XVII. A szenvedély egyoldalúsága.

A fejletlenségen és mértéktelenségen kívül mutatkozhatik még a kiválóság gyarlónak az egyoldalúság formájában is. Az emberi léleknek egyik vagy másik érzése, vágya, törekvése külön, magára kifejlettnek s külön, magában érvényesűlni kivánónak látszik. Míg a szemlélőnek nem nyújtja a belső harmonia képét, magára nézve végzetes összeütközés s romlás forrásává lesz. Azzá még akkor is, ha magában nem mutatkozik mértéktelennek. Avagy első sorban, a külső viszonyok és belső jellemvonások aprólékosabb vizsgálata nélkül, mértéktelennek tetszik-e előttünk Antigone kegyelete, mely mindössze is egy meggyalázott testvér tetemét átadja a föld nyugalmának, eltemeti? Midőn azonban ezt országos tilalom ellenére teszi, az egyetemesnek fölfogásában egyoldalúságot, kötelességére nézve félszegséget s ebben gyarlóságot tanúsít. A sérelem, melyet az egyén a köz érdekén, az egyetemesen elkövet, nemcsak nála, hanem sok más alaknál is, kiket tüzesebb szenvedély hajt, ennek nem annyira túlságából, mint inkább egyoldalúságából látszik származni. Majdnem kivétel nélkül az önzetlen akarat, a nemes érzések képviselői tartoznak ide. Az egyén abbeli szilárd meggyőződésében, hogy valamely jogos eszmét képvisel, nem tiszteli a jogos eszméket összességökben, egyetemességökben. Egyetlennek szenteli magát s ennek egyoldalúlag fölfogott érdekében szembeszáll az általánossal. Legfensőbbnek tartván a maga eszméjét, föláldozza neki a másét, mígnem a megtámadott egyetemes őt magát kivánja áldozatúl. Életet, világot, kötelességet csak bizonyos oldalról tekint s törekvése szükségkép ellentétes lesz a harmóniával. Mikép történik bukása? Vagy úgy, hogy szenvedélyét, mely még magában nem mértéktelen, a helyzet kényszere nem engedi kivetkezni egyoldalúságából s akár egyik, akár másik oldalon az egyetemesnek megsértésére kényszerítvén, kikerűlhetetlen örvénybe vezeti. Szenvedélyének egyoldalúságából nincs más menekvése, mint az ellenkező egyoldalúság; ez pedig nem menekvés. Vagy pedig úgy, hogy az egyoldalú törekvés, a maga külön jogának érzetében, akadályok által ingerelve, makacsságba, daczba, mértéktelenségbe megy át s összezúzódik. A két eset nem különűl el mindig tisztán egymástól: a kényszerű helyzet gyakran makacsságot ébreszt s a dacz legtöbbnyire egyoldalú.

Hegel mindazon remekek között, melyeket az egész ó és új világ teremtett, Antigonét mondja a legkitünőbb és legmegnyugtatóbb műnek. Nemcsak általában a tragédiára vonatkozó nézeteit fejti ki Sophokles remekéből, hanem egyenesen ennek alapján fogalmazta a páthoszt, melyre vonatkozó nézeteiről egy korábbi szakaszban már megemlékeztünk. Az ő páthosza a cselekvésre törő, általános erkölcsi hatalom, a kedélynek magában jogos ereje, az észszerűségnek és szabad akaratnak jelentős tartalma. Megkülönböztetni kivánja a szenvedélytől, az alacsonynak és sekélyesnek jegyei miatt, melyek fogalmába sorakoznak; a tragikai páthoszból szerinte az önző, a kárhozatos maradjon kizártan. Szorosabban szemügyre véve megjegyzéseit, úgy találjuk, hogy ezek, tiltakozása daczára is, csak a szenvedélyhez, az érzéki hatalommal nyilatkozó eszméhez, vezetnek bennünket. Az érvényesűlő észszerűség és szabad akarat, a cselekvésre hajtott kedély ép oly könnyen veszti el nyugalmát, mint egyensúlyát. Eszméjében élve, ez által teljesen áthatva, minden áron valósítására törekedve, az egyén önzővé és kárhozatra méltóvá lehet a nélkül, hogy fenségi színéből kivetkeznék. Hiszen épen Hegel bocsátotta világgá a híres szólamot: «nagy emberek tisztessége: vétkeseknek lenniök,» s a másikat: «a hősnek nem mondhatnánk megalázóbbat, mint hogy vétlenűl cselekedett.» E mondatokkal ő maga úgy utal a vétségre, tehát a kárhozatosra, mint a tragikai páthosz momentumára. Ime, csak a fenségi színben mutatkozó szenvedély az, melyet Hegelnek a páthoszra, s később a tragédiára vonatkozó fejtegetései alapján is a tragikum forrásaúl nézhetünk. Mert ha páthoszát nagyon betűszerinti értelemben veszszük, úgy a tragikum köre igen szükre szorúl. Háttérben maradna benne a szubjektiv mozzanat, a közönségesen úgynevezett emberi szenvedély tévedése, mely öntudatos ellentétbe helyezkedik saját léte alapjával, az egyetemessel, s elszakadva tőle és szembeszállva vele, romlásba rohan. Akár épen Antigonéval is bizonyíthatunk. Csak a fölületesebb gondolkodás juthat arra az eredményre, hogy Antigone tisztán és egyedűl helyzetének áldozata. Általában bármily kényszerhelyzetbe jusson az egyén, romlása, mely csupán e helyzetből s nem egyszersmind lényének valamely gyarlóságbeli mozzanatából foly, nem lehet tragikai hatású. A kényszerhelyzetben fejlődő küzdelem benyomása csak két esetben lesz valósággal tragikai: vagy ha már e helyzetet magát az egyén szenvedélye teremtette; vagy pedig ha lelki szervezetének oly gyarlóságát hozza nyilvánosságra, mely, teljes szabadságának birtokában is, előbb-utóbb végzetes lenne rá nézve. Jusson eszünkbe, a miket fentebb a szabad akaratról mondottunk. Antigone helyzete elég kegyetlen, elég kényszerítő: bukása szinte kikerűlhetetlennek látszik. Ne fektessünk súlyt rá, hogy ezt a helyzetet is a pártharczok közt vérző, felfordúlt Thébában önmaga kereste, nem maradván meg, atyjának halála után, a vendégszerető Athén békés falai közt. Ez előzményeket figyelmen kívül hagyva, magának a tragédiának Antigonéjában is ép úgy megvan a gyarlóság, mint Oedipusban, kire Aristoteles szeret hivatkozni a tragikai tévedésnek, a hamartiának, fejtegetésénél. Helyzetének tragikai föladata nem az, hogy őt egyszerűen eltiporja, hanem hogy önmaga által semmisíttesse meg. A tragikai momentum lelkében fekszik; a helyzet, a körűlmények csak kicsiráztatják, egyoldalúságát képtelenségbe hajtják s örvénybe vezetik.

Lássuk közelebbről, miként. Kreon király Thébában, az ellenséges argosi had megveretése és elvonúlta után, kihirdeti itéletét Oedipus fiaira. A két királyfi egy napon, egymás által, gyilkolva és gyilkoltatva, húllt el. Eteokles, ki hősi életét hazájáért áldozta, legyen minden díszszel eltemetve s kisérje őt az áldozatok minden neme. A gonosz azonban soha ne nyerjen oly jutalmat, mit a jó érdemel. Polyneikes, ki honára támadott, hogy azt és isteneit tűzzel pusztítsa ki, temetetlen heverjen, s a ki eltemetni merné, életével lakoljon. Antigone azonban, kit épen testvéri szeretete hívott haza Athénből, a szigorú tilalom daczára elhatározza, hogy boldogtalan bátyjának megadja a végtisztességet. Két ellentétes kötelesség áll előtte. Egyikkel hazájának tartozik, melynek érdeke az áruló rettentő büntetését követeli; másikkal az isteneknek, kiktől a halottat elvonnia nem szabad, s a természetnek, mely szeretetet öntött szívébe testvére iránt. E kettő közűl, melyek legalább is egyenlő mértékben jogosak, ő csak az egyiket ismeri el: az utóbbit. Csupán ezt tartja szem előtt, ezt követi. Polyneikest eltemeti s Kreon előtt így védi magát:

Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,
S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,
Az emberszív számára ily törvényt nem ad.
Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
Halandó, hogy miatta megtagadjam a
Nagy istenek örök, nem írt törvényeit.
Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,
Öröktül él, s korát nem tudja senki sem;
Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,
S az égiektül érdemelni büntetést –
Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
Itéleted nélkül is.

Nem az egybevetés, a szembenálló kötelességek mérlegelése, hanem tisztán az érzés hangján beszél utóbb:

Volnék anya, ki elhúnyt magzatot sirat,
Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
Az elhúnyt férj helyett találnék másikat,
Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
De más testvért többé nem kaphatok soha,
Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
Ezért nyújtám a végtisztességet neked,
Oh drága testvér!

Mily nemes, áldozatkész, fenséges lélek, mely eszményeért ily magasztos fölemelkedéssel halni kész! A részvét, melyet bennünk ébreszt, első megjelenésétől bús távoztáig kiséri. De nem kisérheti föltétlen helyeslésünk. A szánalom daczára is be kell látnunk, hogy a maga szempontjából, mint uralkodónak, Kreonnak is igaza van; ő is olyan elvet képvisel, a haza szentségének s az igazságszolgáltatás kérlelhetetlenségének elvét, mely szintén jog szerint uralkodik. Ha vad volt is a görög szokás, mely a nagy bűnöstől megvonta a a temetést (Ajastól is megtagadta Agamemnon s meggyilkolt fiától, Mutiustól, Titus Andronicus), nagy erkölcsi érdeket védelmezett. Bizonyos tekintetben következetesebb és igazabb volt, mint az Antigone joga. Ő mindig az istenekre hivatkozik, holott ezek sem ismerhetik törekvését oly tisztán és egyenesen nekik szolgálónak, mint Antigone hiszi. E jelentékeny mozzanatra az eddigi magyarázatokban nem találunk utalást. Kreon első beszédében világosan említi, hogy Polyneikes Théba isteneit is ki akarta pusztítani. Ez isteneknek már nem lehet kedves szolgálat, ha valaki ellenségök teljes bünhödésének útjában áll, mint Antigone. Mikor a nép nekik tulajdonítja Polyneikes titokteljes eltemettetését, Kreon ismétli vádját, hogy az elitélt föl akarta dúlni a templomokat és oltárokat: mikép szállhatott volna rá az istenek kegye? A kar is, kommatikus énekében, örök jogról beszél, melyet a szegény leány merész keze megingatott. Bizonyosnak látszik, hogy ha van is e ponton Antigonének igazsága, az semmi esetre sem teljes igazság.

Az ő páthoszának egyoldalúsága tehát egészen a természeti kötelességben, a családi kötelék iránti kegyeletben fekszik. A vérszeretetben, mint Sophokles derék magyar fejtegetője, Gondol Dániel, nevezi. E családi érzés nemes képviselőjének látjuk Antigonet már a kolonosi Oedipusban. Világtalan és számüzött atyját hiven kiséri bolyongásaiban egész haláláig. Szerető kezein hordja megtört, agg alakját. Megható szavakkal, egész gyöngéd lelkét kiöntve, esd neki védelmet és sírt a kolonosiaktól. Oedipus halála után sincs nyugta Theseus királynak gondviselő kezén. Az ogygesi Thébába siet, hogy elejét vegye a testvéreire nehezedő jóslat teljesűlésének s megakadályozza szörnyű halálukat. Mert neki mindene a kegyelet, mindenhatónak is gondolja. Kreon esztelennek nevezi, mióta csak él. A csapást nem háríthatja el, testvéreire lesújt a fenyegető végzet keze: közös halállal vesztik egymás életét. Antigone minden érzése innen kezdve az egyikhez, a boldogtalanabbikhoz, a meggyalázott bűnöshöz fordúl. Már előbb, Kolonosban, a vakmerő fiú ellen fölgerjedt atyját engedékenységre intette iránta. Úgy tartja, hogy a családi köteléket nem szakíthatja el semmi a világon:

Te adtad éltét, oh atyám, s ha ellened
A rosszaságok rosszaságát tette bár,
Mégsem szabad hasonló rosszal sújtanod.
Hagyd őt! gonosz szülöttet s bosszus haragot
Ismernek mások is; de a baráti szó
Szelíd intése csillapítja lelköket.

Így eseng atyja előtt Polyneikesért; majd meg ehhez fordúl s kérten kéri, hagyja abba Théba ellen szándékolt merényét. Hiába; a bűnös áldozatúl esett balsorsának. Antigone szíve ettől fogva egészen az ő gyászos emlékével telik meg. Nem ismeri, nem említi többé vétkét; csupán azt tudja, hogy neki testvére. Kegyeletének iránta csak életével áldozhat: habozás nélkül szánja rá magát s eltemeti bátyját. Tudja is, mondja is, hogy megsértette vele a törvényt, de nem tehetett másként. Keserve, szerencsétlen helyzetének kínja egész lelkét betölti s elfogúlttá teszi mindenki iránt. Kreon elé vitetve, előbb daczosan hallgat, azután daczos feleleteket ad, mint a ki szinte büszke rá, hogy meghal, de előbb megmondja az igazat. Lázadását a törvény ellen oly érdemnek tekinti, melyért dicséretet mond rá a bölcs. Egyoldalúságát érezteti a kar is, melynek egyetlen szava sincs mentségére. Ő maga azonban oly szentül meg van győződve igazságáról s egyszersmind halálának kikerűlhetetlenségéről, hogy a megindítást, engesztelést, kérlelést meg sem kisérli. Családjának élt, családjáért fog meghalni. Kegyeletének egyoldalúsága mind szűkebb és szűkebb körre szorúl. Elein általában családi érzésének élt: apját sírjához vezette s házának végső romlását meggátolni sietett vissza. Most már Polyneikes lett egyetlen gondolatává, mely minden szeretetét, lelkének egész tartalmát magába olvasztotta. Még a tágabb értelemben vett családi érzés is e további egyoldalúságába vész. Megfeledkezik mindenről, a mi rajta kívül van: vőlegényéről, Hæmonról, is. Kreon előtt nem ő, hanem Isméne említi. Sőt a holt testvérért igaztalan lesz az élő testvérhez. A mint Isméne habozását észreveszi, ki aggódik vakmerő tervének következésein, méltatlan gúnynyal utasítja el magától. Mintha csak érzéke is elveszett volna ugyanannak az indulatnak másnemű nyilatkozásai iránt, mely a saját lelkét hevíti. Isménéből is a testvérszeretet beszél: nem a hősi és föláldozó, hanem a ragaszkodó és aggodalmas testvérszeretet. Antigone már ezt sem érti; visszautasítja. Egészen elfeledte, hogy egykor, Kolonosban, ő is ép úgy beszélt Polyneikeshez, mint most Isméne hozzá. Mennyit változott azóta! Igaz, hogy végső panaszában megint bizonyos teljességre emelkedik szeretete: emlegeti, hogy szülei tetemét is ő mosta meg s ő fektette sírba; sajnálja a soha nem hallott nászdalt, a soha nem ölelt férjet és gyermekeket. A hitvesi és anyai boldogság vágya! De e keserű búcsú általában ellentétes hősi szilárdságával; a költő, hódolva kora izlésének, inkább kiejti szerepéből, semmint siratatlan küldje halálába. Az élet sajnálatába helyezte az élénkítőt és szívszaggatót, mint Saint-Marc-Girardin megjegyzi. Az élet sajnálata idézi eléje az élet szépségének képeit, ezek között a családi élet különböző mozzanatait.

Ime Antigone szenvedélyének egyoldalúsága, melyet helyzete egész a végletig hajt. Alakját, épen tragikai oldaláról, megvilágíthatja az összehasonlítás egy rokon tárgyú magyar legendával, Bosnyák Zsófiával, melyet Tompa dolgozott föl. Sztrecsén ura, a kegyes Zsófia férje, vadúl zugolódik az isten ellen, hogy a dühöngő dögvész sorra ragadja el jobbágyait. Nem marad már sem szántóvető, sem harczos. Im most is a mezőn hét szálas testvér hullott el. A bősz várúr, daczolva a haragos éggel, így kiált:

Gyilkolni a ki tud,
A temetést se bízza másra!
S legyen bár a halott kisérete,
Hollók s farkasok éhes serege:
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!

Felesége hasztalan kérleli, hogy a hét testvérfiú hadd nyugodjék; hasztalan könyörög neki, hogy inkább fordúljon isten irgalmához. A zord ember haragja csak új átokban tör ki. Őt átkozzák, ha tíz-húsz szolgája harczban elesik mellette, s most annak, a ki ezrivel öldösi a népet, még hálát mondjon? De Zsófia éjnek idején fölkel s eltemeti a halottakat. A jótettek angyala följegyzi áldozatát, férje pedig halálra keresi a parancstörőt. Földúlatja a sírt s kihányatja az eltemetetteket. Egy gonosz szolgája elárúlja neki a titkot s a következő éjjel maga lesbe áll. Zsófia újra megjelenik ásójával; de az ég csodája látatlanná teszi. Harmadszor is hiába kér, hogy hadd porladjon, a mi porladandó. A testeket harmadszor is kivetik s az úrnő megint eltemeti őket. Keresztet is farag nekik s kezén mély sebet ejt. Míg kegyeletes munkáját végzi, az alatt a szolga által bújtogatott várúr, új istencsodájából, ágyában látja sértetlen kézzel feleségét. Hiába ad ki több parancsot; a kereszttel megszentelt föld érczkeménynyé lesz, s kapa, csákány többé nem dúlhatja föl. A kegyes asszony pedig álmot lát: saját ravatalát s százados időközökben sírboltját, koporsóját. Holtteste épen marad a messze jövendőben; a késő nemzedék, virággal hintve be, buzgó éneket mond fölötte:

Az Úr ím a kegyessel
Mi nagy csodát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten.

Látni való, hogy a két monda között sok a rokon vonás. Amott a király, itt a várúr ad oly parancsot, mely az istenfélelembe s a természet törvényébe ütközik. Két nő, Antigone és Zsófia, ellenkezésbe jönnek vele. Az is, ez is holtakat temet, kiket a hatalom arra kárhoztatott, hogy temetetlen maradjanak, s halálos büntetést szabott a kegyetlen parancs áthágóira. Az éj fátyla alatt végzik a temetést. Azonban a görög szűz nem menekűl meg a fölfedezéstől s életével lakol, míg Sztrecsén asszonya nemcsak büntetlen marad, hanem megdicsőűl. Hol van köztük s tetteik közt az a különbség, mely különböző sorsuknak okát adja? Az eltérés igen világos. Zsófia, kegyeletes munkájában, csak fenségesnek mutatkozik, míg Antigone fenségében egyszersmind gyarlónak. Mert miféle parancsot hág át amaz? Olyat, melynek semmi köze az egyetemeshez, sőt a mely vadúl szembeszáll vele; az önző dühnek esztelen parancsát, a durva önkény szeszélyét, mely istenkáromló és embergyalázó egyaránt. Majdnem alacsony érdekből fakad, mely felbőszűl pusztulásán a neki szolgáló s érte harczoló jobbágyoknak. Csak sért a nélkül, hogy bármit is védelmezne. A balvégzet mindenható forrása ellen nincs ereje, nyomorúlt áldozatain akarja kitölteni dühét. Kreon itélete más természetű. Az árulók ellen védelmezi a haza és istenei érdekét, s egy nagy bűnöst kiván példásan sújtani. Ősi szokásban gyökerezik, s a ki áthágja, nemcsak a merő anyagi hatalommal daczol, hanem megsérti a haza eszméjét is, a melynek megtámadása megtorlást kiván. Sztrecsén urának rendelete bősz fölgerjedésből fakad, melylyel szemben az ellenszegülés inkább szolgálat az egyetemes iránt. E szolgálatot végzi Zsófia: az isteni félelem és emberszeretet öszhangjának áldoz. Fenséges elszánása nem kisebb, mint az Antigonéé, mert az ég megmentő beavatkozásáról, csodájáról mitsem sejthetett; de fölfogása tisztább, érzése öszhangosabb. Nincs benne semmi egyoldalúság, semmi túlzás; még hitvesi szeretetlenség sincs. Férjével szemben, kit gyöngéden óv az istenkisértéstől, nem kihívó, nem daczos; titkon kiengeszteli még az ő bűnét is. Antigone egy eszmének áldozza magát, mely egész valóját elfoglalva tartja. Az ő természeti s Kreon állami törvénye közt megvan az ellentét; de ezt jórészben az ő elfogúlt egyoldalúsága mérgesíti kibékíthetetlenné. Az egyetemesben foglalt két eszmét elszakítva egymástól, egy ép oly örök törvényt sért meg, a milyennek hódol. Schlegel és Solger glóriával övezve látják csak meghalni, s régi eszthetikájában Greguss is e nézet felé hajlik; de a legkitünőbb és legbehatóbb Antigone-magyarázatok egyikének írója, Boeckh, nagy, majdnem kizáró súlyt fektet tévedésére, tragikai vétségére. Ezek már az okai annak, hogy míg Antigone kínhalállal vesz, Bosnyák Zsófia megdicsőűl. Amaz tragikai alak, ez meg, mint Szent Erzsébet, legendai, tisztán fenséges.

A romlás magva már Antigonénak egyoldalúságában megvan, mely Thébába vezeti vissza; az elszánt makacsság, mely itt hozzá társúl, csak végletre fejleszti, s menekűlését lehetetlenné teszi. A dacz azonban a gyarlóságnak ugyane formájába tartozó jelenségeknél olykor egészen elenyészőnek látszik. Így magát az egyoldalúságot tünteti föl teljes végzetességében s a romlás közvetetlen okáúl: Arden Enoch, Tennyson tragikai idilljének hőse is. A halász Enoch s felesége, Annie, boldogan élnek egy kis tengerparti révfaluban. Jóllét, egészség, viszontszerelem, gyermekek és tisztes munka: minden áldás házukon nyugszik. De egyszerre csapás köszönt be hozzájok: a férj eltöri lábát s míg tétlenűl fekszik, lelkét sötét bú szállja meg. A szegény ember sorsának bizonytalansága, övéinek védtelensége baj, szerencsétlenség, pusztulás ellen. Képzeletét rémképek izgatják és segítségen töri fejét. Bizonytalan vakmerőséggel akar nekik biztos jövőt szerezni, a maga veszélyével venni elejét az őket fenyegető veszedelemnek. Alkalom kinálkozván rá, elhatározza, hogy távol világrészbe indúló hajóra száll, hogy onnan gazdagon térjen haza. A szegény Annie ellenzi a tervet, nem daczczal csak kéréssel és szomorú csókokkal.

Eseng, könyörg, ha ő és gyermeki
Szivén feküsznek, el ne hagyja őt.
De mert nem önmagára, csak reá
S kicsinyjeire gondol, hjába esd,
S Enoch borongva, készülődni kezd.

El is megy; de épen ellenkezőjét éri el annak, a mit akart. Családját hosszú nyomornak, nagy szenvedéseknek teszi ki, a maga boldogságát pedig mindörökre eltemeti. A hajótörésből egy puszta szigetre vetődve, ott hosszú és kínos évekig várva szabadúlását, csak sokára kerűl haza. Annie már új család anyja lett, nagy küzdés után, de nemes elhatározásból. A visszatért nem ismerteti meg magát: dolgozva, imádkozva, szent szándékából erőt merítve, küzdi végig az élet harczát. Nemes, hű léleknek nevezi a költő s meséje minden mozzanatában annak is festi. Mi volt forrása boldogtalanságának, miben rejlik életének tragikuma? Minden áldozatra készen szerette övéit; de bús tépelődései, komor képzelgése, a sors csapása az életnek egyoldalú fölfogására, szeretetének egyoldalú törekvésére vezették. Csak a jövő biztosságára, a vagyon áldására gondolva, elfeledkezett róla, hogy a jelenlevő szeretet is támasz és védelem. A gyámoltalanoknak nemcsak reményre, de gyámolra is szükségök van. Egyoldalú fölfogással kereste boldogságukat, s míg értök fáradott, minden bajnak, veszélynek, nyomornak kitéve hagyta őket. A minek maga oly bátran eléje ment, nem lett volna szabad védtelen övéit is kitennie. Mikor a szeretteiért küzdő egyik kar kötelességét teljesítette, elmulasztotta a gyámoltalanok védelmére, ápolására hivatott másik kar kötelességét. Ezen bukott meg, nem mértéktelenség, dacz vagy makacsság okából, hanem tisztán az egyoldalúság gyarlósága miatt.

Némileg ellentétes képet nyújt Goethe Tassojának egyoldalúsága. Azok közé a jelenségek közé tartozik, a hol az ellenállás által ingerelt egyoldalúság kiválóan a dacznak, makacsságnak, heves elragadtatásnak képét mutatja. Összeütközései is inkább ezekből látszanak származni, mint magából az egyoldalúságból, jóllehet csak erre vezethetők vissza. Alfonz herczeg ferrarai udvarának kényeztetett kegyencze a költő, ki azonban csak félig él a földön, félig álomvilágában. Schlegel, a dráma bírálatában, szépen csoportosítja a történeti Tassonak azokat a jellemvonásait, melyekből képét Goethe megalkotta: «Könnyen lobot vető enthuziazmusa az életben rendkívül izgatható érzékenységnek mutatkozott; stíljének csöndes, szűzi méltósága félénk szerénységűl, művészi büszkeséggel vegyűlve; költeményei hangjában a magasztos komolyság pedig mint magányosságra és elmélkedésre való hajlam. Ezekhez járúlt még az emberek iránt szeszélyes és sötét bizalmatlanság, mely örökké gyötörte őt s nyugtalan menekvőként üldözte át az életen.» E vonásokat mind fölhaszhasználta Goethe s belőlök alkotta költőjét, e képzelődő és érzékeny, nemes és ideges, hiú és büszke alakot. Csupa képzelet és álmodozás, s finom izgékonyságában nincs semmi ereje uralkodni magán. Csak költői szeszélye, féltékeny önérzete s heves vérmérséklete vezeti. Az életfelfogás egyoldalúságát képviseli; de a ferrarai udvar, mely büszke lángeszére, még így is dédelgeti és rontja. A kényeztetés, melyben hiúsága és gyöngéi részesűltek, még jobban megzavarja fölfogását az életről, a lángész jogáról és hatalmáról. Az életnek ez egyoldalú, ideális fölfogása, a lángész korlátlan szabadságával, természetesen összeütközik a valóság rendjével. Tasso teljesen elveszti mérsékletét, mikor Antonióban saját ellentétével tűz össze, a gyakorlati érdemekre támaszkodó, komoly és megfontolt államférfival. A világfi lenéző gúnynyal ingerli őt, s a költő, mindenről megfeledkezve, kardot ránt ellene. Goethe drámája ellen sok kifogást lehet tenni, talán még azt is, hogy: nem dráma. A küzdő ellentétek hatása egymásra, a világ és élet befolyása rájok, Tasso kedélyének átalakúlása: mindez nem igazi cselekvényben, hanem csak dialogokban jut kifejezésre. Egyebet is vethetni ellene; de nem tarthatjuk találónak Bulthaupt megjegyzését, hogy a költő, drámája második felében, Tasso jellemét mind jobban elaprózza rá fordított túlságos gondjával, s gyönge oldalát nagyon is rikító színbe öltöztetvén, új Tassot vezet elénk. E beteg képzeletű, álmaiba merűlt, bizalmatlan és meghasonlott ember nem új Tasso, csak az, a kivé a régi, a szenvedély fejlődésének törvénye szerint s a viszonyok hatása alatt, szükségkép átalakúlt. Lelkének minden tartalékját elvesztvén, szemei végkép elhomályosodván a valóság iránt: egyoldalúsága végletessé lett. A Leonórának tett vallomással félszegsége elérte tetőpontját, s a fájdalom tisztító sajgása közt, Antonio barátságával, kiengesztelődik. A herczegné így jellemzi viszonyukat:

Két férfi ők, már régen érezém,
Kik ellenek, csupán mert kettejökből
A természet nem egyet alkotott.
Ha észre térhetnének önjavukból,
Barátul állva egymás oldalán,
Együtt mennének át az életen,
Erő, szerencse s jókedvtől kisérve.

Végűl észre térnek. Tasso alapjában nem lesz mássá, a darab végén ép oly kevéssé, mint annak második felében. De barátsága, Antonio iránt, egyoldalúságának legalább elismerését s ezzel eszmei föladását jelenti. E reflexióban keresett megoldás drámai értéke természetesen kérdéses. Gondoljunk arra, a mit Goethe Zelterhez írt: «Nem születtem tragédia-költőnek, mert természetem engesztelékeny. Azért nem is érdekel a a tisztán tragikus bukás, mely már eredetileg kiengesztelhetetlen».

Cordelia is egyoldalúságának, egyoldalú igazsága makacs védelmének áldozata. Szavakban fukar, kimért igazságszeretét mereven állítja atyja elé, ki az aggkornak követelő szeszélyével, támogatásra és teljes szeretetre szorúló gyöngeségével föltétlen odaadást, meleg ragaszkodást kiván. Öreg már: tetteket várni a szeretet bizonyságaúl, ki tudja, van-e ideje; hallani akarja legalább, a mi jól esik szívének. Meglepi az öregkor hangulata, mely a szeretetet többre becsűli a hatalomnál; midőn erről lemond, legalább cserében akarja adni amazért. Országát elosztja, hogy osztatlanúl bírja gyermekei szívét. Ő legyen az egyetlen előttök, csupán csak őt szeressék; nem kivánhatja-e, mikor atyjok s koronát ad nekik érte? E hangulata nem állandó; mikor csalódik a szeretetben s a durva önzés elveti előtte álarczát, lelke természetesen visszacsap az elfecsérelt hatalom vágyába. Királysága legalább az övé volt, s most ime, semmije sincsen. A lovaggal való beszélgetése közben a hálátlanság izgatja föl s juttatja eszébe újra fölvenni tisztét, melyet gonosz leányai örökre letettnek gondolnak. Háza romlásában jó leányának, Cordeliának, is van része. Szereti atyját; de iránta való szeretete kedveért sem tudja megtagadni tartózkodását, nemesen alárendelni igazságát egy szeszélynek. Lear dúsabb harmadot kinál neki testvéreinél; csak szavát vegye. Neki azonban csupán egy rövid szava van, hogy: semmit nem mond. Szeret tiszte szerint, sem többé, sem kevésbbé; ha csupán őt szeretné, nem menne férjhez. Midőn atyja szívtelennek nevezi, akkor sem ragadja el a gyermeki szívnek oly természetes fölindulása; majdnem hideg daczczal igazítja meg Leart:

Őszinte csak, mylord.

Nemcsak hizelegni nem tud, midőn ez a hizelgés szinte kötelesség és okosság is lenne, hanem igazán gyöngéd szava sincs. Nem veti magát atyja keblére, hogy visszatartsa őrűlt tettétől, bármint vágynék jobb helyre tenni őt testvéreinek megdicsért szívénél. A mily mereven ragaszkodik a szigorú igazsághoz, oly rendületlenül bízik is benne. Búcsúja hideg és szilárd:

Mit a csel rejt, kifejti az idő.
A képmutató kudarczot vall utóbb.
Szerencse véletek.

Gondoljuk meg, mily izgató hatások között ejti e nyugodt szavakat: atyjának megrendítő átka s romlásának félelmes sejtése a gonosz leányok között; másfelől a frank király megható nagylelkűsége, ki koldúsan, kitagadva emeli trónjára. Elmegy választottjával. Még melegebb szó gyanánt is átallja ajkaira venni azt, a miről, meggyőződése szerint, egy egész életnek kell beszélni. Ez életet éli is; nem késik megjelenni, midőn a szeretet tettet kiván; de már nem engesztelheti ki vele a végzetet, melyet egykor egy szavával elháríthatott volna. Gyermeki kötelességének egyoldalú fölfogása gátolja benne, hogy e kötelességet, bármily mélyen érzi, egész teljességében, szívvel és szóval, gyakorolja is. Makacsságával megsérti az eszmét, melyet szolgálnia kellene s romlásba dönti általa nemcsak magát, hanem szeretteit is.

Az egyoldalúság körébe tartoznak legnagyobb részt azok a törekvések, melyeket Vischer az erkölcsi összeütközés neve alá foglal. Érti alatta egyenlően jogosúlt elvek küzdelmét, melyeknek azonban az eszme egységébe, az egyetemesbe, kellene foglaltatniok. Ide sorozza különösen a forradalmak jelenségeit, melyeket kiváló mértékben tragikusoknak tart. Hőseik nagyobbára az ifjúság hevével, a gondolat és tett erejével, a külső és belső erő fenséges szövetségében állanak előttünk. Új rend alapítására törekedvén, az emberi haladás szellemét képviselvén, nem tisztelik a létezőnek, fennállónak tekintélyét, mely szintén szent és szükségszerű. Ilyenek Sokrates, Bresciai Arnold, Danton és a többiek. Ide tartoznék Dózsa is, ha a vele szemben álló rendet nem tünteti föl Jókai oly egészen nyomorúltnak, a pusztulásra oly teljesen megértnek, melynek a fenmaradásra többé semmi joga nincs. Ez a rend nem rend többé; az összesség érdekét semmi szempontból nem védi, meggyőződését nem fejezi ki; az egyetemesnek már semmi köze hozzá. Valóban a történet Dózsája, a milyennek e népvezért az újabb kutatások fölmutatják, sokkal tragikusabb, mint a költőé. «Általában tévedés, írja Vischer, a forradalmat bukásában, mint teljesen vétlent gyászolni; a fennállónak is megvan a maga joga. Középen fekszik az igazság. De a közvetítők épen nem tragikusok. Cselekedni nem lehet fölforgatás nélkül; a közvetítő által azonban egyszerűen semmi sem történik. Mikor a határozott akarat vétkessé lett, csak a távol jövő hozza meg a hatásos közvetítést. Antigonénak nem lehet testvérét el is temetnie, meg nem is; Kreonnak sem: kiadnia egy törvényt s aztán nem hajtania végre. De kilátás lehet rá, hogy a véres tanúlság jövendő esetekben meghozza gyümölcsét; az összeütközést eleve kerűlő mérsékletet s az állam humanitását».