XXII. Bánk bán vétsége.

A tragikai vétségnek még egy mozzanatát kell különösebben figyelembe vennünk. Egy ind mithosz azt mondja, hogy Brahma, minden ember teremtésekor, tetteit és szenvedéseit koponyájára írta, s a halandók élete e jegyek szerint folyik. E monda épen azt a mozzanatot jelképezi, melyről szólani akarunk. Azt, hogy a vétség, czélzatánál, módjánál, tartalmánál fogva, szükségszerű és szoros kapcsolatban van a hősnek jellemével, szenvedélyével, egész kiválóságával. Nemcsak egyszerűen következik belőle, hanem mintegy ki is fejezi. Azok után, a miket fentebb a tragikai kiválóság és gyarlóság viszonyáról mondottunk, ez szinte magától értetődőnek fog látszani. A mint a gyarlóság nem más, mint a kiválóság, az egyetemessel való összeütközésének lélektani okából tekintve, tehát fejletlenségében, mértéktelenségében, egyoldalúságában vagy következetlenségében fogva föl: úgy a tragikai vétségben is meg kell ismernünk a kiválóságot és gyarlóságot, az egész embert, törekvésének természetét, alapját és irányát. E törekvéssel mindig benső, szerves egységben van az, a mire az adott körülmények között vezet: a vétség.

Lássuk ezt az összefüggést egy-két példában. Oedipus király jelleme világosan áll előttünk a Tirannusban. Makacs jogérzettel, átalkodott kérlelhetetlenséggel és átkozódó hirtelenséggel, mitsem törődik vele, hogy a végzet ő reá is leskelődik s páthoszával talán maga sietteti a sorsfordulatot. Tökéletesen ez a heves, elbizott és meggondolatlan természet nyilatkozott előbb vétségében is, gyilkosságában és nászában, noha a fejére nehezedő átok vigyázóbbá tehette, s az öreg embernek, kivel összetűzött, és a királynénak, kit feleségül vett, már kora is óvatosságra inthette volna. III. Rikhardban az akaraterő hatalma egyesűl a számító ész biztosságával, a sötét önzés kénytelensége a tettetés hajlamával és művészetével, az erkölcs cinikus megvetése a humor fulánkjával. Nem vonásról-vonásra ez az ember, a «baljegyű Dick»-e az, a ki Tewksburynél vad irígységgel és gyűlölettel döfi bele kardját a már vonagló Edvárd herczegbe; a ki a védtelen Henrik királyt a Towerben leszúrva, egyszerre szinlel és gyilkol, s Margit királynét is szeretné megölni, csakhogy épen ne éljen s «ne töltse be szóval a földet»; a ki a gyászba borúlt Lady Annát megejti, a lélekbuvár csalhatatlan számításával s a gyöngédség álarczába bújt erőszakoskodással. Valóban minden tettére, ezekre és a következőkre egyiránt, ráillik a mit a királygyilkos Gloster, áldozatának holtteste előtt, magáról mond:

A többi közt ím sorsom erre hítt.

Hát Petron Maxim szörnyű játéka vajjon lelkének miféle elemeit hozza világosságra? Gyülöli az erkölcstelenséget; de maga is át meg át van hatva korának megvesztegetett levegőjétől. Az erkölcs nevében boszút akar állani az erkölcstelenség nyomorúlt képviselőjén, a császáron, ki, hite szerint, meggyalázta házának becsületét. A boszút meg is állja, nem hősi elszánással, hanem egy jól kiszámított, alacsony furfang hálóvetésével, rideg önzéssel, ámítással, csábítással, saját gyalázatának megfékezésével. Cselszövésében egy ritka élességű elmének felsősége nyilatkozik környezete fölött, de egyszersmind zavar az erkölcs alaptételei, s fogékonytalanság a hősi nagyság iránt. A romlott kornak egész lelkesedése az erkölcsi eszme iránt egyetlen emberbe látszik szorúlni, s még ez által is csak erkölcsi megtévelyedésben nyilatkozhatik.

Azonban tételünknek nemcsak ily világos, könnyen elemezhető esetekben van érvénye. Igazságát bebizonyíthatjuk a legbonyolódottabbakon is. Mikor a hőst viszonyai és szenvedélye, a körülmények kényszere és a pillanat heve oly tettre ragadják, mely látszólag ellentétben áll egész valójával: a figyelmesebb vizsgálat ezt az ellentétet mindig csak látszatnak fogja bizonyítani A tragikai vétség ilyenkor is, kivétel nélkül és szükségszerűleg, az egyén természeti és erkölcsi határozottságán alapúl, s erősebben vagy gyöngébben, de mindig biztosan felismerhetőleg, azt juttatja kifejezésre. A vétség lényegében, módjában, körülményeiben és közvetetlen okaiban mindig ott van a jellem maga. Erre nézve alig idézhetnénk találóbb és meggyőzőbb példát Bánk bánnál.

Bánk tragikumát sokan és sokféleképen magyarázták. E magyarázatok közül Gyulai csak kettőre fordít némi figyelmet: Gyurmánéra, ki Katona hősének bukását tisztán a felségsértésből származtatja, és Gregusséra, ki meg a kielégített boszú sivár érzésében s kínos önvádjában keresi nemezisét. Újabban mások is tettek kisérletet e nagy érdekű dramaturgiai problémának minél helyesebb megoldására. Igy többek között Rákosi Jenő, ki Gyulai könyvének birálatában ezeket írja: «Egy rendkívüli hős kénytelen megsemmisűlése önnön rendkívüli tulajdonságai által: ez a tragikum. A rendkívüli, mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán tragikuma, a mely megsemmisűlésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.» E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerűen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkívüli nagyság fogalmával meríti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk-e meg? Schopenhauer legalább kereste ez ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is találta. A tragédia, szerinte, elfordít bennünket az élet csábjaitól, czéljain és javain túlemel s egy másnemű, bár megfoghatatlan lét felé irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a végső lemondásra. Rákosi, elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet, csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra. Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összességében tekintve, épen nem az a nyomorúlt világ, melynek jellemezve van. Nemcsak Gertrud és köre, a merániak és jöttmentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamú király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt Bánk fejére az utolsó csapást. A bán nem azért semmisűl meg, mert általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükségesség. Mindez újabb fejtegetéseknél világosabb és világosítóbb Gyulai felfogása, mely nem egyetlen szenvedélyből, sem valamely elvont gondolat alapján, hanem egy jellem különböző elemeinek összetételéből, egymásra és a világra hatásából származtatja Bánk tragikumát. Arany fejtegetései, megjegyzései, kivonatai kétségtelenné teszik, hogy ő is e gondolat felé haladt s jegyzeteiből ugyanily következtetést szándékozott kivonni.

Bánk nádor, a hadba indúlt király helytartója, őre a törvénynek, mintegy közbenjáró a nemzet és fejedelme közt. Ennek daczára, minden törvényes és szokásos rend ellenére, az állami és társadalmi élet alapföltételének megtámadásával, sérelmeért maga vesz elégtételt magának, önbiráskodást gyakorol. Ez az önbiráskodás egyszersmind igazságtalanság is. Ő, az ország legfőbb birája, vakon, kihallgatás nélkül, igaztalanul itél s erőszakosan végre is hajtja itéletét. Végrehajtja egy védtelen asszonyon, noha férfiú voltánál, helyzeténél, állásánál, lelkületénél fogva lovag, kinek tisztelnie kell a női gyöngeséget s tisztelte is mind eddig. Még tragikai páthoszának tetőpontján, a királyné szobájába lépve is így beszél a nőkről, e gyöngeségökben szánandó teremtésekről:

Előttem, esküszöm, szentebbek is
Lesztek ti, mint egy jó fiúnak a
Szülőitől maradt ereklye. A
Lehelletem fogom mérsékleni,
Nehogy törékeny erkölcstök virágit
Lelökje. Asszony! asszony! asszony!

Íme a pillanatokra még mindig tiszta öntudat, harczban a szenvedélylyel. Az asszony, a kit megöl, a királyné. Egész lelkét a monarchiai eszme tölti be; a király személye még gondolatban is szent és sérthetetlen előtte. Meggyőződése szinte vallásává lesz s hitével olvad össze. Emlékezzünk a békételenek jelenetére, e «napfényes epizodra, mely Bánkot legnemesb oldaláról mutatja». Erélyével, bölcseségével, nemességével lecsöndesíti a lázongókat. Peturt atyja szavaira emlékeztetve, ezekben mintegy a saját, vallásába olvadt politikai meggyőződését fejezi ki:

Az isten nem segít soha
Fölkent királyok ellen.

A jobbágyi hódolat érzelmét átviszi a királynéra is, védelmezi a kitörések és gonosz szándékok ellen, hogy nemsokára ő maga emelje rá kezét. Ő, a monarchikus és alkotmányos érzésű államférfi, esküdt ellensége minden forradalomnak, a törvény és béke rendületlen híve, melyeket, mint «a király személye», tiszte szerint meg fog védelmezni, esküszik,

Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.

És mégis sértődésében nemcsak szabad útjokra engedi a forradalmi szenvedélyeket, hanem kitörésökre maga szolgáltat alkalmat és mutat véres példát. Önnön jó hirét, méltóságát, büszkeségét sérti meg és temeti el, mikor gyilkossá sülyed. «Ime Bánk tragikuma, ki önbiráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támad fel, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is, – írja Gyulai. Midőn meggyalázott becsületeért boszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból tövénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.»

Igaz, de nekünk azt kell kérdeznünk: mikép fordúlhatott ki ennyire magából, mikor az örvény felé nem egyetlen uralkodó, elhatalmasodott szenvedély sodorta, mely oly végzetesen alakíthatja át a külső és belső embert? Kegyetlen helyzetére kell mutatnunk, melyre Gyulai nem fektetett kiválóbb súlyt. Attól a körtől, mely ellenébe hat, jellemének minden szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli. A mint bukását nem egyetlen szenvedély okozza, úgy kitámadását sem egyetlen sértődés idézi elő. A férj szerelmét alávaló ármány fosztotta meg imádatának tárgyától; a vallásos érzésre, melylyel a trón felé tekintett, kegyetlen csapást mért a tapasztalás, hogy ott az alávalóság székel; a nagy úr és lovag büszkeségét szennytelen becsületére, a buja ármány alázta meg; az államférfi mérsékletét ábrándos képtelenségnek bélyegezte az esztelen és kihívó zsarnokság; a hazafi fajszeretetét felháborították az idegenekkel teli udvarnak kapzsi és csufondáros gőgje s az elviselhetetlen köznyomor. Ime Bánk a támadás előtt, sebekkel rakva, lelkében meggyalázott eszményeivel, kiirtott hitével s letiprott érzéseivel, minde romok fölött, a kétségbeesés végletes kitörésére ingerelve. A bonyodalom, melybe keveredett, megoldhatatlan. Helyzetének súlyát még növeli, hogy egyetlen eszményét sem képviselheti, egyetlen sérelmét sem torolhatja meg a nélkül, hogy ő maga mind a többit meg ne sértené. A menekvésre semmiféle út nem nyílik előtte; a gondolat szükségkép megáll, csak a mindenről megfeledkező szenvedélynek lehet még tennivalója. Ugyan mikép tehetne mást, mint a mit tesz? Ha az udvar kedvébe törődik, becsületét maga siet eltemetni s hazafiságán ejt csorbát, melyet már kibékíthetetlennek érez Gertrud uralmával; ha egyenesen a forradalom részére áll és szövetkezik a békételenekkel, hűségén, egész eddigi politikai és erkölcsi felfogásán tesz erőszakot; ha csupán csak felesége megmentésére, szerelmére gondol, nem törődve a lappangó közveszélylyel: ezt csak mindkettőnek sérelmével teheti. Nincs szabadsága semmire, csak önmagának megsemmisítésére. Vergődésében mind megsérti az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig egyetemességökben szolgált; kitörésével kihívja maga ellen és elbukik.

De hát itt már elodázhatatlanul fölmerűl a kérdés, hogy a tragikai vétség csakugyan annyira kifordúltnak mutatja-e magából Bánkot, a nádort, a hazafit, a lovagot, a szerető férjet, hogy teljesen nem ismerhetünk rá többé; a királyné termében s koporsójánál valaki egészen mást látunk-e magunk előtt? A vétség merő, összeköttetés nélküli vagy nehezen összeköthető ellentétét mutatja-e a korábbi Bánknak, avagy csak visszáját, melyben világosan felismerhetjük jelleme szövedékének valamennyi alkotó szálát? A tételt, melyet a fejezet bevezetésében fejtegettünk, bátran alkalmazhatjuk rá: megtalálhatjuk mindnyáját. Egyiket a felfogás ferdesége által összekuszáltan, másikat visszájáról, harmadikat ép elhamvadóban a szenvedély tüzén.

A hazafit, a büszke magyart és nagy urat s a szerető férjet nem nehéz felismernünk. Az a honszeretet, mely nehány órával előbb Peturt lecsendesítette, nagyon átalakúlt addig a pontig, melyen a királynéra kardot vonni készűl: de Bánk szívének most is hatalmas érzése. Mily erővel, mily szenvedélyes ékesszólással és igazsággal tör elő a nagyúr vádjaiban! Láztól homályos szeme nem látja többé a kiegyenlítés lehetőségét az országos ellentétek között, s bősz keserve a közszerencsétlenség oka ellen fordúl, abban a meggyőződésben, hogy

A legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.

Ez áldozattételben is felmagasodva látjuk a magyar oligarcha büszke alakját, ki hódol a felségnek, de nem ismeri a megalázkodást s utálja a hizelgést, mint nemzeti jellemével ellenkezőt. A jogát követelő nemzet új sérelme, melyet csak az imént Mikhálban szenvedett, hazafiságát és büszkeségét együtt zaklatja fel s oda dörgi a királynénak:

Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel
Letérdepeltek híveid, midőn
A lánczokat reád rakták. Magyar
Nem volt neked soha embered, mivel
Hallatlan Endre idejéig az még,
Hogy a teremtőjét kivéve más előtt
Is térdre essen egy magyar.

A büszke önérzet hangját, dühének szilajabb kitörései közt, megőrzi a gyilkosságig, sőt azon túl is, egészen a megsemmisítő erkölcsi csapásig, mely katasztrófáját betetőzi. E büszkeség, mely a gőggel szemben fenhéjázó, hű jobbágyai iránt leereszkedő, kegyes és hálás. Még a fájdalom legkinosabb pillanatában is, Melindától vett végső bucsúja alkalmával, eszébe jut, hogy mit tett Tiborcz Jadránál. A mint büszkesége, úgy szerelme is ott van vészes támadásában. Hiszen főként ez indítja a kitörésre eszeveszett kínját, romba döntött boldogsága miatt. Háborgó lelkének fő tartalma: a boszúérzetbe fuladt szerelem. Gyűlölete a királyné ellen nagyrészt visszája szerelmének Melinda iránt, mely nem tudta megváltani a boldogtalant. Ez ragadja leginkább magán kívül, ez tör ki belőle. Melindáért megállotta boszúját, ebben mintha megnyugodnék; de hogy hazájának igazán szolgált vele, abban mindjárt a tett után kételkedni kezd.

Azonban nemcsak e mozzanatok utalnak világosan Bánkra; a vétségben mutatkozó élesebb, merevebb ellentétesség is, nyomozva, visszavezet jellemének uralkodó vonásaihoz, egységéhez. Vissza nem csupán a becsületére, rangjára, nemzetségére büszke Bánkhoz, hanem a hű jobbágyhoz, a béke hivéhez és védelmezőjéhez is. Bár a vétség rideg ténye megtagadása is magának, a szenvedélyes okoskodás, a töredékes gondolatok, melyekkel szenvedélye ámítja magát s régi erkölcsi alapján akarja igazolni tettét: bizonyítják, hogy a drága romoktól nem tud végkép elszakadni s még őrzi őket. A felségtisztelet még él benne, csakhogy nem egykori teljességében. A fölkent fejedelmet már elszakítja a királynétól, sőt a maga erősségeül fordítja Gertrud ellen, kit érdemetlennek mond rá, hogy a szerette jó király áldott szívét kezében tartsa. Másutt, mindjárt a nagy párbeszéd legelején is, ily kegyelettel említi s szinte megindúl bánatán: hogyan fogja találni visszajöttekor népét. E népnek nyugalma, jóléte, békéje az, melynek feldúlásával vádolja a királynét és udvarát:

Midőn ti leg-
Először, asszonyom, hazánkba jöttetek,
A békességnek édes istene
Pannóniára monda akkoron
Egy átkot és a romlás angyala
Mormogta rá az áment.

Él szívében mind a meggyőződés, hogy a nemzetnek béke kell, mind a kötelességérzet, hogy ezt a békét neki kell fentartania és megőrzenie. Csakhogy már nem úgy, a mint még tegnap lehetőnek tartotta és akarta: az ellentétek kibékítése által. Vak volt eddig; de most már lát. Az akadályt kell elejtenie, az elégűletlenség és villongások okát ledöntenie s így vennie elejét a fenyegető forradalomnak. A békének ez az akadálya, a lázongásnak ez az élesztője: Gertrud. Koporsójánál azt mondja Bánk a királynak:

Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása s el kellett neki
Akármikép is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban.

Íme a közbéke őre a gyilkos forradalmárban. Hát a lovag, a leventa, kire Gertrud végső szorúltságában hivatkozik, hogy adja meg azt a magaviseletet egy asszonyszemélynek, melyet a király hitvese nem nyerhet tőle? Hova lett ez a lovag a nőgyilkos Bánkból? A lovagi felfogás alapja a becsület szennytelensége és kényessége, kifejezése a szeplőtelen nemességen nyugvó erő. Védelemre és hódolatra kötelezi a tiszta erény, az ártatlan és gyönge nőiség. Ennek ép ellenkezőjét látja maga előtt Bánk Gertrudban: egy férfias és zsarnoki asszonyt, a ki meggyalázza nemcsak koronáját, de nemét is, a ki kenőcsli testét-lelkét és kerítővé aljasodott. Lovagi felfogása, a szenvedély hevében, nemcsak nem kimélheti őt, hanem inkább még táplálja gyűlöletét ellene. Fel kell háborodnia, mikor lemoshatatlan szennyet lát lovag-becsületén: minden tekintet szükségkép háttérbe vonúl előtte. Épen lovagi érzése éleszti benne a boszú szenvedélyét s végletig korbácsolva azt, megsemmisíti általa magát lovagi nemességét.

Utoljára hagytuk a birót. Bánk tette nem jogszolgáltatás, hanem vad erőszak; egyenes tagadása és megsértése a társadalmi rend alaptörvényének, melyet a birói hatalom képvisel; a végrehajtásban való habozása mellett is elhirtelenkedett és igazságtalan cselekedet. Hol itt a biró? Ott van mindenekelőtt abban a szubjektiv meggyőződésben, a szenvedélynek amaz önáltató s ki is fejezett hitében, hogy igazságot keres, mikor csak a megtorlásra gondol; hogy itéletet mond, mikor boszút áll. Legalább képzeli magát birónak:

Asszonyom, én urad
S birád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok.

De nem csupán ez önáltatásában, hanem egész viseletében is maradt valami a biróból. Az a késlekedés és fontolgatás is, melyet Greguss szemére vet: hogy «kézzelfogható erőlködéssel kell őt a tettre előkészíteni», nem más, mint a régi ember benne, melyet nem képes egészen megtagadni. Bánk nádor, az ország főbirája, ki tiszténél fogva igazságot osztogatott s a jogsértés és jogkövetelés közt perosztóúl, az okok és tettek értékének mérlegelőjeként, a bűn és boszúvágy közt mérséklőül állott. Úgy szólván már lelkébe van nőve a biró, ki mindig bizonyosságot keres az igazságtétel alapjául, szavának okok által szokott súlyt adni s az elhamarkodásban jogtalanságot lát. Lelkének ez a vonása, tisztének ez az egyéniségébe átment tisztelete a katasztrófa tényezői között is szerepel, s csak annál nyomorúltabbá teszi a nádort, midőn Myska bán által megtudja, hogy a királyné magában Otto tettében ártatlan volt s e szerint ő igaztalanul büntetett. És mily rendkívüli művészettel van e vonás végig alkalmazva! Gertrud elé dobja bűneinek egész halmazát, mintegy jó, igaz és teljes okát adva a kimondandó és végrehajtandó itéletnek. Mindez már csak félig-meddig öntudatos. A meggondolás, mikor a bán lelkének egyensúlya végkép megzavarodik, nem a maga igazi valóságában jelenik meg, hanem csak némi szokás tehetetlen nyűge gyanánt. Bánk végig fontolgat, végig hangoztatja jogát; de már határozott, s szavaiból nem az itéletmondónak nyugodt körültekintése, hanem a vádló szenvedélye hangzik. Fontolása nem a bíráló ész munkája, hanem a fölzavart szív vergődése, mely önmagát végletekre izgatja. Megtartja mintegy a régi ruhát magán, de rongyokra tépve kétségbeesett küzdelmei közt. Habozása nem tehetetlenség, nem gyávaság, ép oly kevéssé az mint Hamleté; hanem az igazság megszokott keresése oly lélekkel, melyet a végzet már alkalmatlanná tett rá.

Ime a régi Bánk, vonásról-vonásra, a tragikai vétségben. Ő az, a szerető férj, a magyar főúr, a komoly államügyek embere, egy felől a nemzeti jogoknak és közvéleménynek, más felől a királyi tekintélynek képviselője. Petron Maxim házi becsülete is gyalázatot szenvedett s ő is boszút áll érte mint Bánk. De a két boszúállásban, a két vétség természetében, mily élesen válik el egymástól a két különböző jellem! Mindegyik benne van s általa érezteti különbségét. Maxim egy erkölcsileg sülyedt, mesterkélt filozofián mesterkélt életre és élvezetekre nevelt kor gyermeke, kiben él és hat az erkölcsi mag, de fejlődésében, nyilatkozásában, megtévelyedésében magán viselve kora bélyegét és befolyását. Vétségében, boszújában teljes kifejezésre jut ez az erkölcsi zavar: kitámadása nemcsak fölemelkedik a szenvedély szertelenségébe, de le is sülyed az ethikai felfogás lazaságába. Alattomos cselt sző s tudva rontja meg együtt a bűnösöknek és ártatlanoknak egész seregét. Nem elég neki, hogy Valentiniant megfosztja trónjától és életétől, meg is gyalázza őt Eudoxiának, a császárnénak, elcsábítása által. Bánk az egyenes igazság embere, ki ahhoz van szokva, hogy ne keressen kerülő utakat, hanem szavának és tettének egyéniségével adjon súlyt s minden körülmények között megfeleljen értök. Egyenest, meggondolás nélkül tör az ellen, a kit gyásza okának tart, sérelmében felmagasodva sújtja le, mitsem törődve a következményekkel. Maxim egy abszolut uralkodó tanácsosa és kegyencze, kit már állása, helyzete hizelgésre és ármánykodásra utal, melyek fő szerepet játszanak boszújának eszközei között. Úgy szólván semmi köze a néphez, a körhöz, az országhoz; érdekei rá nézve közönyösek, jólétével keveset törődik. Habozás nélkül fosztja meg a birodalmat fő támaszától, Aëtiustól, s a nép maga csak lapda kezei között, iszonyatos játékában. Bánk bán, a nemzeti akaraton nyugvó közhatalom egyik képviselője, együtt érez népével; ennek elnyomatása és fájdalma benne egyénivé lesz s boszújának egyik fő fontosságú tényezőjeül jelentkezik. Valentinián egész hatalma, mely ellen Maxim feltámad, csak katonai erőn alapúló kényuralom; el is temeti mindenestől, reményével és jövőjével együtt. Bánk lelkében a felsőségnek erkölcsi, sőt vallásos eszméje él. Endre trónját, melyre a nemzet ültette s a melyen az isten védelmezi, épen nem akarja felforgatni: a királyi ház múltja és jövője tiszteletének tárgya; urát és dinasztiáját inkább megmenteni hiszi, ha a közviszály okát megsemmisíti. Maxim udvari ember, kit az a tapasztalás nevelt, hogy a hatalom mindent jóvá tehet s a fény mindent eltakar; ezen kívül Julia iránti szerelmének bizonyos érzéki színe van. Mindez ott van a gondolatban, mely boszúállását vezeti: hogy a nevét ért szennyfolt daczára egykor még boldog lesz a meggyalázott Julia karjai között. Bánk lovag, ki vérkeresztséggel mossa le becsületének mocskát, de idealizmusában Melindát nem nevezheti hitvesének többé. Maxim szenvedélye fokozni látszik értelmi erejét: éles számító és rideg önzőként tűnik föl, ki Valentinian uralmát mesteri cselszövénynyel temeti romokba, hogy ezek fölé a maga trónját emelje. Bánk bán vétségében csak a jövővel alig törődő keserv, a magának többé mitsem kivánó kétségbeesés nyilatkozik.