XXVII. Az egyetemes: mint erkölcsi törvény.

Ez átmeneti formák vezetnek bennünket oda, a hol már maga a tisztábban kiváló erkölcsi törvény, mint igazán sértett és a sérelemre visszaható, áll szemben az egyénnel. A dölyf, az elbizakodás már az élet erkölcsi alapját támadja meg s a rá visszaható egyetemes nemezissé emelkedik vaksorsból, természeti kényszerből, isteni irigységből. Az egyén elbizottságában vagy oly hatalmak ellen lázad föl, melyeknek tekintélye és ereje: az élet rendjének, békéjének, fejlődésének biztosítéka; vagy oly érdekeket tapod, melyeknek szintén jogos létök van az egyetemes öszhangjában. Azokkal az érzésekkel helyezkedik kihívólag szembe, melyeken az erkölcsi rend nyugszik: tisztelettel, mérséklettel, szeretettel és szánalommal. Nem akar ismerni magánál nagyobbat s mitsem törődik a nála kisebbekkel. A nagyságnak ez a sértő dölyfe: a hűbrisz. Az, a mit Heraklit szerint, jobban kell oltani mint a tűzvészt. Bayer háromféle formáját különbözteti meg: a hatalom, a hősiség és az értelmi erő elbizakodását, példáúl idézvén az elsőre Xerxest, a másodikra Ajast, a harmadikra pedig Prometheust. Megtoldhatnók ez alakokat még egygyel: a szerencsében való elbizakodással. Példája Niobe, a haragjában és fájdalmában egyaránt szép thébai királyné, az antik világ Mater Dolorosája, kinek mithoszát Ovidius beszéli el. Tizennégy gyermekében büszkélkedve, megtiltotta az áldozatot Leto istenasszonynak, Phoibos és Artemis anyjának, ki hozzá képest majdnem gyermektelen. Nem őt illeti-e meg inkább a babérkoszorú, a nagy ősökben, fényes kincsekben és szép gyermekekben gazdagot? Az isteni testvérek, haragra gerjedvén anyjok sérelmén, íjakat ragadva szálltak Kadmos vára fölé s egymásután nyilazták le Niobénak valamennyi sarját. Ime a dölyffé fajúlt boldogság képe, melyet nehezen lehetne Bayernek akármelyik alakjába befoglalnunk. De ez osztályozásnál egyébként is gyümölcsözőbbnek látszik annak a két iránynak figyelembe vétele, melyben a hűbrisz az erkölcsi törvény ellen intézett vétséggel hívhatja ki maga ellen az egyetemes megtorlását.

Vétségre egy felől a tekintély megtagadása vezetheti, feltámadás az isteni vagy emberi tekintély ellen, mely az összességnek erkölcsi meggyőződésén alapúl. Ajas, erejének, bátorságának és önérzetének túlságában, megsérti mindegyiket. Mily nagynak, s nagysága jogában mily kétségtelenűl elsőnek tartja magát! Nagy szót mond, de a hellenek között hozzá foghatót nem látott Trója. E féktelen elbizakodás uralkodik minden gondolatán, minden cselekedetén, s határozóvá lesz sorsára elejétől végig. Gőgjében elfeledi ember voltát; nem ember módra érez és gondolkodik. A hirmondó így beszéli el búcsúját atyjától, mikor a trójai hadba indúlt:

Ő már akkor esztelennek bizonyúlt,
Midőn honát elhagyva atyja bölcs szavát
Nem hallgatá. Így szólt ez: Légy azon fiam,
Hogy győzz, de mindig istennel győzz a csatán.
S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:
Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,
Ki semmit sem tud; én magamban megbízom,
Hogy isten nélkűl is dicsőséghez jutok.

A ki az isten segítő kezét ily dölyfös önbizalommal utasítja vissza, mikép hódolna az emberi tekintélynek, hogyan illenék be a vezér akarata által kormányzott seregbe? Mikor már a homályos jövőnek is így indúlt eléje, hát még azután, hogy az egész, égő hajóira szorított görög tábort a sánczokon áttörő Hektor ellen ő maga védelmezte meg? Gyásztörténetéből Menelaos ezt a tanúlságot vonta ki.

Rossz ember az, ki mint alattvaló
Meg nem fogadja az uralkodók szavát.
Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,
Hol fenn nem tartja erejét a félelem,
S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,
Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.
Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen
Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.
Kinek szívében félelem s szégyen lakik,
Az, tudd meg, boldogúlni fog mindenkoron;
De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,
Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,
S örvénybe sűlyed, bármi jó széllel haladt.

A haragos király le akarja győzni, karjával kényszeríteni a halottat, kit életében soha sem fékezhettek. Ajas épen ezzel a féktelenségével hí ki maga ellen minden égi és földi hatalmat, melyekkel szemközt ereje, hősisége semmisnek bizonyúl. Dühe, melyre Achilles fegyverzetétől elüttetésén gerjedt, nem egyéb, mint dölyfének természetes következése; örjöngése pedig, melylyel magát meggyalázta, csak dühének fokozódása. Hiába hangzott Kalchas által az isteni szó, hogy még csak a végzetes napon maradjon sátrában: a boszú őrűlt tüze hevítette. A megsértett egyetemest halálával kell kiengesztelnie.

A dölyf azonban nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek irányában is vétségre vezet. Amazoknak ellenszegűl, ezeken kegyetlenkedik. A szegényeknek és gyámoltalanoknak gőgös sértegetése különös élességgel ütközött bele a görögök erkölcsi felfogásába. A hazatért Odysseus koldusnak öltözve jelent meg az ithakai palotában tobzódó kérők előtt, kik, bortól és reménységtől elkapatva, tehéncsonttal dobálták. Pallas Athene műve volt, hogy ne tartózkodjanak a keserítő gúnytól s még nagyobb dühre hevítsék Odysseus szívét. Csakugyan úgy szólván ezzel csordúl ki poharuk: az ismeretlen, megcsúfolt vendég felkapja a nehéz íjat s leöldösi őket. Az egyetemes mintegy gondviseléseűl mutatkozik az összességnek, melyet az egyesek gőgje elnyomással fenyeget. Midőn hódolatot követel az istenek és becsülést az emberek iránt s megtorol minden ellenkezőt: az élet erkölcsi rendjét, nyugalmát, öszhangját védelmezi.

E rendnek föltételei és biztosítékai nemcsak az emberiség életének nagy egészében, az idők folyásában s a viszonyok gyökeresebb változásai szerint, módosúlni, átalakúlni, sőt megváltozni látszanak. Egy-egy koron át azonban a ragaszkodás, tisztelet bizonyos eszmék és formák iránt, oly tekintélylyel övezi őket, hogy az egyetemes elemei közé olvadnak, a közmeggyőződésből általános szentesítést nyernek, mintegy erkölcsi törvény erejével uralkodnak. A vezérletre hivatottakat, kik ha nem is egyenes megsértésökkel, de mellőzésökkel a sikernek, közjónak új útjait, eltérő irányait keresik: mindig veszély fenyegeti. Kihivása egész nemzedékeket ronthat meg, nagy érdekeket vethet koczkára s nagy eredményeket játszhat el. E rendkívüli következések, a fölidézett általános szenvedés sokszor az államférfiúi belátás hiányát, a politikai tévedést, a személyes benyomás érvényesítését a közszellemnek ösztönszerű ellenszegűlése daczára: tragikai vétségűl mutatják. Legtöbb esetben az egyetemes határozó mozzanatáúl az látszik kiemelkedni, hogy megtorlás várja az eltérést oly irányoktól, oly eszméktől, melyeknek érvényesítésében a nemzet hosszú időn át feladatát látta, boldogulását kereste s üdvét és dicsőségét találta. A vezetők rövidlátása, tévedése, hűtlensége bukásba sodorja nemcsak őket magukat, hanem a vezetettek nagy tömegét is.

A magyar politika vezérgondolata, sok századon át, a nemzeti eszmének a keresztyén eszmével elválhatatlan egybekapcsolása volt. E politika alapját vetette meg Szent István s ez érvényesűlt a kunok, besenyők, tatárok és törökök ellen folytatott küzdelmekben. A nemzetet ez lelkesítette s ez kötötte szorosabban nyugothoz, mely szintén ennek egész teljességében való követését tekintette a magyarság nagy történeti feladatának. Lovagkorunk két legnagyobb hőse, Szent László és Hunyadi János, e két eszme egységének nevében harczolt; győzelmeik ép úgy a keresztyénség, mint a magyar nemzetiség diadalai voltak. A mohácsi vész után egy nagy politikai párt megbontotta a régi egységet. A kétségbeejtő viszonyok nyomása alatt a nemzeti lét biztosítását abban kereste, hogy, legalább ideiglenesen, lemondott a keresztyén eszme képviseléséről, sőt leghatalmasabb ellenségével, a törökkel, szövetkezvén, elnyomásában lett részessé. Kiegyeztethetőknek, sőt egymást támogatóknak hitt oly érdekeket, melyek legbensőbb természetök szerint ellentétesek voltak. Az eredmény az lett, hogy arra is, a mit ez úton biztosítani akart, a nemzeti létre, csak újabb veszélyt hozott. Ime a török párt tragikuma, a mint oly megrázó erővel rajzolja előttünk Kemény Zord idője, különösen Verbőczi sorsában. «A ballépésekből támad a megtorlás; a bűnt az isten megbocsáthatja a gyónónak s bánkódónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen boszúállás». Az ünnepelt népszónok, ki egykor rövid időre hazája sorsát látszott kezében tartani, maga járt Konstanczinápolyban, s a török hatalom székhelyéről merőben hamis benyomásokkal tért haza. A klasszikai tanúlmányokból merített ábrándjai táplálják optimizmusát s ez nagy, majdnem döntő befolyást gyakorol a kormánytanácsban. A gyermek-királyt leviszik a szultán sátorába s Buda kapui megnyilnak a török előtt. Árulással fészkeli meg benne magát s a Boldogasszony templomában fogadást tesz, hogy többé nem fogja feladni. Verbőczi már látja, az iszonyú erőszakosság képei közt, hogy mikép segítette törekvése épen azt, a mit ki akart általa kerűlni. De, még mindig azt hiszi, hogy jogi formalizmusával sikeresen szegűlhet ellene a barbár hatalomnak. Kicsinykedésben fenségesebb és meghatóbb küzdelem nem képzelhető annál, a mit e szerencsétlen öreg ember folytat Szolimán basával és környezetével. De fölemelkedése már egyszersmind bukás. Ez csak teljességre megy, mikor ádáz ellensége megmérgezteti. Utolsó szavai: «Tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek; ha halálom erőszakos volt, tanúlságúl szolgálhat azoknak, kik természet elleni szövetségekben bíznak». E tanúlság csak nagy későn hozza meg gyümölcseit. A nemzetet sújtó tragikai végzet, mely a hegedősök és énekszerzők verseiben, a politikusok beszédeiben s a prédikátorok intéseiben minduntalan oly szívrázó följajdúlásokat fakaszt s oly mérhetetlen áldozatokat követel: csak másfél század múlva látszik engedni szigorából. Akkor, mikor a nemzeti meg a keresztyén eszme megint új, általánosabb és áthatóbb erővel találkoznak, szorosabban olvadnak össze s összeolvadásukban egyetemesebb hatást kezdenek gyakorolni, a mint Zrinyi Miklós nagy éposza költői kifejezésre juttatja s Buda visszafoglalása megpecsételi. A drámai költészet terén hasonló alakban mutatkozik az egyetemes Obernyik Brankovicsában, ki népe ellen hűtelen lesz a magyar szövetséghez, a törökhöz pártol s ezzel egész házát romlásba ragadja magával.

Már e formákban olyan erőnek érezzük az egyetemest, mely nemcsak bizonyos benne foglaltató eszméket védelmez külön-külön, hanem védelmezi ez eszmék egységét, körének egészét, mely az emberi élet öszhangjában, az ellentéteseknek látszó érdekek kiegyenlítődésében, az egyes törekvéseinek az összesség által való jogos korlátozásában jut kifejezésre. Az egyetemesnek ezen, elkülönzést és szétszakítást nem tűrő foglalata nyilatkozik számos tragikai jelenségben, ha nem illetik is ezek őt, mint határozottan erkölcsit csak mint egységest. Ennek az egységnek megbontása, bár valamely külön erkölcsi eszme nevében és érdekében, az egyetemesben foglalt erkölcsi hatalmak egyikének a másikával szembeállítása: tragikai vétség. Az ilyen esetek, melyekben jogosúlt erkölcsi eszmék egyoldalú képviselőit látjuk elbukni, éreztetik velünk legerősebben, hogy ha a nemezist kihívó, az egyetemest sértő kitámadások különböző nemeinek közös nevet és közös jelleget keresünk, nem nyughatunk meg az erkölcsi vétségben s legkevésbbé általánosíthatjuk a bűn fogalmát és kifejezését. Nem alkalmazhatjuk föltétlenűl és valamennyi esetben még ott sem, a hol az egyessel az egyetemes kétségkívül mint erkölcsi törvény áll szemben. Az egyetemesre nézve lehet egy, magában erkölcsileg kifogástalan, sőt erkölcsi hatalom által parancsolt tett is sérelmes, ha egy más, szint oly jogosúlt hatalomnak ellene szegűl s páthosza, az egyetemes eszmekörének egészét figyelembe nem véve, tör érvényesülésre. Hatalmakat, melyek az egyetemesben mint egymásnak kiegészítői és támogatói vannak jelen, egyoldalúsága, félszegsége ellenkezésbe kever s a fölzaklatott ellentétet csak saját bukása által engesztelheti ki. Mintegy a maga testével kell betemetnie az űrt, melyet ő ásott összetartó eszmék közé, hogy ezek ő fölötte ismét egyesűlhessenek és kibékűlhessenek. Így állanak az új eszmék képviselői a fennálló elvekkel, irányokkal és formákkal szemben, melyek még egyetemesűl, az erkölcsi törvény erejével élnek és uralkodnak, s csak a köztudat lassúbb folyású átalakulásával módosúlnak és vesztik el ebben gyökerező erejöket. A haladás vezeti az emberiséget tökéletesedésének czélja felé, a fennállóhoz való ragaszkodás őrzi a kivívott eredményeket. Új javakat csak amaz szerezhet számára, békéjét csak ez biztosíthatja. Mindegyik elv jogosúlt erkölcsileg: de nem az a kettőnek rideg elszakítása és merev szembeállítása. A reformátorok páthosza rendesen végletes egyoldalúságában képviseli eszméjét s előkészület nélküli hirtelenséggel törekszik megvalósítani. Bármily engedményben, alkuban a létező iránt, csak lemondást látnak, s páthoszuk a haladás elvét merev ellentétességre, éles összeütközésre sarkalja vele. Az egyetemes mint az erkölcsi eszmék egysége, mint az összesség érdekeinek kimélésével s csak a közmeggyőződés alapján való haladás elve, feltámad ellenök s eltiporja őket.

Mind e mozzanatok példájáúl áll előttünk Sokrates alakja. Azzal vádolták, hogy az ifjuságot megzavarja s az istenekben való hitet megingatja. A vád nem volt alaptalan. Egész filozófiája ellentétben állott kora világnézletével. Ennek felfogása magukon a jelenségeken, a természeten mint képen nyugodott; az övé a megismerő, itélő, következtető szellemen, mely mindent magából fejt ki. A képzelet alkotta sokistenhittel szemben állt tanítása a világ rendjét jelentő, legfelső isteni hatalomról. Az ősszokás kényszerébe, az állam mindenhatóságába élesen beleütközött az ő erős szubjektivizmusa. Két elv egymással szemközt, az eszme egységéből külön szakított két hatalom. Mindegyiknek megvolt jogosúltsága s mindegyik érvényesűlésre törekedett. Sokratest elítélték s magára bízták büntetése megszabását. Ő azonban nem alkudhatott fogságra vagy pénzbirságra: közköltségen eltartást kivánt a Prytaneumban a hazának tett szolgálataiért. Ezzel aláírta halálos ítéletét s egész valójával, sorsával a forradalmi szellemek ősképévé lett.

A kiválóan tragikai benyomásról, melyet e nyugtalanúl előre törekvő szellemek harcza gyakorol, már érintettük Vischer nézetét. A még előkészítetlen jövő ütközik össze általok a még magát védelmező múlttal. Az erkölcsi törvény érvényesűlését kerestük e küzdelmekben a nélkűl, hogy az erkölcsi vétséget határozónak tartanók. E gondolat látszik vezetni Gottschallt költészettanában, bár nem ád neki világosabb és szabatosabb kifejezést, midőn a szóban forgó jelenségeket az ethikai tértől elkülönzi s csak historiaiaknak nevezi. A következő sorokban fejtegeti őket: «A történelem nagy korszakaiban, melyekben a világszellem munkája legszembeötlőbb módon nyilatkozik, az egyén erkölcsi összeütközésbe kerűl, mely valósággal tragikus, a mennyiben az egyik oldalon a létezőnek szent és szükségszerű tekintélye, a másikon pedig a haladás lelkesítő eszméje, az eleven cselekvésre ösztönző, benső meggyőződés egyenlő joggal állanak szemközt. Ha a hős, a haladó világszellem eszközének érezve magát, enged keble teremtő sugallatának: vétkessé lesz a fönnálló világrend megsértése által, melynek áldozatáúl is esik. A nagy vallásalapítók és reformátorok, meggyőződésök vértanúi, a közszabadság előharczosai, valamint az imperátorok is, kik életképtelen respublikákon a történeti szükségszerűség törvényét végrehajtják, a szellem bajnokai, kik áldozatúl esnek egy nagy fölfedezésnek: ezek a hősei a históriai helyzettragédiának, mely azonban a népharczok, udvari és állami események, bitorlások és forradalmak epikai tömegképeivé sohasem fajúlhat, hanem a világszellemnek mindíg egyes emberben megjelenését követeli. A történeti korszakok összeütközése, mint ilyen, nem tragikus, hanem csak az egyén, mely közte összezúzódik». Így Gottschall, ki példákúl Sokratest és Mohamedet, Bresciai Arnoldot és Savonarolat, Husst és Luthert, Columbust és Galileit, Julius Cæsart és Cromwellt idézi. A dolog lényege abban fekszik, hogy a hős a haladás elvét a létezővel kibékíthetetlennek tekinti s ilyenűl is képviseli, nagyobbára az elbízott akarat kiválóságának s az egyoldalúság gyarlóságának formájában.

A mondottakból önként következik, hogy a fönnállóban nem kereshetjük s nem találhatjuk meg mindig az egyetemest. Csakis ott és addig, a míg biztosítani képes a közjólétet, megelégedést, nyugalmat; míg valóban a létezőhöz ragaszkodó közmeggyőződés, s nem egyeseknek vagy osztályoknak önzö erőszakossága tartja fönn. Világos, hogy a Gottschall által idézett példák egy része is már ide tartozik. A mint a csakis gonosz hatalom áll szemközt, bár a maradandóság jogos elvének hamis álarczában, az igazság képviselőjével, kit talán időre-órára sikerűl elnémítania, külsőkép megbuktatnia is: kettejök viszonyát már nem tekinthetjük tragikainak. Itt merűl fel a kérdés, hogy vajjon Krisztus pályáját, szenvedését és halálát lehetséges-e tragikai felfogás alá vonnunk vagy sem. A legrégibb Krisztus-dráma a negyedik századból maradt ránk, Khrisztosz paszkhón, a szenvedő Krisztus czímmel, s állítólagos szerzője Nazianzi Gergely vagy Laodiceai Apollinaris. Az előttünk folyó jeleneteknek tulajdonképeni központja: Mária. Az ő gyötrődése és siralmai a fő dolog, melyekben fia elfogatásának, elítéltetésének és halálának hírére kitör; maga Krisztus csak rövid búcsúvételre jelenik meg. A cselekvény későbbi folyama a keresztfa alá, azután a sziklasírhoz Arimathiai József kertjében, majd meg Márk apostol anyjának házához vezet, hol a feltámadt Üdvözítő még egyszer megjelenik. E nevezetes költemény sajátságos keveréke a görög és alexandriai drámára utaló reminiscentiáknak, majdnem idézeteknek, s az evangéliom szellemének és szavainak. Egy felől a középkori egyházi színmű első példájának tekinthetjük, melyben ép oly kevéssé kereshetünk tragikai felfogást, mint a misztériumokban. De más felől mintegy csodálatos jövendőmondásnak tűnik fel az ezer év múlva megszületendő új drámáról, melynek kiképződésére nemcsak a keresztyén szellem, hanem az antik drámai felfogás is kétségtelenűl hatott. Szent Gergely görög dialogjaiban az antik művészetet, Euripides és Lykophron verseit, ép olyan formán használja föl a keresztyén szellem a maga szolgálatára, mint a hogy a római Jupiter-szobrot Szent Péter hires képévé formálta. A nevezetes színmű czélja, bizonyos dogmatikus eszmék terjesztésén kívül, csak a vallásos érzés erősítése. Így a középkor híres misztériumai, vangelioi, miracle-playi, autoi s husvéti játékai mind nem tragikai megrendítésre, hanem csak jámbor megindításra törekszenek. Naiv felfogásukat nem a világrend rejtélyes hatalmainak képzete, hanem az egyház tanainak betűje táplálja és vezérli. Bár az újabb Krisztus-drámák, melyek közűl csak az olasz Govean Felixét említjük meg, a műforma fejlettségének egészen más fokán állanak, felfogás tekintetében nincs köztük és elődeik között lényeges különbség. Hősüket megszólaltatják fülünk hallatára, de az evangéliom szavaival; testi alakjában, a földön járva mutatják be, de mennyei glóriájának teljes ragyogásában. Igazi tragédiát Krisztusról még senki sem írt.

Vajjon írhatna-e? Megvannak-e a tragikai felfogás feltételei a tárgyban, megvannak-e világnézletünkben, bennünk, kiket a költőnek meg kellene győznie tragikai eszméjének igazságáról? Tisztán az eszthetikai vizsgálat körében maradva s csupán a biztos történeti adatok tanúságát fogadva is el, bizonyosnak tarthatjuk, hogy a Krisztussal szemben álló rend semmi módon nem tekinthető az egyetemes képviselőjének. E rendet már nem a zsidóság őszinte és benső ragaszkodása tarja fönn hagyományaihoz, mint inkább vezetőinek őnző érdeke. A nép maga elégedetlen; nemzeti és emberi megaláztatásában messiásra, szabadítóra vágyik. Ilyenűl jelenik meg Krisztus. Vele szemben a létezőnek, a fönnállónak jogára való hivatkozás hamis volt és hamis marad minden időben. Az ő reformja nem ütközött bele a közmeggyőződésbe, mely már elvesztette a szilárd talajt lábai alól. Minden ingadozott: Jeruzsálem a szőrszálhasogatások, viszályok, gyűlölködés és vallási lázongások fészke. A nép nem találta jólétének, nyugalmának őreit, erkölcsi meggyőződésének kifejezéseit azokban, a kik uralkodtak felette; boldogúlására új eszméket, új formákat keresett. A tudományból, mely a hitéletet táplálta, hiányzott az erkölcsi erő. A papság nem állott a vallásos mozgalmak élén. Csakis a maga érdekeit védelmezte, mint az előkelők, a farizeusok, e hitetlen és képmutató arisztokraczia, mely Renan szerint az oltárról élt, de haszontalanságnak tartotta azt. A papság nem ápolta és szolgálta a zsidóságnak sem nemzeti, sem vallásos meggyőződését: egyszerű eszközévé sűlyedt a római politikának, melylyel csak saját hasznát igyekezett kiegyenlíteni. A Boéthuzim nevű hatalmas papi nemesség, emelkedését Herodes szenvedélyének köszönte Marianna iránt. Erkölcsi valójuk nem tagadta meg hatalmuk forrását: világiasak és hitetlenek voltak, valódi epikureusok. A főpapi méltóság Hanan családjának kezében volt. E családot általában kevélység, vakmerőség, kegyetlenség és alattomos gonoszság jellemezték. A döntő szót, mely Krisztust vesztébe taszította, Kaifás mondta ki, az akkori főpap, az ádáz s titokban még mindig uralkodó Hanan veje. Lerontja az isten templomát, hogy három nap múlva újra felépítse azt: e nyilatkozat volt az elhatározó vád. A bősz felindúlás, melylyel hangoztatták, abban leli magyarázatát, hogy a templomban az ő gazdagságuk és tekintélyök forrását féltették. Nekik az ő templomuk kellett s nem az új. Ime Krisztus ellenségei, a kik megölték. A tragikus hős fölött diadalmaskodó egyetemesnek, legalább bizonyos döntő tekintetben, mindig igaza van: az igazi tragikai megnyugvás ebből fakad. Kereshetjük-e az egyetemesnek képviseletét, védelmét, az igazság magvát a pártban, mely Krisztust keresztre feszítette? Hatalmát a közmeggyőződésből merítette-e? A keresztyén legenda által táplált érzésünk csak az önzést, a pusztulásra megért sűlyedést, a nemezissel daczoló gonoszságot látja oldalukon, tehát mind oly mozzanatokat, melyek ép őket állítják szembe az egyetemessel. E felfogásnak ad kifejezést az egész keresztyén művészet ama számtalan műalkotásban, melyekben Krisztus elítéltetését s különösen megfeszíttetését ábrázolta. A firenzei Capella Spagna falképétől kezdve, Tintorettonak velenczei óriás freskóján át, egészen Munkácsy festményeiig: a Krisztus vesztére törő alakok gonoszságát, az erkölcsi rútat bennök, a testi rútságnak mily szakadatlan s mily változatos típusai fejezik ki!

De, a mint már megjegyeztük, a történeti vizsgálat is erősíti, támogatja felfogásunkat, mely Krisztusban az emberiség erkölcsi megváltóját, az egyetemesnek isteni képviselőjét látja, kinek halála nem tragikai nemezis, hanem vérengző erőszakosság. E halál nem is bukás. Nem bukása még az elsietésnek, a makacsságnak, túlbizakodásnak és rajongásnak sem, mely a körűlményekkel nem tud megalkudni. Ő nem alkudhatott meg; de nem is volt szüksége megalkuvásra. Győzelme nem a kiegyenlítő, megérlelő, előkészítő idő távolában, hanem úgy szólván azonnal bekövetkezett. Képéből nem ment egyetlen vonás veszendőbe, valami olyas, a mitől a halálnak az alapjában nagy törekvésű tragikai hősök alakját is meg kell tisztítania. Mikor kivégeztetett, győzött egyszersmind; győzött nem lelkének jobb fele, nem olynemű tökéletessége, mely addig csak a föld gőzkörének homályában mutatkozhatott, hanem győzött egészen, mindenestül, a mint volt. Szenvedésére és halálára a tragikai érzések közűl csak szánalommal tekintünk, de ennek sem azzal a tiszta nemével, melynek alapját Greguss nem helytelenűl keresi bizonyos egyenlőségi érzetben, hanem inkább fájdalmas csodálattal. A másik tragikai érzést, a félelmet, pedig egészen más mozzanatok enyhítik meg, sőt nyomják el. Inkább a halál le-legyőzetését látjuk általa és saját részességünket érezzük a végtelenben. A legtisztább fenség érzete. Ha a gyászos kép egészében érzünk is valami tragikait, ez, mint Zeising megjegyzi, «csak másodrendű, alárendelt elem, mely a főjellem fenségét tragikai környezetben mutatja s a cselekvény összhatását csupán árnyékolja, de lényegesen nem módosítja».

Háttérben, távol marad a gondolat, hogy a nagynak is buknia kell, hogy a legnagyobb földi nagyság is csak emberi nagyság, melyet habár csak egy szemernyi gyarlósága veszedelembe sodorhat. Ily mozzanatot, mely az igazi tragikumnak oly fontos tényezője, találhatunk-e, vagy legalább csak homályosan érezhetünk-e az ő alakján? Renan megkísérlette kutatását, s e tekintetben Krisztus pályájának különösen egy pontjára irányozza figyelmünket: a bethaniai csodára, Lázár feltámasztására. A jeruzsálemi tömeg csodát kivánt tőle s ő nem tiltakozott ellene, hogy Bethániában csoda történt. «E tisztátalan és rá nézve nyomasztó városban Jézus nem volt önmagáé. Az ő lelkiismerete az emberek s nem az ő hibája miatt elvesztett valamit eredeti tisztaságából. Kétségbeesve s végletekig űzve, nem volt többé hatalmában önmagának. Küldetése paracsolt neki s ő egészen önkénytelenűl engedelmeskedett. Magáévá fogadta a csodákat». Ez lenne hát tragikumának sarka, a gyarlóság mozzanata, melyen gyászos végzete megfordúlt. Renan az okozatosságot sem téveszti szem elől: a bethaniai csoda, szerinte, jelentékenyen befolyt Krisztus élete végének siettetésére. E csoda hírére űlt össze ellene először a főpapi tanács. A tragikai következtetés bármily finoman van is előadva, élesen és kibékíthetetlenűl ütközik bele a keresztyén felfogásba, melynek alapján állunk, érzünk és gondolkodunk. E felfogás Krisztust nem tekintheti máskép, mint az egyetemesnek a maga teljességében való képviselőjét, mely minden fogyatkozást, foltot, gyarlóságot kizár. Az ő benne vetett hit által tartatunk meg; más szóval: az ő követése biztosítja öszhangban, egyességben maradásunkat az istenivel, az egyetemessel. Nincs bölcselet, mely e tételt kétségbevonhatná s üdvösségünknek a Krisztusétól bármiben eltérő utat tudna mutatni. Szellemünk benne a tökéletesség képét látja, a fenséget legmagasabb fokán s a legmagasztosabb gyönyörről, melyet ily kép szemlélete nyújt, nem mondhat le. Ha nem őrzené is más, megőrzené hitünk az emberiség erkölcsi tökéletesedésében, melynek szüksége van az ő példájára. E példa mindörökre Krisztus marad s e szükségérzet mindörökre távol fogja tartani az ő isteni alakjától a gyarlóság képzetét.

Ezt a gyarlóságot pedig megtaláltuk s megtalálhatjuk mind azokban a tragikai hősökben is, kik nemcsak erejökkel és nagyságukkal vívják ki megdöbbenésünket, hanem valamely erkölcsi eszméért lángoló lelkesedésökkel és feláldozásukkal, mély részvétünktől kisérve, sietnek bukásuk felé. Gyarlóságuk abban áll, hogy szétszakítják a mi összetartozik; részeiben képviselik azt, a mit egészében kellene szolgálniok; egymással szembe állítanak oly hatalmakat, melyek csak egymást áthatva és támogatva igazán megtartók. Szólottunk a haladás és maradás egyoldalú képviselőiről, kik rajongásukban vagy kegyeletökben nincsenek tekintettel a másik elv jogára. A tragikum alapját e körben, melyet Vischer általában erkölcsi összeütközésnek nevez, az képezi, hogy az egyetemesből ellentétekűl vonatnak ki oly hatalmak, melyek egymást föltételezik s melyeknek az eszme egységébe kell foglaltatniok. Ez egység maga erkölcsi hatalom. Megsértése főként a mértékletesség és egyoldalúság gyarlósága által, tragikai vétség még akkor is, ha nem történik is épen oly tettel, mely a szó szoros értelmében s minden körülmény között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre. A történet forradalmi korszakaiban, az állami és társadalmi intézmények erőszakos átalakulásai közt, a hitélet rajongó küzdelmei során feltünő tragikai jelenségek majdnem kivétel nélkül e körbe tartoznak. Jogos hatalmakúl látjuk egymással szemközt Antigonéban az állami törvényt és a vérszeretetet, az Oresteiában a fiúi tartozást a meggyilkolt atya s a bűnös anya iránt, Julius Caesarban a republikanus és monarchikus elvet, Romeo és Juliában a szerelmet és a családi kötelességet, Bánk bánban a becsület védelmét és a jobbágyi hűséget. Az egész franczia klasszikai drámának majd valamennyi tragikai alkotása ebben a körben mozog; indítékuk az összeütközés egyfelől a szenvedély, másfelől valamely pozitiv kötelesség között. Corneillenél mindig az utóbbi győz, míg utódja Racine rend szerint a szenvedélyt juttatja diadalra, azaz vezeti a tragikai vétségig. Lope de Vegának is van egy híres tragédiája: Sevilla csillaga, mely egy kiválóan tragikai erejű összeütközésbe keveri hősét, Ortist; egy felől a jobbágyi hűség, más felől a barátság és családi becsület. A spanyol fölfogás amazt juttatja győzelemre; de e diadalból nem fakadhat üdv, csak romlás. Ortis, ki a buja király parancsára megölte Bustost, barátját s menyasszonyának bátyját és védelmezőjét a fölkent gonosztevő ellen, a mór harczokban találja halálát, míg Estrella kolostorba vonúl.

A tragikumnak ezt a nemét, az erkölcsi összeütközését, becsűli Vischer a legnagyobbra. De némi homályba, sőt tévedésbe esik fogalmának úgy bölcseleti kimélyítése, mint túlságos kiterjesztése által. Ide sorolja példáúl az egyénit, nemcsak mint egy általános eszme hivatott képviselőjét, hanem oly törekvéseiben is, midőn magát és csakis magát akarja az összesség ellenében érvényesíteni. Az egyéniség joga is jog; de itt aztán jól meg kell egymástól különböztetnünk azokat a hősöket, kik e jogért bizonyos általánosságban, a köznek szemmeltartásával s egy erkölcsi eszme páthoszával küzdenek, meg azokat, kik e küzdelemben csak magukra gondolnak, csak a saját hatalmok általánosítására törekszenek, szemben minden más egyéniséggel, az egyetemessel. Ha a fogalmakban zavart nem akarunk okozni, úgy Macbethet és Rikhárdot világosan távol kell tartanunk a tárgyalt formától, melyet Vischer az elvek harczának jellemez. Szerinte az ide tartozó jelenségeknél úgy tetszik, mintha már nem is személyek, hanem tisztán elvek harczolnának egymással. Ezt sem lehet megkülönböztető mozzanatúl elfogadnunk, mert hisz egy kissé általánosítva a legtöbb tragikai összeütközésbe belemagyarázhatjuk az elvi harczot.

Az ily összeütközések megoldása, a katasztrófa hátterében, természetökből önként következik. Láttuk, hogy e jelenségekben fő fontosságú az egyetemes egészének, uralkodó öszhangjának megsértése. Ennek a harmoniának helyreállását, az egymás ellen fordított jogos eszmék összebékűlését kell előidéznie a tragikai végzetnek. Erre nézve pedig nem mindig elég magának a hősnek bukása. Ha az ő makacs egyoldalúsága, melylyel eszméjét képviselte, a vele szemben álló páthoszt hasonló egyoldalúságba kergette, hasonló daczra ingerelte: a harmonia csak utánuk s csak megegyezés által állhat helyre. A félszegségek elvesztik érdességöket, a forrongó eszmék megtisztúlnak salakjoktól, a merev fölfogások hajlani kezdenek és simulékonyabbakká lesznek, a csapások és szenvedések meghozzák tanúlságukat, a fél igazságok összeolvadnak egy egész igazsággá: s kész a megegyezés.

Antigone ellene szegűlt a törvénynek, mely a zaklatott haza nyugalmának visszaszerzésére szükséges volt. Áthágta Kreonnak, az államhatalom képviselőjének, tilalmát s eltemette testvérét, egyedűl szíve sugallatára hallgatva. Az összeütközést, melyet szenvedélyének egyoldalúsága hítt ki, makacsságával még jobban elmérgesítette s halnia kellett. Kreonnak igaza volt irányában; de neki sem volt teljes igaza. Jogát igenis mereven érvényesítette, midőn a törvényt véres szigorral hajtotta végre a családi érzésnek, a vérszeretetnek egy nemes fölindúlása ellen is. Ő sem gondol a kiegyenlítés lehetőségére. Hæmon, az elitélt Antigonét mentve és magasztalva, szemére veti atyjának, hogy a «joggal daczol». Menyasszonyával együtt őt is meg fogja ölni. Ime, ugyanarra az érzésre hivatkozik atyjában, melynek áldozata Antigone. Ha föl tudná kelteni, bizonyára vele együtt ébredne az irgalom s meg lenne mentve az egyetlen. Mindhiába. Kreon csak az itélet végrehajtása után, Teiresias fenyegető jósszavaira rendűl meg. Gonosz sejtelem által gyötörtetve, ingadozni kezd. A mit az egyik bűnöstől oly makacson megtagadott, most megengedné a másiknak: maga rendeli meg cselédjeinek Antigone eltemetését.

Én is megyek, s megfordúlt szándokom szerint,
Magam oldom fel őt, kit megköték magam.
Mert látom legjobb megmaradni őseink
Bevett szokási mellett éltünk végeig.

De már késő. Antigone maga után vonta a sírba Hæmont és Eurydikét, kik Kreon életét becsessé tették. Ő maga megtörten, nyomorúltan éli túl őket.

Haj! gyászba borúlt körülöttem a lét
Megölte a végzet e szív örömét.

Ez egymást fölidéző, egymásra visszavágó csapásokból mindenesetre valamely kiegyezés sarjad: az egyén mérsékelni fogja makacsságát a közhatalommal szemközt, ez pedig emberiesebb lesz itéletmondásaiban. Julius Cæsart Rómának hanyatló ereje monarchiai törekvésre izgatja s ennek esik áldozatáúl. De republikánus ellenségeit, Brutust s a többieket is vesztökbe sodorja merev egyoldalúságuk s makacs ragaszkodásuk oly hagyományokhoz, melyek a kor viszonyainak nem felelnek meg többé. A philippii győzelem után Octavian társaival «osztja meg a nap dicsőségét». Cæsar azt hitte, már itt az idő, melyben nem kell osztoznia senkivel. Az elhullottak sírján még egy triumvirátus emelkedik s ez átmeneti forma érleli meg a monarchiát. Romeonak és Juliának, mértéktelen szerelmökkel, el kellett pusztúlniok a gyűlölködés légkörében, mely őket körűlvette. «Mindnyájan bűnhödénk», mondja holttestök előtt a fejedelem, s megtörik és eszére tér a gyűlölet.

Ha már az erkölcsi törvényt, mint ilyet, állítjuk előtérbe, az erkölcsi összeütközések tragikai jelenségei végtelen változatosságot fognak mutatni. A sérelem minősége, ereje, súlya rendkívül különböző lehet. Olykor alig áll egyébből, mint hogy az egyén, a rázúdúló csapások közt, a maga páthosza jogosságának érzetében, legalább szóval fakad ki oly hatalom ellen, mely vétlen eltapossa őt, de a melyet ennek daczára is tisztelnie kellene. Másutt tiszta lelkesedésből, merő jószándékból oly ballépést követ el, mely egy fölötte joggal uralkodó erkölcsi eszme szempontjából, de csakis ebből, már igazi vétség. Innen eljuthatunk egész odáig, hol az erkölcsi törvénynek, jóllehet igaz sőt nemes fölindúlás által sugallott, de már minden körűlmények között beszámítás alá eső s megtorlásra méltó sérelmével, valódi erkölcsi vétséggel, botlással, bűnnel találkozunk.

Három nőalakot idézhetünk e fejlődés fokozatainak példázására: Corneille Camilláját, Kisfaludy Károly Irénéjét s a magyar népballada Fehér Annáját. Camilla a Horatiusok testvére, római szűz, egy Curiatius jegyese. A fegyverszünet Róma és Alba között, reményt ébreszt a szeretőkben, hogy nemsokára egymáséi lehetnek, mikor a harcz újra kitör. Hazája sorsát mindegyik fél a hármas testvérek, a Horatiusok és Curiatiusok, küzdelmére bízza. A hazaszeretetnek győznie kell a rokoni és baráti köteléken. Camilla bátyjai szembeszállanak vőlegényével s hazájának érdeke kibékíthetetlen ellentétbe kerűl szerelmével. Mikor az első hírt veszi két testvérének haláláról, örűl kedvese szabadúlásán, de gyászba borítja véreinek eleste s Róma megaláztatása. Fordúl a koczka, az utolsó Horatius leveri ellenfeleit. Camilla jajgat jegyeseért, kinek véres fegyvereit hozza elibe bátyja, Kétségbeesésében megátkozza Rómát, melyet boldogtalansága forrásának érez: lánggal pusztítsa el a villám! Felbőszűlt testvére leszúrja az átkozódót; a ki hazáját megtagadja, az családjából is kiszakította magát. – Iréne, a Konstanczinápoly elfoglalásakor rabúl esett görög leány, elfogadja Mohamed szultán szerelmét, hogy hitsorsosai és hazája sorsán segítsen befolyásával. Hogy azonban szolgálhasson ezeknek, voltakép meg kell tagadnia honát is, hitét is; eszményének csak tőlök elfordúlva áldozhat. De teljes elfordúlása lehetetlen: régi vőlegényét, a görög Leot, szereti s nem képes végkép megtagadni szerelmét. Mohamednek azonban nem áldozat, hanem szerelem kell s csalódásának gyötrelmében elhatározza Iréne vesztét. Ez két okból következik: áldozatának sikeréből ép úgy, mint sikertelenségéből. Sikeréből, a mennyiben a szultánra gyakorolt szelidítő befolyása föltámasztja a harczias párt ellenzékét, mely czéljai akadályának ledöntésére, Iréne megbuktatására, törekszik. De e bukás vállalata sikertelenségéből, szubjektiv fogyatékosságából is foly. Nem tud nagy és nemes czélja érdekében teljes győzelmet aratni valója fölött, igazi «erőt venni a szomorú nagyságra», elszakadni régi emlékeitől s magát mindenestől, testestől-lelkestől odaadni Mohamednek: a szultán haragját ezzel ingerli föl s ezzel sietteti végzetét.

Szelíd remény, hová, hová tünél?
Haszontalan sohajtlak; elhagyál,
S magam feláldozása egy hiú
Álom’ s csak ájtatos kivánat
Volt, csalfa vélemény szülöttje.

A fejlődés a nemezisig, egészen természetes. Egy erkölcsi eszmét megtagadni s szolgálni egyszerre, szolgálni épen az által, hogy megtagadjuk: nem lehet. Épen annak a hatalomnak szempontjából, melynek titkon áldozni akart, követett el Iréne erkölcsi vétséget, midőn hazája leigázójának, vallása legfélelmesebb ellenségének nejévé lett. – A szegény Fehér Annát, kinek történetét Greguss a legszebb magyar balladának tartja, testvéri szeretete csalja bűnre. Oly tettre viszi, mely minden körűlmények között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre, erősebben sérelmes, semhogy a nemezist a jó szándék, melyből elkövettetett, kiengesztelhetné. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy a rossz még jó czélból sem szabad. Bátyja, Fehér Laczi, ló-lopásért Göncz városa tömlöczébe kerűl. Anna kegyelemkérni keresi föl a hadnagyot s aranynyal kinálja. De ez más föltételt szab: kiadja a betyárt, ha a szép leány egy éjjel vele hál. A szűz lelki tusáját megható egyszerűséggel beszéli el a ballada. Mitsem felel; elindúl némán fölkeresni bátyját, csak azért, hogy látásából erőt merítsen. Elmondja a rostély-ablaknál, mit végzett a hadnagygyal. A rab vissza akarja tartani s elriasztja; de a szegény leány megadással tér vissza: föláldozni magát. A hadnagy megcsalja, áldozata hiábavaló: még föl sem kel a bűn ágyáról, mikor bátyját kivégzik. Tragikai végzete, mely nyomon követte vétségét, teljes: gyalázatával sem érhette el czélját. A kiért elkövette bűnét, az szégyenletes halállal veszett; maga semmivé téve, nyomorúltan maradt. Szenvedése egy iszonyú átokban tör ki. Fehér Annával rokon Szigligeti Nadányinéja, ki hogy elfogott férje életét megmentse, föláldozza magát a buja fejedelemnek. Ép oly kevéssé ér vele czélt, mint amaz, sőt semmivé teszi vele magát is, férjét is. Gyalázatán felbőszűlve, Nadányi orgyilkossá sűlyed. Az országot megszabadítja zsarnokától; de elidegeníti magától barátait s az új fejedelmet is, ki meggyilkoltatja.

Az ő tragikai vétségök mind a jóakaratban találja forrását; páthoszuk, mely veszedelmökké lesz, egy-egy nemes erkölcsi eszme hevűlete. Egy lépéssel tovább haladva, oly jelenségekkel találkozunk, kiknek ballépése még nem rosszakaratból, nem ridegebb fajta önzésből, hanem csak meggondolatlanságból, könnyelműségből, a léleknek valamely kisebb fogyatkozásából ered. Amazok oly komolynak és uralkodónak éreztek bizonyos erkölcsi kötelességet, hogy egy másikat készek voltak megszegni miatta. Ezek nem érzik elég komolynak azt sem, melyet betölthetnének; mentségök fogy s vétségök, bármily csekély forrásból fakad, súlyosodik. Egy, magában talán jelentéktelen tettel fölzaklatják az egyetemest. A tett, a megzavart világnak okozatosságában, előre nem látott, nem is sejtett következéseket von maga után. Az egyén már ezekben nem akarja a maga cselekedetét ismerni; de mikor mintegy általa megindítva rá visszazúdúlnak, kénytelen felelni értök. Bánk is azt kiáltja Melinda holtteste előtt:

Nem ezt akartam én, nem ezt.

De a tragikai egyén akarata csak megindítja s nem vezeti végig a dolgok folyását.

Alig magyarázhatnók e jelenséget alkalmasabb példán, mint Arany Tetemre hivásán. Kund Abigél szép szeretője, titkos arája Bárczi Benőnek. A levente heves és féktelen természetű: apja fia. Közte s Abigél közt nem vala gát, mert szerették egymást; de a lány mégis csak «titkos arája» volt. Elválaszthatta őket valamely külső akadály, talán Benő atyjának akarata, mely a tetemre hivás jeleneteiben oly félelmesen erőszakosnak mutatkozik. Ez az akadály is izgathatta Benőt; legalább abban akart újra meg újra bizonyossá lenni, hogy a leány szereti őt. Igenre únszolta, új szerelmi vallomásra. Abigél kaczér vonakodással felelt. Az ifjú lázas hevületében öngyilkossággal fenyegetőzött, mire kedvese enyelegve tőrt adott neki: nosza hát! A boldogtalan csakugyan megöli magát, szeretője pedig ravatalánál megőrűl. Vajjon miben áll Abigél vétsége; hogy függ össze e játszi tréfálkozással nemezise? Benőének vallotta magát; de mégsem akart azzal a tartaléktalan, odaadó és mély szerelemmel, szívvel-szóval az övé lenni, a miben e szenvedélyes, erőszakos s a viszonyok által is zaklatott természet megnyugodhatott volna. Szeretője volt; de a nélkül, hogy kedvese valóját igazán magába fogadta s ahhoz simúlni igyekezett volna. Még megismerni sem igyekezett eléggé; tréfára vette szörnyű fenyegetését, melynek beváltásáról természete kezeskedett. Kedvese halálának képzete, mely egy vészes kitöréssel eléje idéztetett, nem vette el kedvét a tréfától. Vagy ne lett volna kedvesévé, vagy ha érdemesnek találta szerelmére, fogadta volna el minden következését s szerette volna úgy, hogy e szerelem ifjára nézve legalább a megnyugvás forrása legyen. De ő nem ismerte azt, a kit neki lett volna kötelessége a világon legjobban ismernie; s játékot űzött azzal, a mivel nem lett volna szabad, épen Bárczi Benő irányában nem, tréfálnia. Azt hiszszük, Greguss téved e ballada magyarázatában s egészen ki van zárva a fölfogás, melyet ő fejteget, hogy Abigélt szűzi szemérme tartóztatta a vallomástól, s Bárczi Benő az első nyilatkozatra sürgette. Ezt az első nyilatkozatot bizonyára nem volt kötelessége kiejteni; de ha egyszer kiejtette, a másodikat már igen. Ő Benőnek «szép szeretője, titkos arája» volt. Mint ilyen, kaczérkodott vele. Vallomása:

Bárczi Benőt én meg nem ölte
Tanum az ég s minden seregi!
Hanem a tőrt én adtam neki, –

e vallomás csak külsőképen igaz, csak annyiban, hogy nem akarta megölni. De a gyilkosság nem vezet-e vissza az ő vétségére? Az ifjúnak a boldogságukra talán ellenséges körűlmények között csak a hit volt biztos támasza kedvese szerelmében; mikor a leány ezt is ingatagnak mutatta, lelke végkép elvesztette egyensúlyát s megölte magát. Pusztúlása Abigél lelkét terheli a tragikai okozatosság kapcsolatánál fogva. A költő is vétkesnek akarja mutatni: a holttest vérzik. Az egyetemes világosan ellene fordúl s a ravatalnál, tiltakozása daczára, leveri felelőssége. Megőrűlése nemcsak fájdalmából, hanem lelki vádjából is következik. Dalában, melylyel a nyilt útcza során lefut, ki is ejti a szót, mely mindent megmagyaráz, vétségét is, lélekállapotát is.

Ezek az alakok, kik rosszat tesznek nem ugyan jó, de nem is rossz szándékból, elvezetnek bennünket végre azokhoz, kik a szenvedély oktalanságával vagy épen öntudatos vakmerőséggel sértik meg az erkölcsi törvényt, mely az embert ember ellen, a kicsinyt a nagy ellen, a védtelent a hatalmas ellen, az igazat a gonosz ellen ótalmazza. Ők már nem az egyetemes egységét bontva tévednek, mint azok, kik egy ebben foglaltató eszmét képviselve törnek egy más, szintén jogosúlt s amazzal organikusan összefüggő hatalom ellen. Vétségök a legenyhébb esetben sem jóakaratból, hanem tévedésből folyik s határozott bűnben nyilvánúl. A sértett eszme nem képez egységet a sértő törekvéssel, csak ez utóbbi van benső összeköttetésben a föltámadó egyén kiválóságával. Innen nevezi Vischer e formát az egyszerű vétség tragikumának. Az akarat erkölcsi értékére nézve azonban, mely e jelenségekben uralkodik, itt is nevezetes különbség van. Ha csak Othellót vetjük össze Macbethtel, világos lesz előttünk az egész fokozat, mely a gonosz fenségeig, az erkölcsi törvénynek az egyéni erő nevében s alapján való tagadásaig halad. Az uralkodó páthoszt itt tisztán az egyéni táplálja s az tűzi ki czélját. Ily forrásból fakadva, s ily irányban törekedve, sokszor démoni hatalommá emelkedik. «A jog, melyen e természetek állanak, mondja Bayer, csak épen az ő erős akaratuk, erejök felsősége, értelmök sastekintete; nem más az, mint a ragadozó állat joga prédájára, melyet a természet adott meg neki hatalmas karmaival, vas izmaival s ugrásának erejével és biztosságával. Fejöket félelmes, de csodálatraméltó nagyság fénye övezi.» Az erkölcsi törvény mintha rájok nézve nem léteznék. Ha titkos intései föl-fölhangzanak is lelkökben, rá sem gondolnak, hogy elhatározásaikkal és tetteikkel, egészében vagy csak részeiben is, képviseljék. Ez rájok nézve, természeti határoztatásuknál fogva, lehetetlen. Czéljokat, melynek semmi általános igazolása nem lehet, csakis magukra, egyéni különösségökre támaszkodva képviselik s az akarat hajlíthatatlan erélyével törnek feléje és buknak el. A jellemnek ez önállóságát Hegel csak ott találja, a hol az istenen-kivüli, a sajátlagosan emberi teljes érvényre juthat.

E formának talán legvilágosabb, legzavartalanabb képét Macbeth nyújtja. Benne tisztán az egyén támad föl az egyetemes ellen s sérti meg az erkölcsi törvény összes hatalmait. Minden jogot lábbal tapod s ártatlanok vére csepeg kezéről. Föltámadása is magából, egyedűl magából indúl ki. Föltámadásában nem hivatkozik még erejére sem, mely kétségkívül különb a Duncanénál, s ha sorsa más viszonyok között hívja trónra, derekasabban meg tudta volna védelmezni ezt. Csak nagyravágyását említi, mely ellenállhatatlanúl ragadja a királygyilkosságra.

Nincs semmi sarkantyúm, e szándokot
Sürgetni: mint a nagyravágy.

A sarkantyú czéljához vezette; trónra jutott, de csakhamar új gonosztett szüksége áll eléje. A jelen az övé; de a jövő Banquo maradékainak van igérve. Hatalma nem teljes, hiányzik belőle valami: a jövő birtoka. Gyilkosokat küld a menekvő Banquora és Fleancere. Hát értök szennyezte volna be szívét, miattok gyilkolta volna meg a kegyes Duncant,

Értök csupán! és lelkem örök javát
Azért adám kezébe a gonosznak,
Hogy trónra őket ültessem: a Banquo
Magvát tegyem királyokká! Pokol!

Következnek Macduff «csibéi» s a többiek. Hatalma már teljes lenne, de nem biztos. Elégületlenség, lázongások, ellenségek fenyegetik és teszik bizonytalanná. Macbeth egész hentessé sülyed, hogy vérengzéseivel elnyomjon s megtoroljon minden ellenállást. Valamennyi elhatárzása, tette, bűne csak magából indúl ki s a maga érdekére vonatkozik. Mindig ő, és újra ő, egészen addig, míg semmivé lesz.

Az ily hősök pályájára vonatkozólag tesz Bayer egy fínom és eszméltető megjegyzést. Az intézmények, melyek gátúl állanak előttük, gyakorta olyanoknak látszanak, melyek nem alapúlnak valamely magasabb, objektiv jogrendben, hanem csak puszta megegyezésen, sőt néha hagyományos előítéleteken. Ily esetekben a világ korlátoltságát gonoszságuk igazolásaúl tekintik, mely nemcsak képesíti, hanem mintegy föl is jogosítja őket megillető helyöknek kiküzdésére. Edmund és Rikhárd példáit hozza föl. Edmund Lear királyban fattyúgyerek. A társadalom előitélete nehezedik rá születése miatt. Mindenütt érzi mellőztetését, de érzi külső és belső fegyverzetének erejét is, melylyel testvérét kijátszhatja és leverheti s a világot elhallgattathatja. Igaztalansággal látja magát szemben, melyet, úgy hiszi, csak igaztalansággal győzhet le.

Természet, istenem vagy: hódolok
Törvényednek. Mért kéne a szokás
Bilincseit hurczolnom, s magamat
A nemzeteknek furcsasága által
Kifosztni hagynom, mert tíz, tizenöt
Hóval bátyám után vagyok? Miért
Fattyú, miért korcs? ha szint’ úgy megütöm
A mértéket, szint’ oly hős lelkű vagyok,
S arczom, mint bármi tisztes hölgy fiáé?
Mért bélyegeznek korcsnak, fattyúnak?
Miért volnánk mi korcsok? Fattyú és korcs!
Kik a természet fürge meglopása
Közben hatalmasb alkatot, szilajb
Erőt nyerénk, mint egy egész sereg
Fajankó, kik fáradt, pállott, megúnt
Ágyban, fél álom s éberség között
Fogantanak. Törvényes! finom szó!
Jól van… ha a csel sikerűl, a fattyú
Edmund lesz úr a törvényes fölött.
Növök, gyarapszom: a fattyúk javára
Csináljatok most pártot, istenek.

E monologban, melylyel Edmund elénk lép, épen úgy föltárja azonnal lelkét, mint Rikhárd a magáéban, tragédiája elején. Gloster tragikumának ily irányú fejtegetésénél főleg a korabeli angol közállapotokra fektet súlyt Bayer. A Yorkok között kétségkívül Rikhárdnak van legigazabban királyi hivatása. De útjában állanak bátyja Clarence, s Eduárd fiai: a törvényes örökösödés rendje. E rend azonban nem uralkodik többé föltétlenűl Angliában. Lázadások, bitorlók, trónkövetelők, a fehér és piros rózsa véres harczai közt, gyökeresen fölforgatták és megrendítették. A nemzet rég hozzászokott, hogy mindig a legvakmerőbbnek hódoljon. Ily körűlmények között csoda-e, ha Rikhárd még egyszer megkisérli, hogy érvényt szerezzen az uralkodásra termett erő természeti jogának? E fejtegetésből ki van feledve egy nevezetes mozzanat, mely pedig kiválóan alkalmas Bayer tételének támogatására. Ez Rikhárd rútsága, idétlensége, kit «az eb is megugat, ha elbiczegni lát.» Az emberek ugyan nem merik idegenkedésöket, természetes ellenszenvöket leplezetlenűl kimutatni a hatalmas herczeg előtt; de azért lépten-nyomon érezni kénytelen, hogy nem tartják, nem tarthatják közéjök valónak. Királyi származása és fényes egyéni tulajdonai daczára számkivetettje azoknak az örömöknek, melyek széppé teszik a világot. Gúnynyal emlékszik meg felőlök s az életnek ama szelídebb módjáról, melyben uralkodnak. A mulató körök, a tánczzene, a fuvolának kéjelgő szava, a fürge pajkos nymphák mosolya, melyekkel oly keserűen gúnyolódik, neki nem szólnak igazán. Hiában is szólnának, sziszegi; utálja léha kéjét e napoknak s magában az erőt akarja újra úrrá tenni a világon. Más helytt részletesebben szólottunk róla, hogy mikép.

Jegyezzük még meg, hogy Bayer tétele azoknak a tragikai alakoknak is, a kikre általában alkalmazható, sohasem vonatkozik egész pályájára, csak mintegy támadására, kiindúlására. A kedvező, majdnem csábító viszonyok bátorítják, segítik egy, őket talán igaztalanúl sújtó szokás, hagyomány vagy előítélet elleni lázadásra. Küzdelmök azonban csakhamar vad erőszakossággal csap át általában az erkölcsi törvény, az egyetemes ellen irányúló harczba. Macbeth és Rikhárd csakúgy gázolnak az ártatlanul kiontott vérben. A kik nem tudtak ellenökben egy előítéletet tűrni, most az egész világrendet magukra zúdítják. Egyébiránt általános eszme sohasem táplálta igazán páthoszukat; tartalma mindig egyéniségök korlátlan érvényesítésének vágya volt, mely eszmék hangoztatásában voltakép csak ürügyet keresett. Utóbb is megesik, hogy pályájoknak végzetes pontjain mintegy igazolni törekszenek magukat. Rikhárdot a vizió után «tudatának ezerféle nyelve» mind gazembernek vádolja; de ő siet megfelelni nekik hősi hivatásának fennen hangoztatásával. A beszéd, melyet katonái előtt tart, nemcsak a csüggedő seregnek, hanem a maga kételyeinek is szól. Macbethből is kitör a keserv Dunsinannál, hogy rá nem várnak «az aggkor ékei: szeretet, engedelmesség, hű tisztelet s igaz barátok»; úgyis hiába kisérlene meg értök bármit: miért ne követné hát tovább rendületlenűl útját? Ez igazolásra törekvéssel valósággal nincs más czéljok, mint hogy bármily laza, bármily hamis megegyezésre jussanak lelkiismeretökkel s aztán annál korlátlanabbúl, a belső akadálynak legyőzésével törhessenek az egyetemes ellen. Lehetetlenségre törnek: jogot szerezni a jogtalanságra. Egy ellenmondással több, melyen el kell pusztúlniok. Az egyetemes mint természeti és erkölcsi hatalom támad ellenök. Szenvedélyök a kétségbeesés őrjöngéseig, az önmegsemmisítésig fokozódik, ama benső, természet-törvény által meghatározott fejlődésen át, melyet Hegel oly mesterien magyaráz eszthetikájának a romantikai műformáról szóló fejezetében. Erkölcsi hatalmak pedig, a megsértett igazság, szabadság, becsület, kegyelet, azokban, a kik hódolnak nekik, külső ellenségeket állítanak a gonosz hősök elé s eltiporják őket.

Vesztök után nem ring tovább az eszméknek megindított hullámzása, mint az erkölcsi összeütközés tragikumánál láttuk. Egyezkedésre, békűlésre nincs szükség; haláluk után azonnal helyreáll az egyetemest kifejező rend, melyet csak az ő létök zavart meg. Az egyetemesnek ő belőlök nincs mit magába fogadnia; semmi más dolga velök, mint hogy megbuktassa őket. Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.

Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes, mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik, úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek, vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító, érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a Kereszt imádásának (La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni. Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná, egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél, tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a Kereszt felmagasztalásában (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.