XII. Az egyén kiválósága és gyarlósága.

Az eddigiekben az egyén kiválóságát tárgyaltuk, mint a tragikum egyik föltételét. Láttuk, mikor ölthet magára a kellem tragikai színt, s megismerkedtünk azokkal a körülményekkel, feltételekkel is, melyek a fenségest tragikussá avatják. Ez a fenségbeli kiválóság, nagyság és erő által, nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak. A hol amazt nem találjuk, ott ezt is hiába keressük, legyen bár helyzet, törekvés, katasztrófa minden tragikai. Bámulatunkat nem tudja megragadni, s hatásából hiányzani fog a félelem. Ott van Szigligeti Trónkeresője, melynek természete felől sok vita folyt a magyar kritikában. Kétségkívül megvan benne számos eleme a tragikumnak: Borics önző akaratát önzetlennek hiszi s egy, őt elámító töredék élén feltámad az ország közrendje ellen. Azt gondolja: jogában van mint trónkövetelő s mint az aradi vérontás megboszúlója. Azonban csapás, csapás után éri: a lengyelek elhagyják s ő, bár hazája javát hamar szem elől téveszti s mintegy kiveti cselekvése rugói közül, görcsösen ragaszkodik egy másik egyetemes eszméhez: fiúi kötelességéhez, anyja becsületének helyreállításához. E közben, szinte öntudatlanul megy át a merőben önző akaratra s csalódásának megismerése lesz egyszersmind bukásává. Ez jellemének tragikai fejlődése. Ámde tragikai hatásra nem elég az erkölcsi jog vagy a nemesebb lélek, mely birtokában hiszi magát: elengedhetetlenül szükséges a hős eszthetikai joga, azaz fenségesnek mutatkozó ereje. Annyira szükséges, hogy e nélkül a másik nem sokat ér s a hol ez megvan, amaz el is maradhat. Példa rá Rikhárd. Borics minden kiválóbb, megragadó tulajdon nélkül jelenik meg előttünk a halicsi vadászaton: egyszerűen jó fejedelem, fiú, férj, apa. Tragikai kiindulásából hiányzanak e fenség tényezői s nem sorakoznak későbbi pályáján sem hozzá. A nagy jelenetben, midőn a nádor anyját vádolja s őt visszautasítja, alattvalói, a lengyel urak megfékezik kitöréseit, mintegy szégyenletes pórázon tartják; s ő csak a dühös tehetetlenség képe gyanánt tűnik föl előttünk. Utóbb is egyetlen egyszer sem látjuk a küzdelem ereje, nagyszerűsége által igazán felmagasodva, csak megverve, menekűlve, segítséget keresve s újabb terveket koholva, melyeknek mindegyike gyarlóbb a korábbinál. Igazi fölemelkedés nélkül csak az alászállás képét mutatja. Ha szánjuk is, bámulatunkat sohasem tudja kivívni, félelmet sohasem ébreszt s hatása sem igazán tragikai. Nem született hatalmasabb költői képzeletből, s élénken feltünteti, mily elengedhetetlen eleme a tragikumnak a fenség. Minél nagyobbszerű a hős, annál megrendítőbb lesz bukása. Szigligeti régibb tragédiái közül is nem egynek hőse szenved az ingadozó határozatlanság, majdnem «lelketlen együgyüség» sarkalatos hibáiban, mint példáúl Vazul és Aba.

Zeising azt vitatja, hogy a szóban forgó erőfeszítésnek már relativ, azaz az egyénnek közönségesen rendelkezésére álló erőhöz mért nagysága: fenséges hatású. Szerinte, bizonyos körülmények között, egy gyermeknek, egy beteg vagy öreg embernek erőkifejtése fenségesebbnek látszhatik, mint egy férfi teljes erejének magában sokkal hatalmasabb nyilatkozása, ha ugyan amaz meghaladja az ilyen viszonyok között megszokott mértéket, ez pedig mögötte marad. Állítása nem egészen alapos: ha az utóbbi esetben nem lehet szó fenségről, az előbbiekben is alig. A mint a térbeli fenség a valóságos nagysághoz van kötve: a piramisok kicsiny mintái nem ébresztik fel a fenség érzetét, úgy az erőbeli fenség sem viszonyos, hanem valódi rendkívülisége által hat. A gyermeket rabló keselyűnek magához képest szokatlan ereje nem mutatkozik még fenségesnek, mert elbánhatunk vele; de már igenis annak az az erő, melylyel a kígyó Laokoont és fiait fojtogatja, mert vele szemben tehetetleneknek, gyöngéknek érezzük magunkat. Az erő fensége csak a rendes emberi erőn túl kezdődik, s erre a pontra szállva le, már szétfoszlik. Asszonyi voltát tekintve erősebb a közönségesnél Rozgonyiné is, ki ügyességével és bátorságával Galambócnál megmenti a királyt; de azért nem ér fel az erő fenségéhez. Az orleansi szűzet, ki, mint a halál angyala, félelem és könyörület nélkül öldökölve száguldja át a csatatereket, nem az asszonyi, hanem általában az emberi mértéket meghaladó ereje teszi fenségessé. Fenséges, női valójának megtagadása által s ezzel egyszersmind, a közelebb mondottak alapján, tragikus is.

Azonban a fenségbeli kiválóság, bár nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak, magában még nem tragikus. A fenséges volta által kiváló hős szolgálhatja, képviselheti az egyetemest öszhangjában, ennek szentelheti erejét s küzdelme jó véget érhet. Ilyen esetben természetesen nem lehet tragikumról szó. De nem lehet akkor sem, ha az egyetemes szolgálatában küzdő egyén életét áldozza fel. Halála nem bukás: testén kívül mi sem megy veszendőbe általa. Lelke az életnek koronáját veszi el: átolvad az istenibe, a mi csak törekvésének végső czélját képezhette. Szánhatjuk-e valósággal azt, a ki felmagasztosúlt és megdicsőűlt? Ezt az eszthetikai igazságot szépen fejtegeti Kölcsey a Körner Zrínyijéről írt birálatában: «Leonidás, Zrínyi s több ilyenek nem küzködnek a sorssal, midőn a halál közelít, szabadulásért; hanem önként kivánnak meghalni: s ez a rezignáczió, ez a lelkesedés általhat a nézőre vagy olvasóra. Szánakozásunk elenyész a bámulatban, s irigyeljük inkább dicsőségöket, mint szánjuk vesztöket. Itt tehát a tragikumot csak a katasztrófát megelőző körülmények csinálják, mikor a bajnok még nincs rezignálva, még szabadulást vár és nem kap. Ha kezdettől fogva rezignálva van, úgy vége minden tragikumnak, mint Körnernél; ha pedig küzd és szabadúlni akar s ellátja végre, hogy reményei füstbe mennek: íme ez a tragikum. Ekkor rezignálja magát: a dicsőség, a haza oly dolgok, melyek az élet becsét felülhaladják; s így a rezignáczió nyugalma, a dicsőség ragyogása az élet tragikumáról az ideálba ragadnak bennünket; s íme ez a Schlegel által magasztalt emelődés. Ilyen az Egmont halála, ki a szabadságnak álma után lelkesedve rohan az érte jövő poroszlók elébe.» Jegyezzük meg, hogy a küzdelem, melyre itt Kölcsey a fő súlyt fekteti, nem minden körülmények közt emeli hősét a tragikumba. Csupán akkor, ha a tökéletesség, mely benne nyilatkozik, bizonyos tökéletlenséggel, kiválósága gyarlósággal párosúl. Akkor, ha bukásánál elmondhatjuk azt, a mi Agrippából tör ki Antonius halálának hírére:

Ritka szellem,
Minő csak embert lelkesíthete!
De, istenek, ti bűnt dobtok belénk,
Hogy emberek legyünk.

Ez az emberi gyarlóság, mely szemünket vakká, szenvedélyünket féktelenné, eszménket zsarnokká teszi, ez szüli, kiválósággal párosúlva, a tragikumot. Maga természetesen ép oly kevéssé szűli kiválóság nélkül, mint a hogyan a kiválóság sem gyarlóság nélkül. Legkevésbbé akkor, ha a kiválóságnak teljes hiányában áll. Ha a hős csupán csak gyarló s nem mutatkozik sem nagynak, sem erősnek: szerencsétlenségét legfeljebb szánalommal fogjuk kísérni, de megdöbbenést és félelmet nem ébreszt bennünk. A gyarlóság maga, mint a fenségbeli kiválóságnak kizáró ellentéte, mint törpeség, gyávaság és gyöngeség, költőileg általában nehezen, tragikailag semmiképen sem fogható fel. Az akarat, mely nyilatkozni, kifelé hatni nem tud vagy nem mer: csak megadhatja magát; a vágy, mely tevékeny indulattá nem hevűl: csak lemondani képes. Már pedig, mint Saint-Marc Girardin, a szenvedélyek drámai történetéről irott munkájában oly szépen fejtegeti, a megadás, a lemondás legfeljebb csak erény lehet, míg az önfeláldozás gyakran szenvedély; ebben áll az önfeláldozás drámai fensőbbsége a lemondás fölött. A tragikum meg épen, ha legszélesebb értelemben veszszük is, oly kiválóságot föltételez, mely magában értékes, s oly szenvedést és bukást, mely az egyetemes törvényéből folyik. A kiválóság nélkül való, közönséges emberek arra vannak alkotva, hogy megalkudjanak az élettel, békén viseljék szenvedéseiket, egérútakat keressenek bajaikból s nagy összeütközések nélkül fussák meg pályájokat. E pályától mindig messze esik a tragikum útja. A gyöngék megadják magukat az erőnek, a gyávák megfutnak a veszedelem elől.

Vajjon Hamlet meghódol-e az ellenséges hatalomnak s megfut-e a fenyegető vész elől? Épen nem. Ennélfogva nem is lehet tévesebb felfogás, mint a mely abban keresi tragikumának lényegét, hogy a kötelességnek lelkére nehezedő súlyát nem bírja meg. Schlegel volt az első, ki, a drámai művészetről tartott felolvasásaiban, megtagadja Hamlettől a férfiúi bátorságot. Igaz, hogy a dán királyfi maga nevezi magát lágyszívű, bárgyú gaznak. Halljuk, hogy nincs nagyobb hasonlatlanság, mint közte és Herkules között. Gondolatokról beszél, melyeknek egy negyedrésze bölcseség s háromnegyedrésze gyávaság. A gondolat uralkodik felette, kínozza őt s megbénítja tetterejét.

Az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordúl medriből
S elveszti tett nevét.

Gondoljuk meg, hogy ily keserű önvádakat nem az igazi gyávaság szokott hangoztatni; ez ellenkezőleg vagy takargatja és szépíti saját valóját, vagy belenyugszik dísztelen sorsába, a mi megilleti. Inkább a fészkelődő, nyugtalan, de valamely hatalmas fék által visszatartott tettvágy kitörései azok. «Az önismerő, magasb szellemű ember sokszor igen is szigorú birája magának,» mondja Vörösmarty, ki hevesen harczol az erkölcsi tehetetlenségnek a dán herczegre sütött bélyege ellen. Hamlet a világért sem gyáva. Bátran követi a szellemet, bár barátai, Horatio s a katona Marcellus, megrettenve tartóztatják. Hevűletében úgy érzi, hogy minden idegét oly rúgós keményre edzi sorsa, mint a neméai oroszláné. Midőn a szörnyű titkot megtudva, hallgatást kiván kísérőitől, erővel kardjára esketi meg őket: a kard becsülete legszentebb előtte. A leskelődő Poloniust, a királynak tartva, leszúrja, s ezzel bizonyságát adja, hogy képes lenne a tőle kivánt tettre, a mennyiben ez csak bátorságot és hirtelen elszánást igényelne. Hevűletében a színjáték után meginná a hő vért s oly szörnyű tettet bírna elkövetni, hogy reszketve nézne rá a napfény. Keblét félti a Nero lelkétől. Laertesszel a sírban bőszen összetűz s a tengeri harczban, egyedül küzdve, magára hagyatva, átront az ellenséges kalózhajóra. Bizonyára kész tenni és készűl is rá: sohasem árul el legkisebb félelmet vagy aggodalmat sem a véres boszú következései iránt, melyet meggyilkolt atyjának árnyéka követel tőle. Rákosi, ki a hires berlini Hamlet-magyarázóval, Werderrel, egyetértve, úgy tünteti föl a dán királyfit, mint a ki nemcsak megboszúlni akarja a bűnt, hanem kiderítve, nyilvánosságra hozva boszúlni meg, ezt írja: «Az egész tragédiában senkinek sem volt több cselekvő képessége és határozatos akarata, sőt annyi sem, még a királynak sem, a ki pedig gonosz cselekedetek gyümölcseképen élvezett hatalmat és szerelmet.» De Hamlet tettét elfojtja a kétkedés; nem a szív gyöngesége, nem is az akarat vonakodása, hanem az észnek uralkodó féke. Bulthaupt, kinek felfogása különben az eddig mondottakkal megegyezik, tévesen vezeti vissza Hamlet tétovázását, késlekedését arra az okra, hogy a boszú gondolata nem benne magában született, hanem mintegy kívülről oltatott bele, reákényszeríttetett s így lett a reflexió zsákmányává. De hát csakugyan nem benne született-e?

Hamlet szivét mély elkeseredés marczangolja már a szellemjelenet előtt. A gonosz hamarság, melylyel vérnászi ágyába sietett édesanyja, megtöri szivét és fellázítja vérét; fájdalmát nem fejezheti ki sem sóhaja, sem sirása, sem gyásza; a dán királyra nem tud nyájas szemet vetni s, mint anyja mondja: nehéz pilláit örökké alásüti, keresve mintegy a por között atyját. Atyját keresi: csak az jelenik meg neki, a kit keres. Mikor a kisértet fölfedezi előtte a szörnyű valót, első felkiáltása: «oh az én próféta lelkem!» Vélekedjünk bármikép a szellemről, az bizonyos, hogy Hamletnek e gyilkos keserve, e magába mélyedő melankholiája: a gyanúnak természetes szülőanyja. És tekinti-e a dolgot másnak mint gyanúnak? Az a baja, hogy nem bírja másnak tekinteni. Gyanú és kétkedés, boszúvágy és igazságérzet folyton küzdenek benne, s ő bizonyosságot akar, mielőtt ölne. Készebb megölni magát, mint igaztalanul mást. De nemcsak egy nehezen kifürkészhető titok, hanem még a jó és rossz valója iránt sincs bizonyosságban. Nincs igazi hite és szilárd meggyőződése: miből merítsen bizonyosságot? A nem ismert tartományról beszél, melyből nem tér meg utazó; s mikor egy íme megtér, az sem segít rajta, nem hisz neki. A biblia mondására emlékeztet: «a ki saját lelkének, Mózesnek és a prófétáknak nem hisz, akkor sem fog hinni, ha valaki föltámad a halottak közül». Kétkedése megrontja elhatározását. De nemcsak esze, hanem heves vére, örjöngő kitörései is mind messzebb vetik czéljától. A mit eszének megnyugtatására kigondol, azt rendszerint tűrhetetlen vére rontja el. Ez az izzó képzelet és aggodalmaskodó meggondolás épen nem lélektani képtelenség. Sajátságos egyesűlésökre már Montesquieu rámutat, mint egész népek jellemvonására. Így a régi ibereknél és indeknél ugyane keverékét találjuk a békésségnek s az izgatott állapot túlcsigázott erélyének; a szervezet gyöngédsége, mely visszaretten a haláltól, ezer más dolgot sokkal félelmesebbnek talál mint a halált, izgékonysága kerűli a veszélyt, melylyel azonban szükség esetén vakmerőn szembeszáll. Így Hamletnek is, kire vonatkozólag Gervinus említi a most mondottakat, vére és esze: a két sarok, melyen boldogtalansága megfordúl. Maga is teljes tudatában van ennek s világos vallást tesz felőle:

Áldott az, kinek
Vérével úgy vegyűlt itélete,
Hogy nem merő síp a sors újja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.

Bizonyára Hamlet lényének nem az akarat ereje képezi kiváló oldalát, ámbár az ő vérmérsékletével rendkívüli önuralom kell ahhoz is, hogy a furcsa álczát, az őrűltség színét, oly kitartóan viselje. Akarja kétkedését legyőzni, akar bizonyosságot szerezni; de mindennek daczára is ez lehetetlen rá nézve: akarata megtörik természetes korlátain. Azonban a fenségbeli kiválóságnak nem egyetlen formája az akarat mértéktelensége. Hamletnél sem ezen fekszik a súly, hanem a korlátlanságra törekvő érzésen. És fájdalma mily féktelen, mily általános, mily mindent átható! Ennek szolgálatába kivánná hajtani a külső és belső világot, a természet egész rendjét s meghódítani vele a lehetetlent. Egyéni szenvedése az emberiség nyomorává általánosúl; külön fájdalma az emberi lét örök kínjába vesz. Schlegel szavait idézzük: «Az ember sorsa áll előtte, mint óriási sfinx, mely mindenkit, a ki félelmes rejtvényét megoldani nem képes, a kétkedés örvényébe taszítással fenyeget.»

Ha a klasszikusoknál a teljes gyöngeség, a kizáró gyarlóság példáit keressük, ott van az Egmontban Brackenburg, a Stellában Fernando s mindenekelőtt Clavigo. Nem új szenvedély miatt hagyja el Máriát, hanem csak kilátások miatt s hűtlenségét mindjárt kezdetben, Beaumarchais követelésére, gyávasággal pecsétli meg. Szégyenítő iratot állít ki kedvesének igazolására és saját gyalázatára. Újra visszapártolván menyasszonyához s meg újra faképnél hagyván őt: sohasem akaratának, hanem csak röpke benyomásainak, szeszélyeinek s mások szellemi felsőségének játékszere. Lágy érzelmességét egyszer a haragos testvér, Beaumarchais, imponáló erélye, máskor Carlos szuverén egoizmusa hódítja meg. Bukása nem a tévedő hős halála, hanem a szegény bűnösé, s szentimentális bucsúja Mária koporsójánál, vőlegényi csókja csak emeli alakjának visszás benyomását. Ilyen alakok Kisfaludy Károly Alexise is Ilkában s még inkább Stibor vajda fia, Rajnáld. Nemes érzése csak áradozó és tehetetlen; a sanyargatott jobbágyokért, a kiket szán, az elűzött Dezsőért, a kihez ragaszkodik, Gundáért, a kit szeret, igazában mitsem tud tenni, nem képes sem élni, sem halni. Kazinczy Bácsmegyeije is efféle felfogás szülötte. Az ilyen gyöngeség az, a mit kizártunk a tragikumból. Nem a rész szerinti vagy viszonylagos gyarlóság, mely miatt egy, vele kapcsolatos erőnek, kiválóságnak vesznie kell valamely megsértett eszme, magasabb erő, az egyetemes hatalom előtt; hanem a kiválósággal ellentétes, a teljes gyarlóság. A mint a csak viszonylagos erőt még nem találtuk fenségesnek, úgy a csupán viszonylagos gyarlóságot még nem találhatjuk kizártnak köréből. Olyan gyarlóságról szólunk, mely sem támadni, sem ellenállani nem képes; melynek nincs ereje sem a küzdelemre, sem a feláldozásra. Ha ezt kikényszeríti is tőle sorsa: nem érzi benne a felmagasodást, az erőt, csakis a tehetetlenséget és szerencsétlenséget. Erre vonatkozólag mondja Jean Paul: «Miért gyűlöli a költészet annyira a gyöngeséget? Mert ez a feloszlató, erjesztő anyaga minden akaratnak s magának az életnek is, annyira, hogy a mese gépezetében a lélek, melynek dolgoznia kellene benne, lágy holtestté és géppé lesz s ezzel megszűnik a cselekvény: mert akarat nélkül ép oly kevéssé van tett, mint a hogy az állatnak nincs világtörténete.» Goethe maga azt mondja Eckermannak saját ily fajta alakjáról, a Wahlverwandschaften Eduárdjáról: «Én sem szenvedhetem, de szükségem volt rá.»

Ha a tévedő gyöngeség is drámaiatlan, még inkább az a teljesen ártatlanúl szenvedő. Végzete egészen rajta kívül alakúl. A brabanti Genovéva legendájában példáúl, ugyan mi része van a boldogtalan asszony akaratának, sorsa intézésére? A gonosz egész vad erőszakosságával, hatalommal és varázslattal támad rá s hurczolja kínpadra. A kik csak e legendát drámailag feldolgozták, majdnem kivétel nélkül megmaradtak a siralmas felfogásnál. Hebbel erősebb drámaírói érzékének adta bizonyságát, midőn tulajdonképi hősévé nem Genovévát, hanem megrontóját, Golot, tette. Ennek a teljes gyöngeségnek könnyekre számító képe uralkodik a franczia siránkozó komédiában, Destouchestól és La Chausséetól kezdve, s uralkodik a német érzékeny játékokban, Kotzebuenál, Ifflandnál és követőiknél. A szép egészen át van játszva az erkölcsi terére s ez is egyoldalúságában egyszersmind meghamisítva. Csak az embergyűlölő Mainaura gondoljunk, ki visszafogadja házasságtörő feleségét, sőt megnyugtatása okából oly bűnt hazudik magára, melyben ártatlan: e gyáva és hazug morálnak kell a szépet helyettesítenie. Vagy a kártyás Wallenfeldre, kinek alakja a tárgyalás alatt levő körnek, a gyarlóságnak, egy tanúlságos mozzanatára tehet figyelmessé bennünket. A sülyedtség ez, mely a pusztán érzéki élvezetre irányúló ösztön elhatalmasodása és megöröködése: részegeskedés, bujaság, játékosság. Gyarlóság, a mely szinte szenvedélylyé fokozódik; emelkedhetik-e egyszersmind tragikussá? Merőben hiányozván belőle az erkölcsi mozzanat, a szenvedélyt kivetkezteti fenségi színéből a tárgy nyomorúltsága, melyre irányozva van. Ennélfogva küzdelmének és bukásának nem is lehet tragikai benyomása. Lessing is, a hamburgi dramaturgiában, az ilyen jelenségnek inkább csak komikai felfogását védelmezi, példáúl hozván föl Molière fösvényét és Regnard játékosát.

Az ilyenféle gyarlóság tehát, mint puszta gyöngeség és puszta testiség, ki van zárva a tragikumból. A sülyedtség, az érzéki által élesztett és táplált szenvedély, átvezet bennünket egy másik jelenséghez. Oda, a hol a gyarlósággal mint telhetetlenséggel, fölfuvalkodással, kegyetlenséggel találkozunk. A fölfuvalkodás semmibe sem veszi mások jogát, a telhetetlenség mindentől megfosztásukra törekszik, a kegyetlenség kedvét találja szerencsétlenségökben. A rémtetteknek, melyek tehát e téren szükségkép bővében vannak, semmi közük magukban a fenséghez. A pusztán gonosz, hatalmas küzdelmek nélkül, belső nagyság nélkül, a lelki erő szenvedélyes mozgása nélkül, épen nem fenséges. A római császárok, keleti zsarnokok, inquizitorok őrűlt vérszomja, mely valódi küzdés nélkül, önmagában megnyugodva, számbavehető ellenállással nem találkozva, biztosságában elbizakodva, rombol és pusztít: távol van a fenségtől. Egy felől az ellenállás csekélysége, melyet le kell győznie, épen nem mutathatja rendkívülinek erejét. Másfelől meg hatalmát, melylyel visszaél, rendesen nem is maga szerezte; mintegy véletlenül jutott hozzá. Ereje nincs benső kapcsolatban személyiségével. Ez az erő, mely fék nélkül tombol minden ellen, nem a magáé, nem egyéniségének eleme, hanem helyzetének járuléka: uraitól kapta, kiket szolgál, vagy elődeitől örökölte, kiket meggyaláz. E mozzanat fontosságát éreztetik az Ember tragédiájában Farao szavai, bár Ádámnak sem ez, sem más megjelenése nem tartozik ide. Luczifer lefesti előtte hatalmát s ő így felel:

Mind ennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő. Nem csatázok
Érette; nem köszönhetem magamnak.

A szóban forgó alakok embertelensége inkább az állatihoz, mint az emberi mérték túlságához közelít. Kegyetlensége és vadsága: emberileg véve gyarlóság. Benyomása csak: iszonyodás és undor.

Jellemző fajképe ez alakoknak Nero, Senecának Octavia czímű prætextájában. A zsarnok eltaszítja hű nejét, Octaviát, hogy Poppæát ültethesse trónjára. A nászra megjelenik Agrippina, Nero meggyilkolt édesanyja, hogy alvilági fáklyával világítson a vétkes ünneplőknek; a büntetést hirdeti, mely mindkettejöket érni fogja s a maga szégyenét és gyászát, hogy ilyen fiút szűlt. De Nero nem enged: elveszi Poppæát, levereti a zúgó népet s egy távol szigetre űzi Octaviát, hogy ott meghaljon és az ő szíve megszabadúljon a félelemtől. A kar megjövendöli, hogy az új császári pár képei a porba fognak vettetni és sárba tapodtatni. Nero maga élesen világítja meg jellemét Senecával folytatott beszélgetésében, ki visszatartani igyekszik őt atyjafiainak, Plautusnak és Sullának, meggyilkolásától. Párbeszédök legjellemzőbb része így folyik:

Nero. Könnyű igaznak lenni félelmetlenűl.
Seneca. De félelmünknek a szelidség gyógyszere.
Nero. Ellent megölni: ez fejdelmi tartozás.
Sen. A polgárt védni is, s ez még előbbvaló.
Nero. Gyermek hallgassa csak az intő korholást.
Sen. A tüzes ifju még inkább szükségeli.
Nero. Az én koromba’ már magamra hallgatok.
Sen. Bár istenink javallásával tégyed azt!
Nero. Mit féljem őket; hisz teremtek újakat.
Sen. Légy óvatos, ha ily hatalmat tart kezed.
Nero. Szerencsém bátorít, tennem mit akarok.

Mily üres önteltség s félelmessége daczára is mily súlytalan gőg ez, mely nem önszerzette hatalmát az istenek fölé akarja emelni s mégis az emberektől reszket, csupán szerencséjében bízik s kegyetlenségére támaszkodik. Többé-kevésbbé ilyenek általában a Nero-tragédiák; ilyen alakot mutat Cossa Péter Nerone artistája is.

Rokon jelenséggel találkozunk Kisfaludy Károly Stibor vajdájában. Zsarnoki természete minden ok nélkül dühöng, pusztít, éget és gyilkol. Valóságos ördöge jobbágyainak s mindazoknak, kiket balsorsuk hatalmának körébe vet. És kik ellen dühöng? Szegény földmivesek és vadászok, asszonyok és ábrándozók ellen. A panaszkodó Mátét tömlöczre vetteti, Balázst egy kutya miatt mélységbe taszíttatja, a jámbor tanító Dezsőt megcsúfolva kergeti el, az özvegy Margit asszonyt és leányát lángokba fojtatja s Rajnáld fiát, az ártatlan rajongót, semmivé teszi. Ilyen ellenfeleken mutatkozik-e végtelennek az erő? Fegyveres hatalmával, poroszlói sokaságával csak a védtelenség és elhagyatottság áll szemközt. Hatalmát nem küzdelemmel szerezte, nem is küzdve veszti. Senkivel sem kell megmérköznie, még haláltusát sem vív: a lesben álló Demetert megelőzi a véletlen. A mi ránk hat benne, az csak a gyarlóság féktelenkedése, nem a korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés.

Íme a kiválóságnak és gyarlóságnak, a tökéletességnek és tökéletlenségnek egymást kizáró ellentétei, bemutatva nehány sikertelen kísérletben, melyek tragikumba emelésökre törekedtek.