XXIII. Az egyetemesről általában.

Eddigi fejtegetéseinkben a tragikum elemei közül azokkal az eszmékkel, érzésekkel, szenvedélyekkel foglalkoztunk, melyek az élet és világ közönséges rendjéből kiválva összeütközésbe jönnek az általánosan uralkodó törvényekkel, a megmásíthatatlan renddel, feltámadnak ellene s legyőzetnek általa. E gondolatok és szenvedélyek az egyén agyában és szívében laknak, őt hevítik küzdelemre és vezetik bukásra. Egy szóval: vizsgáltuk az egyént, tragikai kitámadásában és küzdelmében. Figyelembe vettük mindenek előtt azokat a tulajdonságait, melyek kiemelik a közönséges ember-sorból s kellem és erő, báj és szenvedély által kiválóságát alkotják. Ezt a kiválóságot láttuk az egyetemes szolgálatában, azaz a világ rendjének öszhangjában. Láttuk azután ebből az öszhangból kiemelkedve s megrontva azt; az egyetemestől vagy elkülönözve magát, vagy egyenesen reá támadva. A kiválóság fő alakjainak ismertetése után, részletesen vizsgáltuk azokat az okokat, melyek a kiváló egyént ebbe a rendellenes, vészes helyzetbe sodorhatják, s arra az eredményre jutottunk, hogy az egyetemessel összetüző egyén kiválósága mindig gyarlósággal párosúl. E gyarlóság természetét kutatva láttuk, hogy az mindig a legbensőbb kapcsolatban van a kiválósággal, ennek fejlettségében, mértékében, viszonyaiban fekszik, a legtöbbször maga az. Behatóan mutattuk ki, hogy mennyiben és mikép. Ezek voltak a szempontok, melyekből tekintve tárgyaltuk a tragikum egyik elemét: az egyént, a mint a köz-rendből kimagaslik, az egyetemessel szemben áll és vele összeütközik. Ezzel eljutottunk a tragikum másik eleméhez, ahhoz, mely az egyénnel áll szemben: az egyetemeshez.

Mit értünk e fogalom alatt, azt eddigi vizsgálataink is világossá tehették. Honnan kezdve láttuk, hogy a hős feltartóztathatatlanul rohan a bukás felé, mint egy nálánál nagyobb erőnek, győzhetetlenebb hatalomnak áldozata? Onnan, mikor természeti határoztatásának, szenvedélyeinek indítására az élet erkölcsi alapjait támadta meg. Onnan, mikor valamely erkölcsi eszme hevűletében kiszállt a lét természeti föltételei ellen. Onnan, mikor páthosza, saját jogosságának érzetében, elfeledtette vele mindazon jogokat, melyek az övén kívül vagy az övének ellenében állanak. Onnan, mikor kimagasló egyességében megzavarta az élet öszhangos teljességét, egyensúlyát. Szóval, mikor az ő egyes ereje olyan erőket hítt ki maga ellen, melyekkel szemközt a legnagyobb egyéni erő is semmis. Ez érintett mozzanatok azok, melyekben már ellenséget lát maga előtt. Ki ez az ellenség? Kétségkívül az, a kit megsértett. Az erkölcsi és természeti rend, a jogok összefüggése, a társadalom egyensúlya. De miféle általános fogalom tartalmába illeszthetjük be mind a sérelmet nem türő s oly félelmesen és könyörtelenül visszaható hatalmakat? Épen ezeknek a hatalmaknak teljes foglalata, minden irányú összessége az, a mit egyetemesnek nevezünk, egyetemesnek kiterjedésénél és érvényénél fogva. Azon benső törvények összessége, melyek, a természetben vagy a közmeggyőződésben gyökerezve, az emberi életet kormányozzák, fejlődését biztosítják, megzavartatását akadályozzák, öszhangját a jogos érdekek védelme által fentartják és sérelmét megtorolják. A természeti és erkölcsi világnak teljessége, rendje, egysége, hatalma: ez az egyetemes.

Tegyük hozzá: győzhetetlen hatalma. Mert a mint az összesség oly eszmék mellett látszik feltámadni, melyeket bár hosszú időn keresztül a társadalmi lét sérthetetlen alapjainak, vezérlő gondolatainak tekintett, de az új eszmék, ellentétes felfogások s ezek képviselőinek ostromával szemközt többé megvédelmezni nem tud: e nemcsak ideiglenesen, hanem hosszú időre s végleg is legyőzhetőknek bizonyúlt eszmék kiesnek az egyetemes foglalatából. Az ellenök küzdő áramlat határozott győzelme azt bizonyítja, hogy az összesség nem tartja többé szükségesnek a maga védelmére uralkodásukat s elejti őket. Az állami és kormányformák, a társadalmak vezéreszméi, vallásos meggyőződések, nemzeti felfogások és szokások, melyek az egyetemesnek mind alkotó elemei, változnak. A köztudatban gyökerező eszme valóban győzhetetlen s egyetemesűl jut érvényre az ellene küzdő tragikai hős bukása által; a mint azonban legyőzetik, ez annak a bizonysága, hogy gyökerei kiszáradtak s megszünt az egyetemesnek része lenni. Jelentőségének ilyetén változásával az a tragikai küzdelem is, mely körülötte folyik, irányt változtat. Korábban az volt a tragikai pálya, mely ellene tört; most az lesz azzá, mely mellette harczol. Miért? Mert előbb a közmeggyőződés ereje védte helyét az egyetemesben, most ugyanannak a közmeggyőződésnek ereje tiltakozik ellene, hogy ezt a helyet újból elfoglalja. Tehát akkor az ellene, most a mellette vívott küzdelem sérti az egyetemest. Hogy az ily eszméknek, melyek az egyetemesben foglaltattak, de a győzhetetlenség jellegét elvesztették, mikép változik jelentősége, azt példázzák Luczifer szavai Ádámhoz, ki az Űrből új küzdelemre vágyik:

Holnap gúnyolod, miért ma vívsz;
Gyermekjáték volt, a mí lelkesített.
Nem vérezél-e el Chaeroneánál
A megbukott szabadság védletében?
És Constantinnal nem küzdél-e később
Világuralmát hogy megalapítsd?
Nem vesztél-e el hitmártir gyanánt,
S később a tudománynak fegyverével
Nem álltál-e a hitnek ellenében?

Az uralkodó eszméknek ezt a hullámzását éles ellentétekben fejezik ki az Ember tragédiájának egyes színei. Az egyiptomi rabszolgát, ki talán csak bús panaszszal tört ki sorsa ellen, halálra korbácsolják poroszlói a közérzésen nyugvó kényuralomnak. Ugyanez a közérzés Athénben a zsarnokság ellen fordúl s az ellenkező végletet emeli egyetemes érvényre. Miltiadest elitéli csupán azért, mert egyéni nagyságát, dicsőségét, erejét veszedelmesnek látja. Bizánczban a vallásos rajongás hatalmán megtörik a szív érzése s máglyára jut a szabadabb gondolat. Párizsban ugyane máglya vérpaddá változik, melyre a szabad gondolkodás nevében zsarnokoskodó tömeg hurczolja a hűség és hit vértanúit, ugyanannak az eszmének áldozatait, mely az egyetemesnek egykor uralkodó eleme volt. A küzdő, fölfelé törekvő ember pályáján szakadatlanul új meg új ellenségekkel találkozik, melyek voltaképen nem egyebek, mint korábbi sikerei, oly eszmék, melyeknek ő maga vívott ki általános érvényt.

Igy váltakoznak az egyetemesben bizonyos eszmék. A míg az összesség szelleme akként ragaszkodik hozzájok, hogy mintegy saját meggyőződését, akaratát, önmagát látja és védelmezi bennök, addig legyőzhetetlenek, s míg győzhetetlenek: az egyetemesnek részei. Oldalukon van az erő s bizonyos mértékig az igazság is; egy franczia közmondás azt tartja: az egész világ mindig okosabb, mint a legokosabb ember. A mint azonban megszűnnek a közmeggyőződés kifejezői lenni, lassankint vagy egyszerre elvesztik erejöket, melyet az összességből merítenek, s ezzel kiválnak az egyetemes eszmeköréből. Még azokat a jogokat is, melyeket a felvilágosodás irodalmának alaptételei «örök emberi jogoknak» neveztek el, az emberiség korántsem érezte minden időben léte főbb biztosítékainak, s mikor nem érezte, nem is kölcsönzött nekik olyan hatalmat, melyben a mindenek ereje egyesűl az egyesek támadásai ellen. Az egyetemesben foglaltató hatalmak azonban, az eszmék, melyeket az összesség ereje támogat, nem egyenlő hamarsággal változók s nem is mindannyian vannak változásnak alávetve. Míg a szokások szünetlen hullámzásban vannak, nagyobb időközökben a vallási és politikai meggyőződések is átalakúlnak, a szorosabb értelemben vett erkölcsi felfogások egyben és másban szintén módosúlnak; de már a természeti világ törvényei öröktől fogva változatlanok és sérthetetlenek. Pheron, a nagy Sesostris fia, mivel a hullámzó Nilust dühében megsértette lándsájával, tiz évig vakságban szenvedett. E tragikai motivum nem vész el az őskor természeti felfogásának miszticzizmusával. Xerxes, ki gőgjében megkorbácsolta a szent Hellespontot, mintegy az elemeknek is erőszakosan abszolut urává akarván emelni magát, ép azzal az elbizakodással hítta ki maga ellen az egyetemest s ép azt a megtorlást szenvedte, a mely ezer év múlva II. Fülöp győzhetetlen armadáját érte a Hebridáknál s még későbben Napoleon hadseregét Vilna mellett. A tragikai eszme, melyet Aeschylos a Perzsákban s Hugo Viktor az Infansnő rózsájában kifejez, egy és ugyanaz. A dajka szavai:

A széles föld felett
Felségteké minden, kivéve a szelet.

A szerelem azok között, kik egymás véréből valók, a vérbűn, mely miatt Oedipus király földönfutó nyomorúlttá lett, egy teljesen elsűlyedt világnézlet romjain átveti árnyékát egy merőben új világba: Alfieri Mirrájába. A tragikai okozatosság erejét ép úgy és ép abban érezzük mi, mint érezték egykor a görögök Sophokles tragédiáiban, vagy érezte a régi Olaszország Manfredi Szemiramisában, ki saját fiának, Ninusnak, birására vágyik. Mindezekről azonban utóbb lesz helyén részletesebben szólanunk. Az ilyen természeti törvények azok, melyekről Antigone mondja, hogy «nem ma s tegnap óta állanak, hanem öröktől élnek s korukat nem tudja senki sem».

Minél bensőbb, minél szorosabb összeköttetésben vannak már az erkölcsi felfogások e természeti törvényekkel, minél mélyebben gyökereznek bennök: annál maradandóbbak s annál erősebbek. Ellenkezőleg minél kevesebb közük van hozzájok, minél önkényesebbek, annál gyakoribb és gyökeresebb változásnak vannak alávetve. Az emberi mívelődés története lépten-nyomon szolgál bizonyságokkal állításunkra. Felvilágosít ez nemcsak az egyetemesben foglalt eszmék természetéről és benső erejéről, hanem bizonyos irányban magyarázatát adja a tragikai összeütközések hatásának is. Minél állandóbb, minél inkább a természet törvényeiben gyökerező eszmét képvisel a küzdő egyén, bár különszakítva s az egyetemes ellen fordítva: annál mélyebben fogja felindítani részvétünket s annál megrázóbb benyomása lesz bukásának. Gondoljunk csak Antigonera, a «vérszeretet» fenséges áldozatára.

Ez egyszerű tétel fejezi ki a féltékenység két híres tragikus hősének, Calderon Don Gutierrejének és Shakspere Othellojának viszonyát, s egyszersmind magyarázatát találja általok. Amaz, midőn «orvosává lesz saját becsületének», a spanyol nemesi felfogás, az udvari illem kényességének alapján áll; ez pedig tisztán szerelmének alapján. Gutierret nem sértett szerelme, hanem sértett becsülete, házának híre, neve ragadja a nőgyilkosságra. Szerelme ellenkezőleg arra ösztönzené, hogy kimélje Donna Menciát; annak érdekében szeretné, bár ne lenne a becsület törvénye oly kérlelhetetlen, hogy szégyen nélkül kivonhatná magát rendelete alól. De nem teheti. Nevénél és helyzeténél fogva képviselnie kell ezt a becsületet, képviselnie azt a sajátságos formáját, melyet a spanyol nemes felfogása az életnek legfőbb, uralkodó elvévé emelt, s egyszersmind részben formasággá sülyesztett. Tette egy sajátos világnézletből, a kasztiliai büszkeségből, fakad. Ezt a felfogást a ház becsületéről, sérti meg Mencia, midőn a király testvére, az infans iránt újra ébredő szerelmét elnyomni nem birja s csak magától a gyalázattól tartózkodik. De az ő világának nézete szerint már ezzel oly botlást követ el, mely szégyent hoz férje nevére.

Felhő sötéte
Nem éri bár a napnak égi testét,
De elhomályosítja mégis őt.
Pálczát tör a világ látszatra is
S a látszat íme ellenére vall.

A találkozások, az infans vallomása és kegyvesztése, Mencia félbeszakított és félreértett levele: mind ellene bizonyítanak. Ha mindazáltal a ház tisztaságát szenny érte a világ szemében, szenny már a látszat által is, akár követtetett el maga a durva hűtlenség, akár nem: elégséges joga van Gutierrenek tettére. Mencia oly kényes felfogás áldozatává lesz, mely fölöslegesnek tartja különbséget tenni a hűtlenség s a hűtlenségnek látszata között; a kettő jóformán mindegy előtte. Ez az eszme, az ebből merített jog birja véres tettére Gutierret, a becsületnek olyan fogalma, mely lényeges jegyeit egy kor társadalmának múló felfogásából meríti.

Nem így Othello. Ő teljes lelkéből szereti Desdemonát, ki előtt féktelen déli vérmérséklete gyöngéd ragaszkodássá, nemes vonzalommá szelidűl. E szerelem vezeti egész tragikai pályáján. Feleségének adja nagy szíve minden bizalmát, egész magát. Birása által csitúlnak el lelkének és életének hányatásai, mint szélcsendben a tenger vihara, melylyel Cziprusban az ő boldog sorsát példázza. Még hősi nagysága és ereje is felmagasodik rajta: pelyhes ágygyá lesz neki a durva harczi fekhely; gyönyört fog mindenben találni, a mi zord, kemény; s örömmel megy csatába a törökre. Desdemonában megnyugvását, ösztönét, váltságát találta s mindenét bírja.

Kedves teremtés! Kárhozat reám,
Ha nem szeretlek! S majd ha nem szeretlek:
A régi khaosz újra visszatér!

Ebből a végtelen odaadásból meríti a boszú jogát, midőn szerelmében megcsalva s így mindenéből kifosztva hiszi magát.

Hol szívem kincseit
Leástam; a hol élnem kell, vagy épen
Nem élnem; hol a forrás van, miből
Létemnek árja foly, vagy végkép kiapad:
Kiűzve lennem innen is, vagy ezt
Posvány gyanánt látnom, hol undokan
Rút békafaj költ, – oh fordúlj el itt
Szent tűrelem, szép rózsaarczú cherub!
S mint a pokol, oly zordan nézz te is.

Az eszme, melyet képvisel: egy erkölcsi köteléknek nem változékony formájában és külsőségeiben, hanem lényeges, benső tisztaságában való védelme. Tudjuk, hogy ez csalódás; de az ő lelkét igazságként tartja elfogva egészen kijózanodásaig. Neki harczias zordonságában semmi felfogása az iránt, hogy Desdemona szelíd tűrése nem vétkének következése, hanem inkább teljes, szent odaadás. A sértett szerelem szenvedélye vezeti. E szerelemnek önfeledt örjöngésében is bizonyos nemességét érezteti Shakspere: a boszúállás barbár lefolyását melyet Cinthio novellájában talált, a homokos zsákkal való agyonütést s a szétzúzást a gerendával: megható módon alakította át. Othello bár kegyetlen, irgalmas is: nem akarja kínozni Desdemonát; szereti. Látni való, hogy az eszme, mely őt ragadja, elemibb, általánosabb, természetibb, mint a saját becsülete orvosának indítéka. Othello életével fizet Desdemonáért. Gutierrehez kegyelmesebb lehet királya, kinek parancsszavára akként bünhödik, hogy hűtlenül elhagyott régi kedvesének, Leonorának, kell kezét nyújtania. De mi bizonyára a boldogtalan mór iránt vagyunk kegyelmesebbek, ki mélyebb szánakozást, erősebb részvétet ébreszt. Joga elvakúlt csalódáson alapszik ugyan, de hatalmasabb, mindnyájunkkal inkább közös annál, melynek Don Gutierre valóságos birtokában van. Azt a sértett szerelem örök szenvedélye, emezt egy gyors avúlásnak alávetett becsület-kódex tisztelete sodorja vétségbe. Igy állítva őket egymás mellé, hatásuk tisztább világításban fog előttünk állani, mint ha Carriererel Othelloban az örök becsület, Gutierreben pedig a mulandó illemszabályok boszulóját látjuk.

Ime láttunk erkölcsi indítékokat, melyek többé vagy kevésbbé természeti alapban gyökereznek. Minél szélesebb körre terjesztjük ki ebben az irányban figyelmünket, annál bizonyosabban rá fogunk jutni arra az eredményre, hogy az egyetemes köre nemcsak egymás mellé sorolva foglalja mintegy külső egységbe a természeti és erkölcsi rendet, hanem ezek törvényeit egymásból sarjadva, egymást áthatva, erősítve, kifejezve egyesíti magában. A létnek természeti alapja, tisztábban vagy homályosabban, erősebben vagy gyöngébben, behat és kifejezést talál a világ erkölcsi rendjében. A szülők és gyermekek közötti viszonynak alapja tisztán természeti: a származás, vérközösség; de e természeti talajból mily fínom erkölcsi kötelék fonódik. Egy sereg embert táplál egy darab föld s a míg táplálja, folyamaival és hegységeivel védelmezi is. Ez tisztán természeti viszony. És mi más képezi alapját annak az erkölcsi kapocsnak, mely a polgárt hazájához fűzi? E példák, fordított irányban tekintve, arra az igazságra vezetnek, hogy az erkölcsi lét törvényei, azon szoros összeköttetésnél fogva, melyben a természeti renddel állanak, gyakorta érvényesűlnek ennek egész elemi hatalmával. Az eumenidák, kik Orestest üldözik, a természeti és erkölcsi rend boszúállói. Oly rémtettet torolnak meg, mely mindkettőre egyaránt sérelmes volt s az egyik által megbántotta egyszersmind a másikat is. Klytæmnestra a fenyegető haláltól való rettegésében így kiált fiára:

Sárkányt szültem hát benned és neveltem.

A szülő és szerető anya: az egyetemes természeti és erkölcsi eleme egygyé olvadva. A szülők iránti kegyelet nemcsak erkölcsi következése a gondnak és szeretetnek, melylyel ápoltak és neveltek bennünket, hanem a származásból folyó természeti szükségesség. Mint Vischer kifejezi: «tőlük eredésünkben fekszik erőink és tulajdonaink titokteljes méhe, mely erkölcsiségünknek is alapját képezi.» A két törvénynek emez egymástól áthatottsága, e szoros kapcsolat közöttök magyarázza, hogy bármelyik szenvedjen határozott sérelmet közülök, egységökben mint egyetemes hatnak vissza rá. Mert a természeti törvény is, uralkodásában létünk fölött, társadalmunk rendjében erkölcsi megtisztulásra és jelentőségre emelkedik, míg az erkölcsi törvénynek természeti alapja biztosítja erejét és maradandóságát. A mint az egyetemesben, a világrend nagy harmóniájában, összeolvad a kettő úgy az emberi lélekben is. A természeti határoztatás akaratunkban, tetteinkben, egész pályánkban az erkölcsi fokán jelentkezik; szabadságunk annak alapján áll s annak határai között érvényesűl. Viszont meg erkölcsi törekvéseink természeti mivoltunkban gyökereznek.

Az egyetemesben foglalt törvények természetéről, köréről és viszonyáról ezeket előrebocsátván, lássuk már őket külön-külön.