XXXIII. A tragikomikum.

Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt, vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle, a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.

Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.

Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak nézi s a székeket hálátlan leányainak.

Lear. Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját.
Bolond. Lépj elő, asszonyság. Neved Goneril?
Lear. Nem tagadhatja.
Bolond. Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék.
Lear. Itt egy másik, kinek kancsal szeme
Mutatja szíve indulatjait.
Fogjátok meg. Hej! fegyvert, fegyvert ide!
Tűz, tűz! Meg vannak vesztegetve mind.
Hamis biró, mért hagytad szökni őt?

Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény Zord időjében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák, nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott, megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket hozza hullámzásba.

A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.

Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza, ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni, hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének, csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és szeretetreméltó, de idétlenségében komikus, az eszményinek és valónak ama kibékítetlen ellentéte által, melyet képvisel, s a melynek áldozatává lesz. Alakjának és történetének e tragikomikus jellemére Győry Vilmos is rámutatott Don Quijote magyar fordításának bevezetésében; de még élesebben, még behatóbban Braunfels, a halhatatlan spanyol regény német fordítója és kommentátora. Hát Molière Alcestje? Szívvel-szájjal a legigazabb ember; de egyszersmind a legkövetelőbb is. Képtelen követelése, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. És mert a világ nem akar megváltozni, mert nem is változhatik, minduntalan kiönti rá epéjét, nem téve különbséget azok között, a kik csak tisztességtudók és udvariasak, meg azok közt, a kik már ámítók és hazugok. Mindjárt első jelenetében így fakad ki:

Ostort e gyalázatos
Vásárnak a barátság külszinével!
Legyen az ember ember, s bárkivel
Szemben, szívét nyelvén hordozza: hadd
Tudjuk, ki szól, s üres bókból szövött
Álarcz alá ne rejtse érzetét!

Lelkes becsületessége és igaz szívű egyenessége mily tiszteletreméltók; de rideg követelése és zord fölindúlásai mily igaztalanok és oktalanok! Szava kemény és szíve elkeseredett. Lépten-nyomon beleütközik annak a világnak fölfogásába, szokásaiba, hangjába, melyben született és él. Nem lát benne mást, csak áltatást és visszásságot, s minduntalan vét a jó hang és tapintat legelső szabályai ellen. XIV. Lajos korában súlyosabb volt e vétség, mint ma lenne. Az ő nemes szívéből is egy képtelen ábránd fakadt s minden derék tulajdonságával ezt szolgálja. A maga képére akarná átalakítani a világot s nem tudja belátni, hogy csakhamar mily durvává, megférhetetlenné, czivódóvá lenne ez az idealisan igaz és egyenes világ. Gondolkodásának e fonákságán kívül még egy más komikai mozzanatot is mutat pályája. Ő, a ki még egy jó szót is sajnált mindenkitől, ki nem a legszigorúbb egyenesség útján járt: egy szívtelen kaczér asszony rabszolgájává lesz. Az emberektől azt követelte, hogy emberi mérték fölött erősek legyenek: s milyen gyöngeséget bizonyít maga! E gyöngeség által bűnhödik. Katasztrófája nem véres, de keserű. Épen akkor, mikor az emberszeretet meleg kitörését halljuk tőle Philinthez és Eliantehoz, kénytelen magára maradva elszakadni mintegy az emberi társaságtól.

Mindütt csalódva, vérig bántva én,
E bűntanyát, hol diadalmait
A vétek űli, itt hagyom, s megyek
Keresni még a földön egy zugot, hol
Becsűletesnek lenni tiltva nincs.

Elmegy s mi azzal a szánó érzéssel veszünk búcsút tőle, hogy, a becsületet az ő nemes fonáksága szerint értve, ilyen helyet csak az emberi társaságon kívül találhat.

Tragikomikus az a cselekvény is, melyben a hős nem valamely magasabb eszmét képvisel fonákúl, hanem csak tudatosan vagy öntudatlanúl, külső vagy belső fogyatkozása által komikus, de a veszedelemben mintegy maga fölé emelkedik. Nem a rend ellen folytat fonák küzdelmet, nem valamely agyrémnek szánalmas bolondja, nem is egy nagy, bár komikai színű tévedés áldozata: egyszerűen csak mulattat. Ha az ilyen embert egyszerre fölemeli a szenvedés, ha váratlanúl méltónak mutatja magát egy nagy kötelesség betöltésére, ha az általa képviselt alsó komikum valamely fenségi mozzanatba megy át: a tragikomikum képével állunk szemben. A tréfás, a fenséges és vészes a legközvetetlenebb érintkezésbe jönnek. A hős addig tréfál, addig bolondoz, addig együgyűsködik, mig a fenyegető veszedelem, a közelgő halál alkalmat ad neki, hogy lelkének komoly, magasztos tartalmát is kifejezze, mely mindaddig el volt rejtve. A két benyomás: életök komikuma és haláluk tragikuma, olvad össze tragikomikummá a cselekvény teljességében, egész pályájok képében. Ily értelemben tragikomikus ábrázolatok a haláltánczok; a mulatság, tréfa, vígság jelenetei a halál szeme előtt. Kitünő példája e formának a svéd Runeberg Sven Dufvája. A félkegyelmű finn parasztlegény katonává lesz, de annyi esze sincs, hogy a legközönségesebb fegyverfogásokat meg bírja tanúlni. Azonban a harcz tüze hőssé változtatja. Mig azok, a kik képesek belátni helyzetök veszedelmét, megfutnak, ő gondolat nélkül, szilárdan megáll s egy maga föltartóztatja az oroszok rohamát egész a segítség megérkeztéig. Sandels már holtan találja; szívét járta át egy golyó:

Valljuk be, tudta a golyó, legjobban hol talál,
– Szólt a vezér, – többet tudott nálunk mindannyinál.
A mely gyarló s szegény vala, nem érte a fejet;
S mi többet ért, nemes, derék szívébe rejtezett».

A híres tordai hadnagy, Vida György is, kinek facéciáit, egész életén át folytatott s gyakorta elég ízetlen bolondoskodásait a múlt század közepén Olasztelki Kolumbán János versekbe szedte, hősi halált halt a törcsvári csatában. Idézhetjük még Tompa Pipás kántorát, ki iddogálva és füstölve élte le napjait. A falujába tévedt, portyázó törökök bajvívásra kényszeritik, a mi sohasem volt mestersége. Borsózott is tőle a háta, de az utolsó pillanatban neki bátorodott, összeszedte magát s kemény tartásban nem engedett a töröknek, a kit ha sikerűl levágnia, a község mentes lesz az adótól. De a vívás bizony csak az ő vesztével végződött, s halálának tragikomikus benyomását fejezte ki a közös megjegyzés, a falu szája:

Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme.