V. Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel.

A fenségbeli kiválóságot képviselő erő, mely a páthosz alakjában jelenik meg előttünk, a végetlenre való törekvést jelenti. Épen ez a törekvés az, a mi fenségessé emeli. Horwicz a fenség fogalmából azt következteti, hogy a lelkileg fenségesnek mindig egyszersmind tragikusnak kell lennie. «Mert, azt mondja, ha a szellemi tartalom nem sértené meg alakját (körülmények, viszonyok, szokás, jog), hanem vele egyensúlyos maradna, nem esnék a fenség kategoriájába, hanem a szűkebb értelemben vett szépébe vagy a méltóságéba.» Látni való, hogy e felfogás egyrészt a fenségnek kisebb körre szorításából ered, másrészt czáfolatát találja a fenség fogalmi ellenmondásának szubjektiv megoldásában, melyre annak idején röviden rámutattunk. Bár ennélfogva a kifejtett módon nyilatkozó fenség reánk is szükségkép a végetlen benyomását teszi, még nem hozza kikerűlhetetlen összeütközésbe az általa kiváló egyént az egyetemessel. Az eszme, mely lelkét betölti, pályáját kiszabja és páthoszát sugallja, lehet épen az általános tökéletesség eszméje. Egyességét ennek áldozhatja, ebbe olvaszthatja be; föltétlenűl hódolhat neki. Törekvése, irányában épen azt az elismerését juttathatja kifejezésre, hogy minden erejét neki köszöni és neki ajánlja föl. Egész pályája megadás előtte, valamelyik uralkodó hatalom előtt, melyek összesége alkotja az egyetemest: erény, vallás, család, haza, igazság, emberiség. Képviselheti ezeket, érvényesítésökre törekedhetik, a nélkül, hogy egyikök kedvéért megsértené a másikat vagy a többit. Diadalt arathat vagy elbukhatik; de bukása inkább teljes megdicsőülés, a tökéletessel való tökéletes egyesülés, mint romlás.

Hunyadi János egész életét a keresztyénségnek és hazájának szentelte; ezek eszméjét képviselve, hit és hazaszeretet által eltöltött lélekkel, haladt negyedszázados hadvezéri pályáján diadalról diadalra. Midőn haditetteinek legfényesebbike, a nándorfehérvári védelem, után haldokolva vett búcsút fiaitól, ily szavakat ejtett: «Az örökség, melyet rátok hagyok, isten félelme s a haza szeretete; minden egyéb, a mi halálom után osztályrészetekűl jut, hivságos adomány, melyet a szerencsétől nyertek, nem tőlem.» Íme e szavakkal egész fenséges életének zászlaját hódolattal hajtotta meg az isteni előtt: csak azért tett s csak annak végtelen erejénél fogva tehetett mindent. – Calderon Fernando herczege a hit védelmében, harczában esik a fezi arab király rabjává, ki váltságáúl Ceuta várának átadását kivánja pogány kézre. Duarte, portugál király, halálos ágyán meghagyja, hogy e váltságdíjat azonnal fizessék le. Azonban Fernando méltatlannak tartaná magához, hogy szabadságát a keresztyénségnek bár csak részleges és ideiglenes hátratételével szerezze vissza. Szabadítójáúl érkezett testvére szavaira felkiált:

Most király, testvér, ti mórok,
Keresztyének, nap, hold, csillag,
Menny, föld, tengerek, fuvalmak,
És a halmok és vadak,
Mindenek tudják meg: ím egy
Állhatatos fejdelem
Kész katholikus hitét
Dicsőítni és az isten
Törvényének meghajolni.

Az egész mindenség legyen tanúja hűségének az elvhez, melyet ő a mindenség uralkodó eszméjének érez. Összetépi a felhatalmazást s nyomorúlt rabságban vész el. De halála csak megdicsőűlés, egyszerű átmenetel az istenibe, melynek, azonnal kimúlta után, mintegy részeűl, kijelentésének megfoghatatlan tolmácsáúl jelenik meg, mint a pogányok ellen érkezett keresztyén sereg szellem-vezére. A kezében tartott fáklya az isteni világosság jelképe.

Egy lépéssel tovább menve, a páthoszszal nem mint állandóan hódolóval, hanem mint meghódolttal találkozunk. Ideiglenesen összetűz az egyetemessel, valója gyarló oldalának felülkerekedése, szívének elbizakodása, szemeinek vaksága miatt. Feltámad ellene, kiszakítva magát az általános öszhangból, minden erejének megfeszítésével küzd vele s maga ellen zúdítja. De az ellentétesség elvét nem képviseli a végsőig: megtér. A szenvedés téríti magához, melyet fejére idézett, mikor közte és törekvése közt megtalálja, felismeri az összeköttetést. A szenvedést méltó büntetésnek, az áldozatokat megérdemlett lakolásnak tekinti s forrásukat jogosnak ismerve el, törekvését megváltoztatja, az egyetemes tökéletesség, az isteni felé fordúl, ennek szolgálatába áll. Egy új eszmének lesz képviselőjévé. Pál apostol legendája példázza ez átalakulást. A keresztyének ellen dühöngve, az istenség és emberiség törvényei ellen bősz gyűlölettel indúl Damaskusba. A város kapui előtt elveszti szemevilágát s csak három nap múlva Ananiás által nyeri vissza. E jelenetet ábrázolja Dorfmeister szép képe a szombathelyi székesegyházban. A csapás megrendíti Pált, ki lelki vakságából is megszabadúlva, az új hit leglelkesebb apostolává lesz. Egészen ebben a szellemben fogja föl a legendát Michel Angelo freskója a vatikáni Capella Paolinában. A kép már rendkívül meg van rongálva, de régi rajzok és rézmetszetek szerencsére megőrizték a kompoziczió teljességét és részleteit. Az apostolt épen nem a mennyei jelenés elragadtatásában tünteti föl. Megvadúlt lova levetette hátáról s ő, a legnagyobb gyötrelem kifejezésével, kínlódva és tehetetlenűl hever a földön. Társai körülötte föl akarják emelni s egyszersmind védelmezik magukat. Nemcsak isten csodáját, hanem isten itéletét ábrázolja a kép. A felhők között Krisztus, hatalmas angyal-alakoktól körülvéve, mint valami királyi sas. A szenvedély erejével lő alá ellenségére és sújtja porba őt. Erő, mely fényeskedik és világosít, de büntetve. A megtérítés eszköze: a csapás.

Tágasabb körben ily jelenséget éreztetnek velünk a magyar közviszonyok a mohácsi vész után. A vad szenvedélyek tusája, pártoskodás, erkölcsi sülyedés közt, az országot sújtó csapásokat, az idegen hódítást, köznyomort igazságos itéletnek, méltó büntetésnek hirdeti a nemzet lelkiismerete, mely a prédikátorok és költők, Tinódi, Balassi, Károli, Magyari és társaik által nyilatkozik. E felfogásból fakadt a Zrinyiász, mely a szigetvári hős halálát engesztelő áldozatnak tünteti föl a nemzet bűneiért: a páthosz, mely benne nyilatkozik, nem ellentétes, hanem öszhangzó az egyetemes tökéletességgel. Mintegy a megtért, igazulást kereső nemzet megy általa és benne, legnemesebb képviselőjében, önkéntes áldozatra. Hogy a megtérés eseteiben a tisztán erkölcsi megoldás, azaz a bocsánat és az egyén boldogulása, melylyel főkép az úgynevezett érzékeny játékokban, de elvétve népballadáinkban is, találkozunk, példáúl Molnár Annában, – hogy az ilynemű megoldás jogosúlt-e mindenkor széptanilag is vagy sem, erről alább bővebben lesz szó.

Látszólag az Ember tragédiája is abba a körbe tartozik, melyben épen mozgunk: a kiválóságnak szenvedések által való megtérítése körébe. Ádám a végetlenre, a mindenhatóságra, a független boldogulásra törekvésnek, az istentől való elszakadásnak képe. Pályája bukásról bukásra vezeti, egészen a kétségbeesésig; itt kénytelen érezni teljes tehetetlenségét: még meg sem semmisítheti magát, mert mikor az Úr szerető szívet adott neki, vonzalmat élettársa iránt, biztosította ezzel jövendőjét. «Uram, legyőztél!» mondja s elismeri tévelygését. Kételkedése még ki-kitör; de oszladozva a sovár vágyban és megható bizalomban, melylyel a végetlenhez fordúl. Ez befejezése a drámának, mely voltaképen csak Ádám bukásának története; kiengesztelésűl az Úrtól elszakadt ember legyőzetését nyújtja. E legyőzetés, igaz, nem tiszta és egyszerű bukás. Ádám magába fogadta az isteni félelmet, a szeretetet, a szép iránti fogékonyságot, szóval a végetlen érzését; de ettől vezettetve, ezt képviselve már nem Madách tragédiájának hőse. Innen a sok elágazó magyarázat arra nézve, hogy mi váltotta meg. Ádám története, a mint előttünk áll, valódi tragédia, azok közűl való, melyeknek hőse, feltartóztathatatlan bukásában, elismeri az egyetemes jogát magával szemben. Mint ilyen, az igazi tragikai páthoszhoz utal bennünket. Maga Madách így fejezi ki egy, Erdélyi Jánoshoz intézett levelében, műve alapeszméjét: «A mint az ember istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna a tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni gondviselet vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és bízzál-ja vonatkozik.»