VI. Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel

Az erő, mely az embert kitünteti s pályájában nyilatkozik, a fenség színében mutathatja mint győzőt, mint kisebb erők leverőjét. Ezeknek mértéke nagyobbnak tüntetvén fel magánál s mindannál, a mire csak alkalmazható, fenségesíti őt. A rendes mérték fölé emelkedés: a fenség. Az ilyen kiváló egyén erejét nyiltan az egyetemesnek köszönvén, ennek is szenteli s megmarad öszhangjában. Ennélfogva ez az erő, mely az egyetemest képviseli, nem ennek végetlen hatalmán, hanem a vele szembenállók tehetősségén, tehát mind természetöknél fogva alárendelt erőkön, mérközik. Győz, de kisebb elleneken. Nem így az egyetemessel meghasonlásba kerűlt egyén. Csak magára támaszkodik, erejének forrása csak magában buzog. Páthosza a végetlennel száll szembe, a legyőzhetetlen erővel: ezen méri magát. Mértéke tehát a képzelhető legmagasabb. Erejét az ellenállás bátorsága, szilárdsága, heve és kitartása, a végső bukás daczára is, nagyobbnak, megrendítőbbnek, fenségesebbnek érezteti, mértéke magasabb voltánál fogva, mint a minőnek az egyetemest képviselő egyénét érezzük. A csúcs, hol ez győztesen védi magát, nem látszik oly magasnak, mint a melyre amaz feljutott s a honnan alábukik. «Az istenekhez méltó látvány egy hős férfi küzdelme a sorssal», mondja Seneca. Íme az alap-különbség az époszok és tragédiák hősei közt. Firduzi Rusztemje kétségkívül fenséges, mikor minden embert meggyőz; de Prometheus fenségesebb, mikor a leghatalmasabb istennek is ellene bír állani.

A különbséget érdekes példában mutatja a szendrei névtelen históriája Szilágyi és Hajmásiról. A két ifjú a török császár tömlöczében sínylik, honnan a szultán leánya szabadítja meg őket. A kobzos Szilágyi vette meg szívét, s az ő kedvéért segíti a «kenyeres pajtások» szabadúlását, kikkel maga is velök indúl Magyarország felé. De a császár üldözőbe véteti vajdáival a szökevényeket, s a török tábor nyomukba is jut. A névtelen igen röviden emlékezik a kifejlett harczról; a rokon tárgyú székely balladák, még pedig mind a Szabó Károly, mind a Szabó Samu által közölt változatok, részletesebben, hatalmasabb vonásokkal írják le. A két vitéz győztes marad a harminczadosok, majd meg az egész tábor ellen, melyből csak egyetlen élő jut vissza urához hírmondónak: a naiv képzelet mily fenséges világításba állítja a két leventét, mily erősen veti meg a tragikum ágyát! A mesés diadal után, a hogy elérének az ország határához, előáll Hajmási, hogy ő nem engedi pajtásának a szép leányt, hanem vívjanak meg érte. A szenvedély, mely benne ébredt, bűnös volt: őt odahaza jámbor hitestársa s két szép fia várja. Megharczolnak; Hajmási elveszti jobb kezét s talán életét is. Vörösmarty és Gyulai feldolgozásában elesik; ott leli temetőjét. Így kell történnie. Az igazság Szilágyi részén van. Őt szereti a lány s neki szabad szeretnie; e szerelem az isteni segítség eszköze, mely börtönük ajtaját megnyitotta. Hajmásinak mi joga sincs hozzá, csak az, a mit hősisége ad, melylyel megvédelmezte, s szenvedélye, melylyel magának kivánja. E szenvedély azonban, mely elfeledteti vele övéit, meghasonlásba keveri az egyetemessel, mely a család jogát, az eskü szentségét őrzi. Úgy érezzük, mintha Szilágyi karját ellene egy felsőbb hatalom is támogatná; mintha e küzdelemnek nem is lehetne más kimenetele, mint Hajmási veszte. S mégis nem Hajmási hat-e ránk erősebben; nem az ő szenvedélye illeti-e mélyebben szívünket; nem magasabbra állítja-e őt képzeletünkben ez a győzhetetlen indulat s e kétségbeesett küzdelem, mint isten-segítette ellenfelét?

A benyomás, melyet e historia két hőse gyakorol ránk, elég elevenen éreztetheti velünk, legalább alapjában, a különbséget: az egyén között, ki az egyetemes öszhangjában maradva harczol s kivívja igazát, és ama másik között, ki harmoniájából kiszakítva magát, vele meghasonlik s saját vesztére tör. Az epikai és tragikai jellem, melyekről utóbb részletesebben is meg kell majd emlékeznünk. Amott a hős a mindenhatóság segítségével áll helyt, emitt a mindenhatóság ellen. Amaz elismervén, hogy kiválóságát az egyetemesnek köszöni, hódol egy magánál magasabb erő előtt; ez, saját erejét végetlennek tartván, hódolatot követel, mely csak az egyetemest illeti meg. Amaz egyéniségét beolvasztja az általánosba, tökéletességét csak ennélfogva érzi sikeres erőnek, az egyetemes világosság egy sugarának; ez magát akarja azzá tenni, föléje kerűlni mindennek, saját bélyegét nyomni az általánosra. Ő is csak az egyetemesben foglalt valamely eszmét, hatalmat képvisel: Oedipus a kérlelhetetlen lakoltatást, Romeo és Julia a mindent felülmúló szerelmet, Bánk és Petron Maxim a boszú jogát a becsületen ejtett sérelem miatt. De ezt a hatalmat aztán úgy képviseli, hogy minden mást semmibe sem vesz, elemészteni s szétrombolni törekszik. Egy bizonyos tekintetben nem ismer urat maga fölött. Üdvét nem az öszhangban keresi, melyből kiszakítja magát, hanem az öszhangtalanságban, mely fölött tehetetlen s a melyben el kell tévednie és vesznie. A maga képére akarná átteremteni a világot, a mely jól meg van teremtve. Ez a korlátlanságra való igyekezet, ez a törekvés: az egyéni akaratot, érzést, czélt, tudást egyetemes érvényre emelni, általánossá tenni s mégis egynek maradni: ez a fenségi eleme minden igazán tragikai jelenségnek.

Már a gondolat ébredése a fenség tényezőihez, nagysághoz és erőhöz, van kötve: a nagy költők tudják, mily szoros összeköttetésben van ezzel a tragikai benyomás. Macbeth diadalittasan közelg a fifei csatából. Hogy mit tett ott, elmondja Rosse thán:

A norvég király maga
Töménytelen haddal s az áruló
Cawdori thántól támogatva, kezdé
A bősz csatát; míg Macbethünk szilárd-
Bizton, Bellona vőlegényeként,
Csapott reája, nem alább való
Erővel; ott kárt kárra, bősz aczélt
Aczélba vágva, megtöré azok
Kevély daczát; – egy szóval a miénk
A győzelem.

Így jelenik meg Macbeth, a győztes hadvezér dicsőségében, hatalmával és nagyságában, Fores alatt, hol a boszorkányok s ezekkel a nagyravágyás szédítő gondolata feltünik előtte. Mily emésztő, mily vészterhes és fenyegető fájdalom az, mely Hamletnek legelső monologjában borong! Bánk bán épen országjárásból tér meg az udvarhoz s egy egész elnyomott nemzetnek fojtott kétségbeesését rejti lelkében: belegyűlt mintegy mind az az erő, mely országszerte kitörni készűlt az idegen, zsarnoki és tobzódó udvar ellen. Mennyivel erősebben ragadja meg lelkünket már e mozzanat által, mint Teleki hőse, kiről megjelenésekor csak annyit tudunk, hogy derék senator, jó konyhát tart, fiatal felesége van s olykor bölcselkedni is szokott.

Így van már a tragikai kitámadás gondolatának megszületése is mintegy a fenség tényezőihez kötve, melyek aztán még megragadóbbnak mutatják az egyén fenségbeli kiválóságát a kihítt és kitartott küzdelemben. A gondolat első megvillanásától, küzködésén át, egész romlásáig kísérik az embert. A bukásban ép úgy megőrzi és kifejezi magát kiválósága, mint pályájának bármely mozzanatában. Tragikuma fenségében született, fenségében hal. Tragikai hős nem veszhet kisszerűen, megernyedt akarattal s nem alkudhatik gyáván a halállal, mint valami kivégzett gonosztevő. Ez lealacsonyúlás lenne s ő utolsó lehelletéig nem lehet hűtelen saját nagyságához. Hogyan halnak Rikhárd és Macbeth? Mindketten a csatatéren hullanak el. Amaz a harcz dühének elragadtatásával, sárkánymérgével, mint tajtékzó véreb; emez hősi fölemelkedéssel, iszonyodva a megadástól s e pillanatban legyőzve még életének egyetlen kínzó gyöngeségét, a gonosz jelektől való babonás félelmet is: szembeszállva a megindúlt birnami erdővel s a nem-anyaszülte Macduffel. Coriolan és Othello, mintegy felmagasztosúlva önmaguk fölé, maguk mondják ki s hajtják végre halálos ítéletöket. Shakspere szereti a tragikai hősök bukását az általános romlás szó-képével fejezni ki s nagyszerűségét ezzel is éreztetni. Midőn Octavius hírt vesz vetélytársa elvesztéről, ily szavakban tör ki:

Antonius halála
Nem egyesé; e névben a félvilág
Feküdt.

Julius Caesar megöletésén pedig így keserg Antonius:

Nagy Caesar elesett.
Oh mily esés volt az, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti, mind,
Míg véres ármány kérkedett felettünk.

A tragikai veszedelem e megrázó képeivel szemben mily kisszerű Ponsard Galileijének bukása, ki családja érdekében megalkuszik a szent inquiziczióval, fejet hajt előtte s legalább életét vásárolja meg szabadsága árán. Nem érezteti a megtérésnek fentebb említett megnyugvását sem, mert voltaképen nem térhet meg: a hatalmat, mely előtt meghajlik, jogtalannak kell tartania. Bukásának módja, körülményei nem erejét, hanem gyöngeségét teszik nyilvánvalóvá.

Az emberi lelket eltöltő érzések, gondolatok, erők különfélesége szerint az egyénnek korlátlanságra törekvése is igen különböző irányú és tartalmú lehet. Érzelmeink és gondolataink közűl sok hatalmasodhatik el a többi fölött, hathatja át egész valónkat s törekedhetik ez által egyetemes érvényre. Az általánossal meghasonlott s vele szembenálló egyéni páthosz ennélfogva számtalan változatot, módosulást, eltérést, fokozatot mutathat. De valamennyi nyilatkozata, különféleségök daczára is, két fő osztályba sorozható, melyek közűl az egyik magát az akaraterőt, másik meg az érzést tünteti föl korlátlanságra törekvésében s az egyetemessel meghasonlásában.