IV. Fenségbeli kiválóság: a páthosz

Az eszthetika atyja, Aristoteles, költészettanának tizenharmadik fejezetében, következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a tragikai felfogás feltételének tart: A tragédia hőse «olyan ember, a ki nem erény és jogosság által tűnik ki, sem nem gonoszság avagy aljasság által jut szerencsétlenségbe, hanem valamely vétség által; közelebbről olyan, ki nagy hírben és szerencsében áll, mint Oedipus és Thyestes s az ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak.» A szerencséből szerencsétlenségre, változás «ne aljasságból történjék, hanem inkább nagy tévedése miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyítja ezt a tragikai költészetnek története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségről költik a legszebb tragédiákat, úgymint Alkmaion, Oedipus, Orestes, Meleager, Thyestes, Telephosról s ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek. A művészileg legszebb szomorújátékot ily alkotás teszi.» A következő, tizennegyedik fejezet elején pedig azt jegyzi meg: «Olyan legyen a mese, hogy a cselekvény hallgatója beleborzadjon és szánakozzék a történtek miatt, mint a hogy Oedipus hallgatója érez.» Ugyane fejezet végén olvassuk: «Nem sok nemzetségről vannak a tragédiák, mert tárgyat keresvén a költők, a mithoszokban találtak olyasmit, nem művészetből, de esetből készet: innen találkoznak nehány nemzetségnél, melyekben ily szenvedések történtek.»

Ez idézetek elég világosan mutatják, mit értett Aristoteles s mit kell értenünk nekünk is tragikai kiválóság alatt. Szemünkbe mindenekelőtt az fog ötleni, hogy a kiválóság körét látszólag igen szűkre szabja. Azt kivánja, hogy a tragikai alak a fényes származás dicsőségében, a szerencse ragyogásában s a monda nagyító avatásában álljon elénk. Példái, melyeket felhoz, kivétel nélkül ilyenek. Pelops, Laios és Oineos nagy fiai, Thebe, Mykenæ és Kalydon királyi nemzetségéből, hírrel, dicsőséggel és sikerrel koszorúzottak. Részesei a trójai vagy aranygyapjas hadjáratoknak: a hősmonda alakjai. Már születésöknél, helyzetöknél fogva nagyoknak tünnek föl, bizonyos magasságban mutatkoznak, a fenség színét viselik, melyet szerencséjök emel s régiségök, a monda, túloz. Szerencséjök is, mondtuk, mert a régiek felfogása szerint ez is érdem, tehát a fenség tényezője: Cicero a jeles emberek érdemei elsorolásánál nem szokott megfeledkezni szerencséjökről, s Brutus is magasztalva említi gyászbeszédében Caesar szerencséjét.

A franczia klassziczizmus, mely Aristoteles betűjéből fejtette ki rendszerét s szorosan ahhoz kötötte a képzelet szárnyait, e tekintetben is következetes maradt magához. Elmélete és gyakorlata egyiránt ragaszkodott ahhoz a szűk körhöz, melyet Aristoteles a tragikai kiválóság számára megvonni látszott. Jodelle Kleopatrájától, az «első szabályos tragédiától» kezdve, az egész klasszikai dráma tárgyait kivétel nélkül vagy a klasszikai mondából és történetből, vagy a bibliából s keresztyén hagyományokból, vagy legalább távoli időkből s messze és ismeretlen országokból merítette. Corneille és Racine ép úgy, mint Voltaire és Crébillon. A nemzetit térben és időben közelebb esőnek tartották, hogysem igazán fenséges lehessen. A mi francziás iskolánk mindenben híven követte mintaképeit, lelkiismeretesen tisztelte az egész rendszert, kivéve annak ezt az egyetlenegy pontját. A nemzeti eszme, mely munkássága fölött oly kiváló mértékben uralkodott, került itt összeütközésbe a szabálylyal s erősebbnek mutatkozott nála. A lelkesedésnek, mely a tollat testőreink kezébe adta, legtermészetesebb tárgya a nemzeti múlt volt. Így lettek Bessenyeinél, mindjárt Ágis után, Buda és Hunyadi László tragikai hősökké. Hogy nincsen rajtok a magyar régiségnek saját színe, mint Kölcsey a Nemzeti hagyományokról írt értekezésében megjegyzi, szerinte sem bizonyít mást, mint hogy: nem könnyű idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni. Vörösmarty a Dramaturgiai lapokban szintén kiváló súlyt fektet a történet ismert nagy alakjainak drámai hatásosságára. «Azonban nemcsak a történet hősei érdemlik az elsőséget, írja; hanem mindazok, kiket a remek költemények, népregék és mondák személyesítének és alkottanak a természet örök törvényei szerint. Ezek szinte tulajdonainkká, emlékezetünk világa lakóivá lettek s midőn mint cselekvők lépnek fel, felébresztik kiváncsiságunkat, ismeretségök által lekötik figyelmünket. S mindezen individuumok, melyek hitünk, tudományunk, ismereteink után emlékezetünkben honosúlva vannak, úgy állanak az egészen költött színmű embereihez, mint a történet a jövendöléshez, az ismeretes múlt a nem ismert jövendőhöz, mint amannak élesen s határzott vonalakkal kijelelt alakjai ennek bizonytalan, árnyék gyanánt lebegő lényeihez.» Látni való, hogy Vörösmarty okoskodása, mely különben egészen Jean Paulnak eszthetikai előiskolájában nyilvánított nézeteit tolmácsolja, épen ellenkező irányú azzal, a mit fentebb mondottunk. Nem azért ajánlja a régi nagyokat, mivel a régiség és monda által még nagyobbak, hanem mivel ismertebbek. Igaz, hogy az ő szempontja nem is különösen a tragikai szín és kiválóság, hanem csak általában a drámai érdekköltés.

Azonban a regés múlt és mondaszerű túlzottság, a fényes származás és szédítő szerencse: mindez csak emelője, fokozója a fenség benyomásának. Alapját és lényegét más képezi s a kiválóság, mely csupán ama mozzanatok által nyilatkozik, még nem elég, hogy az igazi, a mi értelmünkben vett tragikum természetes tényezője legyen. Képzeletünk az elsorolt tulajdonságok mindegyikével fölékesíthet alakokat, kik azonban ennek daczára sem fognak alkalmasaknak mutatkozni tragikai felfogásra. Maga Aristoteles utal rá egy mellékesnek látszó, de annál fontosabb megjegyzésével bennünket, hogy hol keressük az eligazodást. A tragikus költészet számára kijelöli Oedipust és Thyestest, s «ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek.» Lehet-e máskép értenünk ezt, mint úgy, hogy az elsoroltak is nem annyira a hosszan fejtegetett mellékességeknél, mint inkább ama kiválóságuknál fogva lehetnek tragikaiak, mert ők is nagyokat tettek és szenvedtek. Ez a fő, ez az alap, melynek a többi mind csak szilárdítására, diszítésére, emelésére szolgál. S valóban, Oedipus és Thyestes nagyokat tettek és szenvedtek. Ismételve hódítottak trónokat maguknak: ezen alapszik hírök; vakmerő kézzel kaptak bele a végzet kerekébe: ebből fakadnak szenvedéseik. Alkmæon és Orestes atyjokat boszúlták meg anyjokon Eriphylén és Klytæmnestrán; Oedipus ismeretlenül megölte atyját, Laiost, s feleségül vette anyját, Jokastét; Thyestes testvérével, Atreussal, saját fiát gyilkoltatta le s iszonyú boszút látott, midőn Atreus meg az ő gyermekeinek holttestét tálalta eléje; Meleager anyja testvérének lett gyilkosa s édes szüléje, Althæa, által veszett el; Telephos sebét Achilles dárdája ütötte s gyógyította meg. A mit íme nagy tetteik és nagy szenvedéseik, amazok elkövetése s ezeknek elviselése egyképen éreztetnek velünk, az: erejök. E felfogás már odavezet bennünket, a hol a fenség uralkodó vonásait, s ezekben a fenségbeli kiválóság föltételét találhatjuk meg: a nagyságot s különösen a nagyságban nyilatkozó erőt. Főkép az erő mozzanata az, mely az egyesnek fenségbeli kiválóságát leggyakrabban, legkönnyebben és legtermészetesebben avatja tragikussá.

De hát milyen erőt tartunk általában fenségesnek? A szépnek fő formáiról mondottakból önként következik a felelet. Olyat, mely a körébe eső erőket annyira felülmúlja, hogy, bár valósággal megvan mértéke, mégis minden mérték fölé emelkedni látszik. Achillesét, mely nélkül veszve van az egész görög tábor s a mely magában képes feltartóztatni a győztes trójaiakat; III. Rikhárdét, melylyel szemben minden ellenállás csak tehetetlen szenvedélyeskedésnek, súlytalan asszonyi dühöngésnek s gyámoltalan és következetlen gyülölködésnek mutatkozik, s még a győztes Richmond személyes jelentősége is eltörpűl. Minthogy az ilyen erő egy bizonyos körben mindent túlszárnyal, eszünkbe sem jut, hogy valamely más erő nálánál is nagyobb lehet. Képzeletünk a végetlenig fokozza; végetlen erőt érzünk benne. A végetlennek tetsző erő természetesen legközelebb ér a valóban végetlenhez, az egyetemeshez, s legkönnyebben tarthatja és viselheti is magát igazán ilyenűl. Bitorlásánál fogva leghamarabb ütközhetik vele össze, legnehezebben győzhető le általa, s küzdelme és bukása a legmegrendítőbb benyomást gyakorolja. Az agg Simon bán nem gondolhat rá, testi-lelki erőtlenségében, hogy újjat húzzon az udvarral; Petur és Bánk bán kitámadása egészen természetes.

A végetlenre való törekvés leghatározottabban az ember lelki ereje, akarata, szenvedélyei s ezekből folyó tettei által jut kifejezésre. Az olyan erő azonban, mely csak valamely, tőle idegen akaratnak vak eszköze, őt magát át nem ható eszme harczosa, kifejtésének forrása magán kívül van: szóval az erő, mint pusztán szolgáló, nem tarthat fenségre s ennélfogva tragikai kiválóságra igényt. Eszme és erő itt el vannak szakadva egymástól. A tisztán zsoldos seregekkel viselt háborúk, az olasz középkor csataterei, melyeket Macaulay Machiavellijében jellemez, igen kevés fenséges látványt nyújtanak. Ágnes asszony szeretőjét, «ki a tettet végrehajtá», alig egy-két szóval érinti a költő: nem volt alkalmas neki. Mi sem a másnak, hanem a csupán magának szolgáló, azaz a szabad erőt keressük. Emberi fenségünk szabadságunkból foly s ez által van föltételezve. Ez alkot minden emberi nagyságot s ez tesz fenségessé minden erőkifejtést. Az erkölcsi függetlenség, mely maga határoz, maga tűzi ki czélját s ennek irányában küzdve halad előre, bukik vagy győz: ez a fenség képe, ilyen a fenségbeli kiválóság, mely az egyetemessel való összeütközésében és romlásában tragikai hatású. Ezt a kiválóságot megtaláljuk minden tragikai jelenségben, mélyebb vizsgálat tisztán láttatja velünk ott is, hol a felületes tekintetnek hiányozni látszik. A görög tragédiák hősei kijelentett fensőbb végzés szerint rontják ugyan meg magukat; de a végzés úgyszólván csak a tragikai helyzetet teremti meg számukra. Tetteik e visszás helyzetekben ép oly szükségszerűleg folynak jellemökből, testi és lelki valójokból, mint akár a keresztyén tragédia alakjaié. A mit pedig az ember jellemének megfelelőleg tesz és tehet: abban emberi értelemben vett szabadsága nyilatkozik. E felfogás ép oly szabadnak mutatja Antigonet és Oedipust, Elektrát és Ajast, mint akár Macbethet és Hamletet. Az akarat fenséges szabadsága érvényesűlhet Prometheus lánczai és kínjai közt is; békóit szabadsága szerint viseli, mert azt követeli Zeustól, hogy előbb engedjen. Igaz, szabadságuk nem föltétlen s helyzetök által korlátozott; de épen nem kényszer. Ha nem azt tennék, a mit tesznek, nemcsak az istenit, hanem az emberit is megtagadnák magukban, s ekként a szabadság nem értelmezhető.

Szabad elhatározásuk, küzdelmes pályájok, megrendítő végök: mindez erejök bizonyítéka. Mértéke pedig ennek az erőnek: a legyőzött ellenállás. Az ember erkölcsi és anyagi erejét, tehetősségét amaz akadályok nagyságán mérjük, melyeket legyőzni, meghódítani képes. A magyar hitrege szerint az elejtett ellenségek a másvilágon szolgáivá lettek a hősnek: erejének tanúi, vitézségének bizonyságai, fenségének hirdetői gyanánt vették őt körül. A szemben álló erőknek egymás mértékeül felhasználása: a művészetnek legrégibb és legáltalánosabb gyakorlata. Miért festi a költő oly hatalmasnak Szulimánt, oly rettenetesnek Viddint? Hogy mértékét szolgáltassa bennök azok erejének, a kik legyőzték őket, s Zrínyit és Árpádot annál fenségesebbnek tüntesse föl. Az eszme, melyet az ember lelkébe fogadott, a czél, melynek valósítását maga elé tűzte, felkölti indulatait; az ellenállás, melylyel találkozik, tüzeli, fokozza, elhatalmasítja őket. Az akarat szenvedélylyé hevűl az eszme szolgálatában, melynek megőrzésére törekszik, érvényesítéseért küzd az ellenséges viszonyokkal szemben. A szenvedély, mely bizonyos erkölcsi czél érdekében az embernek egész lelkét eltölti s minden nyilatkozását áthatja: a páthosz. Az erő, melyet képviselőjével, harczosával az eszme végetlennek, legyőzhetetlennek éreztet. Ily páthoszt fejez ki Szent Katalin vértanui hűsége és Antigone testvéri szeretete, Luther fenséges haragja és Lear király megrázó keserve, Zrínyi imája és Coriolan átkozódása. Hegel tartózkodik a páthoszt szenvedélynek mondani, mert ennek fogalmába szerinte mindig valami alacsony, sekélyes vegyűl. Azonban magyarázata és példái mégis oda vezetnek, hogy alig érthetünk alatta egyebet, mint erkölcsi czélért munkás szenvedélyt. Az istenektől, kik ha harczolnak is, nem komolyan teszik s czivódásuk mindig inkább szimbolikus jellegű, épen nyugalmok és szenvedélytelenségök miatt tagadja meg a páthoszt. Hogy ellenben a görögök mennyire szenvedélynek értették a páthoszt, tanúsítja Longinusnak egy helye, melyben így festi a pathetikust: «Homér az Iliászban úgy ront be a csaták zajába mint a szélvész, akár maga Hektor, ki a láncsavető Areshez hasonlóan dühöng; vagy mint a hogy a pusztító tűz tombol a hegyeken, az erdő fái közt; ajakát tajték fogja körül.» Ime együtt, egymás által jellemezve, a költőnek és hősének páthosza.

A mondottakból lássuk az összevonó következtetést. A belső szabadságon nyugvó erő, mely a szenvedély hevével tör czélja felé, szóval a páthosz, uralkodó tényezője és jellemző kifejezése ama fenségbeli kiválóságnak, mely a tragikum egyik alapvető eleme.