V.

Czárán András ott állott Géza előtt. Sürü szemöldökü, bozontos bajuszu, széles vállu, zömök ember volt. Az arcán valami bizalmatlan elszántság. Géza leültette és habozva beszélni kezdett hozzá. Azért kérette ide – mondta – az itthonléte első órájában, hogy egy nagyon komoly ügyről nagyon komolyan beszéljen vele. A feleségéről van szó, Czárán Andrásnéról és a házaséletükről, amely negyedfél évvel ezelőtt megszakadt és amelynek a folytatása most az ő elhatározásától függ. Az elhatározását nagyon meg kell fontolnia; vessen majd számot magával – kérdezze meg a szivét, hallgasson a szive szeretetére, – és gondoljon arra, hogy aki távol volt itthonról, az bizonyosan sokat szenvedett, de keservesen szenvedett az is, aki szivszakadva itthon várakozott.

Czárán András bozontos szemöldöke alól egy várakozó, hideg pillantást vetett Gézára. Géza erre elmondta neki, hogy a feleségének az ő bocsánatára van szüksége. Vétett a hitvesi hüség ellen. Ezt őszintén és töredelmesen bevallja. A mentsége az emberi természet gyengesége és az a bünbánat, amelyet érzett és érez. Ha Czárán András nem akar neki megbocsátani, akkor legjobb lenne elválniok. De ha megbocsát neki, akkor az asszony ezentul annál nagyobb odaadással és szeretettel fogja bizonyitani, hogy méltó volt a bocsánatára. A fontos az, hogy most tiszta helyzetet teremtsenek. Az asszony töredelmes vallomásával megtette azt, amit neki kellett tennie; most Czárán Andrásnak kell a maga részéről egy jól megfontolt elhatározással mindkettejük életét ebbe vagy abba az irányba terelnie. Ha elválnak: az is megoldás. Még jobb megoldás, ha együtt maradnak. De akkor el kell felejteni a multat és nem szabad a szemrehányás, a harag és a gyanakvás mérgét belevinni a további együttélésükbe.

Géza elhallgatott. Czárán mozdulatlan, konok arccal hallgatta és most hosszu, hideg tekintettel nézett rá.

– Mit gondol? – kérdezte Géza jóindulatuan.

– Azt gondolom, – felelte Czárán lassan, – hogy mi köze van tulajdonképen százados urnak az én házaséletemhez?

– Az, – felelte Géza, – hogy láttam, milyen rettenetesen szenved a maga felesége. Őt megsajnáltam. Magának is jót akarok. És nem akarom, hogy boldogtalanok legyenek, – se ő, se maga.

– Én? No, már hogy én hozzám mi köze a százados urnak –?

– Az, hogy… én is katona vagyok. Minden katonát testvéremnek érzek. Minden embert testvéremnek érzek. És mint bajtárs és barát és testvér nyujtom a kezemet és…

Czárán András felállott. Sötét fejét oldalra szegte, mintha elutasitó és tagadó mozdulatot tenne Géza elhallgatott.

– Hát mit kiván tőlem a százados ur? – kérdezte Czárán.

– Én semmit se kivánok. Én csak azt tanácsolom, hogy a saját érdekében fontolja meg jól az elhatározását.

– Hát majd megfontolom. De az aztán már csak az én dolgom lesz, amibe senkinek sincsen köze. Parancsol még valamit százados ur?

– Nem. Semmit.

Czárán elment. Géza kinos rosszullétet érzett, fagyasztó szorongást és feszültséget a lelkében. Órák hosszat tartott, amig ettől az érzéstől meg tudott szabadulni. Másnap Czáránné boldogan jelentette neki, hogy az ura megbocsátott. Nem mondta ugyan ki, hogy megbocsát – nagyon szükszavu ember – de nem küldte őt el, nem bántotta, inkább megölelte és megcsókolta. Jól megvannak együtt.

Három nap mulva este tiz óra körül a hallban ült a Molitor-család és Rappaport, aki a délutánját vagy az estéjét mindig itt töltötte. A lábuk alatt egyszerre elfojtott üvöltés hangzott fel, a fájdalomnak és a halálfélelemnek rémült orditása. A hang olyan meglepően tört fel közéjük, hogy néhány másodpercre riadtan elhallgattak és sápadtan néztek egymásra. Végre Zoltán gunyos mosolylyal igy szólt:

– A mélység hangot ad. Az embernek csak akkor jut eszébe, hogy a lába alatt emberek élnek, ha a cselédlakásban tragédia játszódik le.

A jajveszékelés a lábuk alatt elhallgatott, de azután egy-két másodpercre megint felhangzott, távolodott az udvar felé és az udvarban – most már alig hallhatóan – keserves sirássá lett. Géza nem birta ki. Felugrott és lement az udvarra. Mire visszajött, Mariannet és Gyurit az anyjuk elküldte aludni, Zoltán pedig felöltőben állott a bejáratnál: el készült menni otthonról.

– Mi volt az? – kérdezte Ágnes.

– Czárán, – felelte Géza. – Ivott. Megverte a feleségét. És igérte neki, hogy idővel bizonyosan megöli. De talán mindjárt most megöli… egyelőre üti… közben ezt kérdezi: öljelek-e meg mindjárt most… mégis csak megöllek mindjárt.

Csend volt. Zoltán lóbálta a kalapját, mintha azon gondolkoznék, feltegye-e a fejére, a kijárat felé fordult, de azután visszaforditotta a fejét.

– Kedves Géza, – mondta könnyü mosolygással, – én azt hiszem, te rossz metódust választottál a Czárán-házaspár életének a rendbehozatalára.

Géza meglepetve nézett rá.

– Ah, hogy honnan tudom? – kérdezte Zoltán, – Czárán mondta el. Automobilt vettem, és a becsületében sértett férj holnaptól kezdve megint az én szolgálatomban van. Elmondta nekem is, bár nem kérdeztem; – az egész házban mindenkinek. Nem igy kellett volna vele beszélned. Valami effélét kellett volna neki mondanod: „hallod-e fickó, tulságosan nagy tisztesség ugyan, hogy veled szóba állok, de meg akarom neked mondani, hogy az ilyen vadparaszt, mint te, legyen boldog, ha olyan csinos felesége van és ne okoskodjék sokat az asszony hűségéről, hanem köszönje szépen meg, hogy az asszony általában eltüri őt, – de ha mégis eszedbe jutna, fickó, ugrálni, akkor én töröm össze minden csontodat.“ Ez, azt hiszem, sokkal hatékonyabb támasztéka lett volna a Czárán András ugynevezett lelkének.

Géza hallgatott. Zoltán várt még néhány másodpercig, azután mosolygó bólintással bucsuzott el mindnyájunktól és elment. Rögtön utána visszavonult Noszlopy kapitány és pár perc mulva elment lefeküdni az öreg Molitorné is. Géza töprengve járkált ide-oda és egyszerre megállott Ágnes és Rappaport előtt.

– A rettenetes az, hogy talán igaza van, – mondta szomoruan. – Az apám hányszor mondta – én is sokszor érzem – vannak lelkek, amelyekkel nem lehet a szeretetnek, tehát a szabadságnak a hangján beszélni. Csak egy olyan emberiség lehet majd szabad, amelynek a szive tele van szeretettel. De csak szabad embereknek hirdethetjük és csak szabad emberektől kivánhatjuk a szeretetet. Mit kell hát tennünk? Meddig vergődünk még gyülöletből a szolgaságba és szolgaságból a gyülöletbe?

Ágnes hideg és taszitó idegenségü pillantással nézett a szemébe és nyugodtan felelt a kérdésére:

– Addig, amig azok, akik a tömegeknek jót akarnak, meg nem tanulják, hogy azokkal az eszközökkel éljenek, mint azok, akik a tömegeknek rosszat akarnak. Amig egy Jézus nem jön, aki Goethe és Napoleon is egyszerre.

Rappaport örömmel bólintott igent és magyarázatot is füzött az Ágnes szavaihoz:

– A szeretet genieje, az értelem genieje és az akarat genieje.

Géza fanyarul rázta meg a fejét:

– Az egyik kizárja a másikat. A világot átfogó értelem a kereszthalálra kész szeretetet és a világot átfogó szeretet a világot mozgató akarat eszközeit.

Vitázni kezdtek és a vita közben Ágnes egyszerre igy szólt:

– Az a szeretet, amely lemond az akarásról, nem szeretet, hanem kényelem vagy tehetetlenség. Miféle szeretet az, amely azt mondja: tudom, hogy gyilkosság történt, tudom, hogy ki a gyilkos, de nem teszek semmit arra, hogy a gyilkos megbünhődjék?!

Nagy csend támadt. Az öreg Molitor Árpád temetése óta most voltak először együtt igy hárman, ők, akik tudták, hogy gyilkosság történt és hogy ki a gyilkos. Hallgatva néztek egymásra és lassan és akadozva indult meg közöttük ujra a beszélgetés. Amikor azonban felszabadultan és teljes hangon ismét beszélgetni kezdtek, akkor olyan volt, mintha a csendes éjszakában ők hárman valami furcsa birói tárgyalást tartanának, különös itélkezést végeznének egy nehéz ügyben, egy különös vádlott felett. Ágnes haragosan és szenvedélyesen követelte, hogy történjék valami, a bünösnek meg kell bünhődnie; Géza azon a véleményen volt, hogy semmit se lehet tenni, a halott pihenjen békében és az élő számoljon le a lelkével ugy, ahogy tud. Rappaport óvatosan és tartózkodva mondott egy-egy mondatot és hol az egyiknek, hol a másiknak adott igazat. Egy óra volt, mire véget vetettek a beszélgetésnek és felizgulva, a meddő fáradtság égő érzésével elváltak és mentek aludni.

Másnap délelőtt, amikor Géza lement reggelizni, bejött az ebédlőbe Zoltán és rövid idővel utána Noszlopy kapitány. Zoltán ült az asztalnál és jó étvágygyal evett. Előtte szikáran és sötéten megállott Noszlopy kapitány és komoran igy szólt:

– Kedves Zoltán, én azért jelentem meg itt előtted, hogy ismeretlen tettest azzal vádoljak, hogy elmult éjszaka, hajnali négy óra tájban behatolt szegény, elhunyt barátom lakosztályába.

Zoltán meglepetve és kérdő tekintettel nézett rá. Noszlopy kapitány sulyos méltósággal folytatta:

– Hajnali négy órakor ébren voltam. Mostanában nem tudok aludni. A ház elhunyt urára szoktam gondolni; váratlan halálára, mely elragadta körünkből; és reszketni szoktam a méltó utód biztonságáért. Tehát: az álom kerülte pilláimat. És ébrenlétemben hallottam, amint a szomszéd lakosztály ajtaja nyilik. Előbb azt hittem, hallucinálok. Majd felugrottam. Kiléptem a folyosóra. Sötét volt. A tettes – gonosz lelkiismeretének sugallatát követve – eloltotta a folyosó lámpáit. Tapogatózva haladtam előre és odaértem a lakosztály ajtajához. Az ajtó nyitva volt. Nyitva, holott én magam zártam be kulcscsal és a kulcsot átadtam neked.

Zoltán igent intett. Noszlopy kapitány hálás haraggal folytatta:

– Te pedig a kulcsot elzártad. Valaki tehát kinyitotta az ajtót. Megdöbbenve állottam meg az ajtóban és gyufát kerestem a zsebemben, hogy meggyujtsam. A dobozt megtaláltam. De mielőtt az első gyufát meggyujtottam volna, a lakosztályban halkan megrecscsent a padló. Valaki jött kifelé. A tetten kapott bünös. Harcra készen megálltam, mint katona az őrhelyén, de a sötét alak, aki most már ijedten rohant kifelé, félre taszitott és gyors lábbal elrohant. Mire a lámpákat meggyujtottam, a folyosó teljesen üres volt, hiába kutattam; és a ház teljesen csendes. Ezt óhajtottam neked bejelenteni.

Zoltán felhuzta a szemöldökét és ránézett Gézára.

Ez csakugyan furcsa, – szólt nyugodtan.

– Igen, – mondta Géza. – Kár, hogy Noszlopy kapitány nem ütött rögtön lármát. Nagyon hasznos lett volna megállapitani, hogy kinek a viselkedése ad gyanura okot.

Noszlopy kapitány lesütötte a szemét.

– Én – mondta durcásan – annyit megállapitottam, hogy… az első és a második emeleten… látszólag mindenki alszik már.

– Nézzünk azért most is utána egy kissé a dolognak, – mondta Zoltán. – Hátha látunk valamit.

Felállott és egy udvarias mozdulattal meghivta Gézát is a vizsgálathoz. Kimentek a folyosóra.

– Azóta, hajnal óta, senki se járt a két szobában? – kérdezte Zoltán.

– Senki, – felelte Noszlopy kapitány. – Én őrködtem.

Kinyitották az ajtót és bent voltak a két szoba kis benyilójában. Gézának dobogni kezdett a szive. Zoltán előre ment és az első szoba ajtajában megállott.

– Itt, – mondta – nem látszik semmi. Minden ugy van, amint a temetéskor volt. Nem látszik, hogy járt volna itt valaki.

Be akart lépni a szobába, de egyszerre visszarántotta magát.

– Ah, – mondta – mégis! A vendég itt hagyta a nyomát.

Lemutatott a padlóra. A sima parketten finom porréteg volt és a porrétegbe tisztán és világosan belerajzolódott egy sürün ismétlődő lábnyom. A lábnyomok itt-ott elmosódtak, néhol a szőnyegre vezettek, máshol eltörölték egymást, de annyit világosan meg lehetett állapitani, hogy egyik sorozatuk befelé halad, a másik kifelé.

– No lám, – mondta Zoltán, – hiszen ez egész érdekes. Ha minden jel nem csal, hamarosan meg fogjuk állapitani, ki volt az, aki itt éjszaka előbb óvatosan befelé nyomult, azután ijedten kifelé rohant.

Noszlopy kapitány égő szemmel nézett Gézára. Géza érezte, hogy vörös harag gyullasztja ki a halántékát; de ugyanakkor riadt rémület kalapált a szivében. Odalépett Zoltán mellé, lehajolt az első, világosan látható lábnyomra, gondosan megvizsgálta, azután óvatosan föléje helyezte a lábát. A különbség feltünő és szembeötlő volt. Az összetévesztés lehetetlen. A lábnyom rövid és széles, az ő lába sokkal keskenyebb és sokkal hosszabb. Szótlanul visszahuzta a lábát. Noszlopy kapitány zavart gőggel emelte magasra a fejét és keményen feszegette a derekát, Zoltán pedig hozzájárulóan intett és a maga lábát is föléje tette a lábnyomnak.

– Persze, – mondta – ez egészen másfajtáju láb, mint a mienk. No, majd megtudjuk mindjárt, hogy kié.

Csengetett és Bereczet hivatta. Berecz helyett a felesége jött, egy alacsony, gömbölyü és tiszta, de agyondolgozott asszony.

– Hol az ura? – kérdezte tőle Zoltán.

– Szolgálatban van, – felelte az asszony. Már az este elment.

– Igaz, – mondta Zoltán. – Hiszen az éjszaka már maga nyitotta ki nekem a kaput. Hány óra volt akkor?

– Két óra után lehetett.

– Körülbelül. Azután senkit se eresztett be a házba?

– Senkit.

– Hát azelőtt?

– Azelőtt se. Egyszer nyitottam csak kaput, mikor a vendég urat – a doktor urat – kieresztettem.

– Jól van, – mondta Zoltán, – elmehet.

Az asszony elment.

– Akkor tehát, – mondta Zoltán, – csak a ház lakói között lehet az éjszakai vendég. Minthogy pedig ez kétségtelenül férfi-lábnyom vagy valamelyik inas vagy a szakács vagy Czárán vagy…

– Péter, az én legényem, – egészitette ki Géza.

– A teljesség és a bizonyitás kedvéért vegyük hozzá őt is.

Zoltán felhivatta a négy inast és a szakácsot, azután Czáránt és végül Pétert, de kiderült, hogy egyiküknek a lába sem hasonlit az éjszakai vendég lába nyomához. Zoltán mindnyájukat elbocsátotta, egy darabig beszélgetett még Gézával és Noszlopy kapitánynyal a dologról, azután elbucsuzott tőlük és elment. Az ebédnél ismét szóba került az éjszakai látogató. Gyurit rendkivüli izgalomba ejtette a dolog. Magánkivül izgett-mozgott, kombinált és nyomozott: nagyitóüvegekkel, mérőszalagokkal és stopper órával; és ebéd után addig könyörgött, amig Noszlopy kapitány beeresztette a két lezárt szobába. Itt megint lázasan vizsgálódott, azután sötét fontosságu arccal jött ki.

– A tettes, – mondta pedánsan, – munkavezető az arzenál lőpor-osztályában.

– Budapesten nincs is arzenál, – szólt közbe Noszlopy kapitány.

Gyuri elutasitó pillantást vetett rá.

– Honnan gondolod, Gyuri? – kérdezte Zoltán.

– Onnan, – felelte Gyuri, – hogy olyan gyártmányu vastag harisnyát, mint amilyent a lábnyomok tanusága szerint a tettes hordott, csak az arzenál munkavezetői hordanak a veszedelmes munkatermekben.

Nevettek rajta. Zoltán azonban elgondolkozva mondta:

– Erre nem is gondoltunk: a lábnyomok csakugyan olyan embertől erednek, aki harisnyában járt.

– Igaz, – mondta Géza. – A cipőjét levetette. De hol?

– Mégis boszantó, – mondta Zoltán, – hogy az ember ne tudja, ki járkál éjszakánként a házában. És minek? Miért? Mit akart itt?

Noszlopy kapitány a rendőrséget ajánlotta, Zoltán azonban boszankodó legyintéssel elutasitotta ezt a gondolatot. Minthogy az öreg Molitorné és Marianne nyugtalankodott, be is fejezte a beszélgetést:

– Valami besurranó tolvaj lehetett. Most annyi lopás és rablás történik. Kiadom a rendeletet, hogy ezentul még több lámpa égjen a folyosókon; hogy ki kell világitani a kapualjat is és hogy Bereczék nagyon ügyeljenek.

– Majd ügyelek én, – szólt röviden és komoran Noszlopy kapitány.

Egy-két napig esténként mindenki nyugtalan volt és aggódva feküdt le, Noszlopy kapitány pedig fehéren és szikáran bolyongva kisértett a folyosókon, de azután nem történt semmi különös esemény és a Molitor-házba visszatért a nyugalom.

Egy hét mulva sirástól vörösre égett szemmel vánszorgott be Gézához Czáránné.

– Nagyságos ur, – mondta akadozva, – én nem birom tovább.

– Mi a baj, Czáránné?

– Nem elég, – mondta Czáránné fuldokolva, – hogy az uram, ha a rossz órája rájön, meg akar ölni. Fekszik mellettem, egyszerre nekem fordul, ráteszi a kezét a torkomra és azt kérdezi, megfojtson-e, – mert megfojt, – ha kedve tartja. Hanem Zoltán ur még hecceli is.

– Hecceli?

– Az uram bocsánatot kért tőle az éjszakai lármáért. Ő erre azt felelte, hogy máskor lárma ne legyen, de különben neki semmi köze sincs hozzá, hogy az uram mit csinál. Ahelyett, hogy ráparancsolna, hogy…

Géza elsötétült arccal bámult az asszonyra.

– Majd beszélek vele, – mondta halkan. – Rögtön megyek hozzá.

Czáránné bágyadtan hálálkodott és ő elindult a Molitor-cég irodái felé. Napok óta készült rá, hogy itt keresi fel Zoltánt, déltájban, amikor félórát bent szokott az irodában tölteni. Most nem akarta ezt a látogatást egy perccel se halasztani. Sietve ment az utcán, a vérében forró akarat pezsgett és ugy érezte, hogy egy nagy próbatétel vágya hajtja előre.

Az irodában bent találta Zoltánt és félperc alatt be is jutott hozzá. Zoltán halk és szeretetreméltó meglepettséggel fogadta. Géza előbb a Czáránné ügyét mondta el. Megkérte Zoltánt, parancsoljon rá Czáránra, hogy bánjon tisztességesen a feleségével. Zoltán szkeptikus udvariassággal hallgatta végig, azután csendes mosolygással felelte:

– Kedves Géza, bocsáss meg, én ebbe igazán nem avatkozom bele, Boldoguljanak, ahogy tudnak.

– De akkor a végén megöli azt a szerencsétlen asszonyt.

– Hát akkor megöli. Czárán Andrásné hősi halált halt a világháboruban. De nem is bizonyos, hogy megöli. Talán igen, talán nem. Ez az érdekes benne. Téged nem érdekel: ilyen izgalmas partienál gusztálni?

– Nem, – felelte Géza, – engem nem érdekel.

– Nem vagy kártyás, – mondta Zoltán udvariasan.

Elhallgattak. Géza fuldokolva gyürte le a haragját és kétségbeesését. Összeharapta a fogát, hogy a sebzett vivódását el tudja rejteni, egy másodpercre behunyta a szemét, azután lesütött szemmel megszólalt:

– Engedd meg akkor, hogy egy másik ügyet terjesszek eléd.

– Parancsolj.

– Én körülbelül egy esztendeje vágyódom rá, hogy valakivel… okos emberrel… aki ugyszólván a haute finance-hoz tartozik, beszélhessek. Minthogy te most Magyarország egyik legnagyobb ipari és kereskedelmi vállalatának az ura vagy, azt gondoltam, hiba volna mást keresnem, amikor nálad világosabban látót és élesebb elméjüt ugysem találhatok.

– Nagyon megtisztelő, – szólt Zoltán halk mosolylyal.

Várakozóan, udvariasan, nyugodt felsőbbséggel nézett Gézára, Géza most a szemébe pillantott. Dideregve rázkódott végig rajta az az érzés, hogy ezzel a hideg és okos felsőséggel szemben ő mindig gyenge és gyermekmódra tehetetlen; de bent valahol, mélyen lent a lelkében, kigyult egy forró és gőgös fenyegetés is. Most vigyázz magadra, mert most még egyszer próbára teszlek és ha ezt az utolsó próbát nem állod meg, akkor jaj neked.

– Arról van szó, – mondta halkan és szándékos egyszerüséggel, – hogy a háboru gazdasági eredményeit röviden igy lehet összefoglalni: akinek volt valamije, annak most többje van, akinek semmije se volt, annak most még kevesebbje van. Ezt ugy-e nem kell magyaráznom? – az állam terheiből a legszegényebb emberre is több jut, mint azelőtt és…

– Értem. Igy van.

– Ez a processzus, amely minden hadviselő államban egyforma törvényszerüséggel játszódott le, eleinte tehát kellemes lehetett a nagytőkének. Az is volt. A harmadik évben azonban világossá lett, hogy ha ez a folyamat még tovább tart, az a legnagyobb veszedelmet jelenti épen a nagytőkére. A hadviselő államokban a társadalmi rend alapjai inognak meg, – Franciaországban épen ugy, mint Németországban napról-napra világosabbá válik, hogy a régi társadalmi és gazdasági rend annál menthetetlenebb, minél tovább tart a háboru. Ha mostanában véget érne, akkor lehetséges volna még a sima átmenet. Ha néhány évig tart még, akkor válságok és katasztrófák jönnek. A válságokban és katasztrófákban elpusztulnának olyan értékek is, amelyek nekem is becsesek. De a legnagyobb veszedelem a nagytőkét fenyegeti. Csodálatos, hogy eddig – néhány bátortalan, titkos kisérlettől eltekintve – csak épen a nagytőke nem próbálkozott meg a béke megteremtésével, holott minden államban neki van a legnagyobb befolyása. A nagy nyereségek talán mégis csökkentik, ha az itéletének a tisztaságát nem is, de az akaratának a lendületét bizonyosan. Valakinek meg kell inditania a mozgalmat. Valakinek a kezébe kell venni a dolgot. Én itt… kidolgoztam egy tervet… természetesen csak tapogatózó kisérletként, inkább kérésként, mint tolakodó utmutatásként arra… hogyan kellene először a magyar nagytőkének szervezkednie, hogyan kellene azután az osztrákkal és a némettel megállapodnia a szervezkedésre nézve… és hogyan kellene azután a franciával és az angollal összeköttetést keresnie. Lehetetlen, hogy ez az érintkezés – a világ legokosabb embereinek a belátása és találkozása – ne hozza meg a békét. Aki azonban ezt a szervezkedést meginditja és ezt a találkozást előkésziti, az az emberiség egyik legnagyobb jótevője lesz.

Elhallgatott. Kinyujtotta Zoltán felé a teleirt papiroslapokat, amelyeket a kezében tartott. Zoltán átvette a teleirt lapokat és udvariasan végigfutotta őket. Azután felemelte a fejét. Az arca komoly volt, csak keskeny ajkait szoritotta össze ugy, mintha egy halkan mosolygó gondolatot szoritana mögéjük.

– Kedves Géza, – mondta – én attól tartok, hogy a mi felfogásunk alapvető kérdésekben tér el egymástól. Igy: én egyáltalában nem hiszem, hogy társadalmi rendünk felbomlóban lenne. Igen, azokat a tüneteket, amelyekre te hivatkozni szoktál, én is látom; de sokkal kisebb jelentőséget tulajdonitok nekik, mint te. A társadalmi rendünk igazi alapja tökéletesen érintetlen.

Géza kérdő mozdulatot tett. Zoltán bólintott, mint aki egy kis türelmet kér a válaszadásra.

– Előbb meg kell neked mondanom, hogy te és mindazok, akik ugy nézik az emberiség fejlődését, mint te, alighanem egy döntő jelentőségü logikai hiba áldozatai vagytok. Ti azt mondjátok: a rabszolgaság után jött a jobbágyság, a jobbágyság után jött a látszólag szabad, de gazdaságilag megláncolt bérmunka, ez után jönnie kell a gazdasági láncaitól is megszabadult, valóban szabad, teljes jövedelmet élvező, szociális munka korszakának. Igy van?

– Igy van.

– Hátha nincs igy? Mi okod van rá, hogy a történelemtől ilyen következetességet vársz? Nem a vágyaitokat magyarázzátok-e bele a történelembe vezető principiumnak? Hátha egy uj rabszolgaság korszaka jön a mi korunk után?

– Óh!

– De ha igy fogalmazom meg, talán kevésbé hevesen tiltakozol ellene: előbb jön az összeomlás, azután jön az anarchia, azután jön az uj rabszolgaság?

– Igy… nem lehetetlen. Épen ez az, amit el akarunk háritani.

– De hátha az emberiség történelmében működő immanens akarat épen ezt akarja? Hátha az egész háborunak ez a mélyebb értelme?

Géza hallgatott.

– Most engedd meg, – folytatta Zoltán – hogy megmondjam, mi az én véleményem szerint a társadalmi rendünk igazi alapja. Igazi alapja társadalmi rendünknek az uralkodó rétegnek az az elszántsága, hogy a hatalmat a kezéből ki nem adja, Amig ez az elszántság megvan – pedig ez megvan – addig a társadalmi rendünk sziklára épült. Hogy az uralkodó réteg a maga uralmának milyen nevet ad, az mellékes. Az is mellékes, hogy a maga uralmának az igazi természetére nézve téved-e vagy nem. A fontos az, hogy belül érezze az uralomhoz való jogosultságnak azt az elszántságát, amelyet csak a faji öntudat adhat meg.

– A faji öntudat? – kérdezte Géza bámulva.

– Az. Te talán kételkedel benne, hogy Európában, sőt az egész fehér emberiségen belül két faj van és csak kettő van: az uralkodó faj az egyik, a szolgáló – ha ugy tetszik: elnyomott – a másik.

– De nagyon kételkedem benne.

– Nincs igazad. Soha nem próbáltál még egy katonacsapatot ugy végignézni, hogy csak az arcokat nézed és az arcokról próbálod megállapitani, melyiknek a karján találod ott, ha lenézel rá, az önkéntesi zsinórt. Próbáld meg; ugyszólván soha se fogsz tévedni. – Ismerem az ellenvetéseiteket, – sajnos, nem vehetem őket komolyan. Annak az embernek nem azért hiányzik az arcáról a gondolkodás jegye, nem azért durva képü és elállatiasodott tekintetü, mert rosszul táplálkozik, kemény munkát végez és sanyaruságban nőtt fel, hanem azért kell rosszul táplálkoznia, kemény munkát végeznie és sanyaruságban felnőnie, mert hiányzik az arcáról a gondolkodásnak a jegye, mert durva képü és elállatiasodott arcu. Más faj. És én épen olyan kevéssé vagyok hajlandó a hatalmam egy részéről a javára lemondani, mint ahogy a lovaimnak és az ökreimnek nem vagyok hajlandó beleszólást engedni abba, hogyan intézzem az egyéni életem és állami életünk ügyeit.

Géza fuldokolt.

– A lovaid és az ökreid – mondta nehéz lélegzettel – nem tudom, összeálltak-e már valaha, hogy egy kissé majd felhuznak téged a legközelebbi lámpavasra. De hogy ez a másik faj össze tud állni ilyen célokra is, abban bizonyos vagyok.

– Ah igen, – felelte Zoltán könnyedén. – Elébem vágtál, különben már megmondtam volna: a faji érzés természetesen nem elég erős arra, hogy az uralmon lévőkben különösen erős szexualitást fékezze és irányitsa. A gyarmatokon fehér férfiak még fekete nőkkel is összeadják magukat; és fehér nők nem zárják be a hálószobájukat itthon se egy néger előtt, aki pedig világos módon csak egy lépcsőfokkal áll magasabban a majomnál. Ha tehát odalent, a társadalom mélységeiben már sok az uri bastard és idefent sok a csökkent értékü mesztic, akkor jönnek azok a történelmi korszakok, amikor forradalmi átalakulások rázzák meg a társadalmat. De a forradalom lényege és mindig egyetlen igazi eredménye ez: az uralkodó faj tisztátlan vérü tagjaitól megszabadultan és a mélységbe tévedt néhány igazi fiával meggyarapodva változatlanul uralkodik tovább a szolgaságra született alantas faj felett.

– És mi… mi…?

– Mi? Látod, a mi esetünk téged is meggyőzhetne róla, hogy igazam van. Mi nyolcszáz esztendővel ezelőtt Németországból jöttünk, ott is az uralkodó fajhoz tartoztunk, itt is ahhoz tartozunk; akárhová mentünk volna, ahhoz tartoznánk. Nemzet és ország igen tiszteletreméltó formái, de csak formái az egy lényegnek: annak, hogy az egyik ember uralkodásra termett, a másik nem. Az Európa felett uralkodó faj természetesen sok mindenféle vér összeömléséből alakult ki; de hiszem, hogy eredetileg – már a neanderthali ember korában – megvolt az uralkodó fajnak egy egységes ősi alaptipusa és bizonyos vagyok benne, hogy a különböző változatok összeolvadása épen most megint azon dolgozik, hogy egész Európában, sőt az egész fehér emberiségben egységes uralkodói tipust olvasszon ki. Ha akarod tudni a véleményemet: ezzel vajudik most a történelem. És ezt a történelmi folyamatot fel nem tartóztathatja a közénk tévedt meszticeknek a faji tudat, a fajgőg hiányából természetesen következő lelki ingadozása és intellektuális kapkodása.

Géza elpirult és azután elsápadt. A szive egy másodpercre mintha meg akart volna állni. Lassan kiegyenesedett.

– Azt hiszem, – mondta összeszoritott foggal – akkor csakugyan hiába jöttem. Veled másképen kell leszámolni. És bizony mondom neked: ennek a leszámolásnak is eljön a napja.

– Én nagyon örülök neki, hogy eljön, – felelte Zoltán mozdulatlan arccal. – Ideje volt. Az uralkodó faj számára az uralkodás eszközei közé tartozik néha az engedékenység és a szelidség is: humanizmus, szociálpolitika és amit akarsz; de minthogy ez csak eszköz, természetesen abban a percben félrelökődik, amelyben más világtörténelmi szellő fuj és amelyben más eszközre van szükség. Szociálpolitika a munkásnak és a parasztnak: amig lehet. Gépfegyver: amikor kell. Hidd el nekem, hogy a gépfegyvert sokkal könnyebb lesz alkalmazni, egyszerübb, világosabb, kellemesebb.

A Géza arcán végighömpölygött a lángtajtéku harag. Rekedt hörgés tört ki a torkán; valami irtózatos és megsemmisitő válaszra készült; ekkor azonban kinyilt az ajtó és Kunovics lépett be a szobába.

– Zavarom az urakat? – kérdezte.

A cvikkere felett egyikről a másikra nézett és készen állott a visszavonulásra.

– Dehogy, – felelte Zoltán. – Ellenkezőleg: érdekes lenne hallani az ön véleményét is.

Egy mozdulattal beljebb hitta, azután elmondta neki a Géza tervét. Pontosan és korrektül elmondott mindent, egy-két gyenge részletnél még ki is korrigálta a Géza propozicióit. A maga véleményéről hallgatott.

– Eddig van? – kérdezte Kunovics Gézához fordulva. – Eddig, – felelte Géza.

Kunovics felhuzta az orrát.

– Van ebben igazság, – mondta kis fejbólintásokkal. Most már jobb volna, ha vége lenne a háborunak. De még csak az kéne, hogy mi a békéért kezdjünk dolgozni. Egyszerre hazaárulók lennénk. Nekünk hadikölcsönt kell jegyezni… nekünk muszáj milliókat keresnünk…

Gondolkozott egy kicsit, azután vállat vont.

– Ami pedig a társadalom felbomlását illeti… nem bomolhatik ugy fel a társadalom, hogy egy okos ember, mondjuk félmillió koronát évenkint meg ne keressen benne.

Zoltán ránézett Gézára. Géza sápadtan nyult az irásai után, szótlanul elbucsuzott tőlük és elment. Jéghideg dermedtséget érzett a szive körül és ugy érezte, sirva kell fakadnia.