IX. Ádám és Faust

Madách Ádámja és Goethe Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.

A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé, szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek; kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen. Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni. Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől mentse meg, bármilyen áron:

Nem egészen így kezdi Ádám. A paradicsomban teljes mértékben érzi a lét örömét: istene a földnek. Legelső szavaiban az erő öntudata nyilatkozik. Ennek egész lesújtó felsőségével utasítja vissza a hozzá szegődött Luczifer kérdését, hogy: talán fél tőle. «Tőled, hitvány alak?» ez a válasza. A mint a kherub lángkardja kihajtja a paradicsomból s az Úr ítélete zengi át a világot, az ördög ismét kérdéssel fordúl a menekvőkhöz: csüggednek-e? «Koránse hidd!» feleli Ádám. Az édenen kívül vert tanyában újra ez a bátor önbizalom szól belőle:

E büszkeség, hogy sorsának urává lett, az erő öntudata, a benne való elbizakodás: a talaj, miben tragikumának magva megered. Útjára a maga erejével indúl, melylyel kénytelen beérni, s azt hiszi, hogy be is érheti. Küzdelmében nem érzi az isteni vezérkezet; de voltaképen nincs szüksége az ördögére sem. Igazában, emberileg véve, egyenlőn erősek Fausttal. De Goethe tragédiájának kiindúló pontja Faust tehetetlenségének, ereje elégtelenségének érzete, minden fenséges adományai daczára is; Ádámé pedig az erőben való bizakodás. Egyenest ide mutat Luczifer is mindjárt kezdetben, az Úrral való vitája alkalmával. Az egész teremtés, büszke rendjével és kérkedő öntudatával, a végén csak hitvány salak:

Valóban, Ádám istennek képzeli magát, a maga istenének. Ezt a féktelen önbizalmat meg-meglankasztja ugyan az élet rejtelme, az anyag levíhatatlansága, a föld szellemének gőgje; de végkép nem töri meg. Kétségei, elbátortalanodása múló hangulat, s tragikai pályáját nem ezek nyitják meg.

Faust öngyilkosságon tépelődik s a végzetes szerződés megkötésekor, félig csüggedetten, csömört emleget minden tudástól; csak a mámort, a fájó kéjfulánkot kivánja magának Mefisztótól, az emberlétnek ősi osztályrészét, de oly kiterjedésben, oly teljességgel és mélységgel, a hogyan egyetlen embernek külön nem adathatik. Ádám a csapást, hogy ember-voltára utasíttatott vissza, férfiasan viseli, sőt daczczal fogadja. Habozása múló s a vágy, melynek teljesítését Luczifertől várja, «ifjú keblének forró vágya»: egy tekintetet vetni jövőjébe, hadd lássa, miért küzd, miért szenved. Ez úton maga jár, a mint lábai bírják s elejétől fogva magasabbra és magasabbra, az emberiség eszmei czélja felé törekszik. Íme különbsége már a két hős kiindúló pontjának, mely törekvésök, küzdelmök, egész pályájok természetét is meghatározza.

Mindegyikökben az örök ember lelke munkál; az a tűz ég, melyet Prometheus rablott az Olympról. De mindegyiknél más viszonyok között, más alakban, más föltételekkel. Mindegyik elszakad az istentől; de igazán csak Faust veti magát az ördög karjaiba, Ádám csupán kisérőnek fogadja. Faust az ördög segítségével tesz mindent, Ádám csak lát mindent az ő segítségével. Faustba valósággal beleköltözik az ördög s benne aktiv hatalommá, intéző erővé lesz, míg Ádámnak csak mintegy mellette marad. Midőn Faust, nem találva megnyugvást sem a tudományban, sem az élet szépségében, sem a kegyeletben, a gyermekkor emlékeiben, sem a kijelentésben, az evangéliomban: elfordúl istentől, a kibékítő befejezés daczára is, földi útján az ördögé lesz; Ádám csak magára marad. Luczifer, a maga erejéből megfutott pályájának kétségbeejtő oldalait mutogatván neki, még mindig csak igyekszik rá, hogy körmei közé kerítse. Ádám szorosan véve nem is szorúl rá soha, Faust pedig minden pillanatban. Ennek Mefisztó szövetségese, segítő társa, Ádámnak csak kisérője. Ebben rejlik egyik fő oka annak, hogy Lucifer alakja oly gyöngének tetsző, oly kevéssé kidomborodott, oly hatástalan az Ember tragédiájában. Mefisztó tevékeny szellem, a ki jóból rosszat és rosszból jót alkot; Luczifer csupán okoskodik és mutogat. Amaz nemcsak a mindenütt jelenvaló, de a mindenben munkás ördög; ez majdnem paradoxon: passziv gonosz. Egyetlen hatalmas, igazán ördögi föllépése az, mikor az Úr előtt térdre borúlt Ádámhoz odarúg e szókkal: «Fel a porból, állat!» Mily mélyen s mily erős költői érzékkel van gondolva e kitörés. Ádám benső küzdelme az elbizakodás és az alázat között folyt s itt, a megaláztatás momentumában, valósággal az ő ördöge érzi vereségét. Ádám legyőzetése egyszersmind Lucziferé; de míg amarra nézve megváltatás is, ennek csupán leveretése. Az ördög kénytelen belátni, hogy minden számítása az ördögé. Ennek bizonyosságára, megmásíthatatlanságára kitör belőle a düh. De e magában kitünő mozzanat semmi öszhangban nincs Luczifer lényével s azért nem is hat kellő mértékben.

Más hát Faust és Ádám kiindúló pontja s más-más eszközökkel, más támogatással is kelnek útra. Faustba is az emberiség lelke szorúlt; de nem a közért hevűlő, az egyetemesért lelkesűlő lélek, nem az, a mely, bár tévedésből is, önzetlennek tartaná vagy kivánná tartatni magát. Mindaz, a miben az egyéni nagyság gyökerezik, megvan benne, hogy végül az egyetemesnek való feláldoztatás szükségszerűségét hirdesse. A korlátlanságra törekvő akarat, vágy, tudás, alig volt valaha élesebben és világosabban kifejezve, mint a hogyan Mefisztó jellemzi Faustot az Úr előtt:

Ime Faust jellemének alapvonása: e csüggeteg őrjöngés, mely, egyénisége kínzó korlátainak daczára is, voltaképen mindent bírni, mindent élvezni, mindent ismerni akar. Vétkesen támad föl, hogy elmozdítsa a régi határt, s szenvedélye valami általánosabb, valami fensőbb állapotra irányúl a nélkül, hogy egyéniségének föláldozására csak gondolna is. Mefisztó figyelmezteti a lehetetlenségre; de Faust azt mondja neki: «Akarom.» Bizonyára emberi törekvés; melyikünkben nem él legalább csirája? A hatalmasan kifejlett egyén hivatott képviselője a fajnak. Ily értelemben mondjuk általános emberinek azt, a mi Faustban az eget ostromolja. De nem akkép, mintha ő, mint Faust, mint töprengő tudós, mint Margit csábítója, mint a császár udvari embere és katonája, mint Heléna kedvese: az emberiség közös érdekének képviselője lenne, hódolattal valamely általános eszme előtt vagy legalább tévedésben az iránt, hogy ilyet képvisel. Elejétől fogva mint Faust törekszik czélja felé, ügyet is alig vetve másokra, sőt olykor szinte kegyetlen nem-törődéssel érdekök és javok iránt. Mikor Mefisztótól azt kivánja, hogy éreztesse vele mindazt, a mit ember érez és érezhet: a mámort, fájó kéjfulánkot, szerelmes gyűlölést, üdítő boszúságot, minden földi fájdalmat: már a következő szavakkal maga magyarázza meg világosan ohajtását. Az egész emberiség örömét és búját akarja szívére tetézni. Törekvése hát nem az, a mint nyiltan kifejezi, hogy magát az emberiségbe olvaszsza, hanem hogy ezt magába. Hogy az Auerbach-pinczében s a boszorkány-konyhán, a testi és lelki durvaság tanyáin, nem érzi jól magát, az mitsem bizonyít: egyszerűen nem úgy van alkotva. Életének kimagasló epizódja a Margit tragédiája. Az időnkint lelkében ébredező jónak daczára is, mily szörnyű önzés az, a mi e jeleneteken át lelkében munkál! Mily hirtelen és durva sovárgással követeli Mefisztótól az alig megpillantott szűzet; mily mohó és kegyetlen kézzel esik neki e törékeny virágnak! Szenvedélye utóbb, az erdő és barlang czímű jelenetben, mikor prédáját magával együtt a pokolnak szánja, csak erőben és ékesszólásban nyer, természetét azonban nem változtatja meg. Önzésének nyomában jár természetes átka: a bűn és nyomor, az anya veszte, Bálint megöletése, Margit szégyene, bűne, halála. Az ördög vezérli, sugallja, segíti, s abban a körben, melybe beköszöntött, valóban a gonosz elve lesz uralkodóvá, mely a földön nyomort és igazságtalanságot terem. Coleridge fejtegette, Faustról szólván, hogy a tudománynak önmagáért vagy nemes czélból szeretése sohasem okoz csömört; de Faustban a tudásszomj érzékiséggel olvad egybe. Az ékesszóló visszautasítás daczára, melylyel ez állítást Lewes kiséri, van benne némi igaz. E benyomást fokozza az a körülmény, hogy Faust, mikor a boszorkánykonyhában a szép női test láttára reszketni kezd, vén ember, ki harmincz évet szeretne levétetni válláról. Az érzéki vágytól mámoros vénség! Az önző és szinte természettelen érzékiség képe ez, mely önkénytelenűl belejátszik a későbbi jelenetekbe. Visszás emlékétől nem tudunk megszabadúlni akkor sem, mikor Faust, bűbájos italtól megifjodva, már Margittal áll szemben. Az álarcz alatt újra meg újra a régi alakot látjuk. E megjegyzésekkel s némely következőkkel, igaz, tételeinket úgy támogatjuk, hogy eltérünk a lelkesűlt Faust-magyarázóktól: mondanunk sem szükséges, hogy a csodagazdag költemény bámulatában egyek vagyunk velök. Eltéréseink inkább széptani meghatározásaikra, mint széptani becslésökre vonatkoznak.

A hajmeresztő iszony jelenetei után Faustot, a második rész elején, virágos ágyon pihenve találjuk, hol jótékony tündérek lengik körűl. Énekökben elhangzik Margit jajveszéklése s alakja is, mint ködkép, tovatűnik Faust elől, hogy végül majd csak a Szűz Anyát kisérő vezeklőnők egyikében ismerje fel újra áldozatát. Csábítója már feledett. Margit rettentő pusztulásának képét közvetetlen követi a feledést példázó jelenet. Azt halljuk, hogy ez elragadóan zengő versek csak szimboluma a feledés folyamának és eszközeinek. De Faust alakja nagyon is alkalmasnak mutatkozik e rövid jelenet szimbolikájára, arra, hogy a vigasztaló erők épen rajta bizonyítsák be feledtető hatalmokat. Azonkívül itt nem valamely csapásról és bánatról, hanem bűnről és benső lakolásról van szó, arról, a mi Byron Manfrédjének fő motivuma. A velőkig ható Astarte-jelenettel áll szemben a virág-párnán pihenő Faust. Így már a nagy költeménynek e kis részlete nemcsak a feledés természetét érteti meg velünk költőileg, hanem ép oly erővel éreztet egy másik igazságot: azt, hogy az önző akarat életében, mely magát tekinti a világ legfőbb jogos hatalmának, a bűntudat rend szerint elenyészően csekély momentum. A rózsaágyon Faust új létbe álmodja át magát, a császári udvarba, hol Helénát idézi föl. Kezdődik az allegoria s vele egy különös ellenmondás elé jutunk. Faust egyénisége egyre jobban halványúl; ezzel azonban számító volta, alakjának hideg benyomása is fokozódik. Ekként, általánosúlva sem vetheti le, hatásában, az önzés színét magáról. Nem fektetünk különösebb súlyt a tisztán kiemelt erőszakosságra, melylyel megrohanja, elveszti, újra megkeresi és élvezi Helenát. Az emberi szellem művészi törekvése, vágya a klasszikai szépség után: ime szokásos magyarázata. Ez a szépség, ez a törekvés nem tisztítja meg Faust lelkét s más úton következik a megoldás. Vágyával végre az egyetemes irányába fordúl:

A császár ellen trónkövetelő lépett föl s ő belevegyűlt a közöttük folyó harczba. Ebben vívja ki, Mefisztó segítségével, a tengerpartot, megnyugvása terét, helyet sírjának. De pártállásában, melyet a küzdő felek között elfoglal, megint csak a régi Faust áll előttünk. Sőt még rosszabb: nem a szenvedélyes önző, hanem a számító önző. E pontra élesen mutatott rá már Vischer is. Faust épen nem bírálja a kitört viszálkodás erkölcsi oldalát; rá sem gondol, hogy melyik pártnak győzelme lenne hasznosabb az országra. De a maga érdekével teljesen tisztában van. Csak ez vezeti a gyönge, élvsovár császár zászlaja alá, ki a győzelem után megint korábbi érzéketlenségébe, lustaságába esik vissza. Ámde Faustnak épen ez kell, hogy hatalmat nyerjen fölötte s urává lehessen a sovárgott területnek, hol végre a köznek, a nép jóllétének szenteli magát. Ime még váltságának eszközét is önzésével szerzi meg. Végre hát megismerte az igaz útat, az igaz gyámolítót, az igaz eszmét. De a megtalált igaz úton már nem juthat el a siker határkövéig. Milyen volt eddigi élete, elmondja a Gondnak:

Az önzés pályája, az a pálya, mely Eötvös szerint egyedül nem vezet a vigasztalás forrásához a földön. Faust sem olthatja belőle szomját. Akkor marasztalná a pillanatot, ha önzetlen törekvésének sikerét látná: akkor lenne boldog. De lelkében megszületett a megváltó gondolat és ez meg is váltotta őt. Az önzetlenség csak az önzőnek lehet váltsága.

Merőben különböző Fausttól Ádámnak lénye is, útja is. Már tragikai pályájának kiindúló pontján, a paradicsomban, milyennek ismertük őt meg? Uraságot igénylőnek és szerető szívűnek. Legelső nyilatkozatai hamar felpattantják előttünk lelke kincsesházának zárát. Szemünkbe ragyog onnan a gyöngéd, szinte hódoló szeretet tiszta vizű gyémántja, melyet élettársának szentel. Ő, a kiben annyi büszkeség, oly fenséges önérzet lakik, ily hódolattal áldoz Éva előtt:

A büszke önérzet s e ragaszkodó szeretet együtt kisérik végig pályáján. A szeretet ható erőnek mutatkozik benne, mely természeténél fogva önzetlen és nemesítő. Faraonak a rabszolganő felé dobbanó szeretete nyitja meg fülét a sanyargatott milliók jajkiáltásai, és szívét szenvedéseik iránt. Ez érezteti vele borzalmas magánynak a hatalom rideg fenségét s ime, az egynek megnyilatkozott szívbe beférkeznek a milliók. Sergiolust az őrűlt álmok varázsába a szeretett Julia merengése ringatja; e szeretet bűnös, de egyszersmind mélynek és igaznak is kell lennie, mert megfoganhatik benne a testvériség szent eszméje. Kepler meggyőződését tagadja meg szerelmeért: csillagjóssá lesz, hogy elég pénzt kereshessen hűtlen feleségének; meggyalázza istenét, a tudományt, hogy Borbála szeszélyét kielégíthesse. Még Danton is megáll a vérpadon szeretni; és mikép szeret? Faust leszúrja Bálintot, Margit bátyját, ki ellene tör; Danton, a vér embere, a szeretettért meg akarja menteni ellenségét, a marquist. Szerelmében a könyörület ver gyökeret, egy pillanatra megállítja szörnyű útján, az egyedüllét gyötrelmének könnyét fakasztva szemében, és végzetévé lesz. A londoni vásárban talákozunk a legtöbb Faust-reminiscenciával: a kiséretét kináló udvarló, az ördög ékszerei, a megváltott leány. Nem jellemző-e, hogy e vonások a drámának mind abba a színébe esnek, mely az önző érdekek hajhászásának képe? A falanszter-jelenetben, midőn Ádám eszményét, a tudomány által rendezett társadalmat, keresi: csalódását épen az alkotja, hogy a szeretet, az önkéntes föláldozás e világban lehetetlen, s az alacsony érdekek mellett az érzés nemes joga is el van nyomva; a szív kapcsa helyett, mely az embert emberhez s így az általánoshoz fűzi, a bilincs uralkodik, mely mindnyájokat egy abstrakcióhoz láncolja. E nélkülözhetetlen vonzalom még az űrbe is elkiséri, hova, megvetve az anyagvilágot, Lucziferrel emelkedik. Greguss teszi e fínom észrevételt: «Ama túlemelkedő szemlélkezés üres és rideg, hiszen Éva nincs ott. E válságban Éva épen távolléte által hat Ádámra, s a föld szellemének szavában az ő visszahívó szózatát halljuk».

Ilyen szeretet Éva, a nő, az élettárs iránt, nemcsak természete szerint önzetlen, hanem nemesítő is. A hosszú pálya, melyet Ádám az álomképekben fut meg, ellentétes irányban fejlődik az erőszakos akarat rendes menetével, mely önzetlenségből szokott önzővé lenni. Ádám önzésen kezdi Faraóban: nem boldogságért esd, mely csupán önzetlen törekvést koronázhat, hanem dicsőségért. A tömeg imádatát kivánja s megrendülésében fél sajnálatától. A boldogság híjával nem törődik; de ha átlátná valaha, hogy a dicsőség csak dőre játék, halni térne, megátkozván a világot. A szerelmet is úgy parancsolja még. Mily kegyetlen parancs, mily rideg kép ez, háttérben a szegény rabszolga holttestével! A Farao szerelmet kér a holttest előtt, a maga okozta halálos fájdalom fölindulásában, mint III. Rikhárd. De ez csak múló állapot, melyen hamar átesik, Az emberi érzéssel, a szerelemmel, behat szívébe az érzés az emberi iránt s örökös fészket rak ott. Milliószor érzi a kínt, egyszer a kéjt. Önként, kényszer nélkül áldozza föl nagyságát, lemond hatalmáról s széttöri az emberiség rabigáját. Mikor aztán a fölszabadított s szabadságával visszaélő nép ellene fordúl: akkor is munkás benne ez a nemes önzetlenség. A halálra itélt Miltiades nem átkozza meg a népet, mint a száműzött Coriolan; csak magának, saját balgatagságának tesz szemrehányást, mely ez embereket szabadságra valóknak hihette. Pedig az athéni csőcselék igaztalanabb és kegyetlenebb Miltiades iránt; mint a római Coriolanhoz. Ádám lelkesedését nem öli el a csalódás; mindig újra és újra kitör az, időnkinti csüggedése daczára, az emberi élet eszményei iránt. Igaz, hogy igyekezetében, melylyel boldogítani akar, egyszersmind saját boldogulására törekszik, önállóságában kielégűlni kiván. Az emberiség üdvében a maga üdvét keresi, mert Ádám: az ember. De a nemesebb ember, az embernek színe-java, mely, fordítsuk meg az előbbi tételt: saját üdvét az emberiség üdvében keresi. Lépésről lépésre ez a törekvés vezeti. Sergiolus leszámolt magával; új eszmét kér a világnak, hogy a nemesbnek köre legyen magasra törni. Tankréd hősi kardjával idegen világba viszi a szeretet tanát, hogy elvadúlt milliók érezzék malasztját. Kepler, az udvari életnek bénító és szégyenteljes visszásságai között, egy új korról álmodik, mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak. Ezt hirdeti Danton: egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, az emberiség váltságát; ennek áldozza élete nyugalmát, örömeit s magát az életet is. Innen kezdve azonban, a költemény hatásának végetlen kárára, Ádám majdnem egészen megszünik cselekvő személy lenni. Azonban a különböző életformák, melyek között megjelenik, mind az ő eszméiből, vágyaiból, törekvéseiből indúlnak ki, s ezeknek képezik megvalósulásait, de túlhajtottságukban egyúttal hajótöréseit is. Az eddigiekhez hasonlóan a londoni vásár s a falanszter is így tűnnek föl Ádám s a mi szemeink előtt. De a legutolsó, az ember elnyomorodása az eszkimóban, már nem az. Ez az egyetlen szín, melyet Luczifer egészen a maga gondolata és czélja szerint rendez, a merev kényszer elviselhetetlen súlyát érezteti általa, mintegy az utolsó, a döntő csapást akarván Ádámra mérni. Ádám itt is, mint az utolsó színekben általában, csupán néző. Csakis az ürben repűlve lendűl még kiválóbb szerepre szárnya. Itt halljuk legjellemzőbb nyilatkozatait, büszke hangját a föld szellemével szemben:

Eltántorítani hiába próbálja Luczifer, hiába a szellem: lelke fölfelé tör. Innen, a magasból, tekint vissza pályájára, ép úgy mint Faust, mikor a Gond fölkeresi. De minő különbség a kettő között! Hallottuk magától, Fausttól, mikép élt ő; halljuk Ádámot:

Ime mily kiváló, mily uralkodó helyet foglal Ádám egyéniségében az önzetlenség momentuma; ép olyan szembeszökő, a milyen öntudatos.

De ez magában még nem tragikus: az akaratnak, önző vagy önzetlen, szükségkép elbizottnak, erőszakosnak kell lennie s az önzetlennél ép ez a tragikai momentum. Ádám elbizott akarata kétségkívül erőszakos is, még pedig két irányban. Erőszakos minden egyes álomalakban a közérzéssel, általános meggyőződéssel szemközt, melyre nézve Ádám törekvése rendesen vagy korai vagy kései. Farao önzetlen nagylelkűsége tragikai tévedés, melyet nemezise Miltiadesben ér utol. Sergiolus a maga gyönyörűségére embervért pazarol. Tankréd Izauráért át akar törni a kolostor sánczán, daczolni a kor szellemével, mignem a csontváz visszariasztja, Dantonra e tekintetben elég rámutatnunk, a mint a nyaktilón a foglyokkal szembenáll. A falanszterben, melyet csak közakarat alkothatott és tarthat fenn, erőszakkal akar képviselni Ádám egy más közakaratot. Erőszakossága, a földtől való elszakadása alkalmával, megrendítően hatalmas: a szellem szabadsága nevében daczol a lét természeti föltételeivel; e jelenet a drámának kétségkívül legfenségesebb részletét képezi; megragadó változata a perzsa Kávusz- s a görög Ikarus-mondának. De minde képek, küzdelmek és bukások, mire valók? Ádám az emberiség javáért harczol; küzd kitartón s csalódásai között is egyre megújúló vágygyal és reménynyel. Csüggedésén újra meg újra erőt vesz bizakodása. Bár egyes, kitűzött czéljait el-eléri, sohasem érezheti mégis a siker örömét. Arra van ereje, hogy kiküzdje a miért hevűl s új rendet hozzon a világba; de annak elfajulását, elvénhedését megakadályozni már képtelen. E mindenható tehetetlenség forrása gyötrelmeinek. Erejének lelkesítő érzetével, melylyel a sikereket mind kivívja, együtt jelentkezik tehetetlenségének kínja, melylyel a sovárgott fejlődést nem állíthatja meg azon a ponton, a hol megnyughatnék benne. A hatalom a magány kínjával, a nagyság fenséges ereje a tömeg nyomorúlt erőszakosságával, a gyönyör a csömörrel, a vallás szőrszálhasogató őrjöngésével, a tudomány legyőzhetetlen korlátaival, a szabadság féktelenségével nehezedik lelkére. Tudni akarta, mi vár rá a földön: ime, most tudja. Mi is tudjuk, hogy csakugyan az vár rá: ránk nézve valóságos múlt, rá nézve valóságos jövő. A mit álmodik, az a valóságos világtörténet. Csakhogy egyoldalú: mert a világtörténet nemcsak az ember bukásainak, hanem győzelmeinek története is. Luczifer nem ferdít, nem hamisít a szó betűszerinti értelmében, csak eltitkolja azt, a mi czéljára, az ember kétségbeejtésére és fizikai megsemmisítésére, alkalmatlan. Nem az által hazudik, a mit mond, hanem az által, a mit elhallgat. Arany kissé túlzó kifejezéssel említ pesszimista színt; utóbb megfelelőbb szóval csak sötét oldalt mond. Ezt, csakis ezt a fél-igazságot láttatja az ördög, mely egésznek mondva magát: hazugsággá lesz. Ádámot meghordozza a demagógok Athénjében, a kéjenczek Rómájában, az őrültek Bizánczában; a vérszomjas csőcselék Párizsában s a kufárok Londonában; de volt egy más Athén, más Róma, más Bizáncz, más Párizs és más London is. Ámde ezeket eltitkolja előle s így minden győzelmét vereségnek mutatja, minden örömét a kiábrándulás mérgébe fulasztja. Bukásra bukás.

Azonban minde véget nem érő bukások, az emberi csalódás közös fogalmába gyűjtve, miféle tragikai tévedésnek képezik nemezisét? Egyenkint Faraóét, Sergiolusét, Dantonét; egybe foglalva Ádámét. Ennek ama másnemű erőszakosságára vonatkoznak, mely a költemény egészét illeti, s tragikumának tulajdonképeni alapja. Az egyes tragédiák egy nagy, közös tragédiába olvadnak be, midőn e kérdésre vezetnek: miért csalódik hát és miért küzd Ádám? Csalódik, mert elszakad az istentől és küzd, mert léte alapját egyedűl önerejében keresi. Elbizottsága s ebből folyó erőszakossága az isten irányában: ez a fontos. Mondhatják erre, hogy: hiszen Ádám voltaképen nem küzd az isten ellen. Igen, de a végetlen tudatának, a hit erejének, az istennek támogatása nélkül, sőt daczos elvetésével folytatott küzdelem: mégis csak az isten ellen irányúl. A ki vele nincs, az ellene van. Ezekben nyilatkozik Ádám akaratának tragikai elbizakodása és erőszakossága.

E fejtegetések igyekeztek megvilágítani, egyezésökben és eltérésökben, Faust és Ádám alakját. Amaz az önző, ez az önzetlen, de elbizott akarat képviselője. Ádám mindig azért gondol az emberiségre, hogy magát neki áldozza; Faust meg azért, hogy magának áldozza. Ádám képviseli az emberiséget, Faust csak jelenti az embert. Amaz harczaiban mindig azon az oldalon áll, a hova nemes lelkesedése, az emberi nem magasabb érdeke szólítja; azért egy törekvése sem gyümölcstelen, még a Luczifer által fölidézett kétségbeejtő képekben sem: bár minden termését elveri a jég, legalább új vetőmagnak valót mindegyik hoz. Faust, még váltsága felé közeledve is, az alá a zászló alá lép, mely érdekét biztosítja; még a megtalált igaz úton sem tagadja meg azonnal régi valóját s a szegény öreg pár gunyhója miatta lángba borúl. Neki csak ördögi varázslat szerez szerető szívet, hogy kegyetlenűl föláldoztassék s az ördöngösnek egyetlen állandó társa az ördög maradjon; Ádám szívével vonzza Éváját s lénye nemesítő, megnyugtató feléül végig meg is tartja. Faust öngyilkosságát a véletlen akadályozza meg, egy pillanatnyi ellágyulás, melynek valódi, mélyebben ható értéke nincs többé lelkében; Ádámra nézve az öngyilkosságot a szeretet teszi lehetetlenné, lényének másba olvadása, másnak átadása. Faustra nézve Krisztus és az evangéliom holt betű; Ádám szívében élő reménység. De jellemök eltérő természetét mi sem érezteti jobban, mint tragédiájok megoldása. E megoldáshoz is Faustot a gondolat vezeti, Ádámot a szeretet. Amaz az önzés boldogtalanságát látja át, ez az elbizakodás boldogtalanságát érzi. Faust a kiválóan emberivel az emberi közösség felé fordúl; Ádám az istenihez, összekapcsolván vele az emberit. Faust megoldása: az egyéni föláldoztatása, az egyetemesnek; Ádámé: az istenivel összeolvadás, a végetlenség gondolata által. Az önző Faust önzetlenné lesz, az elbizott Ádám megadóvá. Annak a bocsánatot hirdetik az égi seregek, ennek a gondviselést.