XV. A szenvedély fejletlensége: érzéki irányban.

A szenvedélyben két mozzanatot különböztettünk meg: az eszmeit és az érzékit. Ennélfogva fejletlensége is állhat úgy az egyik, mint a másik elem hátramaradásában. A thümosz, melynek különböző jelenségeit elsoroltuk, az eszmei mozzanatot mutatta alárendeltnek: a szenvedély merőben érzékinek, a lélek által át nem nemesítettnek a természeti vak erőkhöz közelállónak látszik. De a szenvedély kétségkívül szintén fejletlen lesz akkor is, ha az eszmei mozzanat felsősége, uralkodása mellett az érzéki tűnik föl elenyészőnek. Az eszmei fölemelkedés megvan: de az áldozatkész elszánásnak, a magasztos lelkesűlésnek, a végetlen érzetének nem ad nyomatékot az érzéki erő, mely jogait megvédhetné és hatását biztosíthatná. Oly fény, melynek nincsen melege. Tettekben nem tör ki, hatalmasabb küzdelemre nem szánja el magát, sőt úgy van meggyőződve, hogy ebben valóját tagadná meg. Az erő, mely benne nyilatkozik, inkább a világtól való tartózkodásra, saját magában az emberinek legyőzésére, mintsem kifelé érvényesítésére irányúl. Az érzékit magában nem szelleme szövetségesének és segítőjének, hanem ellenségének tekinti. Az egyéni lét előtte: egy disharmonia megtestesűlése; a külső világ előtt meghajlik, rabjává lesz a viszonyoknak, csakhogy a maga ellen vívott küzdelmet diadallal végezhesse. Bár hódol a legfensőbbnek, hódolata nem munkás, nem arra törekszik, hogy azt a világban győzelemre segítse, hanem hogy, magát bensejében neki szentelvén, a világtól minél teljesebb mértékben elszakadhasson. Kötelességét a lehető legszűkebb körre szorítja s megfeledkezik arról, hogy valamely összeségnek tagja s mint ilyennek is lenne tennivalója. Helyzete, állása, viszonyai kötelességeket szabnak rá, melyeket nem levén képes öszhangba hozni lelkének eszmei tartalmával, nem is teljesít. Ehhez a szenvedély érzéki eleme is szükséges lenne, törekvés a kifelé hatásra. Így aztán csalódásban él és vesz.

Csalódása kétféle lehet. Vagy az, hogy emberi feladatát teljesítettnek hiszi benső életében, feláldozásával, lénye érzéki felének legyőzése által, kötelességének betöltésével, melyet a maga elvontságában fog föl; vagy pedig az, hogy teljesítésében sérelmet lát eszmeileg felfogott kötelessége irányában. Példák: amarra Imre királyfi, ki a veszprémi Szent-György-kápolnában testi és lelki szüzességet fogad s a szent gyakorlatokban elhervad; emerre Géza király, ki kelletlen koronája miatt vezekel s végre is megtörik súlya alatt. Az ilyen alakok küzdelme saját eszmei álláspontjuk féltékeny megőrzésére terjed s midőn ezzel az egyetemest szolgálni hiszik, mely az egyéntől, léte különböző oldalainak megfelelőleg, kötelességei egyetemes felfogását és tevékeny érvényesítését kivánja, voltakép elszakadnak tőle. Ebben rejlik a különbség köztök s az egyetemesnek hódoló hősök között, kik a szenvedélynek eszmei és érzéki teljességével képviselik érdekét s a betöltött kötelesség tudatával élnek és halnak. Géza és László királyok között megvan a testvéri rokon vonás; de mégis mennyire elütnek egymástól! Mindkettejök szívében ugyanaz az isteni félelem; de ennek teljességében amaz földre csüggeszti bánatos fejét, mig ez bátran tekint az ég felé s szembe száll ellenségeivel. Ép ily világos a különbség a hős közt, kinek szenvedélye érzéki irányban fejletlen, és a föltétlenül gyönge, a kiválóság híján levő közt. Amaz is gyöngének látszik; de gyöngesége nem föltétlen. Az ellenséges viszonyok, melyekkel nem akar és nem tud megvívni, gyöngének mutatják, holott nem egészen az. Csakhogy lelki ereje befelé irányúl, önmagának teljes legyőzésére, a világi érdekektől való elszakítására. A földi természetnek e szorongatása, az élet kötelékeinek eltépésében mily keserű küzdelembe kerűlhet. E küzdelem hangulata uralkodik az ilyen jelenségeken: nem a győztes és győzhetetlen eszme lelkesedése, hanem a félreértett hivatás, a félreismert kötelesség szorongása és fájdalmas páthosza.

VI. Henriknél nem lehet gyarlóbb uralkodót képzelnünk: valóságos báb-király. Greene Róbert, ki a Shakspereének alapul szolgáló drámát írta a fehér és piros rózsa harczáról, egészen a jelentéktelenség hátterében hagyta. Innen emelte ki Shakspere, hogy gyarlóságáról oly művészi képet adjon, melynek hiába keressük párját. Midőn gyámoltalanságát a rémtettekkel forrongó kor viszonyai közt oly éles világításba helyezte, egyszersmind kiválósággá emelte. A mi e bősz, fékevesztett szenvedélyek között ily tehetetlen: az, alapjában, mély kegyesség, az isteninek buzgó, megható keresése. Az ádáz külső és belső harczok idején a kegyes király romlásává lesz Angliának. Mert mi más burjánoztatja a gyomot, mint az enyhe lég; mi teszi a rablókat vakmerőkké, mint a túlságos szelidség? A franczia háború csapásai, az orleansi szűz diadalai után a király keserv és felindulás nélkül köti meg a szégyenteljes békét. Ő megelégszik bármivel, mi istent dicsőíti. Sem országa, sem szerettei érdekét megótalmazni nem képes. Glosterre súlyos vádakat emelnek előtte a nagyok és felesége; de ő oly ártatlannak tartja, mint a kisded bárányt s a szelíd galambot. Védi szívvel-szóval, senkiről nem tehetve föl rosszat; de megvédelmezni nem tudja s elnézi halálra hurczoltatását. Panaszában a tehénhez hasonlítja magát, mely csak bőgve fut alá-fel s nézi, merre viszik gyönge borját. Az ellene törő mozgalmaknak sohasem lesz igazán urává: de nem is akar. Nem foghatja meg, miért pártolnának el tőle hívei:

Kérők elől be nem dugám fülem
S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással;
Részvételem volt sebeikre gyógyír
S telt nyomoruknak enyhe, lágy szivem;
Özön könyűik irgalmam letörlé,
Birtokaikra nem valék sovár,
Sem nagy adókkal nem sanyartam őket,
S bármit hibáztam, bosszum nem ragadt el,
Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?

Nem érti, hogy az enyhe, lágy szív csak enyhe, lágy időben van helyén. A harczok zúgása közt a háború istentelenségéről elmélkedik s Cade lázadásakor könyörülettől szorongatva jajdúl föl: mentse isten, hogy annyi árva lélek szablya által veszszen el. A towtoni síkon, míg ellenfele, Eduárd, trónjáért csatáz, félrevonúl s arról ábrándozik, hogy mi boldog élet volna az: nem lenni több egy egyszerű juhásznál. Clifford és a királyné elűzték a csatából, mert jobban megy, ha távol van: ő képzeletben egy más világot sző magának. Az idilli kép, melyet a pásztoréletről fest, megható, gyöngéd és fájdalmas. De szétrebbentik, szörnyű ellentétül, a következő jelenetben az apagyilkos fiú s a fiúgyilkos apa, a polgárháború iszonyának képei. Megveretve, imádságos könyvével bújdosik s az erdőkerülőkkel, kik foglyul ejtik, inkább a révpartra jutott hajósnak nyugalmával, mint a hajótöröttnek kétségbeesésével beszélget. Szintén ezzel a nyugalommal engedte át trónját, megfosztva gyermekeit örökségöktől, a Yorkoknak; ezzel törődik bele végső bukásába;

Alattvaló még trónt nem vágya úgy,
Mint vágyok én: alattvaló legyek!

De ő királynak született, s királyul kellett volna helyt állnia.

Azonban épen gyarlósága a jellemző erőnek mily hatalmával van időről-időre kiválósággá fordítva s ezzel az ok és okozat szoros egységébe foglalva! Szívének teljes tartalma: a szinlés nélküli, mély, feláldozó vallásosság, istennek félelme, az ő akaratában megnyugvás határozza meg egész valóját. Ez alapvonás adja meg kegyes, babonás és tehetetlen alakjának mélységét. Vallásossága megadóvá teszi: minden szenvedést, a mi reá van mérve, vezeklésnek tekint a Lancaster-ház bűneiért; de egyúttal föl is emeli: szinte jóssá teszi, a jövendők képét tárja föl szemei előtt. Látja, mint lesz egykor Richmond hazája áldására, helyrehozva mindazt, mi most ő általa veszendőbe ment; de látja előbb Rikhárd rémkorszakát is, ki gyilkos kardjával kezében prófétának nevezi áldozatát. A rövid jelenet, mely Henriket Beaufort kardinálisnak, Gloster gyilkosának, halálos ágya elé vezeti, az emberi szívnek legnemesebb húrjait rezdíti meg. A lélekmardosás, melyben a nyomorúlt vergődik, a gonosz élet iszonyú végét mutatja. A tiszta szívű király előtte áll és imádkozik:

Oh te, a mennyek örök mozgatója,
E nyomorúltra nézz irgalmasan!
Üzd el a sürgő, arczátlan Gonoszt,
Ki e bűnösnek lelkit ostromolja!
Mentsd meg szívét a vad kétségbeséstől!

Esd a haldoklónak, ha lelki üdvre gondol, remény jeleül tartsa föl kezét. De az a remény jele nélkül hal meg. Warwick a rút élet következésének mondja halálát; ám a király keresztyéni alázattal sohajt föl:

Oh ne itélj! Mind bűnösek vagyunk.
Zárd le szemeit, vond össze függönyét,
S mi elmélkedjünk az ő esetéről.

Mint Schlegel mondja: a kegyes király itt az égi kegyelem képe, mely az utolsó pillanatban is azon fárad, hogy a bűnös lelket fogékonynyá tegye maga iránt. Hitét megőrzi mindvégig: halála is olyan, a minő élete volt. Isten irgalmát kéri magának és gyilkosának, mint megváltója. Nem kell magyaráznunk, mily gyarlóság e jámbor szív az ő helyzetében. Egy remete a királyi trónon ép oly tökéletlen, mint a remetekunyhóba szorúlt hős. Henrik eme tétlen kegyessége, mely imádságos könyvét forgatva, megfeledkezik kardjáról, vérrel és nyomorral árasztja el hazáját. Az isten szolgálata nem lehet romlása az embereknek. Egy kötelességének teljesítését minden többinek elmulasztásában keresi. Úgy szolgálja az istent, hogy valamennyi ördögöt elszabadít lánczáról. Lelkesűléséből egészen hiányzik az érzéki, az életnek teljességében való felfogása. Az isten képét csak a mennyben keresi s rá sem gondol, hogy e világnak is viselnie kellene azt, és neki arra törekednie, hogy viselje. Innen már megnyugvása sem lehet teljes, hiába emlegeti olykor elégűltségét. A bűntudat is beférkezik ebbe, mint a fiáról szóló jóslat tanúsítja. A fájdalom köde ül lelkén; érzi, hogy nem oda való, a hova sorsa ültette. A bánat nyomja szívét s a tragikai fájdalom szól belőle:

Bár halva volnék, hogy ha ég akarná,
Mert van-e más a földön bú-keservnél?

Mily színtelenen maradt ehhez képest Eötvös Ulászló királya, kinek konczepczióján félreismerhetetlenül meglátszik VI. Henrik hatása. A tehetetlen király is vallásos, s mindenekfölött jó családapa: szívből gyászolja feleségét s remegve szereti gyermekeit. De mindez nincs szorosabb okozati összefüggésbe hozva gyámoltalanságával, nincs felhasználva ennek magyarázatára s mintegy mentségére; így a rokonszenv, sőt az igazi érdeklődés fölébresztése sem sikerűl a költőnek.

Mig Henrik király, ki azt hiszi, hogy elég jámbornak lennie, a félszegül értett hivatás képe, addig Géza, Szász Károly Salamonjában, a kötelesség és hit belső harczának megható példája. A lelkét betöltő eszme sérelemnek érzi azt, a mit az ország javáért tennie kell. A mogyoródi csata után királylyá kiáltja a nemzet mind egy hanggal, csak Dezső püspök inti tartózkodásra. De az ő egy szava folyton viszhangzik lelkében s úgy hiszi, mikor a koronát magára engedte kényszeríteni, megsértette legszentebb kötelességét. Meg van győződve róla, hogy az átok, mely apját lesújtotta, rajta is teljesedni fog, mert az elűzött Salamon istennek fölkentje s a korona jog szerint övé. A maga bús koronázásán mennyire más, mint egykor Salamonén volt, mikor méla mosolya nem tükröze gondot, hogy a koronáról örökre lemondott. De ember tervez s – most nem az isten végezett. Szelíd jósága Salamon irányában csak egyetlen egyszer emelkedett makacs ellenállássá, mikor a nándorfehérvári görög foglyok életét mentette meg. Akkor az emberszeretet, a hűség, a szó szentségének védelme tüzelte; most szószegőnek érzi magát, ki megtörte haldokló apjának tett fogadását. Első kitámadásukra vereség lett az isten büntetése s ő remetelakban engesztelte. De végre sem kerűlhette el sorsát. Az ország java kívánta, hogy fejére tegye a koronát, mely égette velejét. Uralkodását csak vezeklésnek tekinti, melyet, mint esengve reméli, rövidre szaband a kegyelem atyja. Istent követ, embert segít, templomot épít, böjtöt tart, gyónást végez: mindhiába. Hiába a papok vigasztalása, hiába a pápa feloldozása: lelke csak nem nyughatik meg.

Igy vérze szegény szív, ártatlan vezeklő,
Nem vétek-ütötte nagy lelki sebektől,
Imáiba’ bűnnek vádolva erényét,
Könnyel oltogatva koronája fényét.

Csak Dezső püspök szavát hallja: «boldogok a békére igyekezők.» Rémes látásai vannak; egymásután jelennek meg előtte a trónbitorlók, kik bűnükért csúfosan vesztek: Péter, Aba Samu, Endre és édesatyja. Ime az ellentétes jelenségek ellentétes viziói: Rikhárd azokat látja, a kik az ő áldozatai; Géza meg azokat, a kiknek ő az áldozatuk. Nem képes tovább viselni a koronát; visszakínálja Salamonnak. Térdein esd kegyelemért a püspök előtt. Nem kívánja már azt sem, a mi jog szerint megilletné.

Ország harmadrésze nekem immár nem kell,
Beérem én annál sokkal kevesebbel.
Szűz Anya temploma – alatta egy bolt van –
Csöndes kicsi hajlék vár engemet ottan.

Így ég el, búban emésztődve, mint a csepegő fáklya. Azok, a miket e czikk bevezetésében mondottunk, tisztán éreztethetik a tragikai elemeket e bölcs és rajongó, kétségbeesett és bátor, imába merűlt és átoksújtotta herczeg megindító alakjában.

Hogy azonban az ilyen jelenségeknek s általában a fejletlen szenvedély képviselőinek tragikuma teljes-e, s hogy milyen viszonyban áll a többiekhez, arról alább lesz szó.