XI. A korlátlanságra törekvő érzés.

A fenségbeli kiválóságnak az akaraton kívül másik, már határozottan külön formája: a korlátlanságra törekvő érzés. Az egyén keblében született érzések egyike vagy másika nem simúl be a lelki élet öszhangjába; ellenkezőleg: túlhatalmasodva, magán kívül minden mást elnyomva és megsemmisítve, megrontja azt. Uralkodóvá lesz az egyén egész valója felett s elfeledi és elfeledteti minden természetes korlátját. Az egyetlenné lesz, melyet a hős ismer s a melynek magát és a világot mindenestől szenteli. Érvényesíteni törekszik, tekintet nélkül minden másra, lelke egyetlen tartalma s élete legfelső czéljaképen. Ajas csak sérelmére gondol, hogy Achilles fegyvereit másnak itélték, s a sérelem érzete oly kizáróvá lesz lelkében, hogy beleőrűl s őrültségében meggyalázza magát. Niobe anyai büszkesége megsérti Letonak s gyermekeinek, Apollonak és Artemisnek, isteni fenségét. Hamlet fájdalma, szégyennel és boszuérzettel teljes bánata egyetlen rugójává lesz vágyainak, tetteinek, egész életének. Margit önfeledt szerelme minden korláton, minden földin túltör: a hol kedvese nincs, ott csak a sír van. Az érzés mindnyájoknál, nem az élet kisérője, tartalmának része, hanem maga az élet és hivatás. Kizárólagosságában, azaz meg nem szabadúlva s nem is szabadúlhatva korlátaitól, általánossá emelkedik. Ez oly ellenmondás, mely az egyénben nem lelhet megoldást. Szenvedélye nem okoskodik lehetőről és lehetetlenről, hanem a világ ellen törve megsemmisűl, vagy maga ellen fordúlva elemésztődik. Ebben a létben, ennek korlátai között nem elégűlhet ki: eldobja tehát a létet. Vagy összezúzza magát, vagy saját lángjában hamvad el. Az ilyen törekvéseknek, mint Bulthaupt Romeoról és Juliáról oly szépen mondja: «eszményök lesz egyszersmind halálukká».

Romeot és Juliát említettük. Az érzés mértéktelenségét, általánosságát, mindent fölemésztő tüzét nem éreztetheti velünk semmiféle költői alkotás élénkebben, mint a veronai szerelmesek története. Alig pillantják meg egymást a bál tolongásában, szenvedélyök, villámcsapásnál gyorsabban, lángra lobban. Rozalindának révedező, képzelt kínok közt senyvedő, hamis Romeoja, mily igazzá lesz mindjárt első kitörésével, melyet Julia fakaszt ajakáról:

Szerettem én már? Esküdd el, szivem!

A szépség benyomása, a szerelem születése, a múlt megtagadása s az eskü: egyetlen, a legelső pillanatra esnek össze. És a lány szíve is, a mint a bál után dajkájától a szerelem furfangjával kérdezősködik az ifjakról, már akkor mindenét hirtelen szerelme koczkájára tette:

Tudd meg nevét; ha tán
Nős már: sirom lesz nászágyam csupán.

E pillanattól kezdve csak egymásra gondolnak; minden törekvésök: egymásévá tenni és egymásénak maradni. Julia nem Capulet, és Romeo nem Montaque többé; bensőleg kiszakítják magukat harczban álló családjaik kötelékéből. Rájok nézve nem létezik többé múlt és jövő. Nem amaz, mely szétválasztásukra tör, és nem ez, mely tervezést, gondolkodást igényelne tőlük. Csak arra gondolnak, hogy a családi kényszer daczára összekelhessenek; majd meg arra, hogy együtt maradhassanak, bár Mercutio és Tybált árnyéka választja őket el; végül meg arra, hogy a herczeg parancsa, a szülők akarata, élet és halál ellenére ismét összekerűlhessenek. A szerelem életökké, ennek teljes tartalmává lesz, s halálukká is, ennek kikerűlhetetlen okává. Ketten tesznek egyet; de ők ketten mindent akarnak tenni. Valójoknak e teljes egygyé olvadása képezi szerelmök fenséges erejét. E szerelem nem üres merengés és tétlen sohajtozás: kétségkívül érzéki színe van, testöket és lelköket, egész lényöket illeti. Ebből meríti elbájoló valószerűségét és megragadó hevét. Romeót elkábítja, vakká és örjöngővé teszi, ki nem lát, nem gondolkodik s csupa oktalanságot cselekszik; Julia lelkét ellenben megerősíti és fenséges lelkesedéssel tölti el. Csak ellenállására gondoljunk, mikor szülei Párishoz akarják kényszeríteni. Sajátságosan párosúl itt a szenvedély magasztos hevével az izgalomban égő női lélek leleményessége, a mint Capuletnénak adott válaszába belekeveri Romeo nevét. Mindent megvall, mert szívéből önkénytelenül kitör a kedves név, s egyúttal mindent eltitkol. Jamessonné ily találó szavakkal jellemzi őt: «Shakspere nőalakjai, épen mivel valóságos asszonyok, valamennyien vagy szeretnek, vagy szerettek, vagy képesek szeretni; de Julia maga a szerelem. A szenvedély, lényének foglalata s rajta kívül nincs élete; ez lelkének lelke, szívének verése, ereinek vére, mely testének minden atomját áthatja. A szerelem, mely Portiában oly szűzien és nemesen, Mirandában oly lágy fínomsággal és félelmetlenül, Perditában oly édes bizalommal, Rozalindában oly játszi enyelegve, Imogenben oly állhatatosan, Dezdemonában oly odaadólag, Helenában úgy égve s Violában oly gyöngéden jelenik meg: Juliában egyszerre valamennyi módon; mind emlékeztetnek rá, de ő senkire, csak saját szép magára.» Hogy mennyire egyek kedvesével, nem éreztetik szóval jobban, mint a hogy Romeo számüzetésének hírét fogadják. Az ifjú a barátnál haját tépve veti földre magát s őrjöngve kiáltoz:

Verona falain kül nincs világ,
Csak tisztító tűz, kínhely, sőt pokol!
Száműzve innen: az egész világból
Vagyok kiűzve; az pedig halál!

Julia fájdalma pedig, a dajka rémhírére így tör ki:

Száműzve Romeo! E szó apám’,
Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát,
Megölte mind! Száműzve Romeo!
Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban,
Nincs szó, kitenni értelmét valóban!

Az érzésnek mily egyetemességre törekvését jelentik e nyilatkozatok! Csupán a szerelem teszi nekik a világot, az életet; minden ebbe olvad bele előttök, ez által születik és vesz. Minden gondolatuk és érzésök egy czél felé irányúl, egymás birtokához tapad. Egymástól elszakadniok annyi előttök, mint a halál; a halál pedig annyi, mint az egyesűlés. E szenvedély keletkezésének és bukásának szükségszerűsége egyaránt szembeötlő. A két ház sötét viszálkodása közt, az erőszakos és véres világban, a durva és számító környezetben, melynek gyűlölködése törekszik korlátlanságra, ha már születik szerelem, képzelhető-e az másként, mint a legteljesebb ellentét formájában? A mértéktelen gyűlölettel, mely nem ismer semmi szeretetet, csak ilyen mértéktelen szerelem szállhat szembe, mely az élet tényezői közt számolni sem tud a gyűlölséggel. A gyűlölködés mértéke adja meg a rá visszaható szerelemnek is mértékét, azaz mértéktelenségét. De veszte is kikerűlhetetlen. A világ nem ápolhat, az egyetemes nem tűrhet ily korlátlan érzéseket, melyek megrontják öszhangját. Természetes ellenhatását a szülők durva kényszere csak fokozva, eszményítve tünteti föl.

A szegény Henrik majoros leánya is, Hartman von der Auenél és Longfellownál, tele van szerelemmel, úgy tele van, hogy életét akarja áldozni érte s – mégis boldogúl. De az ő feláldozó lelke az erkölcsi élet minden mozzanatának mély öszhangját bizonyítja: szeretet szülei iránt, kiknek sorsa javulását várja halálától, feláldozó ragaszkodás Henrikhez, kit meg akar menteni undok bajától; hála és tisztelet a nagyság iránt s istennek bátor félelme. Mindez mily meghatóan nyilatkozik salernoi bucsúzásában! Ilyen öszhangos lélek szent törekvése, mely mitsem akar magának, csak feláldozni magát a szeretetért: nem vezethet bukásra. A magába szállott lovag visszatartja a salernoi orvos gyilkos kését s isten kegyelme mindent jóra fordít. A feláldozó szerelemnek ilyen képeit bőven találjuk az ó angol drámairóknál is; csak Beaumont és Fletcher Eufráziáját s Ordelláját idézzük. Szerelmök kizár minden önzést, haragot és személyes érzést; nem kielégűlésre, csupán feláldozásra gondol.

Az érzéki elem, mint megjegyeztük, épen nem hiányzik sem Romeo sem Julia alakjából, még kevésbbé spanyol másaikból, Lope de Vega Roselojából és kedveséből a Castelvines y Montesesben. A szenvedély hatalma, mely az érzéki vegyüléke nélkül nem képzelhető, mintegy föl is tételezi. Erősebb mértékben érezteti Vergil Didója s különösen Racine Phædrája. A troizeni királyné egy őrületes láz martaléka, mely mostoha fiáért, Hippolytért, emészti. Szenvedélyének természetéből foly egész valójának különbözése Juliától. Ez felmagasztosúlva érzi magát szerelme által, amaz lealacsonyodva; ez erőt és lelkesedést merít belőle, amaz kimerűl és elsorvad bele; ez csak szeretetnek érzi a mi benne él, amaz bűnnek is. A bűnnel szörnyű konvulziók járnak s a szenvedély legyőzhetetlenségével a bűntudat legyőzhetetlensége egyesűl, hogy megsemmisítse őt. Kettős ellentét harcza emészti föl: a jó a rosszal, a vágy a lehetetlenséggel küzd benne. A lázas szenvedély a szenvedésnek félelmes formájában jelenik meg nála. Fenségi eleme: szenvedélyének és szenvedésének rendkívüli volta Phædra tragédiája: egy lázbeteg haldoklásának meséje. Igazi tetthez már alig van ereje; Hippolytot is Oenone rontja meg. Az ő kitörései csak lázrohamok s önmagának elsiratása.

Mig Dido, Phædra, Francesca túlmennek Julián az érzéki felé, a magyar költészetnek egy bájos, szintén tragikai színű alkotása: Kármán Fannija, innen marad mögötte. De lehet-e általában Fanni sorsát a tragikum szempontja alá vonni? Szeretett, szerelme akadályokba ütközött, elszakították kedvesétől, meghalt: ennyi az egész. Mi azt hiszszük, nem csupán ennyi. Hervadásának és pusztulásának igazi forrása nem annyira a szerencsétlenség, az elválás, a reménytelenség, mint inkább szerelmének módja, rendkívülisége, erőszakossága. Az eszményi Fanni bizonyos tekintetben rokon az érzéki Juliával; a mire ezt lángoló vére hajtja, magának boldogságul s a világnak daczul, az oktalan, meggondolatlan, minden mértéken túlcsapó szenvedélybe: Fannit viszonyai, helyzete, sorsa sodorják. Durva és felületes, hideg és ellenséges indulatú környezetének hatása alatt támadhatott-e e gazdag és magába zárt, szelíd és ábrándos leányszívben másnemű szenvedély az iránt, kitől nemcsak boldogságát, hanem megváltatását is várja? Atyja kemény és mord hozzá, mostohája gyűlöli, testvérei szívtelenek. Anyja nincs; egyedül áll. Gyöngédsége, szeretete senkinek sem kell; megbírhatatlanul felgyűlik szívében s türelmetlenül, mohón várja, hogy valakinek odaajándékozhassa. Hogyan lenne képes gondolkodni, mikor megérkezik az, a ki kész szívvel fogadja? A szerelem nemcsak érzéssé, hanem hitté lesz benne, melynek egész magát áldozza. Szemei, melyek már a vágyban megnedvesednek, arra hivatvák, hogy utóbb a szenvedés árjában úszszanak. A havas téli képre tekintve, ablakánál mereng: «A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat, hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó reménység, erős, mint az ércz, és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat – ő.» A vallomás kicserélése után írja barátnéjának: «Ilyen szerelem, mint a mely engem magamon kívül ragad, a menny világos palotájában, a boldogúltak dicső karjai között tarthat csak örökké. Itt alatt rövidnek kell lennie, mert az elegyítés és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem a világ örökségrésze.» A tragikai sejtelem és tragikai csalódás. Szerelmet kíván és boldogságot nyújt az élet; de nem ilyen szerelmet és nem olyan boldogságot, a milyenről Fanni ábrándozik. Képzeljük még e túlcsapongó, mindent átható érzést ne a magunk korába, hanem a Ferencz császár idejébe, a régi magyar patriarkhális társadalomban, mely reálisabb és józanabb volt, az érzés jogaira kevesebbet, követeléseire legtöbbször mitsem adó, Női ideáljában csak három tulajdonságot keresett: munkás kezet, alázatos szívet és piros arczot. A kiben bármelyik is hiányzott, már nem volt kedvére való. A boldog szerelmet általán házasság utánra valónak tartotta, mig a kesergőt inkább csak könyvekből ismerte. A leányt legfeljebb az okos vonzalomig bocsátotta s a legtisztább szerelemnek is kitörőbb nyilatkozatait, hevesebb sovárgását, mélyebb küzdelmeit illetlennek, sőt erkölcstelennek tartotta. Az egyetemesnek e józan és szigorú felfogásával áll szemben Fanni. Tragikuma, hogy sajátságos körülményei között csak olyan szenvedély ébredhet benne, mely mindennel meghasonlásba keveri, a mi csak körülveszi őt. Pedig az özvegy meginti, hogy ne engedje ily módon ébredni szívét, ily vakon rohanni szenvedélyét. «Nem kárhozatos indulat az, mondja a báróné; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan értelem törvénye szerint; a szerelem jó! de a vak szerelem veszedelmes.» Hogy e figyelmeztetésre nevezetes súly esik, kitetszik a részletességből, melylyel Kármán festi. Fanni meghallgatja, de lehetetlen hallgatnia rá. A természet és józan értelem nem szabhatnak neki törvényt. Szenvedélye beleütközik szülői akaratába, kik még keményebbek lesznek iránta, a társadalom illemfogalmaiba, melyeket bár ártatlanul megsért, önbizalmába, melynek ingadozása egy gyönyőrű imádságot sugall ajkaira, testi gyöngeségbe, mely nem birhat el ilyen emésztő szenvedélyt. Nem egyszerű szerencsétlenség töri meg, hanem valóságos összeütközés, melybe belső világa kerűl a külsővel, önfeledő szerelme a társadalom követeléseivel, ártatlansága az ellene tanúskodó látszattal, szenvedélyének mértéktelen lobogása lényének törékenységével. Ime páthoszának kiválósága és tragikai útja, melyre szükségszerűleg kerűl. A bájos virágot nem az ősz dere forrázza le, hanem a nap heve hervasztja el.

A korlátlanságra törekvő érzés fő képviselőiül mind nőalakokat idéztünk. Ez nem azt teszi, hogy férfiakat is ne említhettünk volna: hisz ide tartoznak Ajas és Orestes, Hamlet és Othello is. De bizonyos, hogy e kérdés tárgyalása első sorban inkább amazokat idézi emlékezetünkbe. A nő az érzés természetes képviselője s azon kiválóságnál fogva, melyet lelki életében az érzés elfoglal, legkönnyebben billen ki erre az oldalra egyensúlyából. A nő igazi nagyságát érzése kiválóságának köszöni. Mint Madách drámája oly fenségesen magyarázza, ezzel egészíti ki az emberiség teljes örök valóját. Nemcsak a férfi sebeit kötözi, fáradalmait pihenteti, tévedéseit javítja s győzelmeit jutalmazza vele, hanem akaratát is ösztönzi s tudását világosítja. Ezzel tölti be hivatását, ezzel szolgálja az egyetemest. Világos, hogy megsérteni is ezzel sértheti meg leghamarabb. Még pedig vagy úgy, hogy hűtelen lesz hozzá s nem annyira érez, inkább csak akar: mint Lady Macbeth, Goneril és Regan; vagy pedig úgy, hogy túlságosan is érez s a maga érzését nem rendeli alá az egyetemesnek, hanem föléje emelni törekszik. Mivel érzésében nagy és erős, legkönnyebben érzése által lesz mértéktelenné. Rendeltetése, melyre alkotva van, az, hogy az egyetemesben érzésével az öszhangot tartsa fenn. Mikor pedig saját magában is megbomlik a harmonia, nemcsak hivatását nem töltheti be, hanem ellenkezőleg még romlásnak lesz forrásává. Nemcsak maga szakad el az általános szolgálatától, hanem másokat is elszakít tőle. Romeot csak a rendkívüli mértékben kielégített szenvedély teszi igazán örjöngővé; az vezeti vérpadra Paolot, Francesca da Rimini kedvesét, s Byron Hugoját is; az bénítja meg a hős Lancelott s teszi tönkre Arthur király asztalkörét és birodalmát. Mindezekben a tragikum magva a nő szívében van. Egy régi spanyol auto, mely Calderon drámájához hasonlóan az Élet álom czímet visel, az első emberpár csábítóját, a sátánt magát, nő-alakba öltözteti, egy kertészné alakjába.

Az élet és költészet jelenségei között, az ismertetett körökön kívül, vannak természetesen vegyes, kevert formák is, melyeknek tragikai elemét ép annyira a korlátlan törekvésű akarat, mint a korlátlanságra törekvő érzés alkotja. Egyikök képezi a kiindúló pontot, azután átcsap a másikba s elválaszthatatlanul összeolvad vele. Ilyen alak például Teleki László Petron Maximja, a kegyencz. Egy korlátokat nem ismerő érzésből, a féktelen boszúvágyból indúl ki, mely meggyalázottnak hitt felesége miatt a feslett Valentinián császárt, családját, egész környezetét, udvarát, uraságát tönkretenni igyekszik. Ez érzésének kielégítésére tör, életének legfőbb czélja gyanánt tűzvén ki azt, minden erkölcsi és anyagi akadály lerontásával. De küzdelme egyszersmind a hatalom kézrekerítésére is irányúl s ép oly féktelen akaratot, mint féktelen érzést mutat. Katasztrófája is ezen összeolvadt, egymást majdnem föltételező, de mégis kettős törekvésben való két irányú bukását mutatja. Tévedt érzésében és akaratával, lakol is érzésében és hatalmában egyaránt. Boszúja kielégítve, de nem maradt oldalán senki, a kiért élnie érdemes legyen: ez érzelmi lakolása. Hatalma megvan, de üres s csak ironiája a hatalomnak: így lakol akarata. «Ne gúnyolj, Róma!»