásukban gyakran lecsendesűlnek és megnyugosznak oly énekek hallgatásán, melyek épen erős lelki mozgalmakat keltenek föl; ez rájok nézve gyógyúlás és tisztúlás. Ugyanazok az énekek, melyek fogékony lelkeket fölindúlásba hoznak, az eksztázisban szenvedőknek gyakran visszahozzák egészséges, természetes hangulatukat. Igy a szorongatott kedély épen bizonyos indulatok fölizgatása által szabadúl meg attól, a mi terheli, nyomja. Az enthuziazmus fogalma alá sorolja Aristoteles a szánalmat és félelmet s a léleknek túlságos hajlamát is irányukban; rájok nézve már a katharzis: ha természetes és helyes mértékre vezettetnek vissza. A katharzis eredetileg orvostudományi műszó s oly gyógyító módot jelent, midőn az orvosszer a fölösleges, ártalmas anyagtól a testet megszabadítja. Így használta Hippokrates. Azonban már a pythagoreusok alkalmazták átvitt értelemben is a zene megnyugtató, megtisztító hatására. Ilyen módon élt vele Aristoteles is, kinek szóban forgó helyét Bernays, a mondottak alapján, ekként fordítja: «A tragédia a szánalom és félelem (felkeltése) által ezen (szánalom- és félelemszerű) kedélyizgalmaktól megkönnyítő szabadulást eszközöl». E felfogás egész forradalmat idézett elő a katharzis-vizsgálatban, mely azóta legnagyobb részben csak a Bernays-féle elmélet körül forog. Általában a filologiai irányú kutatás előtt, melyben az illető aristotelesi helynek egy eredeti grammatikai magyarázatával Télfy Iván is részt vett, maga elé tüzött sajátos feladata szerint inkább Aristoteles szövegének betűje, mint a tárgy természete lebegett.

Ennek kifejtése már a széptan feladata. Az eszthetikusok eleitől fogva érezték, hogy van a tragikum hatásának egy olyan eleme, mely Aristoteles szövegéből nehezen magyarázható ki. Ez maga az eszthetikai élvezet, a művészi gyönyörködés a tragikumban. Aristoteles is mond ugyan erre nézve egyetmást, de rhetorikájában tett legalkalmazhatóbb nyilatkozata is csak távolról s közvetetten vonatkoztatható a tragikai hatásra. Itt olvassuk a gyászdalokról, hogy ezekben a fájdalom mellett megzendűl az emlékezet öröme is, annak fölemlítésére, hogy «mit tett és milyen vala ő», kit a gyász-ének illet. Azonban ezen és más vonatkoztatható hely daczára, Aristoteles elmélete ebben az irányban oly magyarázatot, kifejtést, sőt kiegészítést igényel, mely a filologiai vizsgálat körén kívül esik.

A probléma egy kissé bonyolúlt. Az érzések, melyeket a tragikum fölidéz bennünk, a szánalom és félelem magukban, természetök szerint, kellemetlenek; senkinek sem telik kedve a részvétben és félelemben. Pedig a tragikumot élvezzük, gyönyörködünk benne; vonzódunk feléje az életben, elragadtatással nézzük véres képeit a szinpadon s idézzük magunk elé a balladák sorai közül. Úgy tudjuk, hogy a gyönyörködés forrása mindig valami vigasztaló, nemes, örvendetes; s itt íme megrendítő, gyászos, sőt olykor borzalmas jelenetekkel állunk szemben, ezek hatásának tárjuk föl szívünket. Csapásokat szülő vétkek, pusztító szenvedélyek, hiábavaló küzdelmek, bukás és kétségbeesés képei vesznek körül. És mi mégis vonzódunk feléjök, kedvünket találjuk bennök, keressük őket. Talán mert a baj nem minket sújt? Hasznunkra akarjuk fordítani mások veszedelmét, ismerni kivánván a szenvedélyeinkben rejlő végzet útait, hogy okosan kikerűlhessük csapását? Igy akarjuk kitanúlni a nyíl röpülését, melyről azt tartja egy régi mondás, hogy: ha látjuk, lassabban jár? Vagy épen talán biztosságunkból jól esik a mások nyomorát, nyugalmunkból a mások hányattatását, elégedésünkből a mások boldogtalanságát szemlélni? Lucretius ismert verseit fogadjuk-e el megfejtésül:

Édes a más nyomorát a zajló tengerek árján
Szél dühe közt szemlélni a partnak béke-fokáról.
Nem hogy a más baja esnék jól; ám édes az érzés:
Látni, minő bajtól óvott meg minket a jó sors.

Minde kérdésekre s a közös alapjokat képező felfogásra röviden felelhetünk. E közös alap: az önzés. Ennek kellene a magukban kedvetlen érzéseket, megőrizve a tragikai jelenségekkel szemben a biztosság tudatát s érezve tanulságaiknak hasznos voltát, kellemesekké változtatni. Az önzésnek természetében van, hogy mereven elkülöníti magát mindentől. Vajjon képezheti-e az ilyen önzés, a kárörömig magyarázható árnyéklataival, művészi élvezet, eszthetikai gyönyör forrását, mely a léleknek mindig bizonyos odaadását, a szemlélet tárgyába olvadását föltételezi?

Az angol Campbell s utána Blair Hugo a tragikai hatás gyönyör-érzetét abban keresték, hogy a részvét által mintegy emberi lelkünk jósága nyilatkozik s ez örvendetesen hat szívünkre. Örülünk azon, hogy úgy érzünk, a mint érezni tartozunk. Lessing a szóban forgó problémát más okoskodással próbálta megoldani. Minden heves indulat erősebb fokon érezteti velünk saját valónkat. Ennélfogva szenvedélyeink közül a legkedvetlenebbek is bizonyos tekintetben kellemesek. A kedvetlenség csak a tárgyban van, mely a szenvedélyt fölkelti, nem pedig saját alanyiságunkban, mi bennünk. Ha már ez a tárgy költött, a kellemetlen mozzanat természetesen elesik s csak az izgalom kellemes érzése marad. Látni való, hogy e magyarázat igyekszik fentartani a kapcsolatot Aristotelessel, s annyiban igaz is, hogy a tragikai élvezet mindig föléje emel a szenvedő, s szenvedése által szánalomra és félelemre indító jelenségnek. De e mellett kettős gyöngéjét találóan emeli ki Zeising. Egyik az, hogy csak a tragikai költeményekről, ábrázolásokról szólván, megfejtetlenül hagyja magának az életnek tragikai képeihez való vonzódásunkat; másik meg az, hogy igen is merev választó falat von a szemlélő alany s a szemlélet tárgya között. Schiller egy külön értekezésben fejtegette a tragikai tárgyakon érzett gyönyör kérdését, melyben a Lessing-féle elmélet két gyöngéjét igyekszik kikerűlni. A szenvedő ember, ki nem nyomorra, hanem boldogságra van rendeltetve, czélellenesnek látszik a természetben, s mint ilyen fájdalmat okoz. De ez a fizikai czélellenesség erkölcsi tekintetben lehet czélirányosság. Kifejezésre juthat általa az erkölcsi törvény, melynek megnyilatkozása mindig örömre derít, gyönyört ébreszt a fájdalom által is. Ez az öröm fakadhat akár ártatlanoknak, akár vétkeseknek szenvedéséből. Amabból, ha az ártatlanságnak ereje és bátorsága van, inkább elviselni a szenvedést, mint megtagadni az igazságot s vétekbe sűlyedni; emebből, ha a bűnös megbánása, kétségbeesése, bukása által a megsértett erkölcsi törvényt visszahelyezve látjuk fenséges jogaiba. Ebben a felfogásban is megvan az igazság magja. De a tragikum körét nagyon kiterjeszti, mikor belefoglalja az egyetemest képviselő s csak időlegesen, külsőleg bukó hősöket is. Másfelől nagyon érzik benne a Sulzer-féle erkölcsi felfogás hatása; ellenkezni látszik az eszthetikai érzés természetével, midőn a moralis czélszerűséget mintegy legfelső művészeti elvvé emeli. Vischer, részletesebben tárgyalva a tragikai hatás kellemetlen mozzanatait és fejlődésöket, nehány szóval siklik át a gyönyörön, melyet a végső benyomásból származtat.

A mi eszthetikusaink sem terjesztik ki figyelmöket behatóbban épen e fontos kérdésre. Szász Károly, valamint Névy is, csak röviden utalnak az erkölcsi elégtétel s fölemelkedés örömére, mely a katasztrófában nyilatkozó költői igazságszolgáltatásból ered. Szigligeti a tragikumnak egész hatását két fogalomra szorítja: a szánalom (a részvét és félelem, Lessing szerint is, alapjában egy indulat) és megnyugvás fogalmára. Amazt önnön reményeinknek, aggodalmainknak, emlékeinknek és szeretetünknek felébresztéséből és foglalkoztatásából magyarázza; emezt pedig erkölcsi nézetünk megegyezéséből azzal a felfogással, melyet a tragikai műalkotásban, különösen megoldásában találunk. Más, eredeti alapon okoskodik Greguss. Szerinte a tragikum elemei: a fenséges és a félelmes. Emebből következik hatásának kellemetlen mozzanata, amabból vonzó ereje. A fenség képei, melyek között a tragikai cselekvény fejlik, a tiszteletnek kisebb vagy nagyobb mértékét gerjesztik föl szívünkben. Ez vonz a tragédia felé, melyben nemcsak vétkekkel és szenvedéssel, hanem az emberi nagyságnak, emberi erőnek többé-kevésbbé tiszteletre indító jelenségeivel találkozunk. Ehhez járúl az erkölcsi fölemelkedés öröme, melyre az igazság föltétlen győzelme segít. Mindez szépen és helyesen van mondva; de marad az egyéni kiválóság eszthetikai körének olyan mozzanata, melyre csak nehezen, némi erőszakolással vonatkoztatható. E mellett nem vet erősebb világosságot annak a viszonynak bensőségére, melybe a tragikai jelenségekkel jutunk, s a melyből élvezetünk is kétségkívül táplálkozik. Fölvilágosítatlanul hagyja, hogy a tisztelet érzése mikép megy át a léleknek amaz izgalmába, melybe a tragédia ép azokon a pontokon szokott ragadni bennünket, mikor a tisztelet, legalább erkölcsi értelemben véve, mindenesetre apad. Fölemelkedésünknek is csak okára utal, természetére nézve nem nyújt fölvilágosítást.

Milyen következtetést vonhatunk a mondottakból; miben foglalhatjuk hát össze a tragikum hatását lelkünkre? Kétségtelennek látszik, hogy a szánalom és félelem, e «tragikai ikerpár», mint Klein nevezte, csakugyan a fő, az uralkodó érzések, melyeket a tragikum fölébreszt. Az elméleti fejtegetések mellé, melyek e tárgyra vonatkozólag immár egész irodalommá szaporodtak, adjunk mi is egy, inkább a művészi gyakorlatra támaszkodó megjegyzést.

Van az elbeszélő költészetnek egy olyan faja, mely egybefoglalva, együttesen kifejezve adja a cselekvényt és hatását. Hatását épen a költő lelkére, mely legfínomabban megérzi, legtisztább rezgéssel viszhangozza és legvilágosabban, legegyszerűbben képes számot adni róla. E műfaj a ballada, mely kiválóan szereti a tragikai tárgyakat. Az elbeszélő és drámai részeket lirai felfogás hatja át s egész közvetetlenül lirai helyek is szövik keresztül. E felfogással, ezeken a helyeken a költő önnön lelkét tárja fel, kifejezvén bennök azt az érzelmi benyomást, melyet tárgya gyakorolt reá. E kifejezésnek többféle módja van: az egész elbeszélés lehet lirai színezetű, bizonyos hangulat komor árnyékával teljesleg beborított; nyilatkozhatik aztán a költő szubjektivitása egyes jelzőkben, közbeszurásokban, a bevezető vagy záró sorok elmerengése, fohásza, kitörése; – de a költő lelkének fő, uralkodó hangulatát s ennek állandó jellemét legtisztábban az ismétlő sorok, a refrain, tolmácsolják. A tragikai tárgyú balladák refrainje legtöbbször nem egyéb, mint a tragikum lélektani hatásának, az általa keltett indulatoknak világos és félreérthetetlen nyilatkozása. A költő lelkét megkapja valamely tragikai esemény; elbeszéli s hatását hallgatóira mintegy az által is biztosítani, erősíteni kivánja, hogy az ő benne magában keltett indulatokkal izgatólag szövi át az egész előadást, azoknak a történet minden szakaszában, valamennyi fordulóján hasonló szavakkal kifejezést ad. Ha megismerjük az érzést, melyből e többnyire egyszerű kitörések fakadnak, voltakép a tragikum hatását ismertük meg. Megismertük épen azoknál, kik legfogékonyabbak iránta s legélénkebben tudják kifejezni. Vizsgálódhatnánk az angol-skót balladákon, az atyagyilkos Edvárd, a fiát kivégeztető Buckingham herczeg, a Shaftesbury püspök által vigasztalt királyfi balladáinak refrainjein; de Aranynak refraines balladája is, Ágnes asszony, kiválóan tanúlságos e tekintetben. Tárgya kétségtelenül tragikai: a bűnös szerelem iszonyú vétke s iszonyú bűnhödése. E tragikai tárgy hatása hangzik újra meg újra, minden szakasz végén a refrainben:

Oh irgalom atyja, ne hagyj el!

E refrain az első szakokban mintegy Ágnes asszony titkos fel-felfohászkodásának tetszik, kit az utczagyerekek, majd a szomszédasszonyok szorongatnak, aztán tömlöczbe visz a hajdú s ott «a rémtől népes éj» látásai gyötrenek. Ágnes lelke mind jobban elsötétűl, egyre inkább veszti világos tudatát annak, a mit tett s a mi rá vár. Szorongó és esenkedő fohásza egészen átmegy a költő ajakára, ki egész lelkével belemélyedvén tárgyába, saját indulatát ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki, melyek boldogtalan hőse kedélyállapotát világították meg. Oh irgalom atyja, ne hagyj el! A véres kép, a bűnbe ragadott szenvedély, s nemezisül az őrület: annyira elfogják a költő szívét, hogy önkéntelenül az a sóhaj tolúl ajkára: ne hagyja el az isten. A titkos félelemtől megkapott, szorongó lélek sóhajtása ez: a félelem hangja, a mint azt a tragikum fölveri. De az irgalom istenéhez fohászkodik, az irgalom nevében fordúl hozzá. Ez az irgalom, ez a tragikai részvét, tölti el szívét a szenvedő nyomorúlt iránt, ez tör ki belőle ismételve, a mint Ágnes külsőleg és belsőleg egyre mélyebben sűlyed. Ime a tragikai érzések, a félelem és szánalom, mily tisztán s mily bensőleg összeolvadva mutatkoznak e refrainben. Arany Endre királyfiról szóló énekének ismétlő sorai egészen más természetűek, tárgyi czélzatuk van. De befejező sorai s másnemű lirai nyilatkozatai egyéb epikai dalaiban is ugyanezeket az érzéseket csillantják meg. Emlékezzünk az Árva fiú utolsó sorára, melyben, az erkölcsi nyomornak a léleklátás félelmes fantasztikumával rajzolt képe után, felsóhajt a költő:

Szegényt, szegényt szánd meg uram, teremtőm!

Vagy Zács Klára végső strófájára, midőn, az egymást szülő, s minden mozzanattal fokozódó és terjedő vétkek elbeszélése után, a lantos, félelemtől és részvéttől szorongó szívvel, énekli:

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat!

Ója meg az isten hazánkat; ne hagyjon el az irgalom atyja; szánakozzék a teremtő: – mindez a megfélemedett szív sóhajtása, midőn a tragikai végzet közeledését vagy betelését látja, a szenvedélyében kiváló egyént szemben az egyetemessel, vagy már elomolva ennek ereje alatt. Nem megfélemlítő-e a gondolat maga, s nem épen ezt az érzést fokozzák-e a tragikai képek, hogy végességünket szüntelenűl a végetlen fenyegeti? Hány és hány esetben tetszik előttünk igaztalannak a büntetés, a végzet inkább fenyegetőnek és kegyetlennek mint igazságosnak, nagyon drágának az ár, melylyel emberi voltunk adózni kénytelen az egyetemes törvények sérthetetlenségének. Látjuk a legkiválóbbakat, kikben emberi nemünk fényes tulajdonai tárúlnak föl szemeink előtt, kérlelhetetlen pusztulásnak vetve alá. A nagy és erős áldozatok felé irgalmatlanul és kibékíthetetlenül közelgő végzet, félelemre és szánalomra gerjeszt érettök és irántok. Ez érzéseknek erős felindulásai között látjuk a harczot és várjuk végét. Benső világunkat ez a fölhevűlés tagadhatatlanul az izgalomnak bizonyos élvezetébe ringatja. De a fájdalmas érzéseknek ez izgalmával csak a vad kedély vagy a lomha közöny érheti be. Lelkünk valami magasabb, valami tisztább gyönyörre törekszik, melyben érzésének és felfogásának ellenmondásai kiegyenlítődjenek. Miképen történhetik e kiengesztelés? A félelem egy vészes és kérlelhetetlen hatalom közelgésének érzete, melynek lelkünkben, indulatainkban, szenvedélyeinkben is megvannak segítő társai. A belső ellenség, mely a vár gyöngéit elárúlja s kapuit megnyitja az ostromló előtt. E tudat, e sejtelem táplálják, izgatják félelmünket. A szánalom meg az igazság mértékén túl való szenvedés képének hatása. Miért szenved az ember? Ember voltáért; mert csak ember lehet; mert az emberi vesz erőt rajta. Miért féltjük, miért szánjuk őt? Ember voltunkért; mert mi is emberek vagyunk, mint ő; mert az emberi, a mi vele közös, nyilatkozik, erőt vesz rajtunk. Ebből az emberi szempontból féltjük, szánjuk, mentjük a tragikai hőst; mig az egyetemes, a maga álláspontjából, mely fölül áll az egyes emberén, elitéli és megsemmisíti. Midőn Antigone eltemeti testvérét, Lear megteszi a botor osztályt, Romeo és Julia mindenről megfeledkezve egymás karjába dűlnek, Brutus nagy szíve tüzet fog a szenvedély szikrájától, s a vészszel terhes felhők egökre vonúlnak: többé vagy kevésbbé, egyiket inkább mint a másikat, de bizonyára pártul fogjuk őket; emlékeink és vágyaink, erényeink és gyöngéink, egész emberi voltunk mellettök szól. De az egyetemes, melynek törvényét megsértették, rendjét megbontották, nem lehet elfogúlt. Mindnyájunk fölött áll, s mindnyájunkat magába foglalva, mindnyájunk érdekét képviseli, mikor megsemmisíti őket. Milyen lenne az a világ, melynek rendjében helyet találhatnának mind ama boldogtalanok, kiknek tragikai sorsa bennünket elfogúlt szánalomra indít? Mi csak az egyes embert látjuk, a mint láthatjuk; az egyetemes pedig az egész emberiség rendjét, a mint látnia kell. Bünhödésöket nem emberi mérték szerint méri ki, melyet félelem és szánalom ingat, hanem isteni igazság szerint, a mely megingathatatlan. Nem kegyetlenség, nem igaztalanság az, a mit látunk; csak egy, a mi részrehajló felfogásunktól különböző, annál fensőbb és mélyebb, mert természetesebb igazság. Ennek az igazságnak megértésére, lelkünkbe fogadására vezet a tragikum. Mi történik velünk, midőn szemeink előtt lefolynak a tragikai cselekvények, a kitámadástól kezdve, a vétségen át, egész a szenvedésig, a katasztrófáig? Az egyetemes nemcsak a tragikai hősnek, hanem minekünk is megnyilatkozik. Mikor azt lesújtja, bennünket fölemel. Fölemel magunk fölé, az isteni igazság megértéséhez, hogy e világon ne csak egyeseket, ne csak jelenségeket lássunk, hanem ezek összefüggését, rendjét, örök természetét és törvényeit. Az okok és okozataik eltéphetetlen kapcsolata által meggyőz annak szükségszerű és természetes voltáról s ebben igazságosságáról, a mi szemeink előtt történik.

Ekként emelkedünk fel a tragikumban; szemünk szűk határa kitágúl s a fájdalmas érzések kiengesztelődnek. Az élvezet nem marad a félelem és szánakozás izgalmában, hanem ezek átalakulása, kiegyenlítő megtisztulása által megnemesedik. Oda emelkedve, a honnan a földi dolgoknak nemcsak egyes szemeit láthatjuk, hanem egész lánczolatát tekinthetjük át: a tragikai érzések ellenmondása magától feloldódik. Harmóniába olvadnak, melyből a fájdalom mozzanata eltűnik, s megtisztúlnak. Az egyetemes magaslatára szállva, szemtől szembe állunk az örökkel, igazzal, jóval. Érezni fogjuk, hogy a mi igaztalannak látszott előttünk, abban csak a legfensőbb igazság és bölcseség nyilatkozott az emberi természet örök törvényei szerint. Megismervén a törvényt, azokat, a kik sújtó karja alá kerűltek, nem tekintjük többé valamely idegen, zsarnoki önkény áldozatainak. Sorsuk nem oktalanságot, hanem a mienknél mélyebb bölcseséget hirdet, s csak igazság az, a mi betelt rajtok. A szenvedők iránt nem leszünk közönyösökké, nem vesztjük el szánalmunkat; de e szánalom megtisztúl, mert eltűnik belőle a kétkedés mérges fulánkja, mely oktalan lázadásra izgat. A félelem sem lesz semmivé, de elveszti borzalmasságát és keserűségét. A mi fölidézte, azt igazságos és jótékony hatalomnak ismertük meg, mely nemcsak fenyeget, hanem egyszersmind óv és védelmez is bennünket. Így tisztúlnak meg tragikai érzéseink. Így emelkedünk megaláztatásunkból ahhoz az örömmel teljes tudathoz, hogy egy sérthetetlen, bölcs és igazságos világrend őrködése alatt állunk. Félelmünk, egy régi magyar kifejezéssel élve, isteni félelemmé, szánalmunk pedig szerető, részvevő megadássá olvad át. Még pedig, belátásunk alapján, önkéntes megadássá, melyben semmi megalázó, semmi lesújtó nincs, a mely ellenkezőleg fölemelő és gyönyörrel teljes. Egy pillantást vetve a végetlenbe, ennek egy sugara szívünkbe világít, részességünket érezteti benne, megtisztít s a legmagasztosabb gyönyörrel tölt el.

Igen, ha a tragikum csakugyan olyan természetű, hogy szükségkép megnyugtat bennünket. Ha legalább mindig ilyennek mutatkozik ott, a hol a művészet mélyebb és avatottabb szemmel tárja föl előttünk az élet rejtelmeit s ezeknek megoldását, mintegy bizonyságul, hogy ezt az elégtételt, az igazságnak ezt a természetes és szükségszerű uralkodását, ha szemeink elég élesek lennének, megtalálhatnók az életben is mindenütt, meg ott is, a hol a mi fölszines tekintetünk hiába keresi. Nincs igazi tragikai műalkotás, azaz az élet tragikai jelenségeinek nincs egyetlen igazán művészi ábrázolása sem, melyből ez a mozzanat hiányzanék. A görög és keresztyén tragédia egyaránt oda törekszik, hogy ezt a fensőbb, ezt a megnyugtató, ezt az indulataink természetéből szükségkép fejlődő, ezt a világrendet biztosító igazságszolgáltatást, egy szóval a költői igazságot juttassa minél élesebb, minél meggyőzőbb kifejezésre. Ez a törekvés rá, bizonysága annak, hogy a tragikai hatásnak lényeges, fő fontosságú tényezője.

Mindazok, a kik a tragikai művészetnek, és benne a tragikumnak, e jellemző vonását kétségbe vonják, s nyilatkozatai által meg nem győzetvén, szükségszerű uralkodását tagadják: főleg két gondolatra támaszkodnak. Egyik az, hogy a tragikai szenvedés sok esetben elégtelennek tetszik előttünk s épen ott, a hol a nemezisnek teljes erejében és kérlelhetetlenségében kellene föllépnie; másik meg az, hogy még több esetben igaztalannak, meg nem érdemlettnek mutatkozik. A költői igazságszolgáltatás sem képes bizonyos ponton túl kielégítőbb, megfelelőbb megoldással nyugtatni meg bennünket, mint a világi törvény, mely egynémely vétekre halált mond s azontúl a bűnöknek egész skáláját, egyeseket és halmozottakat, a szenvedély elragadtatásából folyókat s az erkölcsi elaljasodás szörnytetteinek sorozatát, mind csak halállal tudja büntetni. A tragikai költő is így tesz; csakhogy még hamarabb elkezdvén a halálbüntetést, még kevésbbé képes arányosítani a vétket és lakolást, még kevésbbé elégíti ki igazságérzetünket. Íme Antigonénak épen úgy halállal kell fizetnie, mint Machbethnek, sőt amannak még szörnyűbbel, kínosabbal, mint ennek. Más felől mi okon vesznek el Kordelia meg Melinda? Megnyughatunk-e Rikhárd hősi halálában s Desdemona meggyilkolásában? Elfogadhatjuk-e mindezt másként, mint amaz igaztalan mérték művészi képeit, melylyel, e felfogás hívei szerint, az élet is mérni szokott?

Bajza következőleg ír Rikhárdról: «E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási tervek, és a szinlés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben s egyedűl Rikhárd által mozgatvák a személyek mint bábok. Igazságtétel kevés, legalább nem megnyugtató a hallgatóra nézve. Az álomjelenet mesteri kép ugyan, és lélekkínokat mutat: de a harczbani halál, mely dicsőségesnek szokott tartatni, míg némi dicssugárt is von ez emberi szörnyeteg feje körül.» Nem tudjuk, nem Lessing egy helyének félreértésén alapúl-e Bajzának ez a nyilatkozata. Lessing is tesz, hamburgi dramaturgiájában, ilyféle megjegyzést, de nem Shakspere, hanem a német Weiss Rikhárdjára vonatkozólag. Azonban akár ezt a megjegyzést értette félre és tolmácsolta magyarul, akár nem: annyi bizonyos, hogy Shaksperet máskép érthette volna. Rikhárd csakugyan a csatatéren esik el, hősi halált hal s ez némi dicsfényt vet reá. E dicsfény nélkül azonban ép úgy nem lehetne tragikai hős, mint a mennyire igaza lenne Bajzának, ha a szörnyű ember vesztét csakis és egyedül ebben a glóriában látnók. Gonosz valója ez által őrzi meg, a minthogy szükségkép meg kell őrzenie, fenségi jellemét. De ha a csatatéren túl szétvonjuk a bosworthi királyi sátor függönyeit; ha a vég pillanatának nem külső körülményeit, hanem belső képét is keressük Rikhárdban: iszonyú szenvedés tárúl föl előttünk, egészen és mindenben megfelelő befejezése egy iszonyú életnek. A nagy monolog, az álomjelenet után, mi más, mint a legelviselhetetlenebb lelki kín halálhörgése? Egész erejével támad föl Rikhárd ellen nemezise: a tudat, hogy őt, a ki senkit sem szeretett, senki sem szereti, senki sem szánja; neki, a ki mindent akart, egyszerre mindent kell vesztenie. Be van végezve, nem kezdheti újra; csak a szörnyű megpecsételés, a halál, van hátra. Ő valósággal a «halálok halálával» hal.

Így merűlnek föl a halál órájában, önmagunkból kikelve, mind ama titokteljes hatalmak, melyek életünk sorát, erkölcsi jellemét meghatározták. Fölmerűlve könnyű elmúlássá vagy kétségbeesett kinlódássá, kiengesztelt elnyugvássá vagy a leggyötrelmesebb kivégzéssé teszik a halált, ezerféle változatban a szenvedélyek és életútak ezerféle változata szerint. Nem maga a halál, fiziologiai jelentőségében, bűnhödésszerű felfogásában az, a mi igazságérzetünket kielégíti, hanem minősége, közelgésének benső hatása, elviselésének módja. Íme a költői igazságszolgáltatásnak is megvan enyhítő itala, mint az orvosnak, melylyel könnyűvé teszi az elmúlást; de megvannak mindazok a kinzó eszközei, melyekkel a középkori vértörvényszékek a halálra itélteket meggyötörték, összezúzták, megcsonkították a kivégzés előtt. Nem ezen a kínpadon vergődik-e előttünk Tompa istentelen haldoklója, vagy Shakspere Beaufort biborosa, fogékonytalanul mindakettő a vallás enyhítő balzsama iránt, melylyel egyiket a pap, másikat a király kinálja? Hányféle változata, milyen mélybe vágó különbségei vannak a tragikai nemezis, a költői igazságtétel halálos itéleteinek, a közt a halál közt, melybe Brutus kiengesztelődve siet, s ama másik közt, melylyel szemben a bitorló János király oly nyomorúltan vergődik! Amaz még ellenfelének megbántott szellemét is meg akarja nyugtatni önkéntes, halálos áldozatával:

Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest;

emez irtózatos vivódása közt nem találhat egyetlen nyugtató gondolatot sem:

Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli;
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.
Mérgezve – rosszul –
Halott, elhagyott, eldobott – –
S nem hívja senki a telet nekem,
Hogy számba dugná jégcsap újjait;
Se országom minden folyóvizét
Égő szivemre nem vezérlitek;
Se éjszakot nem kéri senki, hogy
Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’
S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat,
Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok,
Ti szűkkeblűek, háladatlanok!

Fia, Henrik herczeg, könnyével vigasztalná. De hiába; a boldogtalan király rákiált:

Éget a sava.
Bennem pokol van, melynek ördöge,
A méreg, itt bezárva zsarnokol
Menthetlen elkárhozott véremen.

Íme halál és halál között, a mint az emberi szív takaró leplét félre rántva, belátnunk enged, mily nagy a különbség, csak a tragikum mezején is, s ennélfogva mily kimeríthetetlen változatosságban, mily megszámlálhatatlan fokozatban jelenhetik meg általa a költői igazságtétel. E gondolatnak egyik legszebb és legelmésebb fejtegetését találjuk Gervinusnál. Az ide vonatkozó hely, melynek érdekét emeli az, hogy egyenesen Shaksperere támaszkodik, így szól: «A mint a tetteket Shaksperenél a körülményekből kell megitélnünk, úgy befejezésöket is abból a viszonyból, melyben az a cselekvők törekvéseihez s az elbukók öntudatához áll. Ebben fekszik Shakspere igazságtételének nyilt titka. A halál Learben sokakat és válogatás nélkül ragad el; de Kordelia a magasztos szabadító glóriájával, Lear kiengesztelődve, Gloster mosolyogva, Kent örömmel hal meg; a többiek saját hálójokban megfogva, czéljaiktól megrabolva vesznek; a világi lelkek elvesztve a világot, mely nekik mindenök volt. Mi máskép esnek el: Macbeth egy hős keze által, kitől mindig félt, és Rikhárd a vézna Richmondtól, kit mindig megvetett! Nem a vég betűjén fekszik a súly, hanem a módban, a mint a véget megálljuk; hogy az emberek elátkozva vagy megáldva mennek-e a halálba, hajótörötten gonosz czéljaiknál vagy elérve a jókat, nemes öntudattal vagy furdaló lelkiismerettel, mennyei megdicsőülésben vagy pokoli kétségbeesés közt. A tragikai bukások nem egy vonalon fekszenek, hanem a leggazdagabb különféleségben fokozódnak Rikhárdtól Kordéliáig. Az a fenséges erkölcsi tanúlság pedig, melyet az örök igazságtételnek ez a módja kifejez, abban áll, hogy a halál magában nem csapás, az élet magában nem áldás, a külső jóllét nem boldogság, hanem az öntudat a fontos; hogy az erénynek legnagyobb jutalma maga az erény, a véteknek pedig legnagyobb büntetése maga a vétek.»

A tragikai megnyugvás különben épen nincs valami talio-szerű, valami forbatoló igazságtételhez kötve. A mondottak csak annak a bizonyságára szolgáljanak, hogy ott, a hol valóban tragikai jelenségről van szó, azaz olyanról, a kiből nem halt ki a szánalomra keltő emberi, annak bünhődését, ép az emberinek felkorbácsolása által a végetlenig fokozhatja. Igazságérzetünk amaz oldalának, mely a nagy vétkek nagy lakolását kivánja mindig megfelelhet s meg is felel. Sőt egyenesen természetében van, hogy a mi világi igazságszolgáltatáshoz, terhelő és mentő okok aggodalmas mérlegeléséhez, részvétünk érvényesítéséhez szokott tekintetünk előtt aránytalanul sújtja áldozatait. A tragikai végzetnek épen ez a természete uralkodik jellemző vonásként Kemény mindegyik regényében, a derék Mikes-család tragédiájában ép úgy mint a nyomorúlt «sardisi angyaléban,» Pécsi Simon bukásában mint Verbőczi vesztében. Ámde ez aránytalanságában mindig megvan az indulatok egymásra hatásának, a belső, okszerű fejlődésnek természetessége, mely az élet intéző hatalmainak mélyebb belátására, útainak tisztább ismeretére s ez által kiengesztelődésre, megnyugvásra, fölemelkedésre vezet.

Van ennek a kiengesztelődésnek egyéb formája is. Megszállja lelkünket ott is, a hol a nagy szenvedés ártatlanokat vagy csekély hibákat kegyetlenül látszik sújtani. A tragikai hősöknek gyarlósággal vegyűlő kiválósága, féktelen szenvedélye vagy igaztalan csapásokat mér környezetére, vagy magával rántja ezt. Akarva vagy akaratlanul elejtett áldozatok hevernek körülötte, mikor az egyetemes karja alatt maga is leroskad. A romlásnak ezt az egyetemességét, a szenvedés általánosságát, mely a tragikai vétségből fakad, alig festette költő rövidebben és megrázóbban, mint Tennyson abban a szemrehányásban, melyet Artúr király tesz a kolostorban a hűtlen Ginevra királynénak. A házasságtörő asszony romba döntötte az egész ország virágzását és nyugalmát. A földre borúlva, megsemmisűlten fekszik nagy férje előtt és hallgatja szavait:

Hogy fekszel ily alant, dicső apának
Leánya! Boldog ő, hogy szégyened
Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked.
A mit te szültél: tűz és fegyver az,
S véres rom és törvényszegés, rokon
Gaz pártütése s vad pogány hadak
Előnyomulása a tenger felől.

Következik a sötét kép részleteinek megvilágítása: a csapások, szerencsétlenségek és szenvedések sokasága.

Az áldozatok egy része, kik a tragikai hős által vagy miatt ekként, érdemetlenül szenvednek, nem esik önálló tragikai felfogás szempontja alá. Gyermekek, egyéniségökben fejletlenek, az ébredező öntudatnak és érzésnek csak általános, megható kedvességében részesek: Artúr herczeg Huberttel szemben, vagy Macduff «csibéi». Szenvedésök és haláluk érzékenyítő, melyben kiengesztelő mozzanatul épen ártatlanságuk, tisztaságuk képzete uralkodik. Az égbe visszaröppenő sugár! Részvétünk fájdalmát megédesíti a gyermeki kellem naiv nyilatkozása. Mások, mint Desdemona és Melinda, a kellem tragikai formájába mennek át: bizó gondatlanságukkal, az élet követeléseinek figyelembe nem vételével idézik fejökre sorsukat. Ez a helyett, hogy a herczeggel szemben a szigorú visszautasításnál megmaradna, némi asszonyos rokonérzést mutatva a fájdalom iránt, mely Ottót az ő bájai miatt érte, ezzel csak ingerli szenvedélyét s a maga romlását sietteti. Desdemona meg helyen és időn kívüli heves pártfogásával zaklatván férjét Cassio mellett, gyanúba keveredik, s e gyanúnak nőies, akaratos szeszélyeskedésével, a köteles őszinteség hiányával, midőn a kendő elveszését tagadja is nem is, erős táplálékot ád. Bűnhödésök mindenesetre nagyon aránytalan, hibájokhoz mérve, de nem oktalan. A sorsukra befolyó indulatokból szükségkép annak kellett következnie, a mi megtörtént. Már e mozzanat kiengesztelő, de hozzájárúl még, hogy ha a szenvedés pillanataiban nem látnók őket, igaz női tisztaságukat, lelkök örök szépségét tetőpontján, a megpróbáltatás tüzének átható fényében, nem szemlélhetnők.

Minél tevékenyebb szerep jut a tragikai hős mellett oly személynek, ki aztán áldozatává lesz; minél inkább fejlik ki egyénisége s minél erősebb befolyást gyakorol a hős sorsára; szóval minél inkább előtérben áll, mielőtt a csapás lesújtaná: rendszerint annál fejlettebben, annál határozottabban találjuk meg benne a vétség mozzanatát s ebben természetesen a tragikum egyéni elemeit, a kiválóságot és gyarlóságot. Kordélia makacs igazkodásában megfeledkezik róla, hogy az igazi szeretetnek szava is van akkor, mikor szerette a szót áhítja, s daczoskodásával ősz atyjának felindúlt szenvedélyét a végletig izgatja; hallgatása nem az egész királyi háznak néma halálos itélete volt-e? Páris gróf Romeoban, midőn szerelmetlen házasságot erőltet oly világban, mely tele van forró szenvedélyekkel, izzó gyülölettel és izzó szerelemmel, szükségszerűleg siet vesztébe. Macduff szenvedése sem ok nélküli. Elfutott Macbeth elől, a zsarnok kényére hagyva azokat, kikről magánál is inkább kellett volna gondoskodnia: védtelen övéit. Ezeknek vesztében éri utól nemezise, melyet kihítt maga ellen. Rosse thán eszélylyel menti felesége előtt; de az asszony nem alaptalanul tör ki:

Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
Házát, javait, mindenét: a honnan
Elfut maga! Ő minket nem szeret,
Nincs benne a természet ösztöne;
Hisz az ökörszem, e parány-madár,
Fészkén maradva védi magzatit
A bagoly ellen. Félelem csupán,
Nem szeretet s eszély sem: ily futás,
A józan ész daczára!

Kordélia gyermeki kötelességének lesz áldozatává; Párist azok a szenvedélyek sújtják le, melyek közé jogtalanul lépett; Macduff a családi érzés által bűnhödik, melyet megsértett. E példák egy oly törvényre vezetnek bennünket, mely a tragikai megnyugvásra nézve kiváló fontosságú. A felindulás, és megnyugvás alapjának szükségszerű közössége ez. A mint a véletlen bukás, bármennyire megérdemelje is a hős, nem emel fel, nem tisztít meg, szenvedélyeink és sorsunk belső okozatosságának felmutatása által: úgy a kibékítés sem, mely nem abból a forrásból, vagy nem egészen abból ered, melyből a tragikai fejlődés kiindúlt. Amott semmitsem értet meg, s midőn egymás után feltünteti a bűnt és bűnhödést, de nem láttatja összefüggésöket: a helyett hogy az egyetemeshez emelne, csak föltétlen és vak hódolatot követel iránta. Ez sem nem megtisztulás, sem nem gyönyör. Emitt meg hamis érzelmességgel vezet tévútra s a helyett hogy megnemesítené, hogy a legtisztább élvezetté avatná, csak mintegy elcsitítja felindulásunkat. E tárgyhoz irodalmunkban legalaposabban Gyulai Pál szólt Szigligeti Lelenczének birálatában. «Elismerjük, írja, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény, ohajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja; de kérdjük: vajjon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemezisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszúlja magát a földön, bár az ég kegyelme sohasem záródik be előttünk?»

A törvény veleje, hogy ugyanaz az emberi indulat, mely mint ilyen, szánalmunkat és félelmünket felindította, vezessen a megnyugtató megoldásig s nyerjen ebben döntő szerepet, akár egyenes nyilvánulása, akár a felidézett visszahatás által. A tragikai hős csak egy zászlót ismer, az alatt szenved vagy elesik, de mással ki nem cseréli, hogy békét köthessen.