XXV. A természeti törvény mint sértett.

A természeti törvény nem csak oktalan kényszer s egyensúlyozó erő gyanánt szerepelhet a tragikumban. Nemcsak mint vaksors s mint az erkölcsi rend őre, mely ennek sérelmét nem megtorolja, hanem még csirájában, úgy szólván lehetőségében elnyomja. Maga is lehet sértett. A világrendnek az az oldala is, mely kiválólag természeti törvényekben határozódik, szenvedhet valóságos sérelmet s visszahathat az egyénre az egyetemesben. Itt már valódi kihivás, valódi sértés, elkövetett vétség az, a mivel találkozunk. A kiválóság, a szenvedély oly viszonyokat támad meg, melyeknek alapját megmásíthatatlan természeti törvények képezik s a melyek épen ezeknek révén nyertek örök erkölcsi szentesítést is.

Hogy Oedipus királynak ide vonatkoztatható egyik indítékát ezúttal mellőzzük, ily természetű a Mirra-monda, melyből Alfieri leghíresebb szomorújátékai egyikének tárgyát merítette. Ciniro, cziprusi király leánya, Mirra, őrűlt szerelemre gyúl tulajdon apja iránt. Szenvedélyétől, melynek gyötrelmét egész iszonyatosságában érzi, minden áron menekűlni kivánna; de nincs ereje hozzá. Mikor Pereo herczegnek kellene kezét nyújtania, az oltár előtt rohanják meg lelkét mind a furiák s viperaostoraikkal és sötét ábrázatukkal az erinnysek. Nyomorúlt vergődésének okát végre is be kell vallania. De csak félszókban vallhat sürgető atyjának, s abban a perczben meg is öli magát. E cselekvény némi antik talapzatra van állítva: Cecri királyné megsérti Aphroditét, mikor leányának szépségével kérkedik, s az küldi Mirrára az őrületet. Azonban ennek nincs igazi fontossága; alig valami köze a benyomáshoz, melyet a tragédia ránk gyakorol. Csak Mirra eszeveszett szenvedélyét, borzasztó küzdelmeit s ezek folytán félelmes pusztulását látjuk magunk előtt: mindez eléggé megtetézi a tragikai megrendülést. E szenvedély természetellenes; oly törvényt sért, mely nem csak erkölcsi, hanem kiválóan természeti is. A szenvedélyből látjuk eredni a nemezist; hogy az maga valami külső vagy külsőített okból ered, teljesen mellékes. A tragédiának egy szellemes elemezője Grimm Herman, nem fektet súlyt az alapjáúl szolgáló viszony természetlenségére; azt vitatja, hogy Mirra szenvedélyében elég általán egy meg nem engedett szerelmet látnunk s szükségtelen is más szempontból tekintenünk. A tévedés felől, mely e nézetben rejlik, igen könnyen felvilágosít a szomorújátéknak két nevezetes jelenete. Az egyikben Mirrát, kinek épen össze kellett volna kelnie Pereoval, mikor örjöngő láza kitör rajta, vigasztalja az anyja.

Cecri: Mig élnem adatik, virasztom élted’.
Mirra: Virasztod? És te? Látnom mindörökké
Előttem, két szememmel, tégedet?
Borúljon az örök sötét reájok
Inkább, vagy ássam én ki üregökből
Saját kezemmel őket.
Cecri: Ég, mi ez?
Mit nem kell hallanom? Iszony beszéded!
Engem gyűlölsz tehát?
Mirra: Téged, te fő,
Egyetlen és örök forrása minden
Nyomoromnak.

A másik jelenet maga a vallomás, melyre Ciniro király leányát sürgeti. A szerencsétlen ott nyög előtte.

Mirra: Anyám az áldott, a ki kebeledre
Borúlva halhat egykoron!
Ciniro: Boldogtalan? Talán?…

Örökké kérdés marad. Mirra megöli magát, mielőtt az iszonyúan durva szó elhagyná ajakát. E két jelenet hatása, melyben az egész benyomás tetőzik, épen abból az eszméből fakad, abból meríti megrázó erejét, a mit Grimm el kiván okoskodni a tragédiától. De képzelhető-e más, bárminő meg nem engedett szerelem, ezen az egyetlen egyen kívűl, mely már az egészen ki sem ejtett vallomással ennyire meg lenne érve a katasztrófára? Mikor Mirra dadogni kezd Ciniro előtt, a tragikai megrendűlésnek már azon a fokán vagyunk, mint mikor Othello megöli Dezdemonát. Miből meríti a félig kimondott vallomás a tragikai vétségnek azt az erejét, a minővel a gyilkosság hat ránk? Mi fogadtatja el velünk Mirrának félszavát s Ciniro megdöbbent kérdését a tragikai fejlődés tetőzetéűl? Semmi más, mint annak a viszonynak természetlen természete, melyen az egész konczepczió nyugszik.

Ugyane motivummal találkozunk Ford Kár hogy szajhájában, Shelley Beatrice Cencijében s a Kalevalának Kullervo-epizodjában. A magunk irodalmában a XVI. századbeli Apollonius királyfit, az újabbak közűl pedig Vörösmarty Vérnászát említhetjük, melyben Telegdi saját leányát, Lenkét, veszi nőűl, kit gyermekkorában kitétetett s a kivel ismeretlenűl találkozik. Némi változattal Szigligeti Dienese is fölhasználja szint ezt az indítékot. Mindakét szomorújátékban a természetellenes érzésnek, a tragikai ironia által a természetes érzés fölébredése lesz nemezisévé. Az atyai szeretet támad föl hőseikben s épen ez vezeti őket bukásra. Az egyetemes, mely kiválólag mint természeti törvény sértetett meg, a természeti törvény érvényesűlését használja lakoltatásukra.

Kiválóan a természeti törvény sérelmét mutatja a görög Medeia-monda s a tragédiák, melyeket Euripides, Seneca, Corneille, Klinger és Grillparzer ebből a mondából merítettek. A kolchisi királyleány, ki Jasont hazájába követte, vétkekkel terhelve miatta lelkét, azon a ponton áll, hogy egyedűl taszíttassék ki a világba. Jason otthonra vágyik s a félelmes varázslónéval nem fogadja be Hellas. Kedvese a korinthusi királyleányt akarja feleségűl venni s még gyermekeitől is megfosztva bocsátani úttalan útjára régi szeretőjét. Medeia mérgezett nászruhát küld az új menyasszonynak s Kreusa a lángok martaléka lesz. De ezzel még nincs kitöltve boszúja: oly nyomorúlttá akarja tenni a hűtelen Jasont, a milyenné ember csak lehet. Megöli saját gyermekeit is. Az anyai szeretet erkölcsi hatalmában egy örök és általános természeti törvény nyilatkozik. Midőn Medeia, egyéni sérelmén felbőszűlve, elköveti szörnyű vétségét, ezt a törvényt sérti meg. Boszúvágyó kétségbeesése elhallgattatja benne az anyát, fölforgatva a természet rendjét, mely az anyai szeretetet a legelemibb, legállandóbb, legerősebb hatalmúl oltja be a női szívbe. Ép oly elemi, mint általános természeti törvény nyilatkozik benne: az oktalan állat is ápolja, védi kölykeit. Ugyane törvényt sértő példáúl idézhetjük az első Brutus mondáját, ki a római köztársaság biztossága érdekében halálraítélte fiait. E tárgyat Alfieri és Voltaire használták föl; az utóbbinak, kinek drámáját németből Kisfaludy Károly magyarra is lefordította, tragikai stílje különösen illik tárgyához: több benne a pompa és szónoklat, mint a természet. Némi rokonságban áll hősükkel Shakspere Brutusa is: a második Brutus, kit amaz elsőre emlékeztetve szólítanak tettre a titkos felhivások. Az gyermekeit áldozta föl a közszabadságnak, ez atyai barátját. Politikai rajongásból megölte Cæsart, kinek «angyala volt».

Oh itéljetek
Ti istenek, miként szerette őt! –

mondja Antonius. Maga Brutus is, midőn az elkövetett gyilkosságot védelmezi a rostrumon, kérkedik szeretetével áldozata iránt: «Ha valaki van ezen gyülekezetben szíves barátja Cæsarnak, annak mondom, hogy Brutus szeretete Cæsar iránt nem csekélyebb, mint az övé». Idealizmusának mily mélységes természetlenségét tárja föl e nyilatkozat!

Mindezekben a tárgyakban a tragikai összeütközésnek vagy alapját képezi, vagy legalább erejét fokozza a természeti törvényen elkövetett sérelem. A vérközösség kapcsa: természeti forrása a családtagok erkölcsi viszonyának. Ha e kötelék sérelme is oda sorakozik a tragikum tényezői közé: a megrendítő benyomás kétségkívül fokozódik, mert oly hatalmat látunk fenyegetve, mely a legáltalánosabb, legjótékonyabb és leggyümölcsözőbb. Minden szerencsétlenségünk utolsó menedéke ez. A különösen félelmes, megrázó, mely ilyféle tárgyaknak már természetében rejlik, vonzza a tragikus költőket, Aeschylos és az Atridák óta, családi összeütközések feldolgozására. E mozzanat teszi erősen tragikai benyomásúvá az Árpád-ház történetét, melyben oly gyakorta áll szemben atya a fiúval s száll harczra testvér a testvérrel, s a melynek rokoni tusái egy családtalanúl maradt, szűzességet fogadott királyleány magányos imáiban hangzanak el, mint az Atridáké a taurisi Iphigéniában.

A természeti törvény sérelmet szenvedhet oly törekvések által is, melyek anyagiságunk kötelékeinek széttépésére irányúlnak. Az ember vakmerő kézzel el akarja mozdítani a régi határt, a meddig uraságunk terjedhet a természet fölött. E gondolatot példázza az Ikarus-monda, melyből Tompa egyik legszebb költeményét merítette. A víz szélén űlvén atyjával, sokért okolják a végzetet. Csábítja őket a túlpart, a tengernyomta távol, melyet sem át nem repűlhet, sem meg nem lábolhat, ki földre született. Hogy a bús sziget homokját elhagyhassák, szállniok kellene. Merengésök közben lepi meg őket a vakmerő gondolat:

Teremts magadnak
Mit természet, sors megtagadtak!

Szárnyakat készítenek s repűlni kezdenek. Eredetileg csak szabadúlni akartak; de Ikarust csakhamar elkapja a szabadság mámora. A magasba emelkedve nem lát többé határt maga előtt. Már nem elég neki az sem, hogy íme urává lett a légnek. Azt «illetvén, mi illethetetlen», az egész mindenség fölé törekszik, annak központjába, föl a napig. Itt elolvadnak szárnyai s utoléri a bukás. A természeti kényszer ellen küzdő szellem tragikuma. A végességgel való küzdelemnek egy idevágó érdekes példáját említi Gregorovius is Hadriánjában. A szellemeknek az a nagy zavara, melyben az emelkedő keresztyénség s a sűlyedő pogányság találkoztak, sok csodálatos rajongót szűlt. Ezek közé tartozott Peregrinus Proteus is, ki a halál megvetését s a fölötte való győzelem lehetőségét hirdette. Tanítványait maga körűl gyüjtötte egy holdvilágos éjtszakán, hogy meggyőző bizonyságát szolgáltassa előttök tanainak. Fölhág a máglyára s viharos beszéddel gúnyolja az alvilág hatalmait. Megragad egy lobogó fáklyát s meggyújtja maga alatt kathedráját. Bizton várta, hogy az ég csodája meg fogja menteni; de hiába, a fa lobbot vetett s a mestert menthetetlenűl elragadta a megvetett halál. Ez elbeszéléssel eszmei tartalom tekintetében rokon a Simon mágus mondájának befejezése. Simon a kétkedő Nero császár előtt be akarja bizonyítani isteni hatalmát s késznek nyilatkozik az égbe repülésre. Démonjai fel is emelik a levegőbe, de Péter apostol az Úr hatalmával, ki a természet rendjének alkotója és őre, leveri őket s a mágus földre zuhanva szörnyet hal.

Ime a természeti törvénynek különböző irányú jelentkezése. Helye, feladata, munkája az egyetemesben, melyre Vörösmarty gnómája vonatkozik:

A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél:
Benne az Istennek képe leírva vagyon.