XVI. A szenvedély mértéktelensége.

Már a fejletlen erőt is egyszersmind mértéktelennek ismertük meg. De nem az öszhangos emberi az, a mire nézve mértéktelennek látszik: csak az állati féktelenkedik benne, melynek kormányzására az emberi fejletlen; vagy pedig a szellemi emelkedik túl, az érzékinek nem kifejtésére, hanem legyőzésére és megsemmisítésére törekedvén. A mértéktelenség nevével különösebben másféle jelenségeket illetünk. Azokat, melyek a kiválóságot s a kiválóság érzetét mint túlságost, renden kívülit mutatják, de mint a benső, a szellemi által áthatottat s megnemesítettet. Az emberit, mint ilyet, a maga teljességében. Általok az emberi erőnek nem az állati vadsággal rokonságát, ehhez közeledését érezzük, mint inkább emberi voltában magán túlemelkedését. A páthoszban eszmei és érzéki összeolvad. Az elkapatottság, túlbizakodás, az æschylosi hübrisz ez, melynek virágzása, mint a Perzsákban olvassuk, «a balsors kalászát érleli». A hübrisz, melynek ikertestvére és szövetségese a bié, az erőszak, s örök ellensége a szofrozüné, az okosság. E mértéktelenség nyilatkozhatik szerelemben, igazságszeretetben, kegyeletben, boszúban, haragban, becsvágyban, féltékenységben, hatalomban, keservben, fájdalomban, lelkesedésben, az ember szellemi életének valamennyi irányában. A mi csak nagynak mutathatja az embert, ugyanannak mértéktelensége feltüntetheti egyszersmind gyarlóságát.

A túlbizakodó erővel kiemeli magát az egyén az emberi mértékből: hitét csalhatatlannak, gondolatát tévedhetetlennek, jogát kétségbe nem vonhatónak, érzését mindenek fölött állónak, erejét végetlennek képzeli. Mértéktelensége gyarlóság, mert alapja csalódás s a rendkívülit a rend ellenségének mutatja. A rend pedig az egyetemes érdeke, megtestesűlése s így sérelme is egyenesen az általánost illeti. Az egyénben külső és belső, eszmei és érzéki egymással bizonyos öszhangban vannak: nagy lélek nagy erővel, nagy elhatározások nagy tettekkel, nagy érzések nagy erőfeszítésekkel; de nincs öszhangban az egyén az egyetemessel. A partjain túlcsapó folyam fenséges képe, melynek vissza kell térnie medrébe.

Sophokles Ajasának példája értesse meg velünk közelebbről a mondottakat. Achilles halála után, fegyverzeteért, mint a legkiválóbb vitézség jutalmáért, versengtek Ajas és Odysseus. Ajas a görögség legelső hőse volt, ki egy ízben az egész tábort megmentette. Ennek daczára az Agamemnon és Menelaos által vezetett haditanácsban Odysseus lett a győztes. Ajas meg volt győződve róla, hogy ha Achillestől éltében kérdezik, ki nyerje a hősiség díjául fegyverét, tőle senki sem ragadta volna el. A sérelmen bősz haragra gyúlva elhatározta, hogy kardját Argos vérében áztatja meg. Éjnek idején kitört sátrából, hogy legyilkolja a vezéreket. De Pallas Athena őrűlt lázat küldött rá s elbódította: ellenségei helyett a tábori barmokra és juhnyájakra rontott, azokat kaszabolta s hordta foglyul sátrába. A mértéktelen elbizottság természetes büntetése ez: midőn az erkölcsi egyensúly felbillen, megbomlik vele együtt az értelmi is. Ajas fékevesztett dühe tiszteletlenség volt az istenek iránt: azt hitte, mig megvan karjának ereje, nincs szüksége más segítségre. Athena, a bölcsesség istenasszonya, ily tanúlságot fejt ki e példából Odysseus előtt:

Az istenek
Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha
Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod
Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz,
Mert egy nap porba sújtja vagy fölemeli
Az ember dolgát; ám az istenek előtt
Csak a jó kedves, gyűlölt minden a mi rossz.

Ajas, visszanyerve eszét, kétségbeesik a gyalázat fölött, melyet maga hozott fejére. Szégyenét nem képes elviselni. Hogyan léphetne megcsúfoltan öreg atyja elé, s mint szenvedhetné gúnyolódását a seregnek, mely előtt eddig bámúlt példaképen volt? Gyalázatát nem tudja túlélni. Büszkébb volt erejére és bátorságára, hogysem az ész szavát meghallhatta volna. Most már értené, de későn:

Jövőre hát meghajlunk majd az istenek
Előtt, és megbecsűljük Atreus fiait.
Uralkodók ők, hódolat való nekik.
Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb
Meghódol a fenségnek.

Csitúlni kezdő háborgása közt halljuk tőle a keserű életbölcseség e fenséges szavait:

Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy
Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó
Barátommá lehetne: és barátomért
Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,
Miként ha nem maradna mindig jó barát.

A mérték elve! Ajas nem tartotta meg s halálra szánja magát. Hiába hozzák eléje fiát, a kis Eurysakest; hiába esdekel neki felesége, Tekmessa; hiába figyelmezteti az istenekre. Ajasból újra kitör jellemző dacza: az isteneknek többet semmivel sem tartozik. Tisztító fürdővel lemossa szennyét: öngyilkossá lesz, mert a nemeshez csak szép élet vagy szép halál méltó. A felindúlt királyok nem akarják megengedni eltemettetését s heves vitát folytatnak testvérével, Teukrosszal. Végre Odysseus a meggyalázott hős pártjára áll, kivívja és megadja végtisztességét, s az életnek e sötét képébe a kiengesztelő elemet olvasztja be.

A görög tragikusoknak kedvelt tárgya: a mértéktelen kiválóság. Aeschylos Prometheusa egyike legfenségesebb példáinak. A hatalmas titán, nemességére támaszkodva, jogában érezve magát s erejében elbizakodva, összetűz a legfőbb istennel. Zeus mindenható erejének, mely gyötri őt, a mindent elszenvedni képes s megtörhetetlen erőt állítja ellenébe. Hasztalanok gyötrelmei, melyeknek meg kellene értetniök vele, hogy ő, a furfangos Zeusszal szemben vak bolond csupán. Hiába inti engedékenységre Hermes, hiába esdekel előtte a kar: akár a tengerhez beszéljenek, akár őt szorítsák. A titkot, melyet az isten ki akar csikarni tőle, nem árúlja el. Csak átkai vannak a fenyegetésekre, mignem a sziklát, melyhez lánczolva van, Zeus itélete örvénybe sodorja s őt magát elevenen temeti el. A Perzsák hőse a szégyenszemre haza menekűlt Xerxes, kinek dölyfét Salamisnál oly csúfos megaláztatás érte. Megtörten, férfias fölemelkedésre képtelenül érkezik susai palotájába, hol vele szemközt fenségesül emelkedik ki a végtelen fájdalmában is nemes és méltóságos Atossa királyné alakja. A köz szerencsétlenségben megjelenik Dárius király szelleme, hogy az isteni igazság és bölcseség tolmácsa legyen. Tőle halljuk, hogy Xerxes, ifjú elbizakodásában, botorul, azt hitte: a szent Hellespontot békóba verve rabjává teheti, s ember létére Poseidont, valamennyi istennel együtt, leverheti. «Nem őrület szállta-e meg lelkét?» kérdi. A költő, ki maga is ott harczolt Salamisnál, csak katasztrofáját nyújtja a tragédiának, melynek egész lefolyását Herodot írta meg. Nála olvassuk Xerxes mértéktelen elbizakodásának kitörését a susai fejedelmi tanácsban: «Zeus egének határaig terjesztjük a perzsa birodalmat; veletek együtt egy országgá teszek minden földet, Európán át, egész a világ végeig. Hallom, hogy nincs város, nincs nép a földön, mely ellenünk állhatna, ha Athént és Hellast meghódítjuk.» A döntő ütközet után Phidias abból a márványból, melyet a perzsák diadalmi emlékül hoztak magukkal, Nemesis szobrát faragta, az igazságos mérték istennőjeét, ki a világ rendjét őrzi és sérelmét megboszúlja. Aeschylosnak minden drámája, különösen Agamemnonja, tele van vonatkozással, hogy a mértéktelenséget mindig istencsapás várja.

Sophokles a szenvedély mértéktelenségét, Ajason kívül, Oedipusban és Deianeirában fejezte ki. Amaz Laios király ismeretlen gyilkosát az igazságérzetnek oly biztosságával kutatja és fenyegeti, mely csak istent illetheti meg, hogy utóbb szenvedélyét a végzetes fordulat önmaga ellen irányozza. Emez oly meggondolatlan hévvel igyekszik visszanyerni Iolétól Herkules szerelmét, hogy a Nessos vérébe mártott ruhával gyilkosává lesz férjének, a kit mindenek fölött szeret. Euripides Medeiáját pokoli féltékenység gyötri. Kiirtja az egész korinthusi királyi házat, melynek leányát Jason szerette, s hogy hűtelen férjét nyomorúlt létének utolsó vigaszától is megfoszsza, leöli saját gyermekeit. A kolchisi varázslóné szenvedélyének démoni ereje Senecának róla írt tragédiájában talán még élesebben van kiemelve, mint Euripidesnél. Hippolytosban Theseus király, házának meggyaláztatásán fölgerjedve, gyilkosává lesz ártatlan fiának.

A mértéktelenség, mely a klasszikai költészet ez alakjaiban s a modern tragikai hősök legnagyobb részében is nyilatkozik, bizonyos törekvésben való korlátlanság. E törekvés azonban, mintegy magával viszi s fölemeli a lélek egyéb tehetségeit is. A mértéktelen érzés megaczélozza az akaratot s a mértéktelen akarat a túlcsapongó képzelettől veszi táplálékát és szolgálatában kiélesíti az érzelmet, melynek sejtése szinte látássá, előérzete szinte tudássá magasúl. Csak Romeóra és Juliára, Hamletre és Macbethre, Othellora és Learra gondoljunk: miképen emelik, zaklatják, fejtik bennök akarat, képzelet és érzés egymást, s tételünk értékére nézve azonnal tisztába jöhetünk. A tragikai hatás szempontjából kiváló fontosságú következése ennek, hogy az elbizottság mértéktelenségét rendszerint a fájdalom mértéktelensége vezeti költői megoldásához. E mélység, rendkívüliség, kizáróság teszi a tragikai szenvedést oly fenségesen kiengesztelővé. A csalódás, veszteség, bukás, halál a tragikus hősre nézve sokkal többet jelent, mint az élet közönséges embereire. Többet, nemcsak azokra, kik, mint a stagirita s a franczia klassziczizmus kánona követelte, trónról buknak és koronát veszítnek, s sorsuk hatását emeli a kivételesség, a ritkaság benyomása. De többet, általában a tragikai hősökre, kik mind a kiválóság trónján ülnek s a fenség koronáját hordják. Nem külső helyzetöknél, hanem belső kiválóságuknál fogva, nem csupán látszatra, de valósággal is hatalmasabban szenvednek, mélyebben megaláztatnak s többet vesztenek, mint más emberfia. Az érzésnek e mértéktelensége, a fájdalom korlátlansága, melybe a hajótörést szenvedett akarat átmegy, tesz rájok nézve lehetetlenné bármi alkuvást sorsukkal. Kizáróságában kiszorít lelkökből minden kilátást, reményt, vigasztalást. Midőn itéletöket végrehajtja s a költői igazságszolgáltatás leghatalmasabb tényezője gyanánt jelenik meg: egyszersmind betetőzi fenségöket.

Nyilatkozhatik ez a rendkívüli fájdalom, melyet a tragikai megsemmisűlés érzetének nevezhetünk, különböző módon. Panaszban, elérzékenyűlésben, kesergésben, mint Antigonénál, ki siránkozik, hogy neki nem lesz nászdala, édes hitestársa, áldása gyermekekben; vagy Medeiánál, kinek erőt vesz bősz dühén s könnyeket áraszt szeméből a szörnyű boszú felett, melyet Jasonon áll. Nyilatkozhatik átkozódásban, dühöngésben, vad felindulásban, mint a fergetegben örjöngő Learnél, ki a világot rengető villámmal el akarná romboltatni a természet műhelyét s megfojtatni minden csirát, miből a háladatlan ember keletkezik; vagy Timonnál, mikor hátat fordít a gyűlölt Athénnek s a harag legvadabb kitörései közt dobálja el ruháját. Mintegy önként, a maguk szántából látszanak elszakadni a világtól; ez megsemmisűl rájok nézve s ők is megsemmisűlnek benne. Nyilatkozhatik e fájdalom fenséges felemelkedésben is, mint a halni készülő Ajasnál, ki utoljára köszönti a napot, a tündöklő verőfényt, a trójai forrásokat és mezőket, s szülő hazáját, Salamist; vagy Othellonál, kinek keserve felidézi harczi dicsőségének képét, s egész valójának felbomlását jelentve, úgy önti megáradt cseppjeit, mint gyógyerős nedvét a mézgafa. Megjelenhetik a lélek mámoros féktelenségében s önkinzó vezeklésében is. Mindegyikre példát szolgáltat Toldi Szalontán, hogy amaz «egy csók» mérgét elenyésztesse, majd belehal borba, szerelembe; eszeveszett fővel, búja erős házán dúl minden erővel. Majd meg a bakonyi klastromban kínnal az életét kinyújtani vágyik; szerelemért, bűnért vezekelni váltig. A kifakadások átmehetnek néma, sivár kétségbeesésbe, mint Bánk bánnál. Minde kitörésekben, különböző formákban a fájdalom mértéktelensége jelentkezik; oly fájdalom, mely egyensúlyos visszahatása a rendkívüli tévedésnek. Legyőzésére mikép lehetne csak gondolni is? A szenvedés nagysága kiengesztel a szenvedély nagyságával.

Ez a tragikai megsemmisűlés érzete: a czélját vesztett hős lélekállapota; ez szerepe és hatása. Ilyes valamit keres Schopenhauer, mikor a katasztrófa küszöbére jutott hős lelkébe pillant s mindig és kizárólag csak lemondást talál benne az élethez való akaratról. E gondolatot bizonyos erőszakoló részletezéssel fejtegeti Siebenlist, ki mesterének töredékes gondolataiból a tragédiának egy külön bölcseletét szerkesztette össze. Bármily kevéssé látszik az általánosíthatónak, úgy szólván szükségkép következik a rendszerből, mely a tragikumot, mint az élet visszásságának, igazságtalanságainak és nyomoruságának képét fogja föl, s a katasztrófában a hősre szabadulást, a nézőre bátorítást lát a végnek reménye által. A legnemesebbek is, azt mondja, hosszú küzdelem és szenvedés után a czélokról, melyeket oly hevesen kívántak, önként, szabadon és örömest mondanak le. Nem egy tragikus alaknál kétségkívül megtaláljuk ezt a hangulatot, mely a hajótörés után általában az élet ellen fordúl, föléje emelkedik s köszönti közelgő végét. De ez a kategoria korántsem kimerítő s mindent magában foglaló. A tragikai páthosz, midőn az egyetemessel folytatott küzdelmében szárnyaszegetten elbukik: semmisnek érzi az életet, de csak a maga életét mindig s nem az életet általában. Hányat marczangol a bűntudat, az eltévesztett pálya átka! Hogyan illeszszük már e jelenséget a schopenhaueri tételbe? Hogyan a kétségbeesett küzdelmet, melylyel Macbeth és Rikhárd napja kihúny? Hogyan Antigone kesergését a nem élvezett örömökről? A szabad, önkéntes, örömmel teljes lemondás az életről bizonyára feltetszik egyik-másik tragikai pálya alkonyán; de nem valamennyién. A megsemmisűlés érzete: ez közös mindegyikökkel. Czéljokkal azonosították magukat; a mint az veszendőbe megy, pusztúlnak ők is, s törekvésök mértéktelenségét szenvedésök mértéktelensége váltja föl. Panaszkodva vagy némán, fölemelkedve vagy lesújtva, de egyéniségökre nézve mind a megsemmisűlés érzetével vesznek. Hogy ez a megsemmisűlés és érzése nem mindig teljes és nem mindig föltétlen, látni fogjuk.

Visszatérve kiindúló tételünkhöz, hogy a mértéktelen akarat mikép emeli a lélek különböző tehetségeit, egyensúlyuknak megzavartatása daczára is: értető például találjuk Macbethet. Diadalmasan jelenik meg, a fifei csatából jöve, hol a Duncan király ellen lázadt Macdonwaldot verte meg, a kernekkel és galloglassokkal együtt, majd meg a norvég Sweno királyt, ki a zavarosban halászni akart. Ő a nap hőse; a sebesűlt századostól és Rosse thántól halljuk, hogy ő, egyedül ő a győztes, nélküle elveszett volna minden. Ime csak ő képes megvédeni a királyi hatalmat; vajjon nem ő neki van-e e szerint legtöbb joga is rá? A ki erejére, bátorságára, vitézségére első: állhat-e hatalomra hátrább? A mértéket már-már szeme elől téveszti. Dicsőségében, hősisége tudatában nekihevűlt képzelete mind magasabbra hág: Glamis thánja! Cawdor thánja! leendő király! A boszorkányok szavában csak szíve titkos sugallatainak viszhangját hallja. Banquo észreveszi, hogy a király szóra megriad. Mi értelme lehet más ez összerezzenésnek, mint hogy rajta kapták titkán. Borzad a szótól s Banquoval beszélgetve, egyszer sem meri kiejteni, bizonyságul arra, hogy annál többet gondol rá, hogy folyton azzal háborog. Lelkében már nemcsak az alaktalan gondolat fészkelte be magát, hanem a sikerre vezető bűn kísértése is.

Miért győz rajtam a kisértet,
Hogy égnek áll hajam, szörny-képitől,
S higgadt szivem bordáimon vadúl
Természetlen dörömböl! A való
Félelminél a képzelt rém nagyobb;
Ez eszme, melyben még a gyilkolás csak
Agyrém, valómat úgy megrenditi,
Hogy léterőm mind képzeletbe fúl,
S előtte semmi sincs: csak a mi nincs!

Még iszonyodik a gyilkosságtól. Nincs semmi sarkantyúja a szándokot segítni, mint a nagyravágy. De nagyravágyása már mértéktelen: dicsőséggel, nagysággal, elismeréssel, kitüntetésekkel nem éri be. Glamis és Cawdor thánja már; de ő nem elégszik meg azzal, a mije van; képzelete nem szabadúlhat attól, a mije még nincs. A koronát akarja minden áron; de ennek csak egy ára van: a bűn, melynek meg az egész Macbeth az ára. A bűn ellen feltámad jobb része, mely innen kezdve végig harczolva, küzdve ad föl lelkében minden talpalatnyi tért. Mily iszonyú átalakulás megy véghez benne; az önző akarat fejlődésének mily szakadatlan s megrendítő fokozatait tüntetik föl nyilatkozatai! Szívét eleinte higgadtnak mondja s a Lady is azt panaszolja rá: több benne a szeretet édes teje, mintsem hogy czéljához a rövid utat választaná. Maga, egy jobb pillanatában, a királygyilkosság előtt így tör ki:

A sors
Ha akar királynak, jó, tegyen királylyá;
De úgy, hogy én ne is mozdúljak érte.

De meg kell mozdúlnia; fölzaklatott szenvedélye áttör a mértéken. Duncan elesik s Macbeth, a lélekmardosás kínja között, félig kétségbeesve, félig biztatva magát, az öncsalás tételére jut:

A kezdett bűn istápja újra bűn.

Mintegy kényszerítve, nem tehetve máskép, halad tovább a vétek útján. Dicsőségének egyetlen részese Banquo; s háza jövőjének, a boszorkányok jóslata szerint, veszedelme az ő nemzetsége. A hős királyi valója félelmet szűl; alatta a bitorló lelke legörnyed. Utjában állanak fiával együtt; el kell őket láb alól tennie. De Fleance megmenekűl, s Banquo szelleme megjelenik az új király lakomáján. Macbeth iszonyú felindulásba, önkívületbe jő, melynek lecsillapodtával mondja:

Ez öncsalódás, a mi megcsufolt,
Csak a szokatlan újoncz félsze volt:
Gyöngék vagyunk a tettre még.

A tett tehát nem tűnik már fel előtte a kénytelenség, a valóján elkövetett erőszak színében. Már szeretné, ha elégséges, soha meg nem rettenő ereje volna hozzá. A boszorkányoknak új, kétértelmű jóslata után a megindúló erdőről s a nem anyaszülte ellenségről, a jövő látványának izgalmában, mikor hírét veszi Macduff szökésének, bőszűlten kiált föl:

Ezután
Szivem zsengéje mindenkor legyen
Kezemnek is zsengéje! Rajta mindjárt,
Tett koronázza első szándokom.

Ezután – tehát végkép elveti magától a meggondolást. A tettből, mely első szándokát koronázza, Macduff ártatlan családjának lemészároltatásából, már teljesen hiányzik a szubjektiv kényszer, még a bűnös czéltudatosság is. Csak a megvakúlt szenvedély, a vért szomjazó boszú műve az. Im, Macbeth erkölcsi érzésének teljes kihaltáig, hol nincs már rá hatása a Lady halálának sem, s egyáltalában semmi értéke az emberéletnek, a szenvedély minő fokozódása!

E rövid vázlat elég czáfolat Bodenstedt felfogására, ki Macbethben, elejétől fogva, csak a kész, megrögzött, képmutató gonosztevőt látja. A bűn természete ellen van; de megöli a királyt, mert a nagyravágyás természetében van. E természet szemeink előtt alakúl át. Már királylyá lett; de lenni semmi még, bizton lenni! Sorra kiirtja ellenségeit. Meg akarja gyilkolni még azt a jövőt is, mely valaha háza ellen támadhat; mert koronája meddő, királyi pálczája csak száraz ág, ha fia nem örökölheti. Az, hogy igazán van-e fia, a mit Rümelin hánytorgat, mellékes kérdés. Neki a hatalom teljessége kell, mely magában foglalja a jövőről való rendelkezést, mintegy az élet határán túl terjedő hatalmat; e nélkül csonkának érzi. Nagyravágyó, a jelenen és jövőn féktelenkedő akaratát lázas képzelete izgatja; létereje valóban a képzeletbe fúl. Macbeth csak félig él a való világban, félig a képzeletben, mely boszorkányokkal, holtak árnyaival, véres fejekkel s a jövendő látványaival van tele. Tragédiájában a való s az álomvilág csodás módon hatnak össze, hogy őt mindig mélyebbre és mélyebbre sülyeszszék. Schlegel jegyzi meg, hogy miután lemondott a másvilágról s lelke örök javát a gonosz kezébe adta: csak annál aggodalmasabban ragaszkodik a földi élethez; minél nyomorúltabb, annál irgalmatlanabb. Végre, Malcolm kifejezésével, egészen hentessé lesz. De mig egyfelől megborzaszt és elrémít, nem ragad-e másfelől bámulatra fenséges adományaival; gyarlóságát nem épen ezeknek mértéktelenségében ismerjük-e föl?

A fejtegetést, melylyel más helyen Romeo és Julia szerelmének természetéről részletesebben emlékeztünk meg, egészen ide alkalmazhatjuk. E mindent magában foglaló érzés alkotja a veronai szerelmesek kiválóságát, s mértéktelenségében fekszik gyarlósága. Nem tud számolni sem a családi kötelességgel, sem a közviszonyokkal, sem az élet komolyabb feladataival; mindezekre nem is gondol. Ellenállhatatlanul, minden okosság ellenére, tör mindig a legközelebbi czélra, s e czélban, minden emberi lehetségen túl, teljes kielégűlést kíván. Igy kell egyszerre saját lángjokban fölemésztődniök s az eléjök tornyosodó akadályokon összetöretniök. Így Othello is, ki nem okos, de hő szerelmű; nem könnyen gyanús, de ingerelve féltésben dühöng. Féltékenysége nem más, mint szenvedélyes szerelmének mértéktelensége; ebben csodáljuk és szánjuk őt. Hősi szívét egyszerre keményíti és töri meg, midőn Dezdemónát megfojtva, mint a tudatlan indus, botorul eldobja a gyöngyöt, mi többet ér, mint népe birodalma. Lear király meg, ki egész hosszú életét a hatalom tömjénfüstjében töltötte, azt hiszi, hogy hatalma van a szív gyöngéd felindulásait is mintegy kicsikarni, köteles adó gyanánt, s mint Zeising megjegyzi, uralkodni akkor is, mikor a külső erőt kiadta kezéből és a szeretetet ellökte magától. A szenvedély mértéktelensége mindnyájoknál átmegy a fájdalom, a szenvedés mértéktelenségébe.

Tudjuk, hogy e mértéktelenség nemcsak az önző indulatokat juttathatja tragikus lejtőre, hanem az önzetlen érzéseket és nemes törekvéseket is. Elbizottságra ragadja, erőszakosságra csábítja őket s megzavarja felfogásukat a kötelességek értéke, egymáshoz való viszonya és öszhangja felől. Vonzalom, áldozatkészség, meggyőződés szenvedélyekké lesznek, melyek kizáró uralmat nyervén az egyén felett, öszeütközésbe keverik az egyetemessel, mely nem csak egyetlen kötelesség teljesítését kívánja tőle, bármily szent legyen az, és semmi esetre sem követeli minden áron. Kemény Zsigmond Gyulai Pálja egyike a legnemesebb lelkeknek. Tele van eszményi ábránddal s magasztos tépelődéssel. Természet, tudomány, költészet vonzzák s szeretne végkép közéjök menekülni falusi magányába, Abafájára, megszabadúlva a gyulafehérvári udvarból, hol Báthori Zsigmond kegyencze és tanácsosa. De mielőtt mehetne, egy nagy kötelesség teljesítése vár rá. A fejedelem atyja, Báthori Kristóf, hajdan becsületét mentette meg, s Gyulai akkor erős fogadást tett, hogy rendületlen híve lesz neki és házának. Igéretét ismételte a haldokló Báthori István lengyel király előtt, kinek meg a Békesi-forradalom után életét köszönte. Az ifjú fejedelmet, kinek így tettel, tanácscsal, szenvedések között is, gyámolítását fogadta, nagy veszély fenyegeti. Báthori Boldizsár folyton bizonytalanná teszi Zsigmond trónját. A nagyok s a nép rokonszenve a népszerű dalia mellett vannak; de Gyulai mindennek daczára el van határozva, hogy megmenti urát. A villongás által fölingerelt kormánytanács kimondja Boldizsár halálát, ha bármely törvénytelenségre vetemednék. Gyulainak minden törekvése most már: rábizonyítani az árulást, melylyel megbuktathatja. A fejedelemnek egy elbizott olasz komédiását, ki a félelmes fogarasi grófot egy előadás alkalmával harsogó zenekarral fogadta s tüntetett mellette, börtönre vetteti. A véletlen, katonai mozgalmak, cselszövések azt sejtetik, hogy az elzárt Senno igen szoros összeköttetésben van Boldizsárral, ki érette talán törvénytelen föllépésre, erőszakoskodásra is kész s ezzel bemegy a kelepczébe. Hogy ide ragadhassa, Gyulai nagy lelki harcz után meggyilkoltatja Sennot. Ezzel azonban nemcsak czélt nem ért, hanem inkább saját sírját ásta meg. Az olasz felesége, ki neki ifjukorától titkos eszményképe volt, a léha fejedelem kegyébe jutván, boszút állt férjeért. Gyulainak füstbe mentek álmai: a féltett Zsigmond vesztébe rohant s ő maga, bűnterhelte lelkével, sohasem látta meg Abafáját. Ép az, a kit szeretett, eszközölte ki bukását és halálát attól, a kinek feláldozta nyugalmát és életét. Hála, hűség, önfeláldozás vezették: a legszentebb elhatározás. Szívének egy nemes hajlama volt az, mely, mértéktelenségében, gyarlóságát képezte. Épen nemességénél fogva, midőn túlzásában a bűnt is kötelességének ismerte, összezavarta lelkében a jó és rossz fogalmait. Kétkedővé tette felőlök s kétkedővé az emberi szabadságban. Belső harczát, s a tragikum e fajának egész természetét, megragadó erővel festi naplója, melyből a következő sorokat idézzük; «Mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet és én hálát fogadék, nem csengő igéretekkel, de néma, szilárd eltökélésben: képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak hála, s hogy ez egyedül megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet talapjairól zsarnokkénynyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet irányát, az akarat végczéljait.»

Az emberi szenvedélyeknek ez a mértéktelensége az, a mit az Ember tragédiájának álomképei is feltüntetnek. A Farao hírszomja a gúla-építő ezerek boldogságának, szabadságának, életének árán keres kielégűlést; az athéni demagóg féltékeny szabadságszeretete nagy embereiben nem képes azt látni, a mi tiszteletreméltó, csak azt, a mi veszedelmes; a bizánczi pátriárka vallásos vérszomja ép oly őrűltségnek látszik, mint az agg eretnek rajongó lelkesedése egy holt betű miatt. Igy fajúl a dicsőség vágya mértéktelenségében elnyomássá, a szabadság szeretete irígy féltékenységgé az egyéni kiválóság iránt, a hit őrűlt rajongássá, az egyenlőség öröme féktelen vérszomjjá, a tudomány zsarnokává az érzésnek, az egyéni erők szabad kifejtése alacsony érdekek hajhászásává. Mig Éva megnyugszik gyöngeségében, megelégszik mosolya birtokában, mely e földre gyönyört hoz, ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra: Ádám törekvéseit sohasem fékezi mérséklet s ennélfogva sohasem követheti megnyugvás. Kitűzött egyes czéljainak varázsa mindig a küzdelem varázsával párosúl s utoljára egészen ebbe olvadni látszik. Ez természetes is, mert Luczifer sohasem mutatja őt a czélnál, hanem mindig túl rajta. A becses eredmény a lelkes küzdő kezéből, ki megharczolt érte, már a tömegébe ment át, mely könnyen jutott hozzá és visszaél vele. Így történik, hogy Ádám annyi csalódás után, az űrben folytatott párbeszéd alkalmával, már nem is a czélban való megnyugvást keresi, a melyet lehetetlennek tart, hanem csak a feléje való törekvés gyönyörét.

Oh Luczifer, vezess földemre vissza:
Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra és boldog leszek.

Ördögi kisérője, az ember örök ördöge, megint az elérhetetlenre, a czélra, irányozza figyelmét. Ádám így felel:

A czél: megszünte a dicső csatának,
A czél: halál, az élet: küzdelem,
S az ember czélja: e küzdés maga.

A küzdés, mely épen annálfogva örök, mivel hajtó szenvedélye mértéktelen, az elértben és kivívottban, az elérhetőben és kivívhatóban soha meg nem nyugvó. Farao, az athéni demagógok, a bizánczi barátok és eretnekek, az álmodozó Kepler, a párizsi csőcselék, a londoni kufárhad, a falanszter tudósa: mindnyájan azonegy igazság hirdetői. Mindenütt ugyanaz: az örök ember és örök tragédiája.