VII. A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat

A korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartozik a tragikai jelenségek legnagyobb része. Az egyént maga akaraterejének rendkívüli mértéke emeli a fenség magaslatára; ennélfogva, ez által sarkalva, ebben bizakodva törekszik önállóságra, függetlenségre, uraságra, hatalomra. Megtagadja függését, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes irányában, mint Prometheus, Faust, Ádám, Milton Sátánja, a maga akaratát egyetlen és végső czélul tűzvén ki, ennek valamennyi természetes és jogos korlátját lerontani igyekszik, mint Ajas, III. Rikhárd, Wallenstein. Az egyéni akarat föltétlen és általános érvényt tulajdonít magának s erejével síkra száll isten és ember ellen, a ki csak gátolni, korlátozni akarja. Az ilyen törekvések is kétfelé ágaznak: az egyiknél az önzésen, a másiknál az elbizottságon s a belőle folyó erőszakosságon fekszik a súly. Igaz, hogy, a tragikai jelenségek körét tekintve, az önző akarat is legtöbbször elbizott s szükségkép erőszakos, az ilyen meg rendszerint önző: de a bennök uralkodó eszmei mozzanat különbsége nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi ezt a megkülönböztetést.

Az elbizott akaratnál, melyet meggondolatlansága, rohamossága, magában való túlságos bizakodása vezet a tragikum lejtőjére, kétségkívül szintén megtalálhatjuk az önzést, de leplezetten vagy öntudatlanul. A hős saját meggyőződését, akaratát, hitét törekszik érvényesíteni, a nélkül azonban, hogy törekvését önzőnek tekintené. Sőt alig bír ez önzésnek tudatával. Ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy az érdek, melyet képvisel, egyetemes: érdeke a felekezetnek, az országnak, az emberiségnek, érdeke azoknak is, a kik nem ismerik vagy nem akarják ismerni. Magát a közérdeknek, az általánosnak hivatott képviselőjeül, szószólójául, harczosául hiszi. Küzdelmére a jogot nemcsak egyéni erejében keresi, hanem az egyetemes akaratban, mely még tudatlanság, elnyomás, pillanatnyi érdekek által elfojtva rejtezik ugyan, de mihamarabb össze fogja szedni magát. Hivatása, szerinte, az egyetemesnek nem ismert vagy félreismert jogában gyökerezik; ezt a jogot neki kell kivívnia, nem a maga, hanem mindenek javára, ha máskép nem megy, erőszak által. Elbizakodásában azt hiszi, hogy az egyetemes eszméje tisztábban él benne minden másnál, s jogot ad neki minden ellen. Így daczol az «emberszerető» Prometheus egy zsarnoki világhatalommal; így lép föl Brutus a közszabadság érdekében; így dühöng Torquemada az emberiség üdvét veszélyeztető eretnekség ellen; így támad ki Petur a nemzet jogai mellett; így veti latba tudományát, ékes szólását, egész tekintélyét a török szövetség mellett Kemény Verbőczije. Mind abban bizakodnak el, hogy a közt szolgálják, annak az ügyét képviselik s bizonyos szempontból igazuk is van. A jelenség, melylyel bennök találkozunk, mintegy átmenetet képez, az istenit magukba fogadó s erejöket annak áldozó alakoktól a merőben önzőkhöz. Ők is nagyobbára csak eszköznek tekintik magukat, egy felsőbb akarat végrehajtóinak, egy magasabb czél kitűzőinek, egy igazabb meggyőződés hirdetőinek. Egyéniségök, számos esetben, csak mintegy önkénytelenül, elnyomhatatlan belső hatalmánál fogva lép előtérbe, bontja ki magát, erőszakosságával egy felsőbb parancsnak hódol: míg az önző előre tolakodik. E viszonyt Brutusnak és III. Rikhárdnak egymás mellé állított képe eléggé megmagyarázza. A súly a felfogásban rejlő tévedésre esik. Ezt az egyén akaratának teljes erőszakosságával képviseli, az egyetemesben foglaltató oly hatalmak ellen, melyek jogosúltabbak s ennélfogva erősebbek is nála. Ő maga ugyanannak tartja magát, a mi az egyetemessel öszhangban levő hős; de csak tévedésből. Ez valósággal a legfelsőbbet képviseli; ő meg azt, a mit maga egyoldalúlag tart legfelsőbbnek. Ez úgy szolgálja az egyetemest, hogy teljességében tiszteli; ő meg, mikor szolgálni kivánja, egyszersmind megsérti. Egyik kezében áldozatot visz oltárára, a másikkal üszköt dob rá.

A történet, a mithoszok s a költészet elég, ide vonatkozó példával szolgálnak. A hitehagyott Julianus császár lelkét, kora ifjuságától fogva, egy nagy gyülölet és egy nagy lelkesedés töltötte el. Az első keresztyén császárok zsarnoksága kiirtotta családját, s őt magát is, életét és szabadságát, szakadatlanul fenyegette. Testi és lelki elnyomatásában kiírthatatlan gyülölség fogant meg irántok és a keresztyénség iránt, melyet képviseltek. Az új egyháznak csak visszataszító jelenségeit látta: a papok hivalkodását és szenvedélyeit, viszálkodásait és gőgjét. Sanyaruságában titkon olvasta a régi görög és római remekirókat s szivében rajongás ébredt a letünt világ iránt, melyet azok feltártak előtte. Nazianzi Gergely és Vazul, kikkel Athénben egy iskolába járt, felismerték komor titkolózása okát és szertelen becsvágyát, s felkiáltának: «Mekkora veszélyt nevel magának a birodalom!» De egy nagy embert is nevelt, kinek lelki ereje és hősiessége, nemes szánakozása és nagylelkűsége oly ritka tüneménynek tetszik e sülyedő korban. Marc Aurélt választotta példányképeül. Császári trónra jutván, erővel fel akarta forgatni a dolgok új rendjét. Azt hitte, az emberiséget erőszakkal fosztották meg régi eszményeitől, melyek boldoggá és nagygyá tették, s neki most erőszakkal kell azokat újra reákényszerítenie. Eszméiben és erejében egyiránt elbizakodott. A régi tudományt és művészetet elválaszthatatlannak gondolta a pogányságtól, s ennek kényszerű visszaállításával az egykori fény földerülését, sőt a birodalom hajdani életerejének és hősiségének föléledését várta. A keresztyén egyház az ő korában már üldözővé lett a pogányokkal és eretnekekkel szemben; Julianus, a nagy lelkek vonzalmával, az üldözöttek pártjára állt. A keresztyén papok kiváltságait elvette, villongásaikat szította s eltiltotta őket és híveiket a klasszikai tudományoktól. A hellenizmus dogmatikusává lett s a Helios-, Rhea és Asklepios-kultuszt általánosítani akarta. Szenvedélye hevében nem vette észre, hogy már az ő saját lelkében is csak módosúlva és átalakúlva él a régi hit, mely elvesztette életerejét. Még kifejezéseibe is behatott az új tan: Rhea «a szűz istenanya», Asklepios «az istenfiú». A delphii orákulum, melytől Julianus sorsát kérdeztette, néma maradt, s Apollo oltárát, hova áldozni ment, üresen és elhagyottan találta. Keserű szavakban vallja be csalódását. Erőszakos küzdelme, melyet Róma régi nagyságáért vívott, a ktezifoni csatamezőn végződött, hol hősi halált halt: ellenségei, a parthusok, egy keresztyén legenda szerint, az Úr angyalai voltak. A galilæai ellen folytatott harczában ránk nézve ezuttal főkép az a mozzanat érdekes, hogy e harczban ő váltságot keresett a romlott világnak.

Az ő eszményét, a görög-római tudományt és művészetet, feltámasztotta a renaissance Firenzében. A mily rajongással küzdött érte egykor Julianus, oly mély gyűlölet égett ellene Savonarolában, a ferrarai dominikánusban. Kiszáradt arczán és beesett szemgödreiben a régi keresztyénség aszketikus szelleme lángolt. Utálta a pogány filozófiát és művészetet, melyek az egész világot meghódították és eltérítették az istentől. «Az emberek Aristotelessel, Platóval, Vergillel és Petrarcával tömik meg a füleket s mitsem törődnek lelkök üdvösségével; a sok könyv helyett miért nem tanítják azt az egyet, melyben a törvény és az élet benne foglaltatik.» Így gondolkodott a filozófiáról és a költészetről. «Mit szóljak rólatok, keresztyén festők, kik félmeztelen alakokat ábrázoltok? Kiknek ilyes képeitek vannak, pusztítsátok el őket s bizonyára istennek és a Szent Szűznek tetsző dolgot cselekesztek.» Így a művészetről. A képzelet megújhodását az erkölcsi újjászületéssel akarta elnyomni. Róma, a pápai udvar, bűnös Babilon volt előtte, az új Athénné varázsolt Firenze a romlás tanyája, s az egész olasz nép irtózatos örvények felett tévelygett. A pogány míveltség az érzékinek kultuszát támasztotta fel s ez ellen küzdött ő lángszavával Brunellesco fenséges kupolája alatt, a firenzei dómban. Annak tulajdonított minden nyomort, sülyedést, zsarnokságot. Az «elégedetlenek és kétségbeesettek prédikátora» volt. Rajongása, melylyel az érzéki embert erőszakkal ki akarta tépni a keresztyénből, prófétává tette. Malakiás és Jeremiás heve, gyötrelmei, szenvedélye vettek erőt lelkén s János mennyei jelenései az ő szemeinek is megnyiltak. Látásai voltak, jóssá lett. Irtózatos jövendőmondásai a hazáját fenyegető veszedelemről, a vérfürdőkről, idegen hódítóról: részben beteljesedvén, rendkívüli tekintetre emelték. A Mediciek elűzetése után kezébe kerűlt Firenzében a főhatalom. Új állami, társadalmi és erkölcsi rendet alapított, melynek kegyetlen szigorúsága csak az istenit tekintette s üldözőbe vette az emberit. A hiúság minden eszköze: selymek, ékszerek, drágaságok félretétettek; ünnepélyek, vendégségek, játékok eltiltattak; a szeretet parancscsá lett, mint az uzsora megszüntetése. Savonarola aszketikus rendje, mely minden világi gyönyörüségnek hadat üzent, egy ideig közlelkesedéssel találkozott, egyetemes akaratnak tetszett. Körmenetek töltötték meg az utczákat; a gyermekek zsoltárokat és himnuszokat énekeltek; a lányok szűzen akartak maradni férjhezmenetelök után, vagy kolostorba vonúltak; halálos ellenségek ölelték át egymást s adták vissza az igazságtalanul szerzett javakat. A vad ájtatosság, melyet Savonarola prédikált, máglyára hordta Lorenzo da Credi és Fra Bartolommeo képeit, Boccaccio és a klasszikus költők kéziratait s velök megbecsűlhetetlen értékű drágaságokat és műkincseket. E láz nem tarthatott soká. Az emberekben fel kellett támadnia végre is a megtagadott emberinek. Fel is támadt s Savonarolát máglyára hurczolta: áldozataként az elbizott akaratnak, mely tulajdonképeni önzés nélkül is zsarnokká tette. Ebből a szempontból tekintve pályáját, félreismerhetetlenül tragikus az. Lenau nem innen tekintette, hanem saját szubjektiv hangulatából, mely Savonarola oldalán fogott állást s benne csupán az isteninek hivatott s teljes jogában levő képviselőjét látta. Époszt írt róla; de minden igyekezete daczára sem kerűlhette ki, hogy olvasója a döntő momentumban ne hősének, hanem ellenfelének, Marianonak, adjon igazat. Savonarola vakon és erőszakosan cselekedett. Erőszakosságával azonban az üdvöt követelte az emberek számára, melynek ő csupán prédikátora kivánt lenni. Országa fejévé Krisztust tette s oly országot akart megvalósítani ebben, mely «nem e világból való». Maga egyszerű barát maradt a San Marco kolostor szűk czellájában. A pápa méltóságokkal akarta megnyerni; de ő azt válaszolta, hogy nem vágyik sem kalapra, sem mitrára, óhajtása csak olyan kalap, melyet mártirvér fest bíborosra.

Aeschylos Prometheusa nemcsak halálos ellensége a korábban segített Zeusnak, hanem az emberiség jótevője is, «a legemberszeretőbb dæmon». Épen e miatt hasonlanak meg. E miatt sújtja őt a gyötrelmek minden nemével a világ új istene. Az embert ki akarta írtani a föld színéről s új nemet teremteni helyébe; a pusztulásra ítéltet Prometheus fogta védelmébe s mentette meg vakmerő ellenszegülésével. De egyebet is tett érdekében: az Olympról rablott tűzzel egy új, fensőbb rendeltetésű embernek és életnek lett teremtőjévé. Ő ismertette meg a csillagok járásának titkát, a számokat és betűket; ő ajándékozta az emlékezetet; igába fogta a barmot és lovat s feltalálta a tengerész hullámszegő vitorlás hajóit; megkereste a föld gyomrában rejlő érczkincseket s megtanította a gyógyító szerek használatát és a jósjelek rejtelmeit.

Meglandítám a fáklyafényt, a hol
Előbb sötét volt… Az emberek
Minden tudást csupán nekem köszönnek.

Az általa osztott áldások a szellem felszabadúlását jelentik. Törekvésében azonban megsérti a határokat, melyekkel az istenek magukat a halandóktól elválasztották: a bilincseiből felszabadított, folytonos haladásra törő s czéljaira minden eszközzel rendelkező emberi szellem nem fogja tiszteletben tartani az isteni akarat által kijelölt korlátait. Prometheus tűzrablásával megszületett a tragikum. Zeus még csak most alapított hatalmának csorbításán haragra gyúl s a væ victis gőgjével és kegyetlenségével bünteti azt. Isteni lénye még nem tisztúlt meg a jog és rend istennőjével, Themisszel, való egybekelése által. A legmagasabb csak mint puszta erő, mint kényszer mutatkozik benne. Ezzel szemben azonban a Kaukazus sziklájához lánczolt Prometheus is megfelelő erőt képvisel. Mikor az Erő és Kényszer leszögezik, Hefaistos is megszánja:

Mi sajnos ez nekem, Prometheusz!

De a titán büszkén tűr és hallgat. Semmi kín, semmi kényszer nem veheti ki belőle azt, a mit Zeus szabadúlása váltságáúl kiván: a jóslatot, mely a trónját fenyegető veszélyt illeti. Két asszonyról beszélt, kiknek fia nagyobb lesz atyjánál; ha azok egyikével összekel Zeus, elveszti uralmát. Az égiek hallják s Hermes megjelenik, fölvilágosítást követelni tőle. De Prometheus elszánt daczczal hallgat és tovább szenved. Mikép tud szenvedni! Az öntudat, hogy csak jót akart és tett, s belső erejének elbizott érzete nem engedi, hogy hódoljon. Isten fölé emeli magát. Mily fenséges képe a lelki és testi erőnek, az akarat hajthatatlanságának, közönyével a kínok és erőszak iránt: egyedűl a kietlen magányban, keze-lába a sziklához szögezve, melle átverve a gyémánt-ékkel. Midőn Zeus követe még iszonyúbbakkal fenyegeti, így válaszol:

Mit ő csaholt, tudom. De ellenünktől
Szenvedni nem gyalázat! Ám azért
Csapjon reám, ha kell, a tűznek ős
Két csíkja bár; a lég a bősz vihartól
Rezegjen, és a menny dörögve zúgjon;
A földtekét talpában és tövestől
Rengesse förgeteg, s a tengerek
Hulláma vad zajgás között verődjék
A csillagoknak égi útjaig;
A Tartaros éjébe sújtsa testem,
A sors sebes örvényitől ragadva:
De engemet megölni még se fog.

Íme az egész titáni költészet őse. Mint Schlegel mondta, nem: egy tragédia, hanem: a tragédia.

Mi lelkesíti Brutust Cæsar ellen? Eszményképe lehet a derék embernek: tele van nemességgel, hősiséggel, igazságérzettel, gyöngédséggel és emberszeretettel. Van öröme Cæsar szerencséjén s könnye szeretete miatt. Tekintélye, melyre az elégületleneknek szüksége van, lelki nagyságán alapszik. Midőn tépelődő lelke sugallataira, Cassius bősz kifakadásaira, a házába lopott felhívásokra hallgat s kimondja a végzetes szavakat, hogy: Cæsarnak meg kell halni, önző gondolatokról nála szó sem lehet. Maga úgy tudja, úgy vallja:

Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó.

Az összeesküvésbe egyedűl republikánus álmodozása, polgárerénye és szabadságszeretete hajtják. Nem tűrheti a fő hatalmat egy kézben, a máséban ép oly kevéssé, mint a magáéban. Valamint legjobb barátját megölte Róma javáért, nála ugyanazon tőr van készen számára, ha honának halálát tetszendik kivánni. Egyéni vonzalma daczára gyilkolja meg Cæsart, nem mivel őt kevésbbé szerette, de mivel Rómát jobban szerette. Gyászbeszédében halálát jótéteménynek mondja, melyben a város minden polgára osztozik. Mellőzve most a természeti és erkölcsi törvényen ejtett sérelmet: a jót, melyet tenni akart, már erőszakossága is megsemmisíthette. A maga egyéni akaratát tévesen és elbizottan azonosította az egyetemessel; ez sérelmesnek érezte azt és visszahatott rá. A nép, mely Brutust kiabálja cæsarnak a megölt helyett, nem érzi jónak, szükségesnek a gyilkosságot, nem fogja fel okát; neki már másféle szükségei vannak, másféle jót vár. A tettnek inkább erőszakossága, mint üdvös volta hat rá; az összeesküvők részéről önzésnek, a maga részére sérelemnek nézi. Antonius beszédének hatása csak e nép természetes lelki tartalmát hozta nyilvánosságra. Nemcsak Cæsar megölése volt erőszakosság, hanem a mód is, melyen az összeesküvők hazájokat boldogítani akarták. Ez máskép kivánt boldogúlni s a szabadság hősei által megsértve érezte szabadságát. De Brutus tiszta jelleme és eszményi rajongása hódított; a birodalomra polgárháborút, magára és terveire bukást hozott.

«A zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek», mondja Kemény Zsigmond a Ködképekben. E szavak röviden és találóan jellemzik a tragikai jelenségeknek azt a faját, melyről épen szó van. Ezt érezteti, mélyen és élesen, hőse, Jenő Eduard gróf is. Ő is elbízott akarattal, erőszakkal akarna boldogítani mindenkit, családját, ismerőseit, jobbágyait. De ezek a jóllétet kevesebbre becsülik, mint a függetlenséget, melyet áldozatúl követel érette. Népboldogító tervei egymás után dűlnek halomra s csupán meghasonlást, gyűlöletet és keserűséget arat. Ez indulatok hullámzása eltemeti önzetlenségét s csak erőszakossága marad, melyből családi szerencsétlensége, teljes pusztulása következik. Természetes fejlődése a korlátlanságra törekvő akarat ezen, látszólag önzetlen formájának. A harcz heve az egyént mind messzebb és messzebb ragadja, s az ellenállás, melyre alig számított, az akadályok, melyeket nem várt, egyre jobban ingerlik. A mint elbizottsága inkább és inkább erőszakosságra hajtja s erőszakoskodása folyton sértőbbé lesz: egymásután szaggatja el kötelékeit azokkal, kiket önzetlensége csatolt hozzá. A mily mértékben erőszakoskodik az egyéni akarat minél általánosabbá lenni, annál szűkebb körre szorúl. A kik azonosították is vele magukat, már nem közös törekvésök képviselőjét látják benne, hanem elnyomójukat; elszakadnak tőle s ellene fordúlnak. A szenvedély lázában, melyet a csalódások s a magára hagyottság táplálnak és fokoznak, az önzetlenségnek még színe is elvész. Az akarat, mely kezdetben fensőbb czéloknak látszott szentelni magát, végre maga lesz czéllá. Önzése leplezetlenűl áll előttünk.

Ez az átmeneti forma az elbízott akaratról az önzőre. Megtestesülését láthatjuk Coriolánban. Rettentő erejét, csodálatos hősiségét hazájának szenteli. A közjó gondolata, keresése vezérli tetteit s Corioli ostromára csak azt hívja, a ki hazáját magánál többre becsüli, mint a hogy ő tesz. Az alacsony, személyes érdeknek még gondolata is távol van lelkétől. Cominius azt mondja róla:

A zsákmányt megveté.
A drágaságokat silány szemétnek
Tekinté csak. Kevesbet követel, mint
Mit a fösvénység adna.

De ő nemcsak a külső ellenségtől félti hazáját. A közjót elválhatatlannak hiszi az arisztokracziai elvnek, a tanácsnak uralmától, melyet a forrongó, kenyeret követelő nép megcsorbítani igyekszik. Nemcsak bensőleg gyűlöli a tömeget; ellene fordúlt lelke féktelen gúnyban, sértésekben, szidalmakban nyilatkozik. A lázongókat megtámadja, hogy miért zúgnak az érdemes tanács ellen, holott az istenek után az tartja rendben őket, különben egymást falnák fel. A senatus hatalmának teljessége, az ősi jogrend sértetlen fentartása: ezt kivánja. A mint Savonarola a keresztyént és embert nem ismeri öszhangban egymással, úgy Coriolan is elfeledkezik az emberről a polgár mellett. A tömeg azonban emberi jogait követeli, vérének árát, életének feltételeit: ő megtagadja. A heves tusában önérzete gőggé fajúl s az ellene áskálódó tribunokkal és zúgó néppel szemben már ép oly elbízott és erőszakos, mint önző. Előtte már nem a tanács és Róma egy jelentésű, hanem Coriolan és Róma. Sőt lázban tomboló szenvedélye még tovább ragadja. Gőgje nem képes elviselni a sérelmet s midőn Brutus tribun kimondja számüzetését, a haza ellenségének nevezve őt: már akkor valóban az. Ő, ki előtt egykor a haza gondolata volt a legelső, melyet életénél többre becsűlt, így kiált a népre:

Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe. Legyen hatalmatok
Mindig, védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok… tégyen nyomorú
Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
Megvetve a várost miattatok,
Hátat fordítok… Széles a világ.

Ez már az önző akarat, mely nem ismer urat s csak önmagát képes szolgálni.