IV.

Másnap délelőtt megvolt a temetés. Géza kikisérte a koporsót a családi kriptáig és összezuzottan ült vissza a kocsiba, amely megint hazavitte. Nem mert felnézni. Az az érzése volt, hogy ha felnéz, reszkető látomása lesz: mindenfelől csontujjak mutatnak rá; és hangok hallatszanak, amelyek azt mondják, hogy itt megy az az ember, aki renyheségből és gyávaságból elhallgatja, hogy a halott gyilkosságnak esett áldozatul. Mire hazaért, kinos fejgörcse volt. Jeget hozatott és némán szenvedve feküdt órák hosszat kábitóan hideg borogatásai mögött.

Déltájban mulni kezdett a fájdalma. Ekkor leült az iróasztalához és dolgozni próbált. Ha van egy kötelesség, amelyet elmulasztott, most teljesitenie kell legalább egyéb kötelességeit és bele kell fognia abba a munkába, amelyre napok óta készül: annak a tervnek a kidolgozásába, amely egyedül tudja megmenteni halálos veszedelemben forgó társadalmunkat. Mielőtt azonban irt volna valamit, eszébe jutott, hogy van egy sürgősebb teendője is. Felállott és becsengette Czáránnét.

– Most üljön le ide, Czáránné, – mondta neki forró jóindulattal – és mondjon el nekem őszintén és becsületesen mindent, ami a lelkét nyomja.

Czáránné roskadozva leült, feléje forditotta sápadt arcát és lázas szeméből bugyogni kezdtek a könnyek.

– Uristen, mondta a kezét tördelve, – Uristen, hogy tudjam én azt elmondani. Ég rajtam a szégyen és megöl engem a gyalázat.

Géza mély részvéttel és gyöngéden biztatta:

– No, mondja csak el bátran. Ha segiteni nem is tudnánk és ha csak a lelkén könnyit, már az is jó lesz.

A hangja olyan meleg és gyöngéd volt és az egész lényéből annyi biztató, forró jóság áradt ki, hogy Czáránné megindultan, hálás meghatottságban felolvadva zokogni kezdett. A Géza keze után nyult és meg akarta csókolni. Géza elhuzta a kezét, de Czáránné zokogva mondta, hogy csak akkor beszél, ha a kezét megcsókolhatja. Géza erre átengedte neki a kezét. Czáránné előbb megcsókolta a kezét, azután szoritva tartotta két forró kezében; mintegy belekapaszkodott; azután olyan kifejezésekkel, mintha a gyóntató papnak beszélné el, elmondotta a lelke nagy kinját és szörnyü félelmét.

Amikor az ura elment katonának, akkor ők féléves házasok voltak. Az ura már Przemyslben fogságba került, de ő tartotta a hűséget szeplőtlenül két és fél hosszu évig. Hiszen – a Boldogságos Szüz látja az ő lelkét és legyen az ő tanuja – ő szerette és szereti is az urát. Két és fél hosszu év telt el, amikor valaki azt kivánta tőle… azt akarta… és ő kinlódott és védekezett… annak az urnak a nevét, ha megmondaná, akkor Géza rögtön látná, hogy milyen nehéz volt neki védekeznie…

Kiderült, hogy félévvel ezelőtt Zoltán bevitte magához egy párszor. Azután ugy bánt vele, mintha ő valami utolsó lenne. Nem volt hozzá durva, csak ugy bánt vele… ő nem tudja… de ugy bánt vele, mintha ő egy rongy volna. És akkor ő halálig elkeseredett; és azt gondolta, hogy mielőtt az ura hazajön, ő ugyis megöli magát; és azt gondolta, hogy most már ugyis mindegy; és előbb volt itt egy inas, aki nemsokára elment… Azután mások. Az ő bünös teste ugyis pokolra jut; ő ekkor nem tudott többé ellentállni. Most pedig jön haza az ura. Meg kellene magát ölnie. Innen egyenesen az ablakhoz kellene mennie és le kellene ugrania a második emeletről. Vagy a Dunába. Vagy mérget inni.

Géza mély szánalommal hallgatta. Amikor gyöngéd erőszakossággal ráparancsolt, hogy az öngyilkosságra gondolni se merjen, akkor Czáránné először emelte fel hozzá könyben ázó arcát.

– De hiszen ugyis mindegy, – kiáltotta fuldokolva. – Ha én nem ölöm meg magamat, megöl az uram. Olyan biztos, mint egy Isten van az égben, hogy megöl.

Géza próbálta biztatni és vigasztalni. Czáránné rettegve rázta meg a fejét:

– Megöl. Olyan ember, – tudom, hogy megöl, – az ellenségeim megmondják neki, – és nekem végem van.

– Az ellenségei? – kérdezte Géza bámulva. – Miféle ellenségei?

– Az ellenségeim. Például Bereczék.

– Mért ellenségei magának Bereczék?

– Ellenségeim. Már régóta ellenségek vagyunk.

Géza érezte, hogy szomoru, nagy hidegség száll rá a szivére. Milyen természetes hangon mondja ez az asszony, hogy régen ellenségek. Ha ő árulhatná be valahol Bereczéket, talán ő is megtenné. A szegény ember örök tragédiája, hogy a szegénységben marakszik; az ember örök tragédiája, hogy a lelkének forróbb vágya van a gyülölet után, mint a szeretet után. Jobban szeretünk gyülölni, mint szeretni, – örökké igy lesz? De milyen meddő dolog lenne, ha ő most elkezdené ezt a riadt lelket a szeretet táplálékával kinálgatni. Mást kell itt tenni. Elhuzta a kezét. Felállott.

– Nézze Czáránné, – mondta komolyan, – itt azt hiszem, egészen világos, hogy magának mit kell tennie. Maga sulyosan vétett az ura ellen. Be kell neki vallania, hogy vétett ellene.

A hangja kissé hidegebb volt, mint eddig. Czáránné megérezte ezt, kissé kijózanodva ült egyenesre a székén és az utolsó mondatnál ijedt mozdulatot tett.

– Már csak az okosság is ezt parancsolja, – mondta Géza. – Meg kell előznie azt, hogy más mondja el. Az őszinteség önmagában véve érdem, amelyre később hivatkozni is lehet. Azonkivül: ha őszintén elmondja, egyuttal felajánlhatja azt, hogy váljanak el. Maga belátja – ezt kell mondania, – hogy vétett az ura ellen és hogy az urának jogában van magát eltaszitania. De egyuttal megmondhatja azt is, hogy csak őt szereti és hogy épen ezért nagyon sokat szenvedett. Ha ő erre megbocsát és alkalmat akar adni magának arra, hogy a hüségét és a ragaszkodását ezentul bebizonyitsa, akkor, ugy-e, rendben van a dolog.

Czáránné sivár csüggedtséggel legyintett.

– Megöl, – mondta halkan. – És el se merem én ezt mondani neki.

Gézának megint forró részvét árasztotta el a szivét.

– Tudja mit Czáránné, – mondta. – Hát mi volna akkor, ha mindezt más valaki mondaná el neki? Például én.

Czáránné bámulva nézett rá, azután egyszerre zokogni kezdett.

– Megtenné a nagyságos ur? – kérdezte lihegve. – Áldja meg érte az Isten. Zoltán ur kinevetett, amikor egy félévvel ezelőtt könyörögtem neki. Pedig ő volt, aki bünbe vitt. Azt mondta, a csillagot is hazudjam le az égből. De amikor én nem tudok hazudni.

Megállapodtak benne, hogy ha Czárán András hazajön, akkor az asszony rögtön Gézához küldi őt és Géza mond el neki mindent. Czáránné azután letörölgette az arcát, indult kifelé, még egyszer visszafordult, hogy kezet csókoljon Gézának, de Géza most már nem engedte, és erre elment. Géza elgondolkozva járkált egy ideig a szobájában, azután lement ebédelni. Ebéd után elment a Palota-szállóba és Rappaporttal beszélgetett. Öt óra tájban Rappaport menni készült.

– Bocsáss meg, – mondta halkan, – meg vagyok hiva teára.

Elpirulva és zavarodottan tette hozzá:

– A Molitor-palotába. Ágnes hivott meg.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Telefonon, – tette hozzá bocsánatkérő arccal Rappaport.

– Ugy? – mondta Géza. – Hát igy összebarátkoztatok. Hát csak eredj, öregem.

Rappaport elment. Géza bánatos elhagyatottságban üldögélt egy ideig, azután elment járkálni. Órák hosszat járkált szorongó szivvel és nyugtalanul vizsgálta időről-időre az utcán járkáló embereket. Ki érzi itt még azt a szivszorongást, amelyet ő érez? Kinek a szivében harsog az a jajveszékelés, amely az övében és ki fél olyan vihartérző testi reszketéssel a jövőtől, mint ő? Szórakozott és nevető arcok mentek el mellette és ő ijedten érezte, hogy gyülölet támad fel benne az emberek iránt.

Nyolc óra tájban hazament. A vacsorát hangtalanul ette végig. Egyszer-kétszer félénken kereste az Ágnes tekintetét, de az Ágnes szeméből megint olyan taszitó és kevély megvetés áradt feléje, hogy némán lehajolt a tányérjára és nem nézett rá többé. Vacsora után egy ideig a hallban szivarozott még, azután felment a szobájába, sokáig álmatlanul forgolódott, végre elaludt.