XIV. A szenvedély fejletlensége: eszmei irányban.

Miben áll mindenekelőtt a gyarlóságnak az a formája, melyet a kiválóság, a szenvedély fejletlenségének neveztünk? Hogy nem az erő hiányában, kevés voltában, elégtelenségében, az a csak imént mondottakból világos. A teljes gyöngeség kívül marad a tragikumon. Nem is ezt nevezzük a szenvedély fejletlenségének. Hanem azt a jelenséget, mikor a szenvedély eszmei és érzéki tényezői közűl az egyik feltünően elmarad, szinte elenyészik a másik mögött.

Egyfelől tehát a lelki erőt, nyilatkozásának legalsó formájában, legközelebb a pusztán anyagi erőhöz. Az erőkifejtés már az ember belsejéből indúl ki, de még fejletlennek, az erkölcsi eszme által kellőleg át nem hatottnak mutatkozik. Inkább csak félelmesnek látszik a világra nézve, mint czéltudatosnak a maga szempontjából. A pillanat vészes kitörései, a rontó ösztön nyilatkozásai tartoznak ide. A tettekben inkább a rombolás kedve, mint az egyén saját érdeke, ennek teljesebb meggondolása nyilatkozik. Egészen közel állanak a természet pusztító, vak erőihez s e közelséget fejezik ki a közbeszéd elterjedt képei is, melyekkel az e fajta jelenségeket összekapcsolni és jellemezni szoktuk. A dühöngőt kitörő vulkánhoz, a féktelen hódítót mindent elsöprő viharhoz, a vérszomjast tigrishez, a csábító asszonyt kigyóhoz, a mérgest sárkányhoz hasonlítjuk, e vad erőkben az általok nyilatkozó hatalom természetét jelölve meg. Bár az efféle erőben is megvan már az öntudatosság, bizonyos czél szerint cselekvés; de erről a mozzanatról figyelmünk szükségkép elsiklik s eszthetikai benyomását, mint Vischer megjegyzi, a mozdulat hatalma határozza meg. Már szenvedély, de még nem páthosz, csak, a görögök kifejezésével: thümosz. Szenvedély, melyben az erőkifejtés rendkívüli hatalma háttérbe szorítja a szellemi tartalmat. Kétségkívül valami benső az, a miből kiindúl, a mi a vért felkavarja, az erekben lobog, a szavakban zúg s a tettekben féktelenkedik; de ezek tombolása mégis mintegy vak erőnek tűnik föl. Hatásukban a bámulat majdnem egészen beleolvad a félelmesbe. A közbeszédben vak szenvedélynek mondjuk, vaknak, mely nemcsak embertársai érdekét s az egyetemes korlátait, hanem saját czélját sem igen látja. Ha lát is, látása nem Rikhárdnak mélyre és messzire ható tekintete, hanem csak a legközelebb esőre irányúló. Ilyen a mankójára támaszkodó Northumberland kitörése, IV. Henrik második részében, midőn Morton hírűl hozza neki, hogy a lázadás elbukott s a csatamezőn Hővérből Hűltvér lett: fia, a hős Percy, elesett. Az agg elveti mankóját, kór-kötelékeit, hogy boszút állni harczi mezbe öltözzék s rémes átkokban tör ki:

Csókolja egymást ég s föld! A folyam
Lépjen ki medriből! Haljon ki a rend!
S többé ne légyen színpad e világ,
Hol a viszály unott színműve foly.
Uralkodjék minden kebelben az
Elsőszülött Kainnak szelleme,
Hogy így, ha minden szív vér-útra lép,
A szörnyü játék végződjék be és
A holtakat homály temesse el.

Ím e kitörésnek az egész világ ellen törő bőszűltségében mennyire elenyészik a szenvedély eszmei sugallata: a fiát vesztett atyai szív keserve. De Northumberland egész pályáján (már II. Rikhárdban), fondorlatai és erőszakosságai között, mindenütt háttérben marad az erkölcsi indíték az áskálódó, nyugtalan, megférhetetlen természet nyilatkozásai között. E természettel találkozunk, a düh magaslatára korbácsolva, az érintett jelenetben. Ugyanezt a hangot halljuk az athéni Timon híres asztali imádságában, a hálátlan barátainak adott gúny-lakomán, s a féktelen kitörésben, melylyel elkergeti őket, elátkozván az egész világot:

Athén, sülyedj el! És te, házam, égj!
Gyűlöllek immár, ember s emberiség!

Petur heve is ilyen hatással van ránk, midőn a békétlenek előtt a királyné véres képét viselő paizst felmutatja. Petőfi Tigris és hienájában, szintén ilyen vad kitörésekkel akarja Boricsban és Predzlavában a tragikai erőt éreztetni; de folytonosan ellensúlyozván ezt valami mókázó czinizmussal, melyet a franczia romantikusoktól tanúlt s nem tudott elég tapintattal és ízléssel alkalmazni, maga rontja meg hatását.

E jelenségek benyomása, mint már említettük, ingadozik a természeti vak hatalom, meg az öntudatos lelki erő hatása közt. Az anyagi erő nyilatkozásának legalsó fokán, a hol az főkép külső ráhatás: nyomás, lökés, taszítás által jő létre, mint a lavináknál, tűzhányóknál, tengeri vészeknél, fő fontosságú a mennyiségi mozzanat: a nagyság, a sokaság. Itt, a lelki erő kifejeződésének kezdetleges fokozatán, hasonlókép nagy jelentőségű a tömegesség. A nép fékevesztett szenvedélyei, háborúk vagy forradalmak alkalmával, mind a tárgyalt forma körébe esnek. Emlékezzünk Teleki Kegyenczében az Aëtius meggyilkoltatása miatt forrongó tömeg dühére, vagy a párizsi csőcselékre, mely Dantontól az arisztokraták halálát követeli. Nem egy ilyen képet fest Eötvös regénye, Magyarország 1514-ben, melyek közűl a legkiválóbbak egyike a Telegdi budai nyárilakát ostromló parasztság rajza. Ide vezet bennünket Julius Caesarban a forumra gyülekezett nép dühe is, mely Antonius lázító beszéde után üszköt vetni rohan Brutus és társai házára. A Krisztus halálát követelő tömeg ordítozása: feszítsd meg.

A szenvedély fejletlensége mintegy fogalmában rejti a kitörést az egyes ember kiszabott köréből s ezzel megsértését az egyetemesnek. Ha legbensőbb forrásában erkölcsi is, s ha kifejlődésének egyes mozzanataiban hősiséggé emelkedik is: fenséges voltát a kitörés hevének, az erőkifejtés izzó hatalmának köszöni. Annak az erőnek, mely meggondolás és kimélet nélkül ront és gázol le minden ellenállást. Hatalmának, nyugodjék bár testi erejében, kiváló helyzetében vagy csábító szépségében, uralkodó eleme, megmásíthatatlan természete az, hogy pusztítson. Ha mindjárt csak azért, hogy nyilatkozzék, hogy kifejezze valóját s érvényesítse magát. Ádázsága nyilatkozik szavakban s a rémtettek tömegében. Jelensége már, ha alacsony fokon is, de kétségkívül tragikai: ereje kiváló, küzdelme félelmes, bukása megrendítő. Épen nagy ellenekkel folytatott küzdelme, s személyiségében gyökerező ereje által különbözik, elég élesen, attól a biztosságban nyugvó gonosztól, melyet fentebb láttunk s kizártunk a tragikum köréből. A két jelenség között mutatkozó eltérést tisztán érezhetjük Byron Sardanapalján és Marlowe Tamerlanján. A mongol puszták királya mindent egyedűl magának köszön; hatalma és vérszomja egyiránt: ő maga. Pásztorfiúból küzdi föl magát a mérhetetlen Kelet rettentő urává. Győzhetetlennek látszó vészes erő: egyike isten ostorainak. A perzsa Mycetestől elragadja koronáját, míg vetélytársát, Kosroest, elejti; a hatalmas Bajazid császárnak tengernyi seregét szerteszórja s magát, három vazall-királyával együtt, hatalmába keríti; az egyiptomi szultánt s arab fejedelmet szintén megveri és leigázza; még boldogságát, a királyi Zenokratét, is úgy rabolja. Hatalmas birodalmakat, mint hangyabolyokat, dönt össze s lábával koronákon tapodva jár. Veszett düh tombol benne minden ellen, a mi önként nem veti magát alája. A nyakaskodó egyiptomi szultán előtt így jellemzi őt követe:

Az első nap, a mint felütte sátrát,
Fehérszínű ez és ezüst sisakján
Jelképűl még világos toll lobog,
Hirdetve szerte békes indulatját,
Melynek kegyetlen kedve föl nem ébredt.
De nem soká pihen: a második nap
Ruhája, sátra vérvörösre válik.
Dühének lángja vérre szomjazik már
S fegyvert ki hord, el nem kerűli azt
Vak hódolást ha még így sem talál,
Zászlója, sátra feketén sötétlik,
Sisakja, pajzsa, ménje, fegyvere,
Halált hirdet s pokolt minden körűle.
Hiába vár kegyelmet kor, hiába
Nem, mert elpusztúl mind, mi ellenállt.

Győzelmi mámora szint ily őrjöngő. Fölégeti a városokat, legyilkoltatja a szűzeket, vízbe fojtatja az asszonyokat és gyermekeket, lemészároltatja a férfiakat. Diadalkocsiját eléje fogott és korbácsolt királyokkal vonatja, kiket «Ázsia hízott dögeinek» csúfol; a babiloni helytartót czélpontúl akasztatja a falra, s a rabúl ejtett török császárt ketreczbe zárva hurczoltatja magával. Ránk nézve némi érdekkel bírhat a magyar Zsigmond király epizódikus szerepe. Mikor Tamerlán elveszti Zenokratét, dühe a végzet s az istenek ellen fordúl: azokat akarja megfosztani trónjuktól. A halálos csapás akkor sújtja, midőn Mohamed templomát és könyveit égetteti el.

A gyilkosságoknak e tömege, ez a kedvtelés a szörnyűben, duskálkodás a rémesben egyik jellemző vonása az ó angol drámaíróknak, kiknél a gondolat és érzés végletessége természetesen együtt jár a nagyzó, bombasztos stíllel. Preston Kambizesével kezdődik a véres és rakonczátlan költészet, melybe, nehány évtizeden át tartott uralkodása után, Shakspere oltott nemesebb csirát. Kyd, Peele, Greene, Nash, Lodge mind a féktelen, vad indulatok költői, a fejletlen szenvedélyé, mint mi neveztük. Tragikumunknak egyszerű eszméje, hogy: a kiontott vér megint vérontást követel, az æschylosi mondás: «halálért új halált s a tettre szenvedés». A bennök nyilatkozó titáni vonást, képzelődésök zabolatlanságát, hatalmas erőfeszítéseiket és lázas természetlenségöket, művészi törekvésöket és felfogásuk nyerseségét Gervinus találóan és elmésen hasonlítja össze a német Sturm- és Drang-korszak költőivel. Shakspere maga is, legalább az egy Titus Andronicusban, teljes mértékben hódolt e stilnek, melyet korának erkölcsi viszonyai, felfogása, hangulata, ízlése teremtettek. Marlowe népszerűségét mintegy ennek fegyvereivel kivánta a maga részére hódítani. Az elfajúlt római császárság iszonyainak kellő közepébe vezet, hol erkölcsöt, észt, emberséget lábbal tapod egy, boszútól lihegő fúria, Tamora császárné s fekete szeretője, a szörnyeteg Áron, Titus Andronicus és házanépe ellen dühöngenek, ki Tamorának, az általa foglyúl ejtett egykori gót királynénak, egyik fiát feláldozta saját, harczban elesett gyermekei árnyának megengesztelésére. A szerecsen Áron, ki lelkét oly sötétnek kivánja, minő az arcza, nemcsak eszköze Tamorának, hanem önkéntes kifejezése saját ádázságának. A leggonoszabb Shakspere minden gonosztevői közt, ki elátkozza azt a napot, melyen valami rosszat nem mívelt, bár ez átokból igen kevésre jut. Ellenségének kezébe kerűlvén, diabolikus humorral dicsekszik:

Ezer rémtettet mívelék
Oly könnyen, mint ki egy legyet megöl,
S szivem valóban nem más vérzi, csak
Hogy tízezerszer annyit nem tehettem.

A rémtettek sorozatában, melyeknek ő a központja bele van olvasztva Róma és Görögország egész tragikai mondája: az őrülést tettető Brutus, a leányát leszúró Virginius, Tereus és Progne, Atreus és Thyestes, s egy-egy vonás még sok másból. Áron leöleti Titusnak ártatlanúl gyanúba kevert két fiát, meggyaláztatja és eléktelenítteti leányát, megcsonkíttatja magát az apát, ki meg a boszú órájában ételnek tálaltatja fel a császárné elé fiait, azután megöli őt férjével, Saturninnal, együtt. Az iszonynak e hajmeresztő jeleneteiben azonban élesen van kifejezve a tragikai megtorlás gondolata. Titus Andronicus diadalmámorában lemészároltatja az előtte térdein esdeklő gót királyné fiát, s ezzel idézi föl maga és övéi ellen a nemezist. De különös figyelemre méltó még egy más mozzanata is az expozicziónak, melyet egészen Shakspere csatolt egy régibb, hasonló tárgyú darabhoz. E mozzanat kiváló jelentőségére nincs elég figyelemmel Ulrici sem, ki a kommentátorok közűl legalaposabban foglalkozik Titus Andronicus tragikai eszméjével. A harczból megtérő hadvezér, szenvedélyes felindulásában, majdnem ok nélkül szúrja le fiát, Mutiust, ki testvérének, Laviniának, kezét a császár helyett Bassianusnak szánja. Ezzel Titus magán is megsérti azt az érzést, a szülői szeretetet, melynek imént mások sérelmével adózott: így mintegy maga irányozta családjára a végzet sújtó kezét. Házán a szörnyű pusztulást Áron hajtja végre, Tamorának és magának szolgálatában. Tifoni bombasztjai alig fejeznek ki érdeket, hatalomvágyat, szerelmet, tisztán csak valamely ádáz indulatot. Ennek az ádázságnak, a szenvedély fejletlenségének megtestesűlése a mór: elemi csapás az emberi nemen. Dühe, mint maga jellemzi, a bérczi oroszlánnak, a bősz vadkannak, a tengernek zajgása: szinte vak természeti erő.

Az ilyen alakok azok, melyek tragikai felfogásának nehézségére s drámai feldolgozásának veszélyeire utalva, írja Kemény Zsigmond a következőket: «A színműíró e tárgyaknál igen hamar bukhatik, mert a feltétlenűl gonosz csak iszonyt, a feltétlenűl aljas csak undort, az ok nélkül szenvedő ártatlanok sorsa csak bősz ingerűltséget költ bennünk, és a katasztrófnál könnyen történhetik, hogy nem a költői igazságtételt érezzük, hanem csak azt a csömört, melyet egy ronda rovarnak eltapodása okoz, vagy azon épen nem költői újongást, mely egy dühös bikának leveretésekor tör ki keblünkből. S mi köze lehet ez érzésekhez az eszthetikának?»

Az ádázság, mint az eddig említett példák némelyike is mutatja, nem mindig múló lelki tulajdonság, mely egyszerre kitör, kitombolja magát s azután ismét lecsillapodik. Lehet az embernek egész szellemi mivoltát meghatározó, sőt magában foglaló tartós, állandó állapottá. Ilyenkor, ha a lélek egész munkásságát táplálja, minden erejét irányozza, valamennyi tehetsége fölött uralkodik: gyűlölködésnek nevezzük. Nem gyűlöletnek, mert ez sarjadhat tisztán erkölcsi magból, a jónak szeretetéből, csakhogy tagadólag fejezi ki. A gyűlölködés fejletlen szenvedély: erkölcsi eleme homályban marad, az érzékivel szemközt majdnem semmis. Bár a gyűlölet szintén állandó indulat, de mégis csak bizonyos alkalmakkor tör elő, mintegy újra és újra kihivatva bensőségéből. A gyűlölködés úgy szólván soha sem szünetel; maga keresi, hajszolja az alkalmat, hogy kitörhessen: valósággal megöröködött thümosz. Nem irányúl általában jóra vagy rosszra, nem az emberekre, valójuk erkölcsi jelleménél fogva, hanem természete szerint inkább fajokra, osztályokra, felekezetekre. Eötvös regényében a Telegdi házát feldúlni készülő csőcseléket Gáspár az ő és családjának rettentő szenvedéseivel izgatja. Azt kérdik tőle, hogy az elsorolt gazságokat Telegdi követte-e el rajta? «Telegdi nem, válaszol a bujtogató; nem az ő jószágán születtem s így nem ő vala hóhérom. De nem úr-e ő is, olyan mint a többiek? Az úr őt s övéit adta kezeim közé s én rajta fogom állani boszúmat.» Ily gyűlölködés töltött el a vallás-háborúk korában egész nemzedékeket, melyeknek csak igen kis töredéke bírt fogalommal a vitás kérdések jelentőségéről. Ily természetű szenvedélyek dühöngöttek a párizsi vérmenyegzőben, melyet Marlowe szintén dramatizált. A gyűlölködés jellemző példáit találjuk nála és kortársainál.

Ott van legkiválóbb fajképeűl Barabás, a gazdag máltai zsidó. Lelke a gyűlölködés őrült végletein jár. Története azon kezdődik, hogy Farnese, a spanyol kormányzó, elvéteti mindenét hadisarczban a törökök számára. Barabás ellene mond a rablásnak; de vesztére. Büntetésűl házát is lefoglalják apáczaklastromnak s ő semmi módon nem férhet hozzá kincséhez. Vadállatként bánnak vele s vadállattá teszik. Cselen és boszún gondolkodva, közeledik hajnal hasadtakor egykori lakása felé:

Hollóhoz, e komor jóshoz hasonlón,
A mely károgva a beteg halálát
Jelenti és a néma éjnek árnyán
Sötét röptén ragályt szór szerteszét:
Így ront, nehéz átkokkal ajakán,
Barabás is, csufoltan, üldözötten
S kifosztva most, a keresztyének ellen.

Drágaságait, leánya segítségével, visszalopja; új házat vesz s megint gazdag és hatalmas. Kezében van a boszú eszköze: «Izraelnek megátkozott áldása.» Leányának, Abigélnek, két keresztyén kérőjét, kiknek egyike a kormányzó fia, koholt levelekkel egymásra uszítja s egymás által öleti meg. De Abigél szerette az egyiket s kétségbeesésében megkeresztelkedik és kolostorba megy. A felbőszűlt Barabás így dühöng rabszolgája, Ithamore, előtt:

Távoztass el szívedből minden érzést,
Reményt, irgalmat, részvétet, szerelmet,
Semmin se indúlj meg, senkit se szánj,
Nevess, ha a keresztyének zokognak.
Én éjjelenkint kimegyek
S útfélen megölöm a beteget,
Máskor megmérgezem a kútakat.
Ifjú koromban orvossá levék
S az olaszoknál kezdtem művemet:
Meggazdagodtak tőle a papok,
S a sírásónak mindig dolga volt,
Szünetlen zúgott a halálharang.
Bukott emberrel volt egy év alatt
A börtön telve, árvákkal a kórház;
Minden hónapban őrültté tevék
Egyetmást, sok meg felköté magát,
Kinek mellén hosszú lajstrom mutatta,
Kamatjaimmal mint gyötörtem őt.

Ördögi munkája tovább foly előttünk, mindig több és több iszonyt halmozva össze, egy valóságos pandæmonium képeűl. Abigél gyónása elárúlja apjának gaztetteit. Barabás, hogy megmenekedjék, megfojtatja a gyóntató barátokat. Az apáczák számára meg méreggel kevert ételt tétet a kolostor küszöbére, s hogy el ne árúlhassák, Ithamoret is megmérgezteti, kedvesével együtt. De későn; már be van vádolva a kormányzónál. Azonban az ő szörnyű furfangja a halálbüntetést is ki tudja játszani s Maltát elárúlja Szelimnek. Dühe már nem éri be a máltai keresztyénekkel, jóltevői ellen fordúl s a városba segített törököket is meg akarja rontani: a katonákat levegőbe röpíteni s a basákat égő kútba sülyeszteni. De végre maga esik bele, bősz átkok között pusztúlva el.

Íme Shylock őse, elemibb, durvább, rémletesebb kiadásban. A gyűlölködésnek, mely szinte áldozatkészszé emelkedik vagy fajúl, legmesteribb képe: a velenczei zsidó. Gyűlöli Krisztus híveit mind összevéve, s különösen gyűlöli Antoniót. Nemcsak mert keresztyén, hanem mivel nagylelkűsége leveri a kamatlábat s árt az uzsorás piszkos mesterségének; aztán meg mivel a Rialtón vérebnek és hitetlennek szidalmazta s ünneplő ruhájára köpve meggyalázta. Leányának ama Barabás fajtájából kivánna férjet, s midőn Jessica megszökik Lorenzoval, kapzsisága fölülkerekedik atyai fájdalmán. Szeretné, ha holtan heverne lábai előtt, de az elrabolt drágakövekkel fülében; ha gyászpadon feküdnék, de koporsójában lennének az aranyak is, melyeket most Génovában tékozol. Azonban a kapzsisággal magával, Shylock csak a sülyedtség képét mutatná s utálatos lenne. Gyűlöletével fölibe emelkedik kapzsiságának, melybe atyai fájdalma és szégyene olvadt. A keservet elnyomja benne a kapzsiság, a kapzsiságot a gyűlölködés. Kivánja, hogy, bár pénze vesztével, boszút állhason Antonión s benne a keresztyéneken, kik megcsúfolták, megrabolták s boldogtalanná tették. Indulatainak ez a fokozata, egymás mellé állítása és egymáshoz mérése, majd meg a legerősebbe, a gyűlölködésbe, beleolvasztása: mesterien van kifejezve Shylocknak Solanioval és Salarinoval, utóbb Tuballal folytatott beszélgetésében. Számítása Antonio meggyilkolására, minden élessége mellett is, vak: vakon nyugszik meg a kötés betűjében s vak szívóssággal ragaszkodik hozzá. Vaksága juttatja a másnak ásott verembe s az a megtört ember, ki a doge tanácstermét elhagyja, nem Shylock többé. Míg Marlowe a zsidónak tisztán a középkori legenda által színezett képét festette, melyre a még ma is élő babona minden képtelenséget rákent, Shakspere is e képzelt alakot vette alapúl, de okoskodásában, igyekezetében, egész mivoltában a valószerűség magaslatára emelte. Szenvedélyének fejletlenségére, állati voltára azonban világosan ráutal Gratiano, ki a tárgyalás alatt átkozván az ádáz zsidót, többek közt így beszél:

Csaknem megingatsz még hitemben is
S Pythagoras elvére tántorítasz,
Hogy állatok lelkei ömölnek át
Embertetembe.

Mind a gyűlölködés példái. E közt meg a gyűlölet között tisztán érezteti velünk a különbséget Hamlet alakja s Kemény Barnabás deákja a Zord időben. Sorsuk között van némi rokonság. Mindegyiköket véres ármány fosztotta meg atyjától. A hős dán királyt rejtőzködő gazság ejtette meg, melynek sikerűlt még magát a gyilkosságot is titokban tartani; de Hamletnek, élete bálványán kívül, mindenét meghagyta: fényt, hatalmat, reményt, szerelmet. A dunamenti várurat, Barnabás atyját, szörnyű erőszakkal mészárolták le, vadállati vérszomjjal és prédavágygyal, nemcsak megölve, hanem megrabolva és meg is becstelenítve őt, egész rokonságát kiírtva, árváját pedig nyomorba, csúfságba, gyalázatba taszítva. A két apa árnyéka boszúra hívja föl gyermekeit. Az öreg Hamlet lelke megtorlást kíván fiától; de csakis magán az áruló Claudiuson. Szívére köti, hogy elméje maradjon tisztán s még anyja büntetését is bízza az égre. Barnabás lázas képzelete előtt is megjelenik a kisértet, ki atyjának nevezi magát, arra buzdítva őt, hogy írtsa ki a rablókat. Igen, de a gyilkos Kinizsi már meghalt, a bitorló nagybátya mag nélkül múlt ki, a rablott birtok idegen kézre kerűlt. «Hol találom hát őket?» kérdi a kisértettől Barnabás. «Az egész országban», feleli ez. «Mi a jegyök, hogy rájok ismerhessek?» «Arczukon az öröm, szívökben a boldogság, testökön a gazdag ruha»; így szól az atya. Hamlet boszújának Claudius, az egy gonosz, van czélúl mutatva; Barnabásénak az egész világ jobb fele. Íme a különbség kettejök utasítása, s ezzel lelkök és pályájok közt. Mindegyiköket őrület kerűlgeti; de Hamleté csak színlett, melyhez eszközűl folyamodik boszúja sikerére, míg Barnabásé valóban démoni eszeveszettség, romboló düh. Hamlet igyekszik híven megmaradni utasításának korlátai között; keserve anyjával szemben is kitör ugyan s átlépi a megengedett határt, de gyűlölete csak egy emberben, mostoha atyjában, öszpontosúl. Azt mondja Oféliának: «a ki már házas, egy híján hadd éljen.» Egy híján! Gyűlölete csak ez egy ellen irányúl s rajta kívül csupán azokat tiporja le, a kik ellene szegűlnek vagy akadályozzák. Ezeket is inkább öntudatlanúl, saját tragikai veszedelmébe keverve, magával a bukásba rántva, mint czélzatosan. Barnabás, a mint kiszabadúl a dobokai klastromból s fegyvert kap kezébe, mint a ketreczéből kitört tigris, mindenkit ellenségének néz s szétmarczangolni szeretne. Hamlet gyűlöli a bűnt s képviselőjét, Claudiust; Barnabás gyűlöli a boldogokat és nemeseket, s legyilkolja Elemért, csupán mivel ő a legnemesebb és legboldogabb mindazok között, a kikkel találkozott. Hamlet, ha sikerűlne neki megállani boszúját, betöltöttnek tartaná élete feladatát; Barnabás soha, míg csak örvendezők és hatalmasok vannak a világon. A bűnt kiterjesztve, megtagadja az erkölcsi eszmét, míg a dán királyfi önkínzó féltékenységgel tartózkodik megsértésétől. Csak a bizonyosságot keresi, hogy boszúja igazságtétel legyen; a bősz deák meg minden áron hatalmat akar a kezébe keríteni, hogy szemébe kaczaghasson az igazságnak. Árulás követtetett el rajta s mivel karja az árulókat már nem érheti, azt hiszi, az egész világnak árulással és boszúval adósa. Dühtől tajtékozva áll boszút a keresztyénségen, a magyarságon, a nemeseken és erősökön. Mindazokon, a kiknek semmi köze ugyan az ő nyomorához, de fenségökkel csúfolni látszanak alacsonyságát, hitökkel hitetlenségét, nemességökkel elveteműltségét. Mikor a Boldogasszony budai német egyházáról, melyben egykor atyjának hűtlensége kimondatott, leüti a keresztet, a koronát teszi föl ádázságára. A gyűlölködés képe, szemben a gyűlöletével.

Az erkölcsi rút, a gonosz, külsőkép főleg hamis alapra épített, önmagától megsemmisűlő munkájának alaki visszásságában jut kifejezésre. De egészen önkénytelenűl keressük lelkének megfelelőjét személyes megjelenésében is, a rútat követelve mintegy a gonosz természetes formájának. Törvényszéki tudósításokban rendesen kiemelve olvassuk a vádlott visszataszító alakját. Nagy költőknél is találkozunk ilyen hajlammal. Már Homér a veszekedő természetű Thersitest megfelelő rút külsővel mutatta be. Őt, a ki mindig kész «gyűlölséges szidalommal» illetni Agamemnont, Achillest és Odysseust, s

Ferdén, nem csinosan támadni fel a nagyok ellen,
Mikkel az argivok sorait hahotára remélte
Költeni. Legrútabb a Troja alatti hadakban,
Csámpás volt és béna egyik lábára; továbbá
Vállai púposak és mellére szegűlve; tetőben
Fője hegyes, melyen gyér hajzat pelyhei szálltak.

III. Rikhárd szörnyalakja csodás erejű motivummá van szőve tragédiájába; Áron szerecsen, ki azzal dicsekszik, hogy arczának megfelel lelke is; Moor Ferencz «minden emberfajnak csúfjából alkottatott össze»; Kemény majdnem szörnynek festi Barnabás deákját. A szinészek is, különösen régebben, az intrikusokat, gonosztevőket általán szerették rútaknak ábrázolni. Rútság alatt itt természetesen nem azt értjük, a mit Köstlin a természet tragikumának nevez, értvén alatta a külső és belső adományok s erők között mutatkozó aránytalanságot. Ide sorozza a testi gyöngeséget, betegséget, bénaságot, tisztátalanságot s egyéb rútságot, és a négert, mongolt, malájt tragikai emberfajoknak nevezi. Mi itt az alak rútságáról nem mint a lélek ellentétéről, hanem inkább mint megfelelőjéről, kifejezőjéről szólunk.

Az ilyen értelemben vett rútság nem szükségkép torz vagy épen szörnyű. Sőt a formák, mint Vischer kiemeli, lehetnek szépek; de a mozdulat, melyben a lélek kifejezésre jut, az arcz, melyen a jellem bizonyos állandó vonalakkal tükrözik, csak annál rútabb. E le nem törűlhető, rájok vésődött bélyeg megrontja a lelki fenség kifejezésére hivatott alakot, «midőn a nemes emberképbe a leskelődő tigris s az alattomos macska látszik benyomúlni». Ilyenűl áll előttünk Webster fehér ördöge: Vittoria Corambona. Kedvesét, Brachiano herczeget, ráveszi, hogy a maga feleségét s az ő férjét, kik szerelmöknek útjában állanak, tegye el láb alól. Vád alá kerűlvén, gúnyolódva, sikoltozva, átkozódva száll biráival szembe. E tárgyalás a drámairodalom leggazdagabb s legerőteljesebb jelenetei közé tartozik. Megszökve a javító házból, melyre itéltetett, hasonló daczczal fogadja kedvesének dühöngését, ki hűtlenségről vádolja a firenzei herczeggel. Utoljára sem enged; kicsikarja tőle a bocsánatkérést s kényszeríti, hogy feleségűl vegye. Két ház szörnyű pusztulásának lesz okává; de vakmerősége akkor sem hagyja el, mikor végre szembe jut a kikerűlhetetlen tőrrel. Mint Taine mondja: egy rima arczátlanságával s egy császárné bátorságával fogadja.

Vérembe’ tombolt legnagyobb bűnöm:
Véremmel kell most érte megfizetnem.

Őt s a jelenségek egész körét, melybe tartozik, a tragédia utolsó szavaival jellemzi Giovanni, Brachiano herczeg fia:

Minden bűnös egyszersmind nagy bolond is,
Ki nádmankóra támaszodva jár.

A mi benne csábít, az nem a báj, nem az az örökasszonyi, melyet Kleopatrában láttunk, hanem valójának démoni hatalma, mely mindenkinek föléje képes kerekedni. Rokona, bár nem mindenben, Hugo Viktor nagyobb művészi jelentőségű Borgia Lukrécziájának. E szép fúria ördöge egy egész országnak s a Barbarigo-palota mulató ifjai a hajmeresztő vértetteknek majdnem végetlen sorozatát dobják arczába. Ijesztő rém Itália fölött, az egész világ réme, mindenható nyomorúlt. Ilyen alakok iránt nehéz részvétet ébreszteni: csak gyűlöletünk és megvetésünk kíséri őket mindaddig, míg valamely emberi érzés által állati vadságukból megtisztulásra nem törekszenek. Lukrécziában az anyai szeretet ébred föl, mely azonban egyúttal nemezisévé lesz.