XXVI. Átmeneti formák a természeti és az erkölcsi törvény között.

Láttuk a természeti törvényt, mint általános kényszert, mely az egyessel, csupán egyessége, léte okából kérlelhetetlenűl megfizetteti a halál adóját. A nem fenmarad, de az egyénnek el kell vesznie: ez az örök, természeti rend. Láttuk már némi vonatkozásban az erkölcsi törvénynyel, mint ennek az őrét, mely még nem sérelmeket torol meg, csak a kiválóság sérelmes fejlődésének vágja el útját. Fenyeget minden nagyságot, minden erőt, álljon ez szépségben, ifjúságban, hatalomban avagy dicsőségben. «Pusztító erejének viharzása» közt csak egy gondolat nyújt némi megnyugvást. Az, hogy épen a kimagaslónak legnehezebb a lét rendes viszonyai közé illeszkednie; hogy romlása nemcsak nagyobb megrendűlést ébreszt, hanem nagyobb emléket is hagy maga után; s hogy a sors, mely megdöntésében oly kegyetlennek tünik föl, egyszersmind sokkal kegyesebb is volt iránta mint mások iránt, adományainak oly bőségével halmozva el őt, minő közönséges halandónak nem juthat osztályrészeűl. Láttuk végre a természeti törvényt, mint egyenesen sértettet s az egyetemesnek visszaható tényezőjét, szemben az egyénnel, ki létének természeti feltételeit tagadta meg vagy természeti korlátait hágta át.

A vétlen nagyságot csak a természeti rend fenyegeti, mely téllel váltja föl a nyarat s halállal az életet. A nagyságtól, legyen az bár anyagi vagy szellemi erőnek, egyéni kiválóságnak vagy szerencsének túlságos mértéke, csak hajszálnyi távolságra fekszik a hűbrisz, az elbizakodás, fennhéjázás. Ennek nyilatkozása már tragikai vétség, sérelme az erkölcsi törvénynek, mely védelmezi a kicsinyeket a nagyok ellen, a nagyokat a hatalmaskodók ellen. De még idáig is vannak átmeneti formák: az egyetemesnek mint merő természeti kényszernek érvényesűlésétől igazi nemezissé emelkedéseig. Formák, melyekben az egyetemes félig még vak természeti, félig pedig már erkölcsi hatalomnak látszik. Így görög felfogás szerint a végzetet, mely előbb-utóbb bekövetkező pusztulással fenyeget valamely nemzetet vagy nemzetséget, az egyéni vétség csak sietteti. Csapása azonban közvetetlenűl mégis csak erre hat vissza. A Perzsákban Dárius szellemétől halljuk:

Oh jaj, mi gyorsan betelik a végezet
Határzata, fiam fejére zúduló
Csapással. Azt reméltem, istenink
Itéletét késő kor érlelendi meg,
S ím rajtad a kezök, magadtól híva rád.

A megmásíthatatlan végzet, e szavakban nyilatkozó felfogás szerint, elhatározta Dárius házának vesztét, mely hatalomban már igenis magasra emelkedett. Határzata bizonyára végbemenne az idők teljességében, kihívás és vétség nélkül is. De akkor a mikor érvényesűl, kitörése mégis sérelemmel kapcsolatos, ennek megfelelő visszahatásúl tünik föl. Xerxes őrjöngő elbizottsága ingerli, ki birodalmát az ég határaig akarja terjeszteni, okos tanácsra és rossz jelekre nem hajt s dölyfében az elemeket, magát Poseidont is urasága alá akarván igázni, lánczokat dobat a Hellespont szent hullámaira. A salamisi romlás, melylyel voltakép a háza fölött függő végzet csapott le, egyszersmind az ő dölyfének lakolása. Ime az ember, ki már, legalább rész szerint, a maga kezében tartja sorsát.

Egészen a szomszédban érjük, s szintén átmenetűl tekinthetjük a határozó hűbriszre, azt a jelenséget, mikor a végzet nem marad az áldozatáúl kiszemelt nemzetségtől távol, mintegy rejtekből lesvén a legsújtóbb csapásra alkalmas pillanatot. Ellenkezőleg, benne magában dolgozik következetesen megrontására. A szenvedélyek örökűl mennek át apáról fiúra s a vétség új vétséget szűl. A családokra nehezedő átok voltakép: az egyetemesnek új meg új bűnök által való kihívása. E bűnök nemcsak öröklött helyzetekből, hanem öröklött szenvedélyekből is folynak, melyekkel szemközt az egyetemes mint erkölcsi törvény áll, míg forrásukban ama sötét természeti hatalomra vezetnek vissza, mely sem egyesek, sem nemzetségek nagyságát nem tűrheti. Erre vonatkozólag írja Vischer: «A végzet az ősapa vétkét azzal boszúlja meg az unokán, hogy őt új vétségbe keveri, s ezért, a mi pedig már magában büntetés az ősapa vétkeért, lakoltatja is. Ez a végzet félelmes örvény, a legiszonyúbb, a miről a görögök tudtak, a legkisértetiesebb, a mit ideáljok felmutathat. Félig észszerű, erkölcsi hatalom, félig oktalan, azzal az állandó törekvéssel, hogy magát jogosnak mutassa.» A családi átok és egyéni szenvedély e tragikai kapcsának számos példáját szolgáltatja a görög hősmonda. Ott van a Labdakidák családjának története, mely egy természetellenes, undok bűnnel veszi kezdetét s atyagyilkossággal, vérfertőzettel, testvérharczczal rohan vége felé. A nemzetség jellemének mintegy jelképét mutatja az a sárkányharcz, melyet őse, Kadmos, Théba alapítója, vívott. Minden akadály új felemelkedésre, minden veszély merészebb ellenállásra, minden csapás sokszorosabb daczra ingerli őket. Ezek az új meg új kitámadások csak azt a romlást teszik teljessé és sokszorossá, melynek csirája féktelen vérökbe van oltva. Oedipus apja, Laios, vad szenvedélyében elrabolja Chrysippost s az első gyermekfertőzővé lesz. Phoibos háromszor meginti, engesztelje ki a megsértett végzetet: ne házasodjék s haljon gyermektelenűl, mert ha fia születik, ő általa fog elveszni s egész házát iszonyú csapások várják. Laios nem hallgat az istenítéletre s maga nemzi Oedipusban végzetét. A mivel ő ellenök szegűlt az isteneknek, fia ugyanazzal a kihívó daczczal és szenvedélyes makacssággal üti le az úton ismeretlen agg atyját, veszi feleségűl Jokastét, saját anyját, s rohan vesztébe, mígnem a vak száműzöttet Kolonosban megszánják az istenek. A családi jellem még a harmadik nemzedékben, Oedipus fiaiban, Eteoklesben és Polyneikesben is rombolva érvényesűl. Amaz ádáz szenvedélyében, maga rohan ki Thébát ostromló testvérére. Azt mondja, Aeschylos Hetekjében:

Rég nem gondolnak már velünk az istenek!
Kedvök csak egy: házunk végpusztulása.
Fejünk felett az ősi átok terhesen
Borong, meredt szemekkel. Laios gyermeki,
Istenharagtól űzve, vár az alvilág.

Az átok teljesedésbe megy: a város kapuja előtt a bősz testvérek egymás kezétől hullanak el. A család utolsó virágában, Antigonéban is, a vérszeretet, melylyel meggyalázott bátyját eltemeti, mintegy vére átkának, a kihívó elszántságnak, formájában jelenik meg, mely összeütközésbe hozza őt a törvénynyel s ez összeütközést kibékíthetetlenűl elmérgesíti. A kartól halljuk felőle:

A lány daczában apja dacza újra él;
Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.

Antigone eltapodásával betelt Laios házának végzete. Az ilyen végzetet fogta föl a görög nézlet legfélelmesebb oldaláról, a természetiről. De mikor így családok fáját öröklő, vészes szenvedélyek által folyton ledőléssel látjuk fenyegetve; mikor a kimagasló ágakat egymás után zúzzák porrá előttünk a villámok: mi is szinte összeolvadva érezzük az ilyen jelenségekben az erkölcsi törvényt valamely sötét természeti hatalommal. Gondoljunk a Balassák történetére a protestans korban. Ilyen család s ilyen sors az, melynek művészi képét adja Tompának Sírboltban czímű költeménye. A hősi, gőgös és erőszakos nemzetség végső tagjának temetésekor, a kripta félelmes üregébe vezet, az immár betelt végzet lakába, s itt mutatja sötét folyását.

Mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak,
Kisérik a családot e helyig!
Múltjában fény szomszédja a homálynak
S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött, az volt előde nyilván,
Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám
Ragyog, rémít, rombol, – s egyszerre mind.

A kihalt családot bősz lidérczek, árnyak kísérték e helyig: a szenvedélyek lidérczei s a csapások árnyai. Egymást szülve és fölidézve, mint a lánczszemek kapcsolódnak össze. Schiller Messinai arájában kiemeltük ugyanezt az eszmét, melyből Jókainak Párbaj az istennel czímű novellája is fakad: az öröklött szenvedélyek által teljesedésbe menő családi átok.

Az erkölcsi törvény sérelmére való átmenetűl tekinthető még az az antik tragikai forma is, midőn a halandók, mintegy az istenek egymás közötti versengésének, viszálkodásának esnek áldozatúl. Hogy mikép, azt Artemis szavai fejezik ki legtalálóbban Euripides Phaedrájában:

Ha isten úgy akarja bűnbe tántorúl
A föld fia.

E megtántorodás okozati lánczolata az isteni akaratra vezet, az egyetemesnek képviselőjére. Aphrodite a dráma prologjában kijelenti, hogy Hippolytos halálának ő lesz az oka: Artemisen akar vele boszút állani, midőn ennek szűzies védettjét megrontja. Meg is rontja mostohája, Phædra, átkos szerelmének fölidézése által. E szenvedélynek maga a boldogtalan asszony is áldozatává lesz. Az istennők vetekedését látjuk a troizeni királyi ház tragédiájában. Egy ifjú tiszteleteért küzködnek s könyörtelenűl teszik játéklapdájukká az embereket: Artemis Hippolytost, Aphrodite pedig Phædrát nekik szolgáló védettjeiket, bukásba taszítják, a helyett, hogy a veszélyre intenék és megmentenék. Az egyéni vétséget mintegy kivonják a beszámítás alól s az erkölcsi világrendnek nem teljességét, hanem csak ellenmondásos homályát képviselik. Az egyén egyszerre vétkes és ártatlan, mert vétségével csak isteni akaratot tölt be; romlásában is összeolvad a természeti törvény esetleges érvényesűlése s a nemezis szükségszerűsége. Ah, sóhajt föl Hippolytos,

Hogy átokúl lehetnek istenink is
Ránk, emberekre!