VIII. A korlátlanságra törekvő akarat: az önző akarat

A korlátlanságra törekvő akaratnak elbízott formáját láttuk s utána azt az átmenetit, melyben már az önzőhöz hajlik. Az önző akarat nincs tévedésben eszméje, iránya, czélja felől, mint amaz: csak saját erejének mértéke felől. Saját egyes voltának teljes tudatával lép föl. Tudja, hogy akarata csak a magáé, czélja csupán ennek föltétlen érvényesítése; de erejét olyan rendkívül nagynak érzi, mely nem férhet meg korlátai között s nem érheti be egyességével. Mindazt, a mivel szükségkép összeütközik, a mi vele szembeszállhat, kicsinyli és megveti. E megvetésből merít jogot minden korlát lerontására s a maga egyéni akaratának legfőbbé tételére. Pereat mundus, dum ego salvus sim. A ki legerősebb, annak van legtöbb joga uralkodni: ebből indúl ki. Erejét mindenhatónak érzi s valóban mindenhatóvá akarja tenni. Felmagasodva, elbizottság, ész és hősiség által, ujjat húz az istennel s szétrombolására tör a világ rendjének, melyben az általános tökéletesség fejezi ki magát. Itt következik csalódásra ébredése, magánál nagyobb erővel találkozása, leveretése. Firdúzi Kaj Kávusz sáhja, ki nem érve be földi uraságával s elcsábítva egy gonosz szellem által, trónján ülve sasokkal ragadtatja magát az ég felé, magasba, túl a napon, honnan aztán összezúzva hull alá.

Ha a történetben példák után nézünk, első sorban találkozunk Napoleon alakjával, melynek tragikai elemeit oly erőteljesen fejezte ki Fichte a német néphez intézett beszédei egyikében. Igen érdekes utalásokat, fejtegetéseket találhatunk e tárgyra nézve Kazinczy Ferencznek és gróf Dessewffy Józsefnek egymással váltott leveleiben is. Az uralkodói erőnek, a hősi nagyságnak megtestesülése ő; magában egyesíti a fenségnek megannyi tényezőjét. Kezdetben úgy látszik, mintha az emberiséget akarná szolgálni: sasszeme biztosan fölismerné s hatalmas karja győzhetetlenűl védelmezné javát. De hamar beáll a fordulat. Beáll pedig nem az ellenállással kihítt szenvedély forrongása, hanem a diadal mámora által. Nem a küzdelem és a szenvedések, hanem a siker és győzelem csábítják rá. Épen ez különbözteti meg őt, elég élesen, az előtte ismertetett jelenségektől. Sért, mielőtt sérelmet szenvedne. Hite géniuszában, mely oly rendkívül magasra emelte, mindent lehetségesnek és mindent megengedettnek tekintet vele. De mindvégig lelkesedés táplálja s abszolut akarat vezérli. A mi a népfölkelés előtt ellenébe állt, mindkettőnek híjával volt, pedig csak egy, az övénél még erősebb, abszolut akarat által vala legyőzhető, melyet nem önző, hanem egyetemes czél állít síkra. «Kétségtelenűl igaz, mondja Fichte, hogy az erkölcs, a szabadság mindennek föláldoztatását követelheti; hogy mindennek föl kell áldoztatnia, azt ő helyesen látta s határozta el magában. És ő bizonyára utolsó lehelletéig szavának fog állani; erről kezeskedik akaratának ereje. Csakhogy nem az ő önző terveinek kell föláldoztatnia; hogy ezeknek áldoztassék, arra még ő maga is igen nemes; az emberi nemzet szabadságának kellett volna magát föláldoznia s mindnyájunkat magával együtt, és akkor én s mindaz, a ki a világot úgy tekinti mint én, örömmel rohantunk volna utána az áldozati szent lángok közé.» «Így a jók minden erejének egyesűlnie kell legyőzésére. Mert az ördög országa nem azért van, hogy legyen s az ingadozó, sem istennel sem ördöggel nem tartó uratlanok által békén tűressék, hanem hogy szétromboltassék s lerontása által dicsőség legyen az isten nevének. Ha ez az ember ostor az isten kezében, nem arra való, hogy meztelen hátunkat tartsuk oda s csorgó vérünkkel áldozzunk általa istennek, hanem hogy széttörjük.» Majdnem ugyanezt az eszmét fejezi ki Berzsenyi híres epigrammja is Napoleonról:

Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merűlve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt;
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon.

Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben nem igen jellemzi Shakspere. Megalapított nagyságában vezeti elénk, melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak, hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk, lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De van Shakspere drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is, hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van, sohasem jellemezte Shakspere erőteljesebben és megrázóbban, mint e pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga hírül hozza, hogy a jósok nem találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:

Ez, istenektől gúny a gyávaságra:
Szivetlen marha volna Caesar úgy,
Ha félelemből honn maradna most.
De nem marad. Jól tudja a veszély,
Hogy nála Caesar még veszélyesebb:
Mi két oroszlán, egy napon születtünk,
De a korosb és rettentőbbik én.

Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein, fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe, melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik; de Cæsar így felel:

Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni
Tudnék, hajthatna kérelem. De én
Szilárd vagyok mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján.
Számatlan szikra festi az eget,
És mindenik tűz, fénylő mindenik;
De egy vagyon csak, mely helyén marad:
Úgy a világ is fel van bútorozva
Emberrel, s embervér, hús mindenik
S érző; de minde szám között csupán
Egyet tudok, ki víhatatlanúl
És rendületlen megmarad fokán.
Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom.

E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát, mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.

Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, Arany balladájában. Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése. Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott, kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen természetű zsarnoki törekvést éreztet Arany és Tompa Heródese s az utóbbinak perzsa királya az Üres koporsóban.

A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt legtanúlságosabbnak látszik, III. Rikhárd. A legszélső, legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl meg. Nem ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének, különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik, visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki magát világosabban és és élesebben, mint VI. Henriknek néhány jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja. Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:

Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
Egyenlő félszeggé pokol tegye.
Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem:
Sötét napot hozok reád ezért;
Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
Hogy Eduárd remegjen élteért,
S hogy meggyógyúljon, halálod leszek.
Henrik király s hercegje halva már:
Rajtad a sor! aztán a többiek.
Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.

A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl, útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi kardját már ifjú korában villogtatja a st.-albansi és wakefieldi csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja magát a családi kötelékből és föléje helyezi az erkölcsi törvénynek: Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király fölött, tisztában van czéljával:

Ha trón Rikhárd számára nincs,
Mi más gyönyört ád néki a világ?

A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza, legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is, Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.

Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot, mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach ép úgy, mint Szigligeti erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az észszerűség. A gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is, érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben, hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is, melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt, szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt, nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt, fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak, mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja: igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor, Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint piperés puhaság. Kineveti magát érte:

A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges. Gondoljunk Sophokles Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat, annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt ideig-óráig egy-egy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül futja meg pályáját. Vischer csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely alapját képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel, hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.