XIII. A tragikai gyarlóság természete és fő formái.

A mondottakból az világlik ki tanúlságképen, hogy a tragikumban a mint a kiválóság nem lehet el gyarlóság híján, úgy a gyarlóság sem kiválóság nélkül, öltözzék bár látszólag az erő színébe s mutatkozzék nem ön-alkotta hatalom magaslatán. Amaz a kiválóság képviselője az egyetemesnek, s nem vele küzdve, hanem neki hódolva, beléje olvadva, egyenes úton vezet hozzá. Mint ilyen, megmarad a tiszta fenség körében. A merő gyarlóság meg teljesen kívül marad e körön s így a tragikumon is.

A tragikumban tehát sem a kiválóság, sem a gyarlóság nem állhat külön magára. Minél inkább egymás nélkül vannak, annál kevésbbé tragikusok: a gáncs és félelem nélküli lovag ép oly kevéssé, mint a közönséges gonosztevő. Önként következik ebből, hogy minél inkább átmegy egymásba a kettő, minél jobban áthatja egyik a másikat, annál inkább tragikai. Leginkább érezzük ezt ott, a hol a kiválóság egyszersmind szembeszökőleg gyarlóság, mint Antigonénél a testvéri szeretet s Hamletnél a fájdalom mélysége, és a hol a gyarlóság egyszersmind kiválóság, mint Rikhárdnál a hatalom vágya s az orleansi szűznél nőiségének rajongó megtagadása. Ebből folyik, hogy a mint eddigelé, a tragikai kiválóság fejtegetésénél, csak oly tökéletességről szólottunk, mely a gyarlóságot nem zárja ki: most is csak olyan tökéletlenségről beszélhetünk, mely a kiválóságot nem szünteti meg, nem teszi semmivé. A gyarlóság annál tragikaibb, minél szorosabb kapcsolatban van a kiválósággal, minél inkább maga az. De nem keveredünk-e ellenmondásba: oly kiválóságot kivánva, a mely egyszersmind gyarlóság, oly tökéletességet, a mely egyszersmind tökéletlenség? Nem az egyetemesről, hanem csak emberi tökéletességről szólunk, mely rendkívüli nagyságában és erejében végetlennek érezteti ugyan magát, de az egyetemessel folytatott küzdelme bizonyítja, hogy még sem az. Nem az pedig amaz öszhangtalanságnál fogva, melyet az általános irányában képvisel. Ez öszhangtalanság oka, a gyarlóság, fekhetik épen kiválósága mértékében, fejlettsége fokozatában, lelki élete tényezőinek egymáshoz való viszonyában. A túlságos nem szűnik meg kiválónak lenni, midőn az egyetemes öszhang szempontjából már gyarlóságnak tünik föl. Képeűl a medréből kicsapó folyam példáját említik, mely magában nem tökéletlen, de az egészre vonatkoztatva már az. Antigone feláldozó ragaszkodása is, csak magát tekintve, nem látszik gyarlóságnak; de ennek színét ölti fel, mikor megfeledkezik hazája iránt tartozó kötelességéről. Tökéletlenségnek láthatjuk az erő féktelenségét ép úgy mint fejletlenségét, vak erőszakosságát mint bénító meggondolatlanságát. Az egyoldalú nagyság is kiválóság, de az egyoldalúság egyszersmind gyarlóság is. A következetlenűl ható erő is fenséges, de következetlenségénél fogva tökéletlen. A kiválóság e gyarlóságában rejlik oka összeütközésének az egyetemessel, mely mindenütt a harmoniára, az öszhang megőrzésére, helyreállítására és érvényesítésére törekszik. A tragikai jelenség mindig gyarlóságánál fogva hívja ki maga ellen az egyetemest, ez által esik áldozatáúl, míg kiválóságánál fogva képes szembeszállani vele. A tragikum fejtegetésénél gyakran és helyesen halljuk emlegetni, hogy nemcsak a bűnök, hanem az erények tévedései idézik fel a megtorlást. Gyulai Pál is, Kemény Zsigmond költészetével foglalkozva, jellemzőleg emeli ki e gondolatot. De ne értsük félre s ne keressünk benne mást, mint a mit tulajdonképen magában foglal. Nem csupán az erényen fekszik a súly, hanem ép annyira ezen, mint a tévedésen. Csak a szavak mások, a gondolat ugyanaz. Tragikai jelenség: a kiválósággal járó gyarlóság, a tökéletlenné vált tökéletes, a tévedéssé lett erény.

Ezek alapján a tragikai gyarlóságot kereshetjük már a kiválóságnak vagy fejletlenségében, vagy mértéktelenségében, vagy egyoldalúságában, vagy következetlenségében. Ez lesz a gyarlóságnak négy fő formája. Zeising, e kérdés magyarázatánál, nem különbözteti meg, sőt nem is érinti őket, hanem mindennemű tökéletlenséget az általa úgy nevezett objektiv tökéletesség mértéktelenségének fogalmában pontosít össze. Minden kétségen kívül van, hogy a tragikum föltételezi a mértéktelenséget: a kiválóság akkor lesz tragikussá, ha túllépi s ezzel megsérti az egyetemes által kiszabott s az egésznek megfelelő mértéket. A tragikum határát épen ez a mérték képezi. Azonban a viszonyok, melyek közt a mértéktelenség mutatkozik, egy-egy tragikai jelenség alaki elemei, nem mindig magát a mértéktelenséget helyezik, egész teljességében, a gyarlóság határozó formájaként velünk szembe. Antigone testvéri kegyelete is, bár túlmegy azon a mértéken, melyet a közérdek szabott eléje, reánk, a helyzet kényszerében, inkább mint egyoldalúság hat. Danton is féktelen, de romlása abból látszik sarjadni, hogy féktelensége el-elernyed, következetlenné lesz magához. Jóllehet a mértéktelenség mindig jelen van a tragikumban, de más-más körülmények között más-más oldalról mutatkozik. Innen már a döntő ok, melyből a bukás következni látszik, nem mindig maga a mértéktelenség; valamely, benne foglaltató mozzanat kiemelkedik s határozónak tűnik föl. A szenvedélynek fejletlensége, majd egyoldalúsága, máskor meg következetlensége. Ez természetesen nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben magát a mértéktelenséget, mint ilyent, találjuk első sorban.

A gyarlóságnak e négy fő formája közűl gyakran foly át egyik a másikba: a fejletlen egyszersmind mértéktelen, az egyoldalú meg következetlen is és így tovább. De mégis természetökben annyira eltérők egymástól, hogy megkülönböztetésök nem csak okszerű, hanem tanúlságos is.