XXIV. Az egyetemes: mint természeti törvény.

A természetről szólunk, mely legyőzhetetlen hatalmát az egyes ember ellen zúdítja. Miféle jelenségek fejezik ki e hatalmat legszembeötlőbben, legérezhetőbben, legmegrenditőbb alakban? Kétségkívül a nagy természeti forradalmak s elemi csapások. Velök szemben a legnagyobb emberi erő is tehetetlen s pusztulásra szánt. Az özönvíz, melynek borzalmait Michelangelo festette a Sixtinában; a természeti erőknek az a rettentő háborgása, mely Sodomát és Gomorát tűzesővel rombolta szét s az egész Sziddim völgyét a holttenger hullámai alá temette; a Vezuv borzasztó kitörése, mely Pompejit és Herculanumot izzó hamuval borította el; az iszonyú pestisek, melyeknek Thukydides és Boccaccio oly megrendítő rajzát adják; éhségek a milyet Manzoni ír le: ezek és hasonlók, földrengések, tengeri viharok, tűzvészek, vízáradások s mindenekelőtt a halál tartoznak ide. Az emberi szellem mindebben az egyetemes nyilatkozását, isten akaratát látja. A bennök rejlő veszélylyel daczolást istenkisértésnek mondjuk.

A természeti hatalmaknak ilyen ellenállhatatlanul romboló és megrémítő jelenségeit a költők gyakran szövik be motivumul cselekvényeikbe, nem mint a tragikai katasztrófa tényezőit, az egyetemes végső győzelmének fegyverét, hanem csak általában a tragikai hangulat és benyomás emelésére. Az emberi tehetséget meghaladó hatalmak jelentkezését éreztetik bennök, az emberi erők harczának mintegy sötét hátterét, mely mindent eltiporni képes s mindent magába olvasztani készűl. Jókai különösen feltünő kedvvel és gyakran sző be regényeibe ilyen indítékokat: nevezetes elemi csapásokat, emlékezetes természeti veszedelmeket. Igy dolgozta föl az 1763. komáromi földrengést (Elátkozott család), az 1831. felvidéki halálos járványt (Régi jó táblabirák), az 1838. budapesti nagy árvizet (Kárpáthy Zoltán) s egy tiszai áradást (Új földesúr), az 1863. országos inséget (Szerelem bolondjai) s egyebeket. Az északi ballada is szereti az ilyen vészes mozzanatokat. Van egy német eszthetikus, Grube, ki Goethe balladáiról és Schiller románczairól írt könyvében, «a természet elemi erőinek közvetetlen nyilatkozását s hatásukat az emberi lélekre» a ballada szükségképeni tartalmául jelöli ki s épen ezekben találja egyik sajátos, a rokon költői fajoktól megkülönböztető vonását.

Ránk nézve azonban fontosabbak a tragikai költők. Julius Caesarban a gyilkosságot megelőző éj a borzalmak egész sorával terhes. A földtömeg úgy reszket, mint a nád s gyilkos tűzzápor állja útját az embereknek: Casca és Calpurnia festik részleteit. A megreműlt oroszlán az utczán kölykezik s az éjmadár a köztéren víjjog és huhog; menekülők csoportja lángban ég; a sírok megnyilnak s felvetik holtaikat; a fellegek között tüzes vad férfiak harczolnak, hogy vér húll le a Capitoliumra. Vészhirdető jelek a föld szakának, melyre szállanak. A boldogtalan Lear király körül, ki a fenyéren bolyong, vad förgetegben tombol a természet. Kent mondja, hogy mióta férfi lett, ilyen tűzáradást, a mennydörgésnek ily szörnyű kitörését s ily iszonyú vihar dörömbölését nem hallotta. Míg V. László álmatlanúl küzködik lelkiismeretével, a sűrű, sötét éjben dühöng a déli szél s Budavár magas tornyán élesen csikorog az érczkakas; dörög a menny s a megszakadó felhő tüzet, patakot, zugó sebes özönt áraszt. Minde képekben, tüneményekben a természet nem egészen vak és oktalan erő gyanánt jelenik meg, hanem bizonyos erkölcsi, vagy legalább az erkölcsivel érintkező hatalom kifejezése gyanánt. Julius Caesarban a természet félelmes rombolása valóban egy nagy ember kényszerű vesztét hirdeti, ki félelmessé lett az erkölcsi rendre.

Koldús ha vész, nem tűn fel üstökös.
Ha fejdelemnek halni kell,
Lánggal jelenti azt az ég maga.

Learben már egy lépéssel odább jutunk az erkölcsi felfogás felé. Az ősz király így beszél az elemek csatája közt:

A nagy istenek, kik ily réműletes
Dörömbölést tesznek fejünk felett,
Hadd leljék fel most ellenségöket.
Reszkess, nyomorú, kit még utól nem ért
A törvény keze eltitkolt bűnödért!
Nyilatkozzál, elzárkozott bűn,
S feltárva rejlő tartalmad, kiálts,
Hogy irgalomra bird ez iszonyú
Törvényszolgákat.

A dühöngő elemek tehát törvényszolgák, kik a rejtező vétket kutatják. Az erkölcsi felfogás még homályos: egy mindentudó igazságszolgáltatásnak keresnie kell a bűnösöket, az istenek nem ismerik ellenségeiket; de a természeti világ vonatkoztatása az erkölcsire, s e vonatkoztatásban az erkölcsi mag már szembetünő. Még inkább az V. Lászlóban. A vihar itt az egyetemesnek háromszoros erejű és jelentőségű kifejezése. Egy az, a mire Greguss oly szépen utal: a külső képben mutatott belső. «A háborgó természet a király háborgó lelkének külső képe: az ő lelkében is a bősz elemek tusakodnak, üvölt a szél, csapkod a zápor, villámlik és mennydörög, csakhogy benne a rossz lelkiismeret mennydörgése szól, a czikázó villám az ő esküszegését világítja meg rémesen belső valóját a késő bánat zápora verdesi, azon csitíthatatlan félelem szélvésze járja át, hogy véres itéletének átka előbb-utóbb mégis eléri, s a zúgó elemek mintha egyre a megsértett nemzet boszúállását zúgnák fülébe.» Ez egy; de az elemek felzúdulása érezteti velünk bizonyos közvetetlenségben is az ég haragját a zsarnok ellen, ki ártatlan vért ontott. Maga is érzi, hogy a szolga biztatása: «csupán a menny dörög» ránézve nem vigasztalás, hanem szörnyű itélet. Az egyetemesnek ez a közvetetlen nyilatkozása nemcsak a gonosznak vesztét hirdeti, hanem támogatást is a jóknak: módot nyújt a fogoly Kanizsa és Rozgonyi menekűlésére. A természeti és erkölcsi mind közelebb jutnak egymáshoz, amannak tüneményeiben egyre világosabb kifejezésre jut emez. A Golgotha tragédiájának rémes sceneriája: a meghomályosodó nap, a templomnak ketté hasadó kárpitja, a földindulás, a megrepedező kősziklák és megnyilatkozó sírok, a kettőnek teljes egybeolvadását mutatják a keresztyén világnézletben.

A hol nem jut is az egyetemesben az erkölcsi felfogásnak ily tág tér, ily határozó befolyás: az emberi szellem ott sem nyugszik meg egészen magukban a puszta természeti tüneményekben, mint merő esetlegekben. Minden erkölcsi vonatkoztatás tulajdonképen magyarázatát keresi s okát igyekszik megtalálni a jelenségeknek. A romboló, vészes erők nyilatkozását eredményekül, hatásokul fogva fel, általánosítható magyarázatul előáll a sors, a végzet képzete. A fátum, mint az egyéni önállóság, szabadság, törekvés ellentéte s tagadása. A természeti törvény, mint az egyetemesnek uralkodó tartalma, mint az élet legfőbb kormányzója jelenik meg e felfogásban: általános romboló hatalom, az embernek örök ellensége. Az ősi görög felfogás szerint még az istenek is, kik voltakép e törvény képviselői, egyszersmind alárendeltjei is. Aeschylos Prometheusában olvassuk:

Prometheus: Furfang a Kényszer ellenébe gyönge.
Kar: S ki az, ki Kényszer útait kiszabja?
Prom. Három Moira és a nem felejtő Erinnysek.
Kar: S gyengébb Zeus miként ők?
Prom. A végzet ő reá se tesz kivételt.

Hogy mennyire tele volt képzeletök a végzettel, kitetszik abból, hogy mily sokképen nevezték el fogalmát. Adraszteia, moira, pótmosz, aisza, heimarmené, peprómené: mind őt jelentik.

Kikerűlhetetlenűl találkozik vele mindenki a halálban. Az egyetemes mulandóságnak e komor gondolatát tolmácsolja a Viharban Prospero, midőn a Ferdinand és Miranda előtt felidézett csodalátványok eltűnnek:

A mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom.

Mindenre s mindenkire az elmúlás, a halál vár. A buddhista mithologia Marája a világ s a testi gyönyörök istene és egyszersmind a halál fejedelme: mert a ki élni és szeretni akar, a természetnek adós a halállal. Annak titkos erejéből vette életét, annak tartozik vele. Hiába a zúgolódás, a csalfaság, a küzdelem ellene: minden egyéni lét ára az elmúlás. A természeti kényszernek ez egyetemességében, épen az egyetemességből fakad a megnyugvásnak némi forrása. Abból a gondolatból, hogy «egy ember sem múlhatja a sírvermet, mind ahhoz járók vagyunk.» Schiller vigasztalódása elhúnyta előtt: a halál nem lehet rossz, mert hisz általános. A halálnak ez általánossága, az emberi sors közössége enyhíti félelmességét s magyarázza az emberi léleknek bizonyos végletes érzések közé vettetését vele szemben. Az egyiptomiak víg lakomáikon körülhordozzák rokonaik múmiáit. A müncheni nép egy középkori pestis iszonyú pusztításai között dalra gyújt, tánczra kerekedik és neveti a halált. Élvezni akarja az életből azt a keveset, a mi hátra van; de erre az élvezetre csak abból a gondolatból meríthet erőt, képességet, hogy: íme senkinek sem megy különben, együtt és egyenlő módon vesznek el mindannyian. A természeti kényszernek ez a személyválogatást nem ismerő pártatlansága, az élet igaztalanságaival szemben, vigasztaló is. A földi sors különbözéseit, a hatalom és nyomor, az élvezet és szűkölködés kiáltó ellentéteit a vég közössége, a benne érvényesűlő föltétlen egyenlőség által, mintegy kiengeszteli. Erdélyi János Csontvazának szavai:

Gőgben fejed ki hordod magasan,
Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
Emlékezzél meg, eltávozva, rám:
A legjobb leczkét néked én adám, –

nemcsak megfélemlítő leczkét, hanem vigasztaló eszmét is rejtenek magukban. Megpendítik a haláltánczok alapgondolatát, melyek a legtöbb műtörténetíró szerint hasonló tárgyú drámai előadásokból, párbeszédekből vették motivumaikat. Az egyházi, különösen a dominikánus művészet, a legiszonyúbb alakban tüntette föl a halált, mint az utolsó itélet ama borzalmainak ajtónállóját, melyeket Orcagna és iskolája a fantaziának oly rémes gazdagságával ábrázolt. E felfogás ellen, megragadva a halál pártatlanságában rejlő vigasztaló mozzanatot, visszahatott a néphumor s belőle fakadtak a háromszáz éven át divatozott haláltáncz-cziklusok. Közülök csak a leghíresebbet, Holbeinét, említsük. Az átalakulásban forrongó középkori társadalom visszásságai, elnyomásai, igaztalanságai a művész lelke előtt egy félszáz képre terjedő sorozatban tűnnek föl. Mindegyiknek közös megoldása a halál. Az erőszakos, leleményes, ravasz és tréfás halál mindenütt az úr: a páthosz, humor, irónia bennök egyiránt az élet semmisségét példázza. Pápa és barát, császár és koldús, lovag és rabló, boldog menyasszony és bukott kártyás, földmíves és hajós mind egy végre jut; a csont-ember ugyanabba a verembe taszítja, vezeti, csalja őket. Csak a szegény Lázárt, ki esdekelve hívja, ezt a mindenkitől elhagyottat, kerűli ő is. De a halál igazában irgalmasabb, mint a művészi szeszély e képén.

Pártatlanságában még ott is, a hol szembetünőleg igaztalan, van valami vigasztaló. Ott, a hol az erő teljességében, az ifjuság hevében s a szépség fényében ragyogó életet dönt romba. Azt a gondolatot, mely a természeti kényszernek ily durva erőszakosságaival szemben is megnyugvást, sőt fölemelkedést keres, soha senki sem fejezte ki szebben, mint Goethe, Schiller kora halála fölött ejtette ő e görög szellemű szózatot: «Boldognak mondhatjuk őt, hogy az emberi lét magasáról szállott a dicsőűltek közé. Az aggkor bajait, a lelki erők fogyatkozását nem érezte. Férfi gyanánt élt és teljes férfi erejében költözött el. Az az előny jutott osztályrészeül, hogy az utókor emlékezetében örökké deréknek és erőteljesnek tűnjék fel. Mert az ember abban az alakban bolyg az árnyak között, melyben a földet elhagyta s így marad meg nekünk Achilles örökké küzdő ifjúnak. Hogy Schiller korán halt meg, annak mi is hasznát látjuk. Sírjából erősíteni fog erejének sugalma s eleven ösztönt ébreszt bennünk, hogy a mit ő kezdett, mindig tovább és tovább folytassuk. Igy él ő majd abban, a mit akart és tett, népének és az emberiségnek.» Ezek Goethe szavai. Őt hallva, fölmerűl lelkünkben a mi költőnk képe. Petőfié, a mint az ifjúság, boldogság és dicsőség sugaraitól övezve, kezében lanttal és karddal, eltűnt szemeink elől, hogy örökké így, ebben a fenséges alakban, maradjon szemeink előtt.

Magában a halálban, mint ilyen általános, nagyot és kicsinyt egyaránt sújtó nyilatkozásában a természeti törvénynek, még nem találhatjuk meg az igazi tragikai mozzanatot, mint a hogy Zeising állítja. Azzá csak ott emelkedik, a hol legyőzhetetlen ereje valami kiválósággal, a szépség, hatalom, ifjúság, szerencse erejével mérkőzik s ezt tiporja el. Az élet öröme, a törekvések sikere, a hatalom birtoka minél inkább elfeledtetik az egyénnel létének föltételességét, azt, hogy egy megmásíthatatlan természeti törvény uralkodása alatt áll: annál közelebb jut sorsa teljességéhez, annál hirtelenebb veszély fenyegeti s annál megrendítőbb lesz bukása. A sorsnak e mennykőcsapásai, melyek váratlanúl sújtják azt, a mi kimagaslik, mint a villám a tornyok csúcsait, hegyek ormait s fák sudarát: tragikai megrendűlést idéznek elő. Ez az, a mit Vischer a világtörvény, az universum tragikumának nevez, universum alatt értvén «a tragikai összfoglalatot, complexust, mivel itt a természeti alap lép előtérbe, mig az erkölcsi szükségességnek föléje emelkedő világa, még csak fejletlenül jelentkezik csirájában, úgy hogy inkább természeti viszonynyal mint ethikaival van dolgunk.» Az egyéni kiválóság oly természetű, hogy nem sért erkölcsi eszmét, nem bontja vétségbeli ütközéssel az egyetemes öszhangját: egyszerűen a természeti kényszer nehezedik rá s érvényesűl rajta. A magasban, hová ifjú erő, szépség hiv, boldogság emel, veszélyes viharok járnak: az, a ki oda jut fel, könnyen találkozhatik velök. Az esetleg, az ellenséges balvégzet rohanja meg, mint Adonist a vadkan, mely Michelangelonak bargelloi szobrában is ott vicsorítja agyarait a haldokló ifjú mellett. A kedves Linost kutyák szaggatják szét, Bormost a vízár ragadja el. Az esetlegnek, a véletlennek az ide tartozó jelenségeknél rendesen nagy szerepe van. Nem történvén valóságos támadás az egyetemes ellen, nem érvén ezt sérelem egy bizonyos határozott ponton, a honnan visszahatása kiindúl: természetesen hiányzani fog ebből a tiszta, szemmel látható okozatosság.

Vörösmarty Szép Ilonkája, a naiv, érzelmes bájnak örökszép képe, a tragikum e formájának adja példáját, mint a székely balladákban Kádár Kata s Fogarasi István huga is. Ilonka ártatlan voltától ép oly távol van a vétség, mint a menekvés lehetősége. Hiába keresünk benne csak annyi tévedést is, a mennyit Melindában találtunk: neki módja sem lenne védeni magát. Erősebb kihívást még kevésbbé fogunk találni. Nem csábít, sőt nem is csábíttatik: a Vértes vadonában véletlen esik találkozása az ismeretlen királylyal s szíve önkénytelenűl gyúl szerelemre a deli vadász iránt. Nyugalma, boldogsága, élete úgy száll el, mint megrezzent kezéről, első találkozásukkor, a pillangó. Hallgatag érzésében, szerény és homályos vágyódásában, néma merengésében mi vétséget sem követ el: a világtörvény teljesedik rajta. Abból a természeti kényszerből, mely elhervasztja a liliomokat, folyik az ő liliomhullása is. A báj eltűnésének e képe mellé sorakozik a boldogság, fény és hatalom mulandóságának az a példája, melyet Kemény Zsigmond alkotott Csiaffer basában, a Két boldog egyikében. Hatalom és boldogság övezik budai palotájában: urának kegye, kincsek sokasága, szivek szeretete s lelkének nyugodalma. Mindez megérdemelt: Csiaffer istenfélő, vitéz, igazságos és szerető szívű. Minden ok, minden kihívás nélkül érkezik meg hozzá egyszerre a szultán halálos itélete, s a «boldog», Allah akaratában, a világtörvény érvényesűlésében való fenséges megnyugvással siet veszte elé.

A világtörvény tragikuma az, a mit a görögök az istenek irígységére, a fthónoszra, vezettek vissza. Az élet szépségéből fakadó világnézletök derűjébe sötét árnyat vetettek a természeti kényszernek bús és megrázó jelenetei. Kétszeres fájdalommal látták, mint húll el a jó, a szép, az erős a hitványak mellől. Ezt a keservet erőteljesen fejezi ki Philoktetesnek egy kifakadása. A trójai hősök sorsa felől kérdezősködik Neoptolemostól s megérti, hogy Achilles, Ajas, Antilochos és Patroklus már mind meghaltak. A legnagyobbat magának Phoibosnak nyila terítette le; a többiek is az isteni végzésnek lettek áldozatai. De Diomedes és Odysseus, kik a nyomorúltat a puszta szigetre kitették, még élnek, s él a veszekedő Thersites is. Erre a hírre fakad ki a beteg hős:

Úgy is kell. Hisz még nem veszett el semmi rossz
Jól gondoskodnak erről a nagy istenek,
Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
És mindig sírba döntik azt, ki jó s igaz.
Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
Az istenekben is gonoszságot lelek?

Az isteneknek e gonoszsága abban az irígy félelemben áll, hogy valamelyik halandó kiválóságában hozzájok emelkednék. A mint Homér magyarázza: az emberek háborítatlan boldogságukban elfelednének föltekinteni az istenekhez, s ők tisztelet és áldozatok hijával maradnának.

E felfogás az istenek irígységéről az emberi kiválóságra, a görög szellem különböző nyilatkozataiból egyenlő erővel sugárzik ki. Megleljük az életbölcseségnek leggyakrabban hangoztatott tételében, mely mindenek fölött mérsékletre, tartózkodásra, óvatosságra int; a költők tragikai eszméiben, melyek a természeti kényszer hatalmát példázzák; sőt a történetírók képzetében is a világesemények uralkodó törvényéről. Herodot több helyen is kifejti bővebben: Solon intésében, melyet a boldogságával dicsekvő Krőzushoz intéz, Artabanus beszédében, melylyel Xerxest a scithák és görögök ellen indítandó háborútól visszatartani kivánja s Amasis tanácsában, melylyel a túlboldog Polykratest arra inti, hogy a leskelődő balsors kiengesztelésére dobja el magától legdrágábbnak tartott kincsét. Geréb József gondosan állította össze egy értekezésben Herodotnak ide vonatkozó nyilatkozatait. El van ezekben mondva, minő irígy és ingatag az istenség. Sokakkal megízlelteti a szerencsét s aztán romlásba taszítja őket. A kiválókat villámával sújtja s nem engedi fenyleni, míg a kicsinyek nem ingerlik maguk ellen. Mindig a legnagyobb épületekre s a legmagasabb fákra röpíti gyújtó nyilát, mert meg szokta csonkítani mindazt, a mi felmagaslik. Hányszor győz le valamely kis sereg egy nagyobbat, ha az isten irígységből rémületet vagy mennykövet küld rá; nem tűri a földön senki másnak fenhéjázását mint a magáét. Azért a tulságos szerencse mindig veszedelmes, mert magára vonja az istenség haragját. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál mélyebb bukás várja s annál bizonyosabban. Az az igazán boldog, kinek életében a sors szerény kedvezéseit enyhe csapásai váltogatják. Boldog az is, kit a nagy öröm után azonnal sújt halála, mert meg lesz kimélve legalább a visszaeséstől; ezért nevezi Solon oly boldogoknak Kleobist és Bitont, mivel akkor haltak meg, mikor mindenki dicsérte és csodálta őket. A népek és hősök, országok és királyok nagyságát is, mely a természet törvényei szerint növekedett, a romlásnak hasonlóan természeti s kikerűlhetetlen törvénye fenyegeti. Ebből a felfogásból, melyet Hegel, vallásfilozófiájában, egyensúlyozásnak nevez, bár a természeti kényszer érzete benne az uralkodó tényező, kiérzik némileg az erkölcsinek az a fejletlen csirája, melyet Vischer említ.

A nagy szerencsétől az elbizakodásig, a fenhéjázásig csak egy lépés van; egy röpke gondolat már sértővé teheti azt, a mi még csak fenyegető. A hübrisz alapja, föltételei megvannak benne, az isteni irígység annak veszi elejét. A Herodot által elbeszélt két, ide vágó monda hősei: a boldog Krőzus és a szerencsés Polykrates, még nem tették meg ezt a lépést s a tárgyaltuk körön egészen belül maradnak. Erejök nem csapott hübriszbe, s a csapások, melyek amazt kedves fiának halálával, ezt meg a jóniai haddal sújtani kezdik, nem az erkölcsi, hanem a természeti törvény érvényesűlései. Ez azonban amazt is védelmezi, midőn oly támadásoknak veszi elejét, melyek a lesújtott kiválóság részéről könnyen és mihamarabb az erkölcsi ellen intéztetnének. Ekként érvényesűl az egyetemes fogalma már magában a természeti törvényben, ennek legszélső egyoldalúságában is. Említettük már, hogy eszméje a művészetben is nyilatkozik. A szerencsének gyors változásai, a hirtelen csapások és megfélemlítő fordulatok jeleneteivel sűrűn találkozunk a görög tragikus költőknél. Sokszor felismerhetjük bennök az egyoldalú, eredeti természeti nézlet nyomát, mely azonban hovatovább mindinkább enged az erkölcsi felfogásnak.

Van-e ennek az eredeti antik felfogásnak valami nyoma a mi antikizáló költészetünkben? Tudjuk, hogy az az egész harcz, mely költőinket a múlt századi újjászületés után különböző zászlók alá gyűjtötte s egymással szembe állította, inkább a formára, nyelvre, verselésre, mint a lényegre vonatkozott. Klassziczistáink is inkább az antik formáknak mint az antik szellemnek hódoltak, s inkább a római mint a görög költők tanítványai. Különösen az ó-klasszikai iskola megalapítói, Baróti Szabó, Rajnis és Révai. Nagyobb utódaiknál, Virágnál és Berzsenyinél, már inkább érezzük a klasszikai szellem ihletét. Mindegyiköknél találunk, bár csak elvétve, hangokra, fordulatokra, kifejezésekre, melyek a görög felfogás viszhangjainak tetszenek a természeti törvény kérlelhetetlen uralkodásáról. A lelkesítő ódák mellett, melyek a fel-fellobbanó nemzeti tüzet élesztik, az újra meg újra beköszöntő sötétségben, a csalódás és csüggedés óráiban amaz örök erős törvénynyel magyarázzák a hanyatlás képét s készítik elő a szellemeket a fenyegető végső csapásra. Míg ennek gondolata rettegteti őket, a virágzást követő hervadásnak, az emelkedést felváltó sülyedésnek, a fényt elnyelő homálynak általános, természeti szükségszerűségében keresnek némi elegiai megnyugvást. Virág, megáldván a hajót, melyben hazáját példázza, hogy a tenger háborgása között viseljenek rá gondot az egek, így folytatja:

Mégis rettegek én. Nincsen az ég alatt
Állandó dolog: a nap hamar elborúl:
Jön egy fergeteg, a mely
Ránk bút mennydörög és halált.

A Vigasztalóban még élesebb kifejezésre jut e komor gondolat. A költemény abból a hangulatból fakad, mely oly kiváló szerepet játszik az egész antik költészetben: megnyugvást keresve a változhatatlanban, a fenyegető és igaztalan esetlegben, önként tör ki belőle a keserű szemrehányás a végzet ellen. A pokol bú-gond vele evez a hajóssal s követi a lovagdandárt, sebesebben mint a szarvas s a felhőt rohanva üző fergeteg. Mi marad számunkra, a vak megnyugvásnál egyéb, e világon, mikor látjuk

Hires Achilles mi hamartan elhalt!
A vajudt Tithon mi soká nyavalygott!

Nem ez a feljajdulás volt-e az, melyben Philoktetes tört ki, mikor Neoptolemostól meghallotta, hogy Achilles elesett, de Thersites még él. Berzsenyi hatalmas ódája, a Magyarokhoz, ugyane felfogásnak viseli bélyegét. Lelkesedését és haragját, az elkorcsosúlt s vesztébe rohanó nemzedék ellen, az erkölcsi eszméből meríti. A tiszta erkölcs, mely minden ország támasza, talpköve, megveszvén, érdemlett romlásba ragadja a magához hűtelenné lett nemzetet. De a nyitott sír előtt, melyet a költő képzelete fest, elhallgat a vád; fenséges felháborodását mintegy elcsitítja fájdalma a közelgő pusztuláson. Lelke elfordúl a haragra zaklató októl: a kibékítő megnyugvást keresi. Egy csodaszép fordulattal a világtörvényre hivatkozik:

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
Tündér szerencsénk kénye hány vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érczkeze
Mindent: ledült már a nemes Ilion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

E fenséges föllendűléssel a magyar költő föléje emelkedik példányának, Horatius Ad romanos czímű ódájának, melynek hatása alatt írta versét. Ebben is a múlt ereje van szembeállítva a sűlyedt jelennel; de a római lantos megtalálja a kiengesztelést a nagy istenek szent romjainak s koromtól undok szobrainak kijavításában. Berzsenyi hatalmas ódájával rokon egy másik költeményének, a Temetőnek alapgondolata. A porszemek, melyek egykor éltek, örűltek és szerettek, hatalmasabb képzetekre izgatják a költő lelkét. Az elszórt kődarabokról Persepolis és Palmyra képe int felé; Theba kevély tornyait s a márvány Babylon falát látja leomlani. Az egyetemes elmúlás világtörvényének fogalmához emelkedik:

Látom hangyabolyi míveidet, világ!
Mint szórja s temeti a nagy Örök keze.

Ha az erősön és gyöngén egyként erőszakoskodó végzetet, a halált általában, nem találhatjuk is tragikusnak, nem, például, mikor jelentéktelen áldozatokat ragadván el, nem ébreszti föl bennünk a végetlen, legyőzhetetlen hatalom képzetét: tragikai benyomás tényezőjeül mutatkozik mindig, mikor valamely kiváló erőt semmisít meg. Szépség, gazdagság, hatalom: mind erőt képviselnek, s a régiek felfogása szerint a szerencse is fenségi elem: Brutus, gyászbeszédében, Cæsarnak szerencséjét is magasztalja. Midőn a halál az erőset győzi le, annál tragikaibb hatású, minél nagyobbnak mutatja bukásában a nagyot. Zeising hasonlata: «mint a király ütése lovaggá avatja a harczost, úgy a sors csapása hőssé emeli az embert». De a küzdő erők képzete kölcsönösen emelkedik egymás által. Ha a nagyra dicsőség csak a végetlen által győzethetnie le, ennek benyomása is megrázóbb lesz áldozatának nagysága által. A halál, mely így a kiválasztottat a kiválóság színében mutatja, mintegy felmagasztalja, maga sem tünhetik föl annak a ravasz és kicsinyes ellenségnek, ki csak meglepés, árulás, cselvetés által képes diadalt aratni. Csak mikor egész erejével, teljes hatalmában áll előttünk, csak akkor érezzük benne Schiller gigászi sorsát, mely az embert fölemeli, mikor eltiporja. Minél nagyobb erőt győz le, minél inkább megfeszíteni látszik minden erejét, hogy győzhessen, annál nagyobbnak, mintegy hősiesebbnek fog feltűnni maga is. A szemben álló erőknek egymás által emelkedő képe, Cæsarnak egy napon született két oroszlánja.

Hogy az emberi szellem mint alkotja meg az ismeretlen képét, ennek az ismerthez való viszonyából, a halálét prédájából: tanúlságos példáit láthatjuk ama különböző ábrázolatokban, melyekkel a művészi képzelet a halált kifejezni törekedett. Fogalmát érzéki alakba kellett öltöztetnie; ez érzéki alaknak fő tulajdonságul erőt mutatnia; ez az erő határoz az alak felett. Az erő azonban, melynek képzetét a halál különböző esetben felébreszti, különböző. A magabiró férfit erőszakkal veri le, az aggastyánt csak kézen fogva vezeti sirjába. A műszellem már annak az erőnek keresett megfelelő alakokat, mely a halál különböző áldozatainak elejtésére szükségesnek mutatkozik: módosítva, változtatva úgy szólván ezek által s ezekhez képest. Ha nem találunk is e haláltipusokban mindig világos következetességet, tudatos törekvést, határozott rendszert: de fellelhetjük kétségtelen nyomait annak a felfogásnak, melyre utaltunk, s e nyomokban egyszersmind tételünk bizonyságait. A hadisten, Ares, kiséretében megjelennek a csatatereken a Kérek, az erős, harczos férfiak erőszakos, véres halálának istennői. Milyeneknek képzelték ezeket a görög költők, különösen Hesiod; milyeneknek faragták mestereik az ékes hadi szerszámokra, fegyverekre, paizsokra s festették vázáikra? Iszonyú, sötét, ellenállhatatlan erejű alakoknak, vadállatok fogaival és karmaival vérvörös öltözetben, kegyetlen vérszomjjal vicsorítva fogaikat, az elesteket és sebesűlteket hurczolva magukkal. Tőlük mennyire különböző, mily egészen más alakban mutatják a halál géniuszait a xanthosi hárpia-emlék híres domborművei, melyek a görög szobrászatnak legnemesebb kezdetei közé tartoznak. A másnemű halált: gyermekekét vagy talán azokét a jámborokét, kik a szomszédos képeken áldozatokkal járúlnak az istenek elé. Két, egymásnak megfelelő táblán látjuk a hárpiákat, női felső testtel, kiterjesztett szárnyakkal, madárlábakkal és farkkal. Két gyermek-alakot visznek ép tova. Mozdulatuk erőteljessége mellett is könnyed: mintha csak lebegnének, de feltarthatatlan erővel; alakjokban, kifejezésökben semmi rémletes. Overbeck is megjegyzi, hogy «e komoly, szelíd lények, kik az elköltözötteket keblökre szorítják, mig ezek is odaadólag nyújtják feléjök karjaikat: mennyire különböznek ama kegyetlen és ragadozó alakoktól, a homéri költészet hárpiáitól, kiknek hatalmát karmaik és roppant szárnyaik jelölik.» Ezeken kívül a klasszikai népeknek még különböző tipusaik voltak a halálra. Euripides Alkestisében fellépteti magát Thanatost, a halált saját személyében, feketébe öltözve, fekete szárnyakkal s késsel, melylyel a halónak egy fürtjét vágta le áldozatul az alvilág isteneinek. Megjelenik a halál gyakran az álom, Hypnos, oldalán, kinek ikertestvére, egy szép ifjú vagy fiú alakjában, szárnyasan vagy szárnyatlanúl, kezében aláfordított, lobogó fáklyát tartva. Az élettől vett szelid búcsú, könnyű távozás jelképe, a hogyan a régiek általánosságban a halált tekinteni szokták. Hogy e különböző képek alkalmazásában, vonatkoztatásában mily kiterjedésű és fokú következetesség nyilatkozik: e kérdés szorosabb és behatóbb vizsgálata nem lenne hálátlan feladat a régiségbuvárlatra.

Annak a megkülönböztető felfogásnak némi nyomát, melyet érintettünk, megtaláljuk a középkor egyik leghatalmasabb és legmegragadóbb műemlékén is, a pisai Camposantonak tizennegyedik századbeli nagy freskóján, a Trionfo della Mortén. A föld urai, a hatalmasok és élvezők, életök kárhozatos vetése után, lekaszabolva feküsznek egy halomban a középen: királyok és királynék, lovagok és polgárok, papok és apáczák. Mind olyanok, kiknek okuk volt ragaszkodni az élethez s küzködni a halál ellen, mely a pokol kapuját nyitotta meg előttük. Legyőzte őket hatalmuk, gazdagságuk, díszeik és képmutatásuk daczára. Iszonyú alakban lebeg felettök. Egy rémletes nő-óriás, denevérszárnyakkal és karmokkal, dühtől szikrázó szemekkel és éhesen tátott szájjal; felbomlott hosszú haja és sötét ruhája vadul lebegnek; kezében a gyilkos kasza. Komor, borzalmas fenségében igazi michelangeloi alak. A levegőben ellenállhatatlanul száguldani látszik. Miután a gonoszokon elvégezte dolgát, a boldog és jámbor nyugalomban élők kerti csoportja felé tart. A szív békéjében pihenve gránátalmafák alatt elmélkednek, beszélgetnek, zenélnek ezek. Rájok nézve, kik győztesek a bűnön s a kiknek nincs okuk küzdeni a halál ellen, egészen más ennek a képzete. Felettök szállong a két halál-géniusz: kecses angyal-alakok, egyik kezökben nyillal, a másikban felfordított, égő fáklyával. A műtörténetírók vitatkoznak fölötte, hogy nem valamely későbbi javító adta-e e jelvényeket kezökbe s változtatta át őket, kik eredetileg egyszerűen angyaloknak voltak festve, a halál képviselőivé. Ránk nézve a vita eredménye nem fontos. Annyit mindenesetre bizonyítva láthatunk, hogy egy művész képzelete, akár magáé a mesteré, akár a javítóé, más-más áldozatokkal szemben más-más alakban ábrázolta a halált. A nagyok, gonoszok, ellenállók leverője ama félelmes megéra, a jóké és békéseké a nyilas angyal. Még a Holbein-féle Haláltánczból is meríthetünk némi tanúlságot. Itt már a halál az ismeretes csont-ember. De nem merő váz; soványsága mellett is látszik rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésre képes. Hogy mily iszonyú erővel ragadja meg áldozatát, talán legszembetünőbben példázza a kép, melyen a vonakodó barátot hurczolja magával. Erejét ki is fejti mindenütt, a hol szükség van rá: mikor a lovagnak fejéhez csapja paizsát s a másikat kopjával szúrja keresztül; mikor a vérszomjas katonát, elejtett ellenségének holtteste fölött, egy lábszárcsonttal veri le; mikor a rablónak mint dühös oroszlán mutatja meg, hogy ki az országút igazi ura; mikor a tengeri vész által hányt hajót a mélybe ragadja. Csalfa az együgyűekkel és hiszékenyekkel, de erős az erősekkel szemben. Kugler ellenében, ki e képeken a halált mindenütt egyenlőnek, mindig ugyanannak az alattomos és kárörvendő démonnak látja s folyton a lélekzet-szorító es-moll dallamot hallja: helyesen mutogatja Ilg Albert, hogy az életnek más-más viszonyaiban más és más módon lép fel a halál. Alig teszünk egyebet, mint e gondolatot fejezzük ki, midőn más-más alakot mondunk. Méltán kereshetjük nemcsak azt, hogy miképen lép föl a halál az erejök által megkülönböztetett élők ellen, hanem azt is, hogy minő halál lép föl. A művész humora e rajzokban, az erőszakos halál borzalmas képeiben szinte páthoszba megy át s a tragikumot érinti. Egészen ennek a magaslatán száguldanak Dürer és Cornelius apokalypsisi lovagjai, e félelmes, hatalmas és hősi alakok, melyek kaszájokkal, pallosukkal és nyilaikkal a természeti törvény betelését példázzák az egész emberiségen. Azt a hatalmat, mely erősebb az emberiség összesített erejénél. Háttérben tartja egyikök a mérleget: a természeti törvényt mintegy nyomon kíséri az erkölcsi szentesítés…

Ámde vegyük föl az elejtett fonalat. A sors leskelődő és alattomos hatalom, mely a földi nyugalmat és jólétet folytonosan fenyegeti, s kihívás nélkül is, váratlan és véletlen csapások által reátör: ez a képzet mindenütt él az emberi lélekben s a világ folyásának szemléletéből szakadatlanul új meg új táplálékot merít. Természetesen annál erősebb és mélyebb, minél kevesebb ismeret, minél felületesebb felfogás, minél szűkebb látókör az, mely a természet rendjét s általában az anyagi és erkölcsi világ tényeit, összeköttetését tekinti. Minél fogyatékosabb a tapasztalásunk, annál több jelenségben fog megrendíteni bennünket a dolgok olyan titokteljes és mélyebb összefüggésének sejtelme, mely a tapasztalat körén kívül esőnek látszik. Magától értetik, hogy minél kisebb ez a kör, annál több minden marad kívül rajta. Előitéletekben, ráolvasásokban, babonákban mind annak a rejtelmes kapcsolatnak sejtése nyilatkozik. Ezen alapszik a csillagjóslás egész elmélete, melynek egy töredékét öltöztette Tompa Futó csillaga költői képbe. Wallenstein leánya, Tekla, a csillagvizsgáló toronyban vigasztalást merít a gondolatból, hogy:

Az égnek mérhetetlen boltivén
A szeretetnek koszorúja már
Megfonva rég tündöklő csillagokból,
Korábban, mint életre ébredénk.

Ebben az eszmekörben mozognak azok a műalkotások: mesék, mondák, balladák, drámák is, melyek babonás hitre támaszkodnak, vagy legalább indítékul használják föl azt s czélzatukkal rá hivatkoznak. A természeti és erkölcsi világ nem értett kapcsolatát egyszerűen elfogadják nem is érthetőnek, s erkölcsi vétségek visszahatásául a merő vakesetet. A babona szerint valamely új épület tartósságát csak egy beléje falazott áldozat biztosíthatja. A Déva várát rakó tizenkét kőmives is haszontalanul dolgozik: a kit éjjel raktak, az nappal leomlott; a kit nappal raktak, az éjjel leomlott. Kőmives Kelemen erre azt a törvényt teszi, hogy a melyikök felesége hamarább kihozza az ebéd vékáját, kő közé rakassék s ott megégettessék. A sors az ő feleségét éri, mint a rokon tárgyú, oláh árgesi zárdában Manoliét, s a görög artai hídban az első mesterét. A monda maga a vaksorsnak babonás felfogásából fakadt, hogy a népszellem mint vetett ebbe erkölcsi magot, mikor mindenütt magukat a javaslókat sújtja: arra rámutat Greguss a ballada elméletében. Ama babonás nézlet természetét élénken megvilágítja azoknak a mondáknak legnagyobb része, melyek valamely megfogant átok alapján fejlesztik cselekvényöket. A mű- és népköltésben nem egyszer találkozunk viselős asszonyokra mondott átkokkal. A mi az idő méhében rejlik, a balsors, titokteljes módon megy teljesedésbe az által, kit a megátkozott anya méhe hord. Merényi közöl sajóvölgyi gyűjteményében egy népmesét: a szegény ember kicsúfol benne egy koldúsasszonyt, kinek hármas ikergyermeke van s otthon az alatt az ő felesége kilenczet szül. A Miczbán-mondában, melyből Mészáros Ignácz novellát, Szigligeti pedig drámát írt, s a melyet mellékesen Katona is felhasznál Bánk bánjában, maga a bánné a csúfolkodó, kit egyszerre hét gyermekkel tesz csúffá a végzet. Müllner Vétek súlyában is Don Valeros házanépén az az átok teljesedik s vezeti az egész drámai fejlődést, melyet egy megbántott koldúsasszony mondott terhes feleségére. Mindenütt látunk bizonyos erkölcsi magot; de a visszahatás módjában, az egyetemes érvényesűlésében mégis csak valamely titokteljes és megfoghatatlan természeti hatalommal állunk szemközt, mely nem tetteinknek és sorsunknak okozatos lánczolatában, hanem merő esetlegképen nyilatkozik. Nem annyira megbántott vagy akár féltékeny ellenfelünknek, mint inkább kibékíthetetlen, örök ellenségünknek látszik.

E felfogás az alapmotivumuk az úgynevezett sorstragédiáknak. A vakságában kiismerhetetlen végzet uralkodik bennök, melynek még következetessége is csupa véletlenség. Az egész irány, mely századunk első negyedében főként a németeknél jutott rövid életű virágzásra, Schiller Messinai arájára támaszkodik. A fejedelmi ház két ifjú sarja küzd meg benne életre-halálra, s juttatja egymást gyászos végre a leányért, kiben végűl édes testvéröket ismerik meg. Mindez meg volt jósolva álomlátásokban még Beatrice születése előtt s a képletes jósálmok be is telnek. E végzetes történet azonban az antik tragikai eszmének hasonlíthatatlanul mélyebb és tisztább felfogását érezteti, mint a későbbiek. A messinai fejedelmi háznak igazi, megengesztelhetetlen átkát vad, daczos, hatalmaskodó jelleme képezi. Ez a jellem, melynek többé-kevésbbé osztályosa minden tagja a családnak, idézi a végzetet fejére s mutatja, saját hősisége által, megrázó hatalmúnak. Az álmok és hüvelyezéseik, a görög értelemben vett fátum egész szerepe inkább csak az, hogy e tragikai eszme hatását támogassa. Nem így a tulajdonképeni sorstragédiákban, melyek nem is követték azonnal nyomon a Messinai arát. Minor, ez iskola derék történetírója, igen helyesen mutat rá a külső okokra, melyek felburjánzását elősegítették. A súlyos csapásoknak egész sora s legkülönbözőbb nemei készítették Németországon a szellemeket a sorsnak olyatén felfogására, minőn e szinművek alapúlnak. A kormányok zsarnoki nyomása nehezűlt a nemzetre, melyet még háborúk, inségek és ragályok sújtottak; élet, vagyon és hatalom csak játéknak látszottak a végzet kezében; a hősök és gonosztevők sorsa számtalan esetben egy és ugyanaz volt. Ime a sorstragédiák komor előjátéka, mely hatásukat előkészítette. E hatás alapja jórészt a közviszonyokban rejlik, melyeknek változása csakhamar el is temette az egész irányt. Méltán. A Február huszonnegyedike Wernertől, a Világitótorony Houwaldtól, a nálunk is ismert Vétek súlya Müllnertől és mind a többiek csak a rejtelmes, a nyomasztó, a megfélemlítő hatására törekszenek. Ezt a megfélemlítőt pedig nem tetteink bérének kikerűlhetetlenségébe, hanem a tett és szenvedés közötti okozatos összefüggés fölismerhetetlenségébe helyezik. Nyomorúlt áldozatait nálok bábként dobálja a végzet, váratlanul és esetleg csap reájok s maga is, mintegy tolvajként lopózván be a kiszemelt házakba s rejtőzködvén ott, hogy alkalmas pillanatban előronthasson, egészen kivetkőzik fenségi szinéből. A költő is mintha reszketne előtte s nem merne szemébe nézni: kisérletet sem tesz rá, hogy megismerje. A kinek ép az lenne a feladata, hogy megáldott szemeivel behasson a dolgok benső alapjába és összefüggésébe; tisztán lássa és láttassa a vétségnek és megtorlásnak, a mértéktelenségnek és bukásnak, az egyetemes kihivatásának és visszahatásának világos kapcsolatát: művészete fő elvévé e kapcsolat eltitkolását emeli. Maga hirdeti, hogy: e földön csak a történeteket láthatjuk, okaikra az itélet napjáig kell várakoznunk. Mennyire hiányzik minden fölemelő s még megnyugtató elem is e fölfogásból! Midőn a bűnt sújtja, nem a bűnhödésnek ebből fakadó erejével és kérlelhetetlenségével, hanem titokteljes, megfoghatatlan módjával akar hatni. A benyomás mindig homályos marad, hogy vajjon a szenvedés: megtorlás-e igazán, vagy pedig véletlen szerencsétlenség. Ha van is erkölcsi eszméje, hatását sohasem ebből fejleszti, nem ennek érvényesítésében keresi, hanem a vaksors, a merő természeti kényszer félelmességének példázásában. Az egyetemes, a mint itt elénk van állítva, borzalmas és oktalan szeszélyében csak Gloster keserű kifakadására emlékeztet:

Hallám régebben, hogy mik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink: mulatkozásból
Öldösnek el bennünket.

Nem látunk-e rokonságot e felfogás s az új franczia naturalizmus irányelve között? Az egyetemes nála is mint rideg természeti kényszer nyilatkozik, mely eleve arra szánja s már akként alkotja meg áldozatait, hogy minél biztosabb prédáivá legyenek. Mindent pusztán fizikai okokra alapít, öröklött szervezeti tulajdonságokra, a vérmérséklet változhatatlan érvényesűlésére; ezen kívül rá nézve nem létezik semmi. Az embert sohasem látjuk, még nyomaiban sem, úgy, a mint maga alkotja magát, hanem csak a mint a természet kikészítette vak erejének játéklapdájaul. A rabszolgatartó mindenütt ugyanaz; csakhogy amott sorsnak hívják, itt meg természetnek.

A sorstragédiáknak nem volt erősebb hatásuk a magyar költészetre. Divatjuk ép abba az időbe esik, melylyel nemzeti föllendülésünk megindúl s a nemzeti akarat erejébe vetett bizalom ébredezni kezd. E szellem kétségkívül ép oly kedvezetlen volt eszméikre, mint a mily kedvező a német közviszonyok talaja. De némi viszhangot mégis ébresztettek. A felfogásnak, mely bennök nyilatkozik, némi elszórt nyomaira legalább akadhatunk. Kisfaludy Sándor regéinek egy része, mint különösen Csobáncz és a Szentmihályhegyi remete, a vétlen erény bukását példázza, mintegy a világtörvény tragikumát. A boldogságunkra leskelődő, félreértések és esetlegek által romboló, kiismerhetetlen módon büntető végzettel is találkozunk ez egykor oly népszerű költeményekben. Egyikök a Miczbán-mondát adja elő. Csobáncz boldogságát «a sors mérge» dúlja föl: a harczból megtérő várúr megöli ártatlan nejét, kit ismeretlen testvérével találván együtt, hűtlennek hisz; közel rokonságban van vele Vörösmarty Széplakának tárgya. De a sorstragédiák ismert mechanizmusából is találunk Kisfaludy regéiben egyetmást. Tátikában Pongrácz hajdú, mikor karácsony éjjelén gyilkosságra indúl, egy farkassal találkozik, ki halálfejet tartván fogai között, a gonosztevőnek közel vesztét hirdeti; Frangepán Erzsébetben a boldogtalan ifjú asszony édes anyjának képe lehúll a falról s épen a szív helyén szakad át, előre jelentve mintegy leányának véres halálát gonosz férje, Cillei, által.

A sorstragédiák eszméinek azonban mindennél erősebb viszhangja üti meg fülünket Gombos Esküvésében. Ennek prológjában olvassuk a következő sorokat:

Hatalmas a sors, irgatlan lerontja
Vitézünket ma, durva vaskezével;
De halhatatlan lelkének jutalmát
A csillagok közt feltalálja a hős!
A mit művészeink itt mimelnek, egykor
Le fogja vetni leplét és – való lesz.

Mi egyéb ez, mint egyszerű, még a kifejezésekhez is ragaszkodó parafrázisa Jertha híres mondásának a Vétek súlyában? A sorstragédiák verses elmélete. Corunnának megjósolta egykor egy pirenéi remete, hogy szerencse fogja koszorúzni homlokát, de lator kéz által vész el, mint szüléi. Menyasszonyát, Juliát, is sötét sejtelmek gyötrik. Nem láthatjuk a jövendő titkát, «de az irígy pokol mérges virágokból fűzi koszorúját, szép kéreg alá rejti gonosz magvát, s tekervényes utakon vezet kárhozatra». A mennydörgésben az élet viharának zúgását hallja. «A rontó villám hatalmas erővel ketté tördeli a hatalmas árboczfát s szörnyű zúgással egy kősziklához csapódik a gálya; a fátumnak szoros végzései meg nem változnak az ember sohajtozásaira.» A jóslat s a sejtések be is telnek. Juliára szemet vet Czézár, a mirandolai herczeg fia, őt magát elraboltatja, vőlegényét pedig párbajban elejti. A leány megőrűl s dalában akkor is a spanyol remetét emlegeti. Ottavio, a herczeg, halált mond az ismeretlen bűnösre, s még meg is esküszik, hogy itéletének áll. Később saját fiában ismervén föl az elitéltet, kinek számára egész Mirandola kegyelmet kér, nem akarja csúfos halálnak vetni oda. De hogy esküjéhez is hű maradjon, élet-halálharczra állítja egy álarczos vitéz kardja elé. Czézár győz s az elesett álarczosban atyját, Ottaviot, ismeri meg, ki maga kereste a halálban megoldását az összeütközésnek fejedelmi kötelessége és atyai szeretete közt. A kikerűlhetetlen végzet komor eszméje, melyet e darabban oly sokat emlegetnek, tartotta elfoglalva az ő lelkét is. Búcsújában, melyet a párbaj előtt fiaitól vesz, folyton hangoztatja. «A planétáknak ki van rendelve örök ösvények, az én útam is ki van jelelve.» «Én nem siettetem pályafutásomat; magában érik a gyümölcs, magába húll a falevél, magába jön a tél s enyésznek a századok.» «Az irgalmatlan sorssal ne húzzatok újjat, emberek! ön ívetekről löveli vissza felétek a rontó kínhalált.» Azonban minde gondolatok daczára, melyek más-más alakban sűrűn ismétlődnek, mint a cselekvény vázlata is mutatja, az Esküvés nem tisztán végzettragédia. Gyulai helyesen jegyzi meg, hogy itt «a kérlelhetetlen sors egyszersmind kérlelhetetlen nemezis; a sors kényével Gombos össze igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését».

A természeti felfogás, a szenvedélyek nemezise által, az erkölcsi terére megy át, s az egyetemesben, mely a mirandolai katasztrófában érvényre jut, mind a két eszme találkozik.