XXXII. A tragikum fajai.

A tragikumnak immár egész területét lehetőleg bejártuk s minden nevezetesebb mozzanatában szemügyre vettük. Ezt a területet az eszthetikusok nagyon különböző alapokon, más-más felfogásból osztják fel egyes vidékekre. Részletesebben ismertettük azt a különbséget, igazi értékének megvilágításáról sem feledkezvén meg, melyet a görög és keresztyén világ tragikai eszméje között fel szoktak állítani. Ezt a megkülönböztetést veszi fel Bayer József történeti módszere a további osztályozásnál. Amabban, az antik világnézlet tragikumában, három fokot különböztet meg, u. m. a naiv világfelfogásból (a Herodot-féle isteni irigység), azután ennek az erkölcsi nézlettel való összeolvadásából (Xerxes, Agamemnon, Oedipus), végül a természetinek föléje emelkedett erkölcsi felfogásból (Siráldozók, Medeia) folyó tragikumot. A keresztyén eszme-fejlődésben négy osztályt állít föl, u. m. a világgal meghasonló jellemnek (III. Rikhárd, Coriolan), a gondolat benső meghasonlásának (Faust, Manfréd), a türelmetlen s teremtő tetterőnek (Napoleon), és utoljára a világtörténet elvi harczainak (Antigone, Julianus, Hutten Ulrik) tragikumát. Minde fokozatok még sokszorosan és mesterkélten vannak alosztályokra különítve, melyek számos ponton nemcsak találkoznak, hanem minduntalan egybe is olvadnak. E rendszer kétségkívül nagyon mesterkélt, nem egy helyen homályos és némi irányzatos kiélesítésekkel, sőt erőszakolásokkal jár. De egy érdemét nem lehet elvitatni: hogy mindazokat a különböző mozzanatokat, melyek a tragikum felfogásánál és megismerésénél figyelembe jöhetnek, majdnem teljes gazdagságukban és változatosságukban öleli föl.

Vischer dialektikai módszere másnemű, sokkal egyszerűbb felosztásra jut. Mindenekelőtt megkülönbözteti a tragikumnak pozitiv és negativ formáját. Amabba tartoznak a jól végződő tragikai összeütközések, a mennyiben a jó ügy végső diadala a világrend művének látszik, mely szenvedéseken vezeti keresztül a hőst, ki nem vétek nélküli, sőt megpróbáltatásra és tisztulásra szorúló eszközének tűnik föl. A hős bukására vezető, negativ formában jut aztán a világtörvény vagy universum, az egyszerű vétség és az erkölcsi összeütközés tragikumának megkülönböztetésére. Az elsőnek alapja az úgynevezett ősvétek, az általános emberi gyarlóság, az igazi vétségnek lehetősége vagy fenyegető közelsége. A másodiké már a tulajdonképeni vétség, mely valamely erkölcsi eszmét sért meg, a nélkül, hogy egy másiknak, a megtámadottal kapcsolatosnak, képviseléséből, páthoszából fakadna. Ilyen eset a harmadik, az erkölcsi összeütközés tragikuma, midőn jogos eszmék kerűlnek egymással szembe s az egyén vétsége itt az egyetemes öszhangjának megbontásában áll vagy belőle származik. Erről a megkülönböztetésről, az egyes esetek jellemző mozzanatairól annak idején részletesebben is megemlékeztünk. Gottschall ugyanezt az osztályozást fogadja el költészettanában, de ő itt főleg a drámában nyilatkozó tragikumról szólván, természetesen csak a két utóbbi formát állítja föl. Az egyszerű vétséget nevezi a prædestinatio, az erkölcsi ütközést pedig a helyzet tragikumának. Ez elnevezések, különösen az első, épen nem szerencsések, mert a prædestinatio mozzanatát egyképen megtaláljuk mind a két alakban. Amott egyéni határozottságunkban, természeti alkatunkban nyilatkozik, itt meg körülményeinkben, külső viszonyainkban; Antigone semmivel sincs kevésbbé prædestinálva tragikai hőssé, mint akár Macbeth.

Az újabb német eszthetikusok osztályozási kisérletei közül még csak a két eredetibbet, Köstlinét és Zeisingét említsük meg. Köstlin a természet és cselekvés tragikumának megkülönböztetéséből indúl ki. Amaz alatt külső és belső alkatunknak a természetessel, egészségessel, tökéletessel, tisztával ellenkező tulajdonságait érti; mikor e fogyatékos természeti sajátságaink tettekben jutnak kifejezésre: előáll az utóbbi. A tragikum a vétségnek és sorsnak összehatása által lesz teljessé. Kifejlődésének módjában keresi a különbséget az általa felállított két fő forma között. Az egyik: a tragikai sors, melyet tragikai vétség idéz elő; a másik: a tragikai vétség, melyre a tragikai sors vezet. E megkülönböztetésnek vagy inkább formulázásának az a fő gyöngéje, hogy tragikai sors alatt egyik esetben a szenvedést, másikban pedig a helyzetet látszik érteni. Zeising a tragikai jelenségeket három fő osztályba sorozza, a szerint, a mint az egyetemes mindent megsemmisítő, mindenben részes, és mindent magában foglaló hatalomnak mutatkozik. Az első esetben az egyetemes fogalma körülbelül összeesik Vischer universumáéval. A másodikban, mint az egyén által megsértett törvények, intézmények, rend forrása és őre, torolja meg a sértést, mely voltaképen rajta magán követtetett el. A harmadikban egészen a keresztyén vallásos felfogás istene az uralkodó, a ki csak a látszatot semmisíti meg, de mindazt, a mi értékes, a mi eszmei, a mi megtisztúlt, örök életre és hatásra fogadja magába, mint részét, mint hozzátartozót. Sajátságos, hogy e kiválólag keresztyén formának legmagasztosabb példáját, Oedipust Kolonosban, épen az antik költészetből idézi Zeising. Ugyanő különben, a tragikum módosulásai nevén még egy más felosztást is állít a szerint, a mint a tragikumnak vagy az érzékeny, vagy a pathetikus, vagy pedig a démoni az uralkodó eleme. Az első kategoriába sorozza azokat a jelenségeket, melyek nem magukban, nem önállóan véve tragikusok, hanem inkább csak másokra nézve: a tragédiák mellékszemélyei, a vétségek és csapások ártatlan áldozatai, kiknek megható képe mintegy enyhíti a szenvedélyek félelmes benyomását. A második kategoria viszont azokat a képeket foglalja be, melyek már magukban tragikusok: a hősökét, kiket szenvedélyök véres harczba bonyolít másokkal s menthetetlen bukásba taszít. A harmadik végül azokra a jelenségekre terjed, melyek tragikusoknak mutatkoznak az abszolut, az egyetemes irányában; ennek már nem is képviselőivel, hanem mintegy közvetetlen magával szállanak szembe, mint Milton Sátánja és Byron Kainja.

A magyar eszthetikusok közül, kik behatóbban foglalkoztak a tragikum elméletével, csak az egy Greguss az, ki nézeteit, megfigyeléseit eredeti rendszerbe csoportosítani igyekezett. Névy László, a tragédiáról írt munkájának bevezetésében, egyszerűen elfogadja a Vischer-féle kategoriákat, azzal a hozzátétellel, hogy az egyszerű vétség tragikumán alapszik a jellemtragédia, az erkölcsi ütközésén pedig a helyzettragédia. Vischer maga, nagy eszthetikájának költészettani részében, nem vonja le felosztásából ezt a következtetést, s igen helyesen. A jellem- és helyzettragédiának ilynemű szembeállítása könnyen vezethet arra a félreértésre, hogy az utóbbi, természeténél fogva, kizárja a jellemnek eredeti tragikai alkatát. Pedig Hamlet, ez a szó szoros értelmében helyzettragédia, a szónak ép oly szoros értelmében nem jellemtragédia-e egyszersmind? A király-drámák egész sorozatában szinte mily sokszoros és benső összeolvadásban tűnik föl a jellem- és helyzettragédiának Névy által elkülönített formája. Szász Károly finomabban is, ovatosabban is különböztet, midőn csak annyit mond, hogy az antik tragédia a helyzetet, a modern pedig a bűnt állítja előtérbe. A kötelességérzet és szenvedély viszonyának alapján aztán ismét két formát határoz meg. Az egyiket, melyben a hős keresztül tör a kötelességen, szenvedélyének hódol, s ezzel felidézi maga ellen a tragikai végzetet; a másikat meg, melyben legyőzi szenvedélyét s magát áldozza fel. A két alakot Racine és Corneille tragédiáival magyarázza, melyeket épen e szempontból, az alapjokat képező tragikai felfogás tekintetéből, Gyulai is szép és figyelmes vizsgálat alá vett a franczia klasszikai drámáról írt tanulmányában. Végül Greguss, ki a tragikumot a félelmesnek és fenségesnek egyesűléséből származtatja, költészettanában következőleg adja eredeti rendszerének vázlatát: «Minél inkább egyensúlyban van egymással a fenségi és félelmességi elem, annál tökéletesebb, teljesebb a tragikum. Alsóbb rendű vagy egyszerűen alsó tragikum az, melyben a félelmes, felsőbb rendű vagy felső tragikum, melyben a fenséges elem uralkodik. Akár a félelmesség, akár a fenség egy felől a hősben, más felől a világban, a közben nyilatkozik, melylyel a hős összeütközik. Így tehát mind az alsó, mind a felső, mind a teljes tragikumnak két-két formája lehet.» E beosztást aztán, kéziratos eszthetikájában, még egyszerűsíti Greguss akként, hogy az alsó és felső tragikumot közös névvel félszegnek nevezi, szemben a teljessel vagy egészszel. Osztályainak Vischer kategoriáihoz való viszonyát is maga érinti: az ő felső tragikuma körülbelül az erkölcsi ütközés, melyet Vischer legmagasabbra helyez; a legigazibb vagy teljes tragikum pedig nem más, mint ennek második kategoriája, az egyszerű vétség.

A különböző osztályozási kisérletekhez, melyek közül csak a legfontosabbakat emeltük ki, mi is járulunk egygyel, mely az említetteknél egyszerűbb, s főleg a tragikum művészi feltüntetésére nézve mutatkozik tanúlságosnak. Alapja nem a tragikai tényezőkben nyilatkozó mozzanatok változatossága, sem az általok keltett lélektani hatásoknak különböző árnyéklatai, hanem ama tényezőknek viszonya egymáshoz, e viszony természete. A kérdés, melyet fölteszünk, mikor a tragikai jelenségeket osztályozni kivánjuk, az, hogy a tragikum tényezői, az egyén és az egyetemes, csak épen az ellentét viszonyában állanak-e szemközt egymással, vagy egyszersmind küzdőkül? A tragikai egyén bukása harczból következik-e, mely kiválóságát, alakjának fenségi elemeit élénken fejezi ki, vagy pedig egyszerűen, számbavehető küzdelem nélkül ragadja el végzete, az egyetemes, végetlen erőnek akadályt nem ismerő érvényesűlésével? Szóval a tragikai végzet teljességét előzi-e meg tragikai harcz az egyén és az egyetemes között? Ennek az eltérésnek alapján különböztetjük mi meg a tragikumnak két formáját: a fogyatékos és a teljes tragikumot.

Miben áll mindegyik?

Fejtegetéseink során több ízben találkoztunk olyan jelenségekkel, melyek majd csak az erőszakos végzet áldozatainak tünnek föl, majd meg boszúra emelt karjának úgy szólván első csapására esnek el. Mindenesetre megvan bennök a tragikai fejlődés alapja: az ellentét egyén és egyetemes között. E kibékíthetetlen ellentét azonban jóformán küzdelem, erőfeszítés nélkül jut gyászos megoldásra. Az egyetemes nem lépésenkint közeledik, hanem egyszerre tűnik föl egész legyőzhetetlen hatalmával és semmisíti meg az egyént. A tragikai tényezők ütközése nem egyszersmind tragikai küzdelem. E forma az, melyet fogyatékos tragikumnak neveztünk. Két képzelhető esete van. Az egyik az, mikor az egyén kiválósága nem a szónak szorosabb értelmében vett erő, hanem másféle adomány: ifjuság, szépség, báj, szerencse, nemes ábránd. A gyarlóság mozzanata megvan mellette: elszigeteltség, fogyatkozás, fenyegető túlzás, elbizakodás; de már a vétségé vagy egészen háttérben marad, vagy legalább nem fejlik ki tisztábban és határozottaban. Ide tartoznak mindazok a jelenségek, melyekben az egyetemes tisztán természeti törvényül mutatkozik; azok, melyeket Vischer az universum tragikuma nevével jelöl: Adonis, a Niobidák, Hippolyt, Szép Ilonka. Szintén ebben a körben mutatkoznak azok az alakok, kiknek kiválósága nem fenségi természetű, inkább kellemök, női bájuk alkotja azt. Valójoknak épen egy nemes vonása: a túlságos, olykor gondatlan magukban bizás, a világgal, boldogulása útjaival és eszközeivel nem számolás: mintegy észrevétlenül szakítja őket el tőle, szorítja védtelen magukra s vezeti a tragikai kiábrándulás, bukás örvényéhez. Desdemona és Melinda sorsát e szempontból már igyekeztünk megvilágítani. Említsük még meg mellettök Rozgonyi Piroskát is, ki a keszii tornán azonnal észreveszi, hogy lovagiatlan, kegyetlen és könnyelmű játék áldozatává lett. Még segíthetne, megmenthetné magát, jövendőjét, de erőt vesz rajta a csalódás néma, mély keserve, és hallgat. A büszkeség és szemérem, az igaz női báj e két uralkodó eleme, mindvégig visszatartják a nyilatkozástól.

Egy szóba kerűlne: világos azonnal;
Tanú is akadna mellette bizonynyal,
Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték,
Leányi szemérem leköti a nyelvét,
Született szemérem, tanúlt kötelesség:
Oh a leány sorsa csupa kénytelenség!

Piroskát lelkének épen ez a való női szépsége: a megadásban nyilatkozó büszkeség, a született szemérem és tanúlt kötelesség sodorják bele a tragikum árjába, gyönge magára utalva őt szemben az erős világgal. A kellem tragikai jelenségei mellé sorakoznak az érzéki irányban fejletlen szenvedély képviselői. Ők sem küzdenek; a páthosz, mely keblöket hevíti, mintegy bensőségében marad. Nagyobbára inkább mulasztás mint tettek által vétkesek: nem termettek az erőkifejtést igénylő feladatra, melynek kötelességök lenne megfelelni. A harczokban, melyek VI. Henrik zászlaja alatt vivatnak, neki magának legkevesebb része van: tétlen áhitatával lesz átkává nemzetének.

A fogyatékos tragikumnak azonban van egy másik köre is, melynek hősei épen nincsenek erő híján, sőt ez rendszerint kiváló mértékben jut osztályrészökül. De nem nyerhet a végtelen ellenerő mértéke által igazán fenségi színt; csak nem fér magában, s valódi ellenállás nélkül látszik tombolni. A kiken dühét tölti, azok vele szemben nem jöhetnek számba. Gyámoltalanok, erejökre nézve aránytalanul alája rendeltek s gondolni sem gondolhatnak rá, hogy szembeszálljanak. Csak arra valók, hogy az egyetemes megsértethessék bennök: erejéből mitsem bírnak s megtorlásának eszközeiül nem alkalmasok. Az eszmei irányban fejletlen szenvedély, a zsarnoki önkény, a vérszomjas hatalom szinte játszva tapodja el őket. A Nerók, Caligulák, Stiborok tartoznak ide, Kemény szavával e «dühös bikák», kiket végül az egyetemes hirtelen s a nélkül sújt le, hogy csapását igazi harcz előzné meg.

A tragikai harcz az, mely a hős erejét teljes kifejlésében, megfeszített tevékenységében, tehát egész hatásosságában mutatja. Ez szolgáltatja a mértéket hozzá, midőn a végetlen erővel, az egyetemessel állítja szembe. Fenségi benyomása jó részt abból ered, hogy még ennek a végetlen erőnek ellenében is, habár csak ideig-óráig, de helyt képes állani. A tragikai kiválóságnak és gyarlóságnak legélénkebb képét e harcz fejezi ki, emezét, hogy összeütközésbe keveredik, amazét, hogy harczolni tud az egyetemessel. Egy-egy pillanatra az egyéni a lehető legmagasabbra emelkedik: az egyetemes szinvonalára. Az ember szinte emberfölöttinek tünik föl, midőn az emberfölöttivel harczol s Learrel «oly dolgokat tesz, miken megréműl a föld.» Rikhárd önzése, Othello sértődése, Brutus szabadságszeretete, Romeo szerelme: ezek nyújtják a teljes tragikum képét. A mondottakból elég világos, hogy a küzdelem fogalmának kiváló helye van magának a tragikumnak elméletében. Jellemző mozzanatul emelkedik ki nemcsak a tragédiának, hanem a tragikumnak fogalmában: ez teszi teljessé a tragikai fejlődést és benyomását. Vonatkozása, értéke a költészettanban különösen szembetünő. A dráma cselekvésben vezeti elénk hősét, ki mindig kovácsa a maga sorsának. A cselekvény épen azt mutatja, miként kovácsolja sorsát. A tragikai cselekvény, mely a tragikai drámának vagy tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásaiban, harczában kovácsolja végzetét. Innen választ már a tragédia szükségkép oly hőst, kinek pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdést és bukást. Csak e küzdelem által lesz a tragikum igazi drámai indítékká s ennélfogva alkalmassá arra, hogy drámai formában nyerjen kifejezést.