X. Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész?

Zeising a korlátlanságra törekvő észt is fölveszi a fenségbeli kiválóság tragikai formái közé. Az értelemnek abban a törekvésében, melylyel mindent fölfogni, mindent áthatni, mindent megszerezni igyekszik, egészen külön formáját jelöli meg a tragikai kiválóságnak. Itt idézi Faustot, ki véges emberi tudását isteni mindentudássá akarja emelni, minden homályt megvilágítani, minden csomót megoldani, minden titkot kihüvelyezni, a legnagyobbat és a legkisebbet, a külsőt és a belsőt, a makrokosmost és a mikrokosmost áthatni tör. Ezen, a tudás egyetemességére való leküzdhetetlen törekvést jelöli Zeising Faust alakja legkiválóbb oldalának, melynél fogva oly fenséges jelenségül tűnik fel előttünk. De csakhamar félrecsap s Faust tragikumának alapját a törekvésben, mint ilyenben, a törekvés totalitásában keresi. Ádám is tudni akarja a tudhatatlant, megismerni a megismerhetetlent: ez a vágy mindkettejök tragikumában alkotó elem. De egyáltalán nem valami külön formája a tragikai törekvésnek. Ha a kört, melybe e felfogás vezet, csak röviden veszszük is szemügyre: meggyőződhetünk felőle.

Vischer a tudóst, a gondolkodót, a filozofot, ha csupán az észbeli tevékenység képviselőjének tekintjük, általában kizárja az eszthetikai jelenségek köréből. Hegel az igazi páthoszt tagadja meg tőle. Az ész emberének munkája, a gondolkodás, ugyanis merőben benső, nagyon is elvont természetű s nem érzekelhető. Azon, a mi az emberből érzékeink alá esik, kevés vagy semmi a nyoma. Csak ha a gondolkodó alakjára rányomja mélységének bélyegét, indulatokat ébreszt, érzésbe és cselekvésbe megy át s határozóvá lesz sorsára: akkor válik eszthetikaivá. Ilyenkor megfelelő külső alakot hódít magának s abban nyilatkozva hat ránk. A szellem hősei közül a költők, művészek, hittanítók belső élete természeténél fogva inkább mutatkozik testiségöket is áthatónak, mint a tudós elmélkedése. Az ihlet, a képzelet elragadtatása, a vallásos lelkesedés erősebb és jellemzőbb bélyeget nyom a külsőre, mint a tudományos gondolat. Innen a művészet szívesebben és nagyobb sikerrel keresi fel őket, mint a tudósokat. Rafael Disputája elragadóbb, Parnasszusa melegebb és életteljesebb alkotás, mint az Athéni iskola. Munkácsy Miltonját a költői ihletnek szenvedélyes, szinte önkívületi elragadtatása teszi fenségessé, melyet alakja, mozdulata, tekintete tükröznek. Pygmaliont a saját alkotása iránt benne ébredt szenvedély sorozza ide. Faust, Sokrates, Hamlet, Spinoza csak az által eszthetikai jelenségek, hogy kételyeik véröket emésztették s tudásszomjuk szenvedélylyé lett. Ilyennek tűnik fel Empedokles, midőn az Aetnába ugrik, hogy a természet homályos erejével egyesűljön. Aristoteles gondolkodása s ennek nagyszerű eredménye kívül marad a szépen; de személyét eszthetikaivá avatja a monda, mely szerint az Euripusban kereste halálát, mivel áramlatát felfogni nem birta. Egy középkori német bohózat is költőileg használja fel Aristoteles alakját; de nem tudása, hanem egy komikai érzése alkalmából. Morálja, hogy: a bölcs is csak ember.

Ha már a tudásszomj oly szenvedélylyé hevűl, mely nem nyughatik meg az emberinek korlátai között, ezeket áthágni, föléjök emelkedni törekszik, megsérti őket: nemcsak általában eszthetikai, de egyenesen tragikai jelenséggé emeli hősét. Tragikussá lesz ez, ha magát a létet dobja is el, melynek határai között lehetetlennek tartja vágya kielégítését, vagy ha e korlátokat akarja lerontani s tudását lehetetlen régiókba csigázni. Igaz, hogy az utóbbi eset csak a monda, a képzelet alkotásai körében lehetséges. Itt a hős természetesen nem olyat hódít meg, a mi magában, absolute igaz; hanem csak olyat, a mit az emberi képzelet igaznak sejt. Byron Kainja, Luczifer segítségével, csak olyannak láthatja a mindenséget, a minőnek sejtelmünkben dereng. A földi korlátokon túlemelkedése abban áll, hogy: igaznak tudja azt, a mit mi csak sejtünk, képzelünk igaznak. Azt képzeli, hogy tudja azt, a miről mi tudjuk, hogy csak képzeljük. Természetes épen ezeknél fogva, hogy mindnyáját csak a monda, a babona teremtheti. De e mondai alakok ránk nézve, széptani szempontból, csak annyit érnek, mint az élet emberei. A mi Hatvanink sem elégedett meg az emberileg lehető tudással. Széles tudományát a debreczeni diákok képzelete az ördöggel való czimboráskodásnak tulajdonította, kivel még Bázelben kötött szövetséget. Sok csodadolgot mívelt, megfoghatatlan titkokat magyarázott, embereket rontott és gyógyított, mindent tudott, csak magát nem tudta megmenteni. Czimborája eljött érte fekete galamb képében és magával vitte. Bethlen Gábor híres gyulafehérvári professzoráról, Bisterfeldről, ki a világbölcseséget tanította, szintén maradt egy monda, hogy az ördöggel szerződvén, nem csöndes halállal múlt ki, hanem annak kerűlt a kezére. Ide tartoznak a boszorkányok is, kik közül sokan magok is hittek természetfölötti hatalmokban s elbizakodva szenvedték a tűzhalált. Jósika szegedi boszorkányai, Tóth Örzse, Banda Kati.

Mindez alakokban, bár így külön körbe foglaltuk, nem találhatjuk a kiválóságnak valami külön formáját. Sem természeténél, sem alapjánál fogva nem. A közvetetlen czélok, melyekre a korlátlan akarat vonatkozik, némileg különbözők lehetnek: az érzéki világ meghódítása, egy erkölcsi áramlat legyőzése, külső uraság megalapítása, a korszellem megmásítása, az isteni erő megtörése. A fentebb elősorolt példák csupán e czélok mellé állítanak egy újat, nem pedig a korlátlanságra törekvésnek magának képezik, az akarat és érzés mellett, külön formáját. Itt is csak az akarat törekvésével van dolgunk, mely a mindenséget akarja meghódítani: a mindenséget arról az oldaláról, honnan értelmünkre, eszünkre vonatkozik. Nem annyira erejét, gazdagságát, szépségét, mint inkább törvényeit, titkait. A döntő mozzanat benne nem a tudás korlátlansága, hanem az akarat törekvése a tudás természetes korlátainak lerontására. Nem a mindentudó a tragikai jelenség, hanem a mindentudásra törekvő ember. Nem az ész törekszik korlátlanságra, hanem az őt szolgáló akarat. Faustnak nem az esze munkás akkor, mikor Mefisztóval szerződik, hanem az akarata. Akár Balzac Rafaeljének a Chagrinben, mikor a bűvös bőrdarab használatához folyamodik. Az ismertetett jelenségek tehát, Faust és a többiek, kétségtelenül a korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartoznak.

A mondottakból kitűnik, hogy sem Ponsard Galileije, sem Gutzkow Uriel Akostája nem valók igazán e körbe. Mindegyik szenvedélyes vágygyal keresi ugyan az igazságot, de nem a megismerhetetlen igazságot: a minthogy mind a ketten meg is ismerik. Bukásuk nem is az emberi tudás korlátainak lerontásából, hanem a felismert igazság megtagadásából folyik, melyet egyikök apai szeretetének, másikuk szerelmének áldoz.