XXVIII. A természeti és erkölcsi törvény mint sértett.

Az egyetemesben foglaltató természeti és erkölcsi törvény viszonyáról már szóltunk, mielőtt külön-külön szemügyre vettük volna őket. Az egyetemesről szóló fejtegetésünk záradékaúl vizsgáljuk még ezt oly támadásokkal szemközt, melyek úgy természeti mint erkölcsi mivoltában megsértik.

Az erkölcsi összeütközés tragikuma alá tartozó jelenségek némelyikéről azt mondtuk, hogy tragikai vétségök az egyetemest különösen mint egységest, mint egészet illeti. Sértik annyiban, a mennyiben egységéből kiszakítanak bizonyos eszméket, hogy más, szintannyira vagy még inkább jogosúlt eszmék ellen érvényesítsék. Ők az egyetemes körének úgy szólván egész voltát illetik, míg azok, a kikhez most fordulunk, az egyetemesnek egész körét sértik. Azok megbontják egységét, ezek, mindenestűl megtagadva, szállanak szembe vele. A fejlődés nevezetesebb fokozatai ezek: Antigone úgy tesz eleget egy természeti és erkölcsi kötelességének, hogy megsért vele egy másik erkölcsi hatalmat; Rikhárd, természeti adományaira támaszkodva, de ezeket elégségeseknek is tartva czéljára, önzése sugallatából tör általában az erkölcsi törvény ellen; Faust, Kain s az ő körükbe tartozó hősök, úgy törnek a végtelenre, hogy az életnek természeti és erkölcsi korlátait egyaránt lerontani igyekeznek. Az egyetemesnek egész körét megsértik, mind a benne foglaltató hatalmakat, a mennyiben a lét biztosító és megnyugtató törvényein, a természetin és erkölcsin, egykép túl akarják tenni magukat. Oly magasabb hatalommal emelkedni az egyetemes fölé, mely sem természeti, sem erkölcsi gátot nem ismer: oda, hol egyéniségöknek, tudásuknak, élvezetöknek, hatalmuknak többé korlátja nincs. A mondákban, melyeket az emberi szellem ily alakokról sző, s a költeményekben, melyek e mondák eszmei tartalmát élesebb világításba helyezik, voltakép helyes fogalmát keresi annak a szabadságnak, melylyel felruháztatott, annak a végtelenségnek, mely osztályrészeül jutott. Mikép egyeztesse össze anyagi léte szűk határait szelleme határtalanságával? Tépelődik és küzd ez ellenmondások között, s képzelete, a legkülönbözőbb helyeken s a legkülönbözőbb időkben, újra meg újra teremt alakokat, kik vágyaik féktelenségével, akaratuk korlátlanságával, fenséges adományaikkal az ellenmondás megoldását az ő látszólagos javára kiséreljék meg. Mintegy új világoknak, az egész mindenségnek felfedezésére küldi ki őket az égnek magasába s a tengereknek messzeségébe. Pusztulásukban és megtérésökben, midőn az Örök előtt leborúlnak vagy egy parányi téren jótett és munka által kibékűlnek, egyaránt megnyugvást keres. Megnyugvást a lehetetlennek bizonyosságában, vagy inkább belátást, hogy érvényesűlhet a végetlen a végesben is, erőt, hogy tovább küzdhessen s bízva bízhassék.

A képzelet, mely ilyen küzdelmeknek fenséges képeit alkotja, természetesen oly hatalommal ruházza fel hőseit, melyek halandónak nem is adatnak. A démonit fejti ki lelkökben vagy lelkökből, melynek nemcsak czélzata megtámadni az egyetemest, hanem csodás hatalma is van rá, hogy ezzel közvetetlenül szálljon szembe. Ez a démoni erő mintegy szövetségesökül, segítőjökül, megrontójokul van megérzékítve a sátán, ördög, gonosz személyében. Valami olyan hatalomban, melynek fensőbb, természetfölöttibb erő adatott a világon és a sorson. Ez erő, megtagadva önforrását, melyből eredt, csak tagad és rombol. Személyiségének változatai: a gúny, gyülölködés, düh, romboló ösztön s a többiek nem egyebek, mint a gonoszra irányúló emberi szellem nyilatkozásai, módosulásai. A német bábjáték Faustja válogat az ördögökben s végre azzal szövetkezik, a mely oly gyorsnak mondja magát, mint az emberi gondolat. Ez az igazi ördög, mely megszemélyesítése után is rávall eszmei eredetére s ebből veszi egyik uralkodó jellemvonását. Az egyént, ha teljesen erőt tud rajta venni s végkép elszakítani az egyetemestől, zsákmányává teszi. Zsákmányává mindig a nélkül, hogy az egyetemes ellen igazi győzelemre tudná segíteni. S ha egészen, mindenestől hatalmába keríti is áldozatát, voltakép mi történik? Az egyén romlásba, kárhozatba sűlyed s az egyetemes diadalmaskodik, hogy megsemmisítette ellenségét. A jó győzelmének meg-megújúló képe. Megújúl e kép nemcsak abban az esetben, mikor a gonosz, mintegy akarata ellen, végül a kiengesztelés és megtérés pontjára juttatta az egyént, mint Goethe Faustját, hanem akkor is, mikor végkép körmei közé kapja, mint a Marlowét: Fauste, in æternum damnatus es. Az egyetemes győz ott mint itt. Ime egy új, igénytelen magyarázata Mefisztó nyilatkozata igazságának, hogy ő:

Azon erőből rész,
Mely mindig rosszra tör és mindig jót idéz.

Annak a körnek, melyet az ilyen alakok képeznek, szélén találjuk Byron Manfrédjét. Ő nem kerűl a gonosz hatalmába, sőt úrrá lesz fölötte; de csak az által lehet, hogy a jótól is elszakad. Kiválik az egyetemesből, melynek körei, viszonyai, határai szűkek neki; minden hatalomnak ellenébe áll s rémes egyedüliségben magaslik fel önállósága. Határtalan vágyai túlcsaponganak az emberi lehetőségen: nem segítheti senki, meg sem értheti. Az emberek csak kicsinységére emlékeztették; el kellett szakadnia közülök. Szenvedélye, öröme, búja, ereje, mind távol tartották tőlök. Tudást, jóságot, erőt egyaránt semmisnek érez; mind nem csöpögtet bele reményt, hitet, szerelmet. Csak egyetlen lény értette meg: Astarte; az is elhervadt kielégíthetetlen szívén. Magát vádolja gyilkosának. Kimondhatatlan és megmérhetetlen fájdalom kinozza egy «mindig titkos óra óta». Törekedett egygyé olvadni a természetnek forrongó és óriás erőivel. Fölkereste bolyongásaiban a halál barlangját, s halomba gyűlt por, csontok és koponyák között, fáradság, kutatás és vezeklés által, szert tett a bűbájosság tudományára. Hatalma alá hajtotta a szellemeket, melyeket lég, föld, tér s az élő mindenség ural. Mindhiába; az eredmény csak annak a belátása, hogy más a tudás és más az élet fája. A tudásból kivette részét s ez nem volt képes megbékíteni az élettel. A múltat nem teheti nem történtté, s a jövő felett nem szerezhet hatalmat. Megidézi a szellemeket; de ezek nem képesek neki megadni a mit kér tőlök: a feledést. Mindig parancsol és sohasem hódol nekik; az által, hogy ő úrrá lett fölöttük, nem lettek azok is uraivá. Nem kötelezte le magát nekik, nincs mit félnie tőlök. Ezzel a hősi erélylyel, a függetlenségnek ezzel a felmagasztosúltságával száll szembe Ahrimánnal is, kitől Astarte láthatását akarja kicsikarni. A démonok hódolatra akarják kényszeríteni, porba sújtani őt a pokol fejedelmének tűz-trónusa előtt. De Manfréd rettenhetetlenül áll:

Térdeltesd őt le hát az ott fenn
Kormányzó Végtelen, az Alkotó
Elé, ki őt nem erre alkotá.
Ha térdre omlik – ketten térdelünk.

Faust leroskad a föld szelleme előtt, Ádám megdöbbenve mélyed magába; Manfréd nem érzi úrnak maga fölött sem Ahrimánt, sem az Istent. Az emberi gondolat, mely túlcsapongva tévelygővé, iránytalanná és gyümölcstelenné lesz, benne az emberi akaraterő legfelső mértékével párosúl. E kimagaslásban omlik össze, midőn megérkezik az, a kinek végre hódolni kénytelen, a természeti törvény végrehajtója: a halál. Már érzi lehelletét s elűzi a démont, ki bűnei büntetéseül magának követeli őt:

A mit tevék, az téve van; kinomhoz
Új kínt nem adhatsz. Halhatlan valóm
Birája önmagának jó s rossz voltaért.
Kinomnak árja önmagából serked
És ott hal el; ő tér s idő magának.
Halandósága köntösét levetve,
Nem hagyja rajta színét a tünő
Világ. Ha tudja önnön érdemét,
Örömbe, búba ez meríti el.
Te nem kisértél meg; hiába is!
Nem vittél lépre, zsákmányúl sem ejtél.
Magam valék megrontóm s csak magam
Leszek. El innen, hitvány ellenek!
Halál keze van rajtam, nem tiétek.

Az egyetemesnek, mely Manfréd kitámadásával szemben áll, mindkét törvényét világosan láthatjuk tragédiájában. Érezzük, hogy a természettel is, melynek magányában szivesen bolyong, voltakép meg van hasonolva. A természetfölötti birtokáért áldozta föl a természettel való megegyezésnek boldogságát. Örök törvényességéből a lét nyugalmát, s nagyszerűségéből a lélek fölemelkedését a zergevadász meríti, ki Manfrédet visszatartja az örvény széléről, hogy bűnös vérével ne szennyezze be a szűzi völgyeket. Az erkölcsi törvény szavát az apát hangoztatja, kinek szent intéseiben, fáradozásában mintegy az égi kegyelem közeledik Manfréd felé. E bátor és megadó, szilárd és szelid lélek az, mely az istenivel való harmóniát példázza. De Manfréd indítéka még nem a gonosz elv, mely Faustot hatalmába keríti s Ádámot elszakadásra ingerli az istentől. Tisztán a nagyság megférhetetlensége, a korlátlan önállóság vágya, mely magából indúl ki s magában bizakodik.

Térjünk át azokra a jelenségekre, melyekben az ördögnek, az emberrel való viszonyában, nem az az uralkodó jellemvonása, hogy valamely rendkívüli, természetfölötti hatalom forrása, hanem valójában határozó fontosságra emelkedik egy másik mozzanat, az, hogy: a jónak, az erkölcsinek visszás elve, tagadása, ellensége. A természeti törvényt csak azért segít megsérteni, hogy az erkölcsit megcsúfolhassa: a diabolikus eszme, mely legélesebb kifejezésre a mágiában, ördöngösségben, bűvös-bájosságban jut. A mágia értelme az, hogy az ember, lelke szabadságának és üdvösségének árán, a maga szolgálatára kényszeríti a pokol szellemeit, hogy önző vágyait kielégíthesse. E vágyak természetes eszközökkel rend szerint betölthetetlenek s a legtöbbször erkölcsileg is tilalmasok. Az ember már tudatosan akarja a rosszat: bizonysága a szerződés, melyet az ördöggel üdvössége rovására köt. Lelkét lekötvén, megtagadja saját erkölcsi czélját. Hogy a természeti törvénynek, az emberi végesség törvényének, kényszerét lerázhassa magáról, kész megsérteni az erkölcsi törvényt is; így támadása az egyetemest mint egészet, mint a természeti és erkölcsi törvény foglalatát éri. A népmondáknak s költői feldolgozásaiknak (a varázsló Vergilius, a brittanniai Merlin, a magyarországi Klingsor, Ördög Róbert) egész sora vonatkozik e jelenségekre s különböző változataikra. E változatok különfélesége a czéloknak egymástól némileg eltérő voltán alapszik, melyek az embert az ördöggel való szövetkezésre bírják. Ezek a czélok kivétel nélkül az önzés mértéktelenségében gyökereznek s ennyiben mindnyájan sérelmesek az erkölcsi törvényre; de az indítékok sokféleségénél fogva, a tudás szomjától kezdve, a méltatlanságok fölötti elkeseredésen át, egészen a test alacsony ösztöneiig, más-más beszámítás alá esnek. Az ördög azonban, a maga jártatóján vezetvén őket, utóbb rendesen gondoskodik róla, hogy egyikök se maradjon tisztán az erkölcsi fertőtől, Faust ép oly kevéssé mint Cyprianus, Theofilus mint Ádám.

E körnek a világirodalomban leghiresebb példája: Faust. A német Faust-monda gyökerének általában, legalább alapgondolata első költőibb és teljesebb kifejezésének, a Theofilus-legendát szokták tekinteni. Az anatoliai egyház e vallásos mondáját a középkorban főleg Rutebeuf franczia misztériuma s a jámbor Hrotswita deák hexameterei terjesztették el. Az istenfélő Theofilus az adani egyház archidiakonusa volt, kit püspöke minden ok nélkül, igazságtalanul fosztott meg tisztétől. Az elkeseredett szent-ember mitsem akar tudni többé istenről, a ki nem védelmezte meg. Egy mágiát űző zsidóhoz folyamodik, hogy visszanyerje székét. Ez vezeti el éjnek idején a czirkusba, hol a Sátán trónol s égő gyertyák és dicsőítő énekek között fogadja alattvalói hódolatát. Theofilus is ezek közé sorakozik, lemond Krisztusról és Máriáról s lepecsételt kötelezőjét átadja a pokol fejedelmének, ki hívévé fogadja s homlokon csókolja őt. Theofilusnak hamarjában betelik minden kivánsága: püspökétől visszanyeri tisztét s mint a Sátán alattvalója, fényes és gonosz életet él. Azonban lelkiismerete, a jó elve mégis diadalmaskodik felette; de bajából csak isteni hatalom szabadíthatja ki. Mária Panhagia templomában negyven nap és negyven éjjel vezekel, mígnem a Szent Szűz megkönyörűl a nyomorúlton s visszaszerzi neki az ördögtől a lepecsételt kötelezvényt. A megtért és megmentett pap teljes bűnbánatot tart s három nap múlva boldog halált hal. A Faust-monda magja világosan megvan e legendában. Mi űzi Theofilust a gonosz karjaiba, vagy más szóval: mi fejti ki benne ily végletesen a fennre törekvő, de egyszersmind önző emberi szellem kettős alakját? Az elkeseredés, midőn az isteni igazság fogyatékosságát látja az emberi dolgokban. Hát Faust? Őt is az elkeseredés hajtja az emberi erő végességén, képtelenségén a mindenség befogadására. Az ördög segítségével aztán mindakettő túltör az emberi lehetőség határán. A népkönyvben, mely a Faust-mondának legelső irásba foglalása, a boszorkánymester kötelezője így hangzik: «Minthogy föltettem magamban, hogy kifürkészem az elemeket, de azokból az adományokból, melyek onnan felülről osztályrészemül jutottak, fejemben nincs rá képesség, sőt ember meg sem tanúlhatja: én hát átadtam magamat a jelenlévő szellemnek, ki Mefistofilisnek nevezi magát, őt választottam ki rá, hogy nekem megszerezze és megtanítsa.» A tudás vágya: ez kiindúló pontja Faustnak, az eredeti mondában úgy, mint Goethénél. A mindenség

Mily látvány! Ah de látvány csak – nekem!
Hol foglak meg, természet, végtelen!
Hol vagytok emlők? Hol ti lét-erek,
Melyekhez ég és föld tapad,
Miként e hervadt szív majd megszakad, –
Tápláltok, folytok s én csak epedek!

Azonban Faust tehetetlen tudás- és életszomja, a monda folyamában, nem annyira erkölcsi rugónak, mint inkább egy titáni természet mértéktelen szellemi és érzéki élvezetvágyának mutatkozik. Goethénél, mint nagy költeménye részletesebb taglalása alkalmával kifejtettük, minden ízében megőrizte e jellemvonását: a népmonda varázslójából az önző akaratnak mintegy világirodalmi jelképévé emelkedett. A világ rendjében, az egyetemes uralma alatt, nem lelhetvén megnyugvást, a természet és erkölcs törvényének megtörésében keresi azt. Úgyszólván minden lépése: szerződése Mefisztofelessel, Margit tragédiája, szerepe a császári udvarnál, egészen a boldogtalan öreg pár megrontásaig: támadás és sérelem az egyikre mint a másikra. De végre neki is meg kell ismernie teljességében az egyetemest és hatalmát. A sírja felé közelítő öreg ember vak szemei előtt megnyilatkozik a természeti és erkölcsi törvény egész tisztaságában. Belátja a mocsarak kiszárításával, a tengerpart megvédésével, miképen lehet úr az ember a természet fölött, s ez uralmának gyakorlásával miképen töltheti be egyszersmind erkölcsi hivatását az emberiség javára. Az egyetemest, mely egészében megsértetett, csak az engesztelheti ki, a ki egészében szolgálni is kész: a természet és erkölcs törvénye szerint, egyiket mint a másikat, egyiket a másikban. Íme az egyetemes, a maga teljességében, az ördög körmei közül kimentett Faust példáján. De az áldozatul esett varázsló katasztrófája is ilyennek mutatja. A Faustról szóló legrégibb följegyzések egyikében, Gast János, bázeli pap, azt írja, hogy végül az ördög fojtotta meg Faustot, ki a ravatalon, akármikép fektették is, arczczal mindig a föld felé fordúlt. Nemcsak az erkölcsi törvény megy hát teljességbe az által, hogy az ördög megfojtja s lelkét magával ragadja a kárhozatba, hanem a természetinek betelését is mintegy jelképileg kifejezi az említettük mondai vonás. Őt, a ki mindig az eget ostromolta, a ki magát a halandók közös törvénye alól ki akarta vonni, a világ végetlenét kereste: most kétszeres, ellenállhatatlan erővel követeli a természet, a föld magának.

Lewes összehasonlítván Goethe Faustját a Marlowéval s Calderonnak A csodatévő mágus czímű színdarabjával, azt mondja, hogy a három dráma hőse közül, kik mind az ördöggel kötöttek bizonyos czélra szerződést, Calderon mágusa adta el legolcsóbban a lelkét. Mi volt ez az olcsó ár, a miért Cyprianus a gonosznak áldozta üdvösségét? Egy érzéki vágy kielégítése. Ő is bölcselkedő, mint Faust. Antiochia mellett egy erdőben Plinius mondása fölött töprenkedik, hogy: isten a legnagyobb hatalom és jóság. A sok-isten hitében megrendűlve, már a keresztyén felfogás felé közeledik; de az ördög résen áll s nem szeretné kibocsátani körmei közül. Eleinte vitatkozással próbál szerencsét; ezzel azonban nem sokra menvén, testiségének fölingerlésével akarja elcsábítani. Egy barlangban megmutatja neki Jusztinának, a bájos keresztyén szűznek, odavarázsolt képét s a bölcs vére lángra lobban. De Jusztina, mint a többi, érte vetekedő ifjakat, Cyprianust is visszautasítja. A gonosz igéretet tesz neki, hogy megszerzi a leányt, de csak lelke árán. Cyprianus mindenre rááll, egy vérrel irott szerződésben leköti lelkét s a varázslatokba mélyed. Az ördög felidézi a pokol szellemeit, hogy zaklassák fel Jusztina érzékiségét; de utoljára is kudarczot vall. A szűz, bár vonzódik Cyprianushoz, nem tántorodik meg erényében s az isten nevének említésével mindörökre elűzi a kisértőt. A gonosz nem képes beváltani igéretét, s a várakozó elé nem magát Jusztinát, csak árnyékát varázsolja, mely az ölelés perczében csontvázzá omlik. «Ilyen, Cyprianus, a világnak minden dicsősége!» Az ördög kénytelen bevallani kudarczát: az ártatlanságot isten őrzi, a legjobb és leghatalmasabb isten. Cyprianus fölveszi ennek az istennek keresztvizét s Jusztinával a vértanu-halálban egyesűl. Mily érdekes eszmei tanúlság rejlik e mesében! Cyprianus úrrá akar lenni a természet fölött, szolgálatába hajtani erőit a maga bűnös czéljára. Hangjaival mint a csábítás eszközeivel veszi körül Jusztinát. A szűzet a párját hivó csalogány dala édes sejtésekkel tölti el a szerelem forró üdvéről. Beszél hozzá a folyondár, mely gyöngéd simulással és hő vágygyal kúszik az ágra; az ölelkező ágak képe feldúlja nyugalmát. A harmatot keblébe rejtő s tekintetével a napot kereső virág is titkos vágyakat olt szívébe. Mindez Cyprianus varázslatának lesz eszközévé. De a természet szava nem lehet ellentétben az erkölcs szavával; kötelességünk kibékíteni a kettőt. Ezt érzi, vallja, teszi Jusztina, mikor ellenáll a csábításnak. Cyprianus is, bűnös vágyai és kisérletei után, egészen másféle hatalomnak jut tudatára az anyagvilág fölött s ebben engesztelődik ki. E hatalom nem a varázslat, hanem a hit, a szellem fölemelkedése a végetlenbe s egyesűlése istennel.

Abban a körben, melyről szólunk s a melyben az egyén az egyetemessel mint egészszel áll szemközt, mint természeti és erkölcsi törvénynyel egyaránt és együtt: a legkiválóbb költői alkotások egyike Byron Kainja. A sötét, rejtelmes indulatok nagy énekesének nincsen költeménye, melyben oly hatalmasan nyilatkoznék a tagadás szelleme, az eget ostromló lázadás dacza s egyszersmind egy kimondhatatlan szenvedésnek komor, félelmes mélysége, mint e misztérium. A daczos Kaint egyként kinozza az élet súlya s a halál gondolata. Ebben megremegteti vágyainak, lelke szárnyalásának korláta; amabban az örök igaztalanság képe ingerli. Nem tud imádkozni, hálát adni az életért; hiszen egykor úgyis meg kell érte fizetnie a halállal. Gyötri a halál kényszerűségének s az élet nyomorának oka: szülei esete a paradicsomban. Hát miért szenvedjen ő, szenvedjenek szerettei és minden elkövetkezendők a két első bűnös miatt? Mi a jó és mi a rossz? Csak az isteni önkény az, mely egyiket mint a másikat kiszabta és elnevezte. Ádám és Éva, az Úrnak zsarnoki parancsa ellenére ettek a tudás fájáról; büntetésöket íme szenvedik is érte mindnyájan és fogják szenvedni örökké, de hasznát nem látták: ma is ismeretlenek előttük az élet és halál rejtelmei.

Áldatlan lesz emléke mindörökké,
Ki egyazon órán vetette el
Az ember magvát, magvával a bűnnek.
Megízlelék a vétek és tudás
Gyümölcsét s, önbajukkal be nem érve,
Nekünk is létet adtak s általunk
A számtalan és megszámlálhatatlan
Következő milljó és míriádnak,
Örökbe hogy vegyék a kínokat,
Mik kezdet óta gyűltenek.
S az ősük én legyek! – Minden, de minden
A bűn s a kín hosszú esztendein át
A nem ismert halál rejtelmihez
Vezet bennünket. – Íme a tudás-fa
A mit igért, azt sem tartotta meg.
A vétek súlyos árán legalább
Megvettek vón’ minden felfoghatót,
Minden tudást, titkát is a halálnak.
De hát mit is tudnak? Hogy nyomorúltak.
Kellett-e ehhez kígyó és gyümölcs?

Kainnak e kitörése alatt már jelen van Luczifer s megigéri, hogy mindennel megismerteti, ha letérdel előtte. A daczos szív válasza ugyanaz, a mit Manfrédből ismerünk. Nem teszi, mert ő az istennek sem hódol. Ez Luczifernek elég: a ki Ő előtte le nem borúl, az az ördög előtt hajol meg. Kain az övé. Mint a népkönyv Faustját Mefistofilis, Kaint is meghordozza Luczifer a világűrben. Megmutatja neki a kipusztúlt nemzedékek, a præadamiták óriási árnyait. De a lét forrásához, Jehova lakához, nem juthat el. A mit csak lát és hall, a rá és utódaira váró nyomor képei és új fogalmai, mind az isten rendje ellen izgatják. Kainban mindez s a csak félig kielégített vágy vad szenvedélylyé forr, mikor Ábel véres áldozata kedvesen fogadtatik, az ő oltárát pedig feldúlja egy forgószél. Hát az ő gyümölcseinél jobban tetszik az Úrnak a mekegő anya fájdalma, kitől bárányait elragadják és vágószékre viszik; kedvét találja a szegény állat kínjában az áldozó kés alatt? Dühében szét akarja rombolni Ábel oltárát s leüti ellenálló testvérét. A holttest előtt s lélekmardosása közben megérti, hogy az emberre még nagyobb nyomor és nagyobb szenvedések is várnak, mint a minőket eddig ismert. Világgá bújdosik; útjára csak felesége, Adah, s Évának egy szörnyű átka kíséri. Az anyaátok oly rettentő, hogy benne már mintegy a betelt végzet hat reánk.

A költemény eszmei tartalmának sajátságos magyarázatát adja Brandes e szavakkal: «E dráma a küzdelmet festi egy felől a szenvedő és kutató emberiség, más felől pedig a villámnak, viharnak és hadseregeknek amaz istene között, kinek meggyöngűlt kezei kénytelenek a vas-fogásából kimenekűlt világot elbocsátani. Az őt megtagadó világ kiirtására vérpatakokat onthat és papjai által százával gyújtathat máglyákat; de e máglyák hamvából sértetlenül emelkedik ki Kain s ezeket a papokat halhatatlan megvetéssel ostorozza. Kain a gondolkodó emberiség, mely egy szép napon az ég boltozatát szét fogja robbantani s a világtestek millióit szabadon látja haladni Jehova tomboló mennykő-szekere fölött. Kain a munkás emberiség, mely arczának verejtékében új és jobb édent törekszik teremteni, nem a tudatlanság, hanem a megismerés és öszhang édenét, és a mely, mikor Jehova rég be lesz varrva halotti köntösébe, még élni fog s az újra föltalált Ábelt szívére szorítja.» E meglehetősen zagyva szólamok a testvérgyilkos Kainban mintegy a reformátorok ősképét ünneplik. Velejök szerint az emberi nem tökéletesedésének, haladásának eszközeiül a nagy bűnöket is el kellene fogadnunk. E tan ép oly erkölcstelen, mint alaptalan. Byron tragédiája, melyet magyaráz, valóban az emberi szellem képét adja, mely elégületlenül, kétkedve, nyugtalanon, lázadások közt előre tör. Az emberi haladás sokféle akadályokba ütközik. Ez akadályok között kétségkívül legtragikaibb maga a bűn, melybe az előretörekvő szenvedély téved. Az indítéknak emberi, mindnyájunkkal közös volta részvétünket kapja meg, míg a szenvedély vétkes kitörése félelembe ejt. Nem biztató jelenség, nem követendő példa áll előttünk, hanem szívünkre ható tanúlság. Az emberi haladás ember voltunk föltételeihez van kötve. Az első gyilkos e föltételek ellen tör, a természet és erkölcs törvénye, az élet rendje ellen, mely az övéi nyugalmát, életét biztosítja, s még neki is rendelt vigaszt és gyámot feleségében, Adahban. Az emberi haladás képviselője; de Ábel is csak az, mikor az elvesztett éden tétlensége után istenfélő munkához lát. Kainnak az egyetemes elleni támadását fejezi ki maga Byron egyik, Murrayhoz írt levelében: «Elkeseredés és düh, mely állapotának és tudásának kiáltó ellentétéből fakad, vezetik vétségre, inkább általában az élet ellen és minden életnek forrása ellen, mint egy bizonyos élő lény ellen.»

Az egyetemes eszméjével, ennek fejlődésével, változó és örök hatalmainak viszonyával, sehol sem találkozunk teljesebb és határozottabb alakban, mint az Ember tragédiájában. Alapgondolata élénken emlékeztet Calderonnak egy autojára, Az élet álomra, mely mintegy mellékdarabja a hasonló czímű hires drámának. A Teremtő az elemeket az ember szolgálatára rendeli; de a sötétség ura irigyen ellene tör s egy Árnyékot idéz föl: a Bűnt. A föld leendő ura egy barlangban életre ébred s az elemek megjelennek fölékesíteni őt. A Sátán és az Árny, baziliskus és kígyó képében, a paradicsomba lopóznak; amaz megkísérti őt, s az ember bűnbe esik. A Bűn kioltja a kegyelem világát, a nap elhomályosúl, a hegyek megrázkódnak, a rózsák véres töviseket hajtanak, s egy szörnyű égiháború megfosztja eszméletétől a boldogtalan teremtést. Bilincsek között, újra állatbőrökbe burkolva ébred s azt hiszi: az éden fényes képei csak álom voltak. De tán most is álmodik s még jobb életre ébredhet. Megjelenik az Értelem, az Akarat, hogy keresse maga elveszett üdvét. A Bölcseség megoldja lánczait, s magára övezi, hogy ellenségeit tévútra vezesse. A Bűn és a Sátán, az eltávozott Ember helyett csakugyan őt feszítik keresztre: a miképen egy fa és gyümölcse által vétkezett, azonképen bünhődjék egy más fának törzse és ágai által. De a világ megrendűl; az Ember, az Értelem és Akarat oda sietnek s a gonoszok csakhamar látják, kit végeztek ki. Tehetetlenűl omlanak le a feltámadt Bölcseség előtt. A halál meggyőzetik, eljő a víz lemosni a vétek szennyét s a föld a kalászszal és tőkével a kegyelem zálogát hozza meg az embernek, a ki felsóhajt: «Oh ha ez is álom, úgy nem akarok többé fölébredni!» A Mindenható szavai zárják be az autot: «Álmodni fogsz, a míg csak élsz; de őrizzed a legfőbb jót, mely néked adatott, különben a halál álmából szűk börtönben lesz ébredésed!» Íme Madách Ádámjának őse, ki a fél-álom fél-való képeiben engesztelődik ki sorsával, az isteni kegyelem segítsége mellett. Íme Lucziferé is, ki az embert nemcsak erkölcsileg akarja megrontani, hanem testileg is semmivé tenni, megölni. Íme az ember tragédiájának vezérgondolata: az ember és emberiség élete álom, melynek boldogító ébredést a legfőbb jó hitének megőrzése biztosít.

Hogy a tragikum irányában Madách mily mesterien mélyítette ki e gondolatot, más alkalommal behatóbban magyaráztuk. Itt csak arra akarunk röviden rámutatni, hogy e nagy költeményben mily teljességgel áll előttünk az egyetemes képe. Az Úrban, kitől a vétkes és elbizott Ádám elszakad, s a rendben, mely e földön az ő erejét, jóságát és bölcseségét képviseli, s a mely ellen Ádám harczot folytat, egész tartalma és jelentősége tisztán tűnik szemünkbe. Az eszméket, melyeket eddig fejtegettünk mint benne foglaltatókat, egymásután sorolják el az Angyalok himnuszai:

Gábor főangyal:
Ki a végetlen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme!

Mihály főangyal:
Ki az örökké változandót
És változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő!

Rafael főangyal:
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcseséged részesévé
Egész világot fölavatva:
Hozsána néked, Jóság!

Tehát: eszme, erő és jóság; csak a szavak mások, a lényeg ugyanaz. Calderon autojában az Erő, Bölcseség és Szeretet, kikben az isteni tulajdonságok vannak megszemélyesítve.

De nemcsak e dicsőítő énekekben halljuk az egyetemesben foglalt hatalmakat: sorra megjelennek ezek előttünk, a mint a küzdő Ádám egymásután támadást intéz ellenök, megjelennek, hogy végül egyetlen fenséges fogalomban olvadjanak össze. A természet törvénye az erők örökös rendje ellen leghatározottabban az Űrben lázad fel, mikor Luczifer oldalán felfelé törekszik a föld köréből. A föld szelleme intőleg szól neki, hogy Antæus meséje nem mese; csak ő lélegzik benne, s ha sorompóját áthágja, megsemmisűl.

Ádám, Ádám, a végső percz közelg:
Térj vissza, a földön nagygyá lehetsz,
Míg hogyha a mindenség gyűrüjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt, – s elront kicsinyűl.

Isten: a természet rendjének őre. Mikor Ádám, daczolva véle, még feljebb emelkedik, egyszerre megmerevűl s csak alantabb, a föld körébe térve újra, nyeri vissza eszméletét. Másfelől az egyetemessel, mint erkölcsi törvénynyel, áll szemben Ádám, többek között, a tragédiának két legtragikusabb színében: a rómaiban és a párizsiban. Egyenest ellene vét Sergiolus mámoros sűlyedtsége és Danton rajongó vérszomja. E törvény, melynek oltalma alatt állanak az emberszeretet és emberi méltóság, diadalmaskodik amannak megtérésében és emennek bukásában. Azonban egyetlen helyen sem nyilatkozik az egyetemes inkább a maga teljességében, hatalmainak egymást átható kölcsönösségében, mint a katasztrófában. Ádám öngyilkosságra készűl, mikor Éva bevallja neki, hogy anyának érzi magát. A lázadó le van győzve; élete nemcsak a magáé többé. Megtér, de meg is nyugszik. Miben, mi által? Útat talál lelkébe az egyetemes. Apának tudva magát, a természet törvénye nyilatkozik benne, hogy élni akar: ez legyőzetése. Ám az apai szeretetben fölébred az erkölcsi kötelezettség érzete is: ez megnyugvása. Míg Kaint, Byron hősét, bukásba vezeti a tudás, hogy az emberiség osztályrésze a kiirthatatlan fájdalom, Madách Ádámját megmenti az érzés, hogy e fájdalomnak örök balzsama a kiirthatatlan szeretet.