XVIII. A szenvedély következetlensége.

A mint a kiválóság mutatkozhatik gyarlónak makacsságában, úgy mutatkozhatik az ellenkező véglet, a következetlenség, által is. A szenvedélyes törekvés sikerének egyik fő biztosítéka következetessége, mely, magát soha meg nem tagadva, magával ellenkezésbe nem kerűlve, egyenesen tör kitűzött czélja felé. Magában a következetességben rendkívül ható erő rejlik. Ha ellenben a szenvedély nem marad meg ingadozás nélkül, rendületlenül, választott útján; ha ellenkezésbe jut magával, s a világ ellen folytatott küzdelmében egy belső harcz nyomai is nyilvánosságra jönnek: a következetlenség gyarlósága előtt állunk. Az ilyen szenvedély már csak megosztott erővel viaskodhatik, vagy önmaga segít megrontani a saját munkáját. Mikép? A lelkesedéssel képviselt eszme ellen, melynek szolgálatára szánta magát, bénítólag támad fel a természeti, az érzéki ember; vagy az érzékibb szenvedély erőkifejtését teszi kétkedővé, akadozóvá a későn ébredező megfontolás. Amott magában a következetlenségben fekszik a gyarlóság; emitt pedig rendesen ennél fogva buktatja meg az egyént a mértéktelensége vagy egyoldalúsága által megsértett egyetemes. Ez az Achilles-sarok, melyen a sebet kapja s a melynél fogva a végzet martalékává lesz. Nem kell bővebben magyaráznunk, hogy e következetlenség a jellem teljességének, egészének szempontjából már nem az: a következetlenséget képviselő indulatnak, tettnek csirája, lehetősége eleitől fogva megvolt a lélekben. Eötvösnek a parasztlázadásról írt regényéből való e tanúlságos idézet: «A szenvedély ott, hol állandóság kivántatik, nem elégséges soha. Mint a golyó, melyet az ágyú magasra vetett, végre, önsúlyától levonva, földre esik: úgy, ha az indulat valakit pillanatokra elragadott is, nem maradhat senki következetes természete ellen.»

Arany János Eteléje a jóslat által kijelölt hős, kinek a hármas hét szám betöltével átadatik Isten kardja, hogy megbírja vele mind az egész földet. Testi, lelki tulajdonainál fogva méltónak mutatkozik rá. Akarata erős, karja győzhetetlen, szive fejedelmi, szeretete mély, szava szent és becsvágya végtelen. Az egész hún nép benne látja azt, ki az idők teljességében megigértetett, s ő is magában érzi a megigértet. De nagy lelkéhez méltón, gondolni sem gondol rá, hogy ne igaz úton jusson méltó helyére. Mikor bátyja megosztja vele a királyságot, hogy legyen Etele a kard, míg ő a pálcza marad, lelke tele van nemes eltökéléssel, hogy az egyezséget megállja. Buda esküjére ő is esküvel felel:

Hadak ura, Isten, az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Az áldozó oltár tüzéből felcsapó «vérharagos lángok» rosszat jelentenek: a végzet kerekét nem lehet megállítani. A két hős nehezen állhat egymás oldalán. Buda maga is érzi, hogy nem született uralkodónak, kénytelen támaszt keresni s mégis király akar maradni; vele szemben a főnek termett Etele, ki tudja, hogy csak bátyjának köszöni fejedelemségét, de érzi azt is, hogy igazi hatalmának épen ő áll útjában. Mindegyikök érzi, hogy ereje részben a másikon alapszik, s ez féltékenyekké teszi őket egymásra. Nem férhetnek össze. Gyulai röviden és találóan jellemzi viszonyukat: «Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst, s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása s tettvágya szenved a türelem fékén.» Minden arra látszik munkálni, hogy Etelét mértéktelenségre ragadja. A harczos húnok őt tekintik valódi fejedelmöknek, s a keleti császár követei is, az ő kezében tudván a kard hatalmát, csupán vele kivánnak egyezkedni, föl sem véve bátyját. Buda haragra lobban s szemrehányásain Etele is fölháborodik. De legyőzi magát s másnap jó szóval és a görög ajándék megosztásával kiengeszteli testvérét. Buda gyanakvó szivét azonban a tövis újra meg újra sérti: a hadgyakorlaton Etele ereje, a vezetése alatt álló sereg, megfélemlítő alakban mutatkozik előtte. Öcscse lelkét pedig meg-meglepi a hatalom teljességének kisértése. A mátrai vadászaton már a bölény-had martalékául látja a lova alá kerűlt Budát, ha egy perczig is késik szabadításával. Csak tétlenül kellene maradnia: s az egész hún birodalomnak ő az ura. Feltűnik előtte a kísértő Ármány Budának csonka fejével: nem volna-e jobb bátyját halálra hagynia? De csak mint a nap előtt elmenő holló, úgy röppent el az árnyék Etele igaz lelkén. Egy kopjadöféssel leszúrja a bikát s örves buzogányával visszaveri az egész csordát: Budát megmenti. Sorsának e jelenet képezi fordulóját, mely a nagylelkű igaz hősiség magaslatán mutatja. Az öreg Isten látván, hogy győztes akarattal győzi magát s megharczol a riadó haraggal: méltónak tartja rá, hogy mindeneket meggyőzzön. A Világfáján meg van írva:

Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.

Íme úrnak mutatja magát ezen is: az Isten felövezi kardjával. E kard tehát vad indulatán vett győzelmének jutalma, a lelke nemesebb felébe vetett bizodalom jele. Hozzá van kötve a világbírás; de azzal a feltétellel, hogy Etele mindig meg tudja bírni magát és következetes lesz a saját nagyságához. Megőrizve önuralmát, biztos kézzel fogja tartani szenvedélyeinek fékét. De Etele nem marad fenségében következetes. A mint a csoda-kard birtokába jut, elragadja szerencséje és indulata. Az asszonyok új czivódását elég oknak tartja, hogy elszakadjon testvérétől. Buda királylyal ezután nincsen köze semmi, ő majd otthon ura lesz jó hadának, s Buda is parancsol annak, a kinek tud. Íme már megtörte a kötést, megszegte a fogadást. Rálépett a tragikai tévedés lejtőjére, melyen nem állhat meg többé. Nem is áll meg egészen a végzetnek vakmerő kihivásáig. A Szávamenti harczból győztesen térve vissza, az áskálódó, pártot szerző, várat építő Budát meggyilkolja. Az Isten kardját, melylyel ez ellene áll, kiüti kezéből s a magáét hátúl mellig mártja a megfutamodóba. Igaztalanság, ármány, ingerlő kihivás s a harcz heve ragadták gyilkosságra; de csak elragadták. Megsérti vele saját fenségét, mely következetlenségében gyarló oldaláról áll előttünk. Kihívja Gyöngyvér átkát s a végzetet a maga, családja és nemzete jövője ellen, mert megsérti az Istent, ki csak önlegyőzése jutalmául ajándékozta meg kardjával. Jól látva egéből a gyilkosságot, szeme könnyet ejtett a húnokért:

Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
Népe jövendői számlálva Etelnek.
Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kisértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök állandó amaz erős törvény.

A nagy epikai trilogia, mely Buda halálával tragédiának indúlt, befejezetlen maradt. Csak az összeütközést látjuk, a lakolást, befejezést magában a mondában kell keresnünk. Meg is találhatjuk. A szörnyű katasztrófa nem Etelének önérzetes kijelentésére utal vissza, hogy: Budát szigorúan, de igazán büntette; hanem Gyöngyvér kétségbeesett átkozódására: veszszen ki Etele magostul Krimhilda fiában. Nem a hatalmas király föllengő lelkesűlése válik be: hogy a világ végeig kimenjen a húnok birodalma, neve, dicsősége; hanem az Isten szava, mely megszámláltnak mondja jövendőjét. A következetlenségbe esett szenvedély játszotta el, s be kell telnie rajta az örök törvénynek, mely az egyetemes ellen támadók sorsát megszabja. A költő is ebben az irányban kivánta meséjét tovább fejleszteni. A második rész elejéről maradt töredék a jóslaton kezdődik, «mely szerint Buda haláláért megjósoltatik Etelének, hogy nagy birodalma az ő halála után elenyészik.»

Etele kiválósága egy isteni küldetés betöltésére hivatott. Testi és lelki alkotása megfelel neki. De egy végzetes órában megzavarodik valójának öszhangja, következetlenné lesz saját fenségéhez s elköveti a tragikai tévedést. Schiller Orleansi Szűzének már hivatása is következetlenség magához. A természet arra alkotta, hogy kebelén maradjon s kebelét megnyissa. Élnie kellene nyájai között, a mezők csendjében, tisztelve atyját, meghallgatva derék kérője szavát, enyhet és boldogságot árasztva maga körül. De a vészes idők forgatagja magával ragadja. Szivét meghatja hazájának nyomora, melyet az angol hódító jármába vert. Senki sem reméli többé szabadulását; csak ő hisz még csodában, hogy: egy fehér galamb sasként fog a keselyűkre csapni, kik a haza testét szaggatják. A dicsőség hazájáét, a legszebbet a nap alatt, az országok paradicsomát, melyet isten szemefénye gyanánt szeret. Bertrandtól sisakját kéri; a fehér galamb ő maga. Lelkének, mely mindig az istennel, az isteni segítség szükségével foglalkozott, látása volt. Az Úr, ki mindig szerette a pásztorokat, megjelent neki s őt választotta ki csodatevő hatalma eszközévé: ragadjon fegyvert, harczoljon irgalom nélkül és meg fogja menteni királyát. A csodák lelkével ihleti, föléje emeli a természetnek; de viszont azt kivánja tőle, hogy ő is emelkedjék föléje s tagadja meg. Szivét ne érje férfi szerelme, hiú gyönyörnek bűnös lángja. Johanna felmagasztosúlva útnak indúl. Hősisége lelket önt a franczia seregbe s betölti hivatását. Fogadásához nem lesz hűtelen. A mint visszautasította otthon falusi kérőjének kezét, úgy válaszol a táborban Dunois és Lahire ajánlatára is. Hiába inti az érsek, hogy: a nő a férfi szerető társául született; ő egy más világ küldötte, melyen nem uralkodnak a természet törvényei. A király is hasztalan veti magát közbe:

Ti kis hitűk, ti elvakúlt szivűek!
Imé az ég fensége vesz körűl,
Feltárva néktek csodatitkait:
S ti asszonyt láttok bennem, semmi mást.
Szabad-e nőnek harczi mezt felöltni
S fegyverrel törni férfiak közé?
Jaj énnekem, ha isten bosszuló
Kardját kezembe’ hordozván, szivem
Egy földi emberért dobbanna meg.
Jobb lett vón akkor soha sem születnem!
Hát szót se többé, hogyha szellemem
Fölingerelve, sértni nem kivánod.
A férfi-szem, ha vágyva rám esik, már
Iszony nekem s szentségtelen merény.

Nemcsak a szerelmet, az érzés virágát, nem engedi meggyökerezni szivében, hanem megtagadja a női lélek egész gyöngéd valóját. Nem is ismeri nőnek magát; pánczélja szívet nem takar. Mint a halál angyala, irgalmatlanul, kardján pusztulást hordva, szágúldja be a csatamezőket. Nem könyörűl senkin, a kit britt anya szűlt. A wallisi Montgomery is csak egy pillanatra állítja meg; nem tartóztatja föl a pokol küldötte, a fekete lovag sem. A fenséges erőnek oly magas és hideg körébe emelkedett nő, hogy már szinte nem is tetszik annak: kiválóságában fekszik gyarlósága. Mert e rajongó és kegyetlen hősiség mily következetlennek mutatkozik egyszersmind, midőn nemcsak a nőt, a női hivatást általában, állíthatjuk vele szembe, hanem ha a természet gyermekére gondolunk, kinek egy kis családi tűzhelyet kellett volna édessé tennie. Melegítenie a szikrával, melytől most egy ország lángba borúlt. A vallás szava is, az érsek ajakán, ilyennek mutatja őt. De ő nem azt hiszi hivatásának, a mit az emberek általán; közvetetlen kijelentésnek lett részesévé, mely megszabadította a természet korlátaitól. Azonban valósággal megszabadította-e? Ha szíve csak egy perczre is gyönge lenne, mily szörnyű boszút fog rajta állani a megtagadott és megsértett természet. Igen; ne tekintsük megszegett fogadásának miszticizmusát, csak az egyetemest, mely a természeti szükségszerűséggel ellene fordúl. Hős ellensége, az angol Lionel, kit meg kellene ölnie, a csata hevében megigézi. Végzetes szerelmében a természet érvényesűl, mely azonban ránézve egy új következetlenség. Rajongása az volt a természet irányában, a természetnek elemi erővel ébredt hatalma pedig újra az rajongása irányában. Amabban női hivatását, ebben isteni küldetését tagadja meg. Egyetlen pillantással talál szivébe útat a földi érzelem, elejti kardját, zászlaját. Lionel megél, de neki vége.

Bayer és mindazok a műbírálók, kik e regényes színmű epikai machináját drámai motivumokra kivánják visszavinni, Johanna szerelmében nem a tragikai vétséget látják, hanem kezdetét bünhődésének. Mintegy véres álomból ébred a természet valóságára. Egyszerre közönséges asszonynyá lett; kimondhatatlan kínja, hogy nem lehet többé igazán az. Pestises közelségétől, érintése szennyétől még Sorel Ágnest, a király szeretőjét, is félti. Kettőnek érzi magát; de egyik lénye lehetetlenné teszi a másikat. A mint előbb szivében nem hitt, most látásában kétkedik. Az-e a bűne, hogy ölt, vagy az, hogy megszünt ölni? Nem tudja, csak a bűntudat gyötrelmét érzi. Ez zárja le ajakát atyjának, az öreg Thibautnak, rettentő vádjára, hogy lelkét az ördögnek adta el. Mért nem utasítja vissza? Schmidt Julián így felel e kérdésre: «Johanna állítólag azért hallgat, mert atyja vádló szavát büntetésnek tekinti, a mért érzésével áthágta a szentek parancsát; valósággal azonban azért, mert magába kezd szállani, kétkedés férkezik lelkébe. A váratlan, de előre érzett vád ez okból sújtja le, a nélkül, hogy egészen értené. Felmagasztosúlt hangulatának egységét elvesztette. Iszonyodás fogja el a vértől, melyet kiontott, s a melyet nem lett volna szabad ontania, mert asszony volt; és hogy csakugyan asszony, most tudja. Mint isten választott szentje a szűz egészen kötelességébe veszett; nem érezte lényének belső ellenmondását, melyet atyja helyesen felismert. Mint szerető nő, elijedve jut tudatára démoni kettős természetének, s az atyaátok csak külső kifejezése a magától való iszonyodásnak, melyet érez.» Egyik következetlensége, midőn kardot övezett, kiragadta valójából; a másik visszautasítaná hozzá, de akkor, midőn nem nyughatik meg többé benne. Belső öszhangja felbomlott, készen van a romlásra. Még egyszer diadalra vezeti végzete; de e diadalban aztán el is gázolja.

Brutust forradalomba sodorja sorsa. Eszményi álmai behálózzák borongó lelkét: sokféle szenvedély üldi egy kor óta, melyeknek nevet, hangot adni nem akar. Cassius fondor heve s zaklató szenvedélye tettre ragadják bús tépelődését. Elhatározza, hogy Cæsarnak meg kell halnia, mert nagyravágyó s a közszabadság ellene. Az ő döntő szava teszi lehetővé a merény sikerét; az ő részvéte önt reményt az elégületlenekbe, mert nevéhez Róma nagy véleménynyel van. Tiszta és őszinte, hős és gyöngéd, emberszerető és kíméletes, az igazság barátja mindenekfölött, a Stoa bölcs tanítványa. Szenvedély emészti hazája szabadságának hanyatlásán; de nem látja egyfelől e közt s az erkölcsök sülyedése közt a szükségszerű összefüggést, más felől szenvedélye épen nem forradalmi természetű. Nincs meg benne sem a kíméletlen határozottság, sem a minden eszközzel czélra törekvés, a közjóért az egyesek érdekének kész feláldozása. Sem a katona kérlelhetetlensége, sem az államférfi mélyebb felfogása. Nemcsak Cæsar szárnyalja messze túl ezekre, hanem Cassius is maga mögött hagyja. Mikor Brutus, az emberszerető és makacsul az igazság nyomához tartó bölcselkedő, élére áll a véres mozgalomnak, következetlenségbe kerűl magával. Cassius is jól tudja s ki is fejezi:

Nemes szívű vagy Brutus. Ám hiszem,
Természeted más útra foghatom,
Mint merre hajlik.

Maga Brutus szintén érzi ezt, s mikor a lelkében vívott sötét harczok után, melyekben lényének uralkodó eszméje szenvedett vereséget, a hasadó hajnallal várja az összeesküdteket, így beszél:

Oh összeesküvés! szégyenled-e,
Éjjel mutatni vészes arczodat,
Hol legszabadabb a rossz? Úgy hol találsz
Barlangra nappal, mely elég sötét
Szörnyarczodat befödni?

A kézfogás, melylyel szövetségöket megerősítik, Brutus részéről egy végzetes következetlenség megpecsétlése. Cæsart szereti és megöli: az egyetemes nem ismeri összeegyeztethetőnek az ellentéteket, melyeket az ő bölcselkedése kibékít. Az út, melyre lép, szükségképen bukásra vezet. Nemcsak szeretetét tagadja meg Cæsar iránt, hanem saját valóját is. De mégsem tudja annyira legyőzni, hogy újra meg újra elő ne törjön, új meg új következetlenségekbe keverve őt. Olyan pályát, minőnek Brutus a magáét képzeli és akarja, csak elvont gondolkodás konczipiálhat; az élet nem ismeri, nem tűrheti. A következetlenségek e lánczolatából folyik minden csapás, mely vállalatukat éri. A forradalmak élén csak olyan vezető van helyén, ki elhatározásából minden következtetést megvonni kész. Brutus mindig a maga eszményi felfogásával akar uralkodni a realitás fölött. A forradalmi szellem logikája Cassiusban nyilatkozik következetesen; de Brutus ideális elvein s életnézetén folyvást megtörik. Tragikaibb s tragikumában meghatóbb viszony nem képzelhető, mint az övék. Cassius ösztönszerűleg érzi mindig a helyesebbet, mert lelke természetes útján halad; de Brutus folyvást a nemesebbet s oktalanabbat állítja vele szemben. A hevesebb Cassius fogékony a nemesség iránt, mindig enged Brutus tekintélyének s egymás után követik el a balfogásokat. Cassius szeretné Antoniust, Cæsar veszedelmes barátját is eltenni láb alól; de Brutus ádázatnak mondja a tervet s élni marad az, a ki utóbb nyakukra hág. Sőt megfoghatatlan vaksággal engedi át Antoniusnak Cæsar véres testét s a rostrumot. «Te nem tudod, mit tészsz!» mondja Cassius; Brutus azonban azt gondolja, nagylelkűségök meg fogja hatni s egészen részökre nyeri a népet. Antonius beszédének hatása a romlás útjára kergeti az összeesküdteket. Brutus eszményi emelkedettsége ezen is csak sietteti veszedelmöket. Sardesnél halljuk, hogy inkább a sereg érdekét hanyagolja el, mintsem a föld népét zsarolná. De előtte most a seregnek kellene legelsőnek lennie a világon: ebben van utolsó reményök, ügyök sikerének záloga. Újra nem követi Cassius tanácsát, hogy várják be az ellenséget s ők válaszszák a csatatért; elvonúl Philippihez, hol tragédiájuk véget ér. Brutus utolsó szavai, melyekkel kardjába dül:

Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest!

mily éles világításban mutatják életének nagy következetlenségét. Ennyit Shakspere hőséről. Brutusnak két nevezetes mellszobra is van. Az egyik, a római Capitoliumban, antik: egy gondolkodó elmélyedt tekintetével s erőteljessége mellett is kissé méla tartással ábrázolja az utolsó rómait. Egészen az angol költő végzetes alakja. A másik Michel Angeloé, a firenzei Bargelloban. E daczosan kiszögellő csontozat, marczona alak, vakmerően hátravetett fej, büszke arczél, sastekintet: ilyen lehetett volna a győztes Brutus.

A következetlenségnek van más szerepe is a tragikumban, mint hogy a gyarlóságnak képezze külön formáját, melyből az összeütközés keletkezik. Társúlhat az a gyarlóságnak egyéb alakjaihoz, a fejletlenséghez, mértéktelenséghez és egyoldalúsághoz, mint ezeknek visszahatása. Ilyenkor nem a tragikai kitámadásnak és ütközésnek, hanem a lakolásnak, a katasztrófának oka és alkalma. Az egyén nem következetlensége által hívja ki maga ellen az egyetemest, hanem inkább hatalmának tudatára jut benne maga felett. Az érvényesűlésre, a féktelen törekvés elnyomására irányúló egyetemesnek belső nyilatkozása. Az egyén magába száll, emberi rendeltetésének és tévedésének tudatára emelkedik, hogy emberi sorsa is teljesedésbe menjen. Megtisztúlni, megváltatni kiván e magával való következetlenségben, olykor menekvését is remélve, legtöbbször reménytelenül. Mert már tovább ment, hogysem általa a végzetet kiengesztelhetné. Inkább csak eszközévé lesz az lakolásának, melylyel tartozik. Az erejét aczélozó belső öszhang felbomlik általa, szivóssága megajzik, törekvése ingadozik, hite és bizalma megrendűl: ellenének prédájává lesz. Bünhődésének első csapása az, melylyel a szilárd alapot veszti el lábai alól. A bősz Coriolán ellágyúl Volumnia szavaira; de következetlenségében, melylyel az egyetemes felé fordúlva megtagadja rettentő magát, azonnal érzi bukása kikerűlhetetlenségét. A számüzött hős, ki daczos gőggel fordított hátat a városnak, még bízott jövőjében; a megtérő csak a sírt látja már maga előtt. Borgia Lukréczia anyai szeretetében, Gauthier Margit odaadó szerelmében megtisztulásukat keresik; mindketten csak veszedelmöket találják. Mikor Bodban fölébred a testvéri érzés s vele sötét múltjának szégyene, ezzel együtt szállja meg lelkét közel vesztének sejtése is; egy gyöngéd szót kér Maróttól, mert a harcz végével fülébe már nem hat tán semmi hang. A ki látná, hogy Danton, kit a sors viharnak rendelt, tisztítni a világot, megáll a vérpadon szeretni egy kis leánynál, s hogy könny ég szemében: megjósolhatná bukását. E jelenség, az egyetemes irányában érvényesülő következetlenség az, melyre Kemény Zsigmond megjegyzése vonatkozik: Nehéz, de a következetes szörnyalakok festésénél mégis «könnyebben kezelhető eszközlője a drámai érdeknek, midőn egy szörnyeteg vagy nyomorúlt egyén, kit különben gyülöletünk vagy megvetésünk kisérne, valami emberi érzés, valami mozgásba hozott szenvedély által tisztúlni, javúlni, emelkedni kezd; de mikor már részvétünkre igényt tart, föltámad a múlt a megteremtett bonyodalmakkal együtt, föltámad a nemezis és megsemmisíti őt.»

A megtérő következetlenségnek mesteri példáját tünteti föl Vörösmarty Két szomszéd vára. Sámson Tihamér megjön a harczból s egész otthonát szétdúlva találja: családja egy szálig kiirtva, javai felprédálva. Iszonyú boszút esküszik a bűnös Káldorok ellen:

Testvérért testvér, és házatya húlljon atyáért;
Szolgák szolgáért pusztúljanak; és legyen, a ki
Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.

Fogadását rettentően beváltja. László királytól engedelmet nyer, hogy a szomszéd vár népét egyenkint párviadalra híhassa. Az elpusztúlt lakban egyedül várja őket ádáz dühével. Mily megragadó fenség van e rémes magányban! Tihamér nem tűr maga körül semmi élőt; még kedves ménjét is ledöfi. Azután egymásután öldösi le a Káldorokat. Előbb a szolgák esnek el: az óriás Sundó, társaival. A két Káldor-ifjú, Petur és Ipoly, tévedésből egymás gyilkosa lesz; a harmadik, a szelid Simon, bősz ellenségök csapásai alatt a szegény Enikőért esdve húll el. Maga az öreg várúr is áldozatává lesz Tihamér dühének. Boszúja kitöltve: mindent feláldozott neki; még csak Enikő van hátra. Kiölt magában minden emberit. Mint a vadállatnak, csak a vérben tellett kedve. Így indúlt Ságvára felé, melynek egyetlen lakója már csak a bús Enikő volt. Ezen akarta betölteni fogadása utolsó betűjét. De a mint a kihalt, néma várban megpillantotta a bájos szűzet, ki, az öreg Káldor pánczéljában közelgő Tihamért atyjának gondolva, kebelére omolt s csókolta a jéghideg érczet: a boszúálló, kemény szív megdöbbent.

Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától,
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A szépség könyvét kinyitá harczsorsa előtte,
S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.

A hervadó leányban, ki fölébresztette szívének szánalmát, gyöngéd érzéseit, nemes következetlenségét: nemezise állott előtte. Megjelent végzete, nem a zord és mindent eltipró erő, hanem a megható ártatlanság és elbűvölő szépség alakjában. Ebben érezte tettei bérét, véres boszújának igaztalanságát, azt, hogy van hatalom erősebb az erőnél, mely felzaklatja az irgalmatlan irgalmát. A gyűlöletet, a boszút tette czéljává életének, s íme most egyszerre egy más czél gondolata hódította meg lelkét. A szépség képe más czélt éreztetett vele; de akkor, mikor ez már nem boldogságává, csak bűnhödésévé lehetett. Azzá is lett. Enikő szívét megszakította a kétségbeesés s végszava találkozóra hítta Tihamért éjfélkor s éjfél után. A levente sírjába nyugtatta; de vádló, örömre hívó és kétségbeesésbe sújtó képét nem temethette el. Árnyéka, végsóhaja nemezisévé lett. Megjelent neki az elpusztúlt várban, meg önásta sírjában, melybe menekűlni kivánt előle. Kiűzte mindenünnen, ki a messze világba. Igazán és szépen írja Kemény Zsigmond, ki Gyulai előtt, Vörösmarty fölött tartott emlékbeszédében, leghatározottabban mutatott e költői beszély rendkívüli szépségeire: «A szenvedély, mely e két szomszédvárt minden élő lényével együtt a föld színéről elsodorta, oly nagyszerű és szabálytalan volt, mint a mily tragikai és borzasztón felséges a költői elégtétel, melynek kiszolgáltatásakor Vörösmarty lángesze saját magát haladta túl.»

A következetlenség, mely ekként a nemezis eszközévé lesz, nem mindig ily módon, magába szállva, tévedését beismerve, kiválóságával az egyetemes felé fordúlva mutatja az egyént. Olykor csakis következetlennek tűnteti föl magához, a nélkül, hogy egyszersmind megtérő lenne. Lelkének valamely rejtekező érzését, elnyomott indulatát a körülmények hirtelen kiszöktetik, s ő ez által megtagadva magát, megbénítva erejét, martalékává lesz végzetének. Annál kikerűlhetetlenebbűl, mert a mint egész pályája sérelem volt az egyetemes iránt, úgy következetlensége, a benne nyilatkozó érzés vagy törekvés, szintén az, csakhogy másnemű. Ilyen alak Biberach, kinek jelleméből különben hiányzik a tragikumnak fenségbeli alapja. Erkölcs, igazság, szeretet nem léteznek neki; csak a haszon az, a mi gondolatait és tetteit vezeti. Szerencsevadász kalandor, ki járja a világot s mindig oda kancsalog, a honnan többet remél. Urát, a meráni Ottót, szolgálná; de a bonyolódó viszonyok között, a közeledő zivatarban nem akarja koczkáztatni bőrét s Bánk bánnak és a békétleneknek is árulkodik. Egész életében hideg és ravasz számításával tartotta fenn magát. A növekvő veszély, melynek kikerűlésében nem bizonyos, ingerűltté teszi; haragját csak fokozza, hogy nem is volt érdemes e kelepczébe kerűlni, mert Otto fukarsága semmi igéretét nem váltotta be. A jó tanácsért hozzá folyamodónak kereken felmondja a szolgálatot:

Most hát sziszegj azon gödörben, a
Melyet magad véstél magadnak. Azt
Csak meg fogod nekem bocsátani,
Hogy érted én is abba esni nem
Kivánkozok.

A gyávaság, melylyel szavait Otto fogadja, majd meg kardjával való fenyegetőzése még jobban felingerlik a kalandort. Egészen megfeledkezik magáról, talán legelőször életében. Önfeledt heveskedése közt kitör belőle, hogy a herczeg gazságát elárúlta Bánknak, s Fülöp király meggyilkolását is szemére veti. E félelmes titokban ketten részesek. A ki folyton számításának biztosságából élt, elfeledkezik róla, hogy a mindenre képes kétségbeeséssel áll szemközt. Hogy boszantsa Ottót, árulójának hánytorgatja magát s emlékezteti arra az örökös veszedelemre, melylyel az ő élete fenyegeti. Hirtelenkedése rögtön meg is boszúlja magát rajta. A ki minden bajt oly óvatosan kerűlgetett, elvesztvén nyugalmát, most maga rohan bele, mintegy vakon, a kardba. Csak egyetlen pillanatra lesz következetlen számító, furfangos és hideg magához, s ez az egyetlen pillanat már meghozza vesztét. Otto kardot ránt és leszúrja.